A TÖRTÉNET VÉGE

Patricia Cornwell: Döglégy

Fordította Morvay Krisztina

Alexandra, Pécs, 2005. 460 oldal, 2800 Ft

Cornwell 2003-ban megjelent tizenkettedik bűnügyi regénye bűn rossz. Ebben különbözik az előtte való tizenegytől (amely szintén mind megjelent magyarul).

Az ötvenéves írónő tizenöt éve írja detektívregényeit, s elnyert velük minden lehetséges krimidíjat, hatalmas közönségsikert aratott, sok nyelvre lefordították. S méltán: eredeti figurákat, izgalmas történeteket talált ki. Nem volt a műfaj géniusza, de kitűnő iparos volt. A műfaj szabályai szerint megalkotta nyomozó-főhősét, a kiváló törvényszéki orvosnőt, dr. Kay Scarpettát, unokahúgát, a komputerzseni, FBI-os, meleg Lucy Farinellit, valamint hűséges barátjukat, a durva, mintaszerűen egészségtelen életet élő, de csupa szív Pete Marino rendőrtisztet. Ők veszik fel a harcot a sorozatgyilkosokkal, akik az újabb detektívregényekben – nyilván a műfaj sorozatjellege okából – valószínűtlenül elszaporodtak.

A bűnügyi történetnek épkézlábnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy ebben a műfajban kivált jól látható az író szerződése az olvasóval. Ezek a konvenciók – a lángeszű alapító atya, Edgar Allan Poe óta – nem változtathatatlanok, de a változások nem lehetnek önkényesek. Az újabb krimikben például a bűnös lelepleződik ugyan, de gyakran nem nyeri el méltó büntetését. Ennek persze megint csak a szerialitás a strukturális oka: a gonosztevő folytathatja gonosz tetteit még egy következő könyvben is. A korábbi – szintén sorozatszerű – detektívregényekben ez lehetetlen volt, s a rosszfiúk a regény végén általában eltűntek a süllyesztőben, miközben Miss Marple, Lord Peter Wimsey, Reginald Wexford, Sam Spade, Philip Marlowe, Adam Dalgliesh, Cordelia Gray és annyi más felejthetetlen nyomozó folytatta tevékenységét. Ebből azt a mélyebb következtetést vonhatjuk le, hogy a megsértett világrend helyreállítása a régebbi detektívregény-íróknak és-olvasóknak szilárdabb érdeke volt, mint a maiaknak.

Scarpetta doktornő eddig is mindig leleplezte, de gyakran nem semmisítette meg ellenlábasait. Ezt fölfoghattuk az író és az olvasó közötti szerződés módosításának. Ebben a könyvében azonban a szerződésszegések olyan nagyszámúak, hogy az már bízvást nevezhető botrányosnak.

Kezdjem azzal, hogy a Döglégy voltaképpen nem is Scarpetta-regény. Virginia állam egykori vezető bűnügyi orvos szakértője most tanácsadó és meghívott előadó. Ebben a történetben nem tartja a kezében az eseményeket, gyakran el is tűnik a cselekményből, s csak a történet végső felpörgésében kap – ám ott sem meghatározó – szerepet.

A regény azzal kezdődik, hogy előadás-sorozata alkalmával Scarpetta megismerkedik egy fiatal rendőrnővel, akinek ő a mintaképe. Értjük, mire megy ki a játék: ezúttal Nic Robillard lesz a másodfőszereplő. De erről szó sincs: ahhoz képest, hogy milyen gonddal vázolja fel Cornwell az első negyven oldalon a karakterét, jelentéktelen, alig-alig fölbukkanó epizódszereplővé válik. Ugyanilyen várakozásokkal tölt el bennünket az újonnan föltűnő Baton Rouge-i „coroner” (halottkém) rokonszenves alakja, annál is inkább, mert a regény egy valóságos odavalósi halottkémnek van ajánlva, de ebben is csalódunk: dr. Lanier is csak statiszta marad.

Hogy megértsük, mi tölti ki a könyv lapjait, ahhoz vissza kell lapoznunk a korábbi Scarpetta-történetekbe. A doktornő nagy szerelmét, Benton Wesley profilkészítő bűnügyi pszichológust 1997-ben meggyilkolták. Jó néhány könyvben gyászolta őt, Lucy és Marino együtt érző szeretetétől övezve. Az értő olvasóban már az előző történetekben is fölmerülhetett a szörnyű gyanú, hogy csak nem fog ez az ember föltámadni. Hát most – hat esztendő múltán – megtette. S mivel a regénysorozatokat együtt gondoljuk el, ez jóvátehetetlen zavart okoz. Kiderül, hogy a manipulációról Lucy és Marino mindvégig tudott. S hiába ad az írónő valami hevenyészett és zavaros magyarázatot védett tanúságról, halálveszedelemről és arról, hogy az eltűnés Scarpetta doktornő érdekében történt, ez olyan tűrhetetlen gyámkodás egy ember sorsával, amely visszamenőleg hiteltelenné teszi az unokahúg és a barát empátiáját, de még a főhős életvezetésének oly erősen hangsúlyozott önállóságát, szuverenitását is. S mivel az előző könyvekben is megannyiszor került életveszélybe az orvosnő, az is hiteltelen, hogy Benton miért éppen most leplezi le magát.

Lucy, akit rendkívüli tehetségű, zavaros kamaszkorú, leszbikus voltát vállaló tüskés rózsának ismertünk meg a korábbi regényekben, maga is csodálatos változásokon megy most keresztül. A krimitől meglehetősen idegen kémregénypatternekkel Lengyelországba utazik, hogy ott segítőtársával öngyilkosságba kényszerítse – gyakorlatilag megölje – Marino elvetemült ügyvéd fiát. Ez az önbíráskodás mind ez idáig nem volt jellemző rá, mint ahogy az sem, hogy minden magyarázat nélkül ezúttal heteroszexuális.

S most nézzük magát a bűnt. Jean-Baptiste Chandonne, a korábbi regényekből ismert torz farkasember, akinek egész testét és arcát is szőr borítja, és impotens sorozatkéjgyilkos, már egy texasi börtön halálsorán várja az ítélet végrehajtását. De ikertestvére, a jóképű, potens és szintén szadista sorozatkéjgyilkos Jean-Paul alias Jay Talley segítőtársnőjével, a rettenetes Bev Kiffinnel még Florida mocsaraiban bujkál, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy tíz környékbeli nőt elraboljanak, megkínozzanak és meggyilkoljanak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy családjuk egy rendkívül veszedelmes francia maffiacsalád (Marino fia az ő ügyvédjük), és a kéjgyilkos Talley teljesen normális szenvedélyes éjszakára volt képes a gyanútlan doktornővel egy előző regényben, akkor már régebben is fölmerülhetett a gyanú, hogy mindez kissé túl van spilázva.

A farkasembert egyébként a doktornő korábban – amikor rátámadt, és halálveszedelemben forgott – megvakította. Az is súlyos szerződésszegés, hogy most kiderül, noha vaknak tetteti magát, valójában lát. Patricia Cornwell ebben a karakterben rácsodálkozott a valóban zseniális Thomas Harris híres szociopata hősére, dr. Hannibal Lecterre (igaz, Harris negyed évszázad alatt összesen négy Hannibal-könyvet írt, föltéve, ha 2006-ban valóban megjelenik az ígért folytatás, a Behind the Mask). A farkasember is hasonlóképpen szabadítjaki magát a börtönből, mint Lecter. Cornwell egyedül őt hagyja életben, amikor rendkívül sietősen, a százhuszonnégy rövid fejezetből mindössze az utolsó tizennégyben, hatvanhat oldalon, megtalálja és kivégzi a rosszakat, s összetalálkoztatja Scarpettát Bentonnal. „Jean-Baptiste még mindig szabadon van. A nyomomba fog eredni. Valamikor.”

De ennek én már nem leszek tanúja. Emlékszem, egy hozzám közel álló idős hölgy milyen elszánt arccal zárta le a televíziót, amikor imádott Dallas-ában Bobby Ewing föltámadt. Én is megszakítom kilenc éve tartó liaisonomat dr. Kay Scarpettával.

Radnóti Sándor