Lator László

A HERCEG HALÁLA

 

„…úgy érezte, hogy széles, egymásra torlódó hullámokban hagyja el az élet…”

(Giuseppe Tomasi di Lampedusa:A párduc)

 

Hát persze, tudta, így kell lennie.

De ki gondolja: ott van már mögötte,

egy órányira, egy lépésnyire?

Hogy vele is megeshet: szégyene

kitetszik, billogát már rásütötte?

 

Hát persze, tudta, fárad az anyag,

ma itt bomlik meg, ott feslik ki másnap,

most itt hátrál meg, most ott adja meg

magát az erőszakos rothadásnak.

 

Előbb csak bent, csontokban, szövetekben,

de nemsokára majd kiütközik,

és megroncsolja jóvátehetetlen

formáit, látható vonásait.

 

Hiába, hogy kemény alapra épül,

nem őriz meg magából szinte semmit,

itt behorpad a hús, ott kitüremlik,

és ismerős arcát elveszti végül.

 

Hát persze, mindig jött egy-egy előjel,

hangok, neszek. De győzte még erővel.

Most elnyomhatatlan, most egyre hallja,

hogy fut ki végképp az élet belőle,

nagy hullámokban, zuhogó morajjal.

 

Eloldva inog a terasz, a tenger,

hogy nagy testét még egyszer megmutassa,

mozgó tükrökkel, égő cserepekkel

villog a mozdulatlanul futóra,

mielőtt még a káprázó magasba

vonja fordított gravitációja.

 

 

 

 

ZSOLTÁR-PARAFRÁZIS

 

„Füst szállt fel orrából, és szájából emésztő tűz;

izzó szén gerjedt belőle. Lehajtotta az eget és leszállt, és homály volt lábai alatt.”

(18. zsoltár)

 

Úgy rendeltetett, mindezt látva lássam.

Tenger dagadt, nagy szél zúgása támadt.

Hurkait a halál reám vetette,

megkötözött, csapdába csalt, verembe

ejtett, a Seol megjelölt magának.

 

Kiáltoztam a szorongattatásban.

 

Lehajtotta az eget, és alászállt.

Forgó sötétségbe mártotta lábát.

Ahova nézett, tűz támadt, alatta

megindult és kettéhasadt a föld.

A mezőket kénesővel maratta.

 

Ingott a hegyek fundamentoma,

ami a mélybe zárva, most kitört.

 

Láttunk olyat, amilyet még soha,

mert iszonyú volt felgerjedt haragja,

füstoszlopot fuvintott fel az orra,

és okádott tüzet fekete szája,

köpött eleven szenet a világra.

 

Szállt pallosláng-kerubon lovagolva.

Repült, sűrű felleg volt szárnya tolla.

Rejtekéül sötétséget kavart,

és fogható homályból volt a sátra.

 

És hatalmas fényesség járt előtte,

és hasgatta parázzsal, jégesővel –

 

 

 

 

MAGÁNYOS CÉDRUS

 

1

 

Kék, fehér, sárga, rögös ég alatt

ez a valószerűtlen sivatag,

a felszín képtelen domborzata –

ki-mi formálta alakzatait?

Vörhenyes okker, piszkoskék, lila,

érdes sárga, egynemű szépia

úgy áll tömören, úgy hullámlik itt,

egymással úgy forr össze s válik el,

hatalmasan és kezdetlegesen,

mintha egy tagolatlan értelem,

még beíratlan lélek játszana,

ködös ész, de már lucidus kezek

rajzolnák az anyagból meritett

elnagyolt mégis-képzeteiket.

 

 

2

 

Innen tört fel, ebben a fekete

földfészekben készült gyökérzete,

kétezer éve innen vétetett,

itt küszködtek a szívós gyökerek –

a fényes törzs, ahogy váratlanul

karcsúból göcsörtössé alakul,

mintha egy ártalmas mélység sötét

mérgei roncsolnák szerkezetét –

félig növényi, félig emberi

kínszenvedés mintázta görcsei,

egy felnyújtott alsókar önmagát,

önmaga inas testét szúrja át,

félbemaradt facsonkok, nyomorék

tagok feszítik-nyomják szűk terét –

itt idétlen daganatok, amott

egy kurta ág félmerev hímtagot,

egy kérge vesztett része őskori

hüllőt formáz, hosszú nyakon kicsi

csőrös fejet, itt-ott kiütköző

sebeiben alig megfejthető,

de valamit közlő jegyeivel –

van példázat igazabb, mint ez a

formába kényszerült anarchia?

 

 

3

 

Felül a sötétebb, mégis simább

középből jobbra-balra mennyi ág,

hány vékony, erős vezeték ivel,

hány alkalmazkodó hullámvonal –

tapogatóznak le- és fölfelé

a zöld tenyerek, a homályt, a fényt,

vak börtönökből az anyagtalan

magasságot szólítják hangtalan –

gyötrött gyönyörűségük így lehet

mennyből, pokolból küldött izenet –

úgy fekszik, préselődik gallyra gally,

a zöld korona eleven radar,

fogja s szórja egy valahányadik

dimenzió hullámveréseit.