A Magyar Népi Művelődési Intézet, ahogy Keresztury Dezső emlékezett rá 1979. október 31-én – a „Kertben”


A magnóbeszélgetést Harsányi István vezette

 

(Itt vagyunk hát a kertben, Keresztury Dezső nagyon tisztelt barátom kertjében, illetőleg dolgozószobájában, a Tegzes utca 57. szám alatt, a Panoráma kilátó étterem közelében, csodálatos helyen, roppant meleg, intim környezetben. Beszélgetünk a Magyar Népi Művelődési Intézet történetéről.)

 

h. i. Kedves Dezső, végighallgattam a születésnapi ünneplések műsorait a Kossuth Klubban, televízióban, rádióban. Úgy érzem, hogy egy mozzanat kimaradt a visszaemlékezéseidből, ami most engem nagyon érdekel. Az nevezetesen, hogy hogyan kerültél te bele egyáltalán a politikai élet sodrába, közelebbről a parasztpárt életébe s ezen keresztül a miniszterségbe. Tudomásom szerint te a parasztpárt minisztereként voltál művelődésügyi, illetőleg akkor kultusz- – tehát vallás- és közoktatásügyi – miniszter. Örülnék, ha erről mondanál valamit, mert ez az alapja a további beszélgetésünknek, hiszen te mint kultuszminiszter rendelted el a Magyar Népi Művelődési Intézet megalapítását.

k. d. Messziről kell kezdenem. Én fiatal koromtól kezdve nem szerettem a politikát. Főképpen nem szerettem a politika gyakorlatát. Ennek következtében az egyetemen sem voltam bajtárs vagy ilyenféle mozgalmi ember. Miután egy katolikus gimnáziumban és kollégiumban, a II. kerületi érseki katolikus gimnáziumban érettségiztem, már ott elkezdődött a szervezés, és beszerveztek engem az Emericanába. Egy fél évig néha el is jártam oda, de olyan mértékig ellenemre volt az egész gyakorlati politika, hogy egy fél év múlva kimaradtam onnan, és aztán sem vettem részt semmiféle hazai diákpolitikai mozgolódásban.

1928-ban Berlinbe kerültem. Doktorátusom után Farkas Gyula hívott meg a berlini egyetemre lektornak és az ottani Magyar Intézet könyvtárosának. Akkor ott, sajnos, nyakamba szakadt, kötelességből, az ottani magyar diákegyesületnek a vezetése is. A magyar diákegyesület Berlin legrégibb külföldi diákegyesülete volt, 1842-ben alapították. Elég nagy múltja, tekintélye is volt, csak akkoriban meglehetősen zilált körülmények között működött, mert hiszen az – akkor megszállt területnek nevezett – romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai területekről ott tanuló magyar fiatalság köréből is regrutálódtak tagjai, aztán a kint tanuló hazai magyar fiatalemberek, ezek közül sokan zsidók is, akik itthon a numerus clausus következtében nem vehettek részt a főiskolai, egyetemi tanulmányokban, és aztán a Collegium Hungaricum ifjúsága is, amennyiben Berlinben volt, és amennyiben mozgósítani lehetett. Oda is átcsapott a hazai diáktüntetések, pártoskodások rossz hatása. Elég nagy zavarok voltak, amikor én odakerültem. Kánya Kálmán volt a magyar követ; rokonszenvesnek talált, s arra kért, hogy próbáljak meg valamiképpen rendet teremteni, hogy ne legyenek – mindig voltak! – apróbb-nagyobb botrányok a diákéletben. Berlinbe is kivetültek a hazai feszültségek, román diákok például, akkor náluk voltak a legerősebb nemzetiségi feszültségek, revolverrel lőtték egymást az utcán. A magyar területen is elég nagy feszültség volt. Hogy ezt elkerüljük, végül elvállaltam a feladatot, s a magyar diákegyesületet nagyon szépen sikerült rendbe hoznom.

Ez volt az én első próbám abból, hogy okossággal, rábeszéléssel, példaadással, türelemmel nagyon nehéz problémákat is meg lehet oldani. Igen nagy tekintélye lett az ottani magyar diákegyesületnek, úgyhogy engem meg akartak nyerni a Hauptgemeinschaft Ausländischer Studierendernek – tehát a külföldi diákok csúcsszervezetének – elnökéül. Ez nagyon érdekes terület volt, mert Berlinben az egyetemi hallgatók majdnem fele külföldi volt. Amerikaiaktól kezdve ukránokig, jugoszlávokig tanultak ott, s ezekben a diákegyesületekben rendkívül sok vita folyt. Én tehát már ott meg tudtam ismerni a gyakorlatban, a diákpolitika szintjén, egy-egy ilyen politikai vita hasznát, kárát. Nagyon sok tapasztalatot szereztem éppen azokról a területekről, amelyek nekünk is fontosak voltak, tehát az úgynevezett utódállamok népeinek, a kelet-európai népeknek a kérdéseiről és ezen belül egyre inkább a német imperializmus, a német fasizmus előrenyomulásáról. Én még átéltem Németországban a weimari Németország utolsó éveit, láttam ennek a fénykorát; de átéltem a hatalomátvételt is, ezen belül tapasztaltam azokat a módszereket, ahogy a német Drang nach Osten szívós aprómunkával előkészítette Kelet-Európa megszállását, ha úgy tetszik: bekebelezését. Mert hiszen ha Hitler el nem veszti a háborút, akkor – legyünk tisztában ezzel – ma Magyarország nincs, Magyarország egy része, Ausztriához csatolva, egy Ostmark-szerű képződmény része lett volna, legalábbis az egész Dunántúl, a többi területekről vagy kitelepítették volna a magyarokat, vagy valami olyan vazallátusban, mint a lengyeleket, német felügyelet alatt tartották volna…

Mindezt csak azért mondom el, hogy valami előzménymagyarázata legyen annak: mégsem voltam egészen analfabéta a politikai területen, sőt sok vonatkozásban sokkal jobban láttam a hazai helyzetet is az itthoniaknál, egyrészt azért, mert kívül álltam minden klikken, csoportosuláson, másrészt azért, mert Berlinben, a Magyar Intézetben, annak a könyvtárában együtt volt minden Hungarica. Mi igyekeztünk minden Hungaricát felgyűjteni. A magyarságtudomány gyakorlatilag a berlini Magyar Intézetben kezdett körvonalazódni, formát ölteni. Nekünk ott az egész magyar világot kellett képviselni. A könyvtár is, a berlini magyar könyvtár, amit én voltam kénytelen gatyába rázni, mert hiszen boldogult Gragger Róbert mérhetetlen tömegű könyvet összevásárolt, hiszen ahogy pénzhez jutott, azonnal idetartozó könyveket vásárolt. De hát ebben valamilyen módon rendet kellett teremteni. Ott alakultak ki bennem a könyvtárépítő gyakorlatban egyfajta magyarságtudományi koncepciónak legalábbis a körvonalai. Tehát ezen a területen sem voltam egészen felkészületlen.

Mindehhez hozzájárult az, hogy személyes magyar kapcsolataimat mindig ápoltam, fenntartottam. Jó kapcsolataim voltak a felvidéki Sarlósokkal, a mai szlovákiai baloldal előfutáraival, nagyon szoros kapcsolataim voltak az erdélyi fiatalokkal, róluk több cikket is írtam. Még a jugoszláviai magyarokkal is volt bizonyos személyes kapcsolatom. Sok diák jött onnan Berlinbe. Románokkal is, szerbekkel, szlovákokkal, ukránokkal is voltak személyi kapcsolataim. Tudtam, hogy körülbelül hol is lakik az isten ezeken a területeken. A magyarországiak nem jutottak hozzá ehhez az anyaghoz, s nem is volt lehetőségük arra, hogy beszélgessenek az emberekkel.

Magyarországon, a kis Magyarországon főként két csoporttal voltam kapcsolatban. Egyrészt a Szekfű Gyula Magyar Szemléje körül kialakult, kicsit elitebb fiatal társasággal, amelyben – s ez Szekfűnek is, meg Bethlennek is utólagos dicséretére legyen mondva – meglehetősen sok mindent megengedtek nekünk. Hogy csak egy példát említsek: a Magyar Szemlében én egy hosszú cikksorozatban voltaképpen, ha úgy tetszik, a magyar konzervativizmus fellegvárában alakítottam ki a kortárs magyar irodalom igazi protokollját, aminek az első helyén Ady állt. Aki arra az időre valamelyest is emlékszik, az tudja, hogy ez micsoda óriási dolog volt, mert hiszen ezekben a körökben Adyról akkor csak mint hazaárulóról illett szólni. 1929-ben jelent meg az első idevonatkozó cikkem, aztán a harmincas években majdnem minden negyedik-ötödik Magyar Szemle-számban megjelent egy-egy cikkem. Annak a körnek, ami ott Szekfű Gyula körül kialakult, egyik oszlopos tagja lettem.

De barátaim, munkatársaim, ha úgy tetszik, elvtársaim, azokban a népi mozgalmakban vagy emberekben realizálódtak, akik a Felvidéken, Erdélyben és itthon is ezt az ifjúságot, tehát az én nemzedékemet megpróbálták a maga történelmi szerepében megfogalmazni. Rövidre fogva: az a kör volt az én másik nagy hazai bázisom, kapcsolatom, amit „népi írók”-nak szokás manapság nevezni. Ez nem volt egyetlen tábor, legfeljebb szekértábor, az akkori magyar szokásoknak, de az akkori magyar politikának megfelelően is, mert hiszen a magyar politikai vezetés sok mindent megengedett egy bizonyos határon belül… Név szerint hadd említsem meg közülük Illyés Gyulát, Németh Lászlót, akikkel nagyon jó barátságban voltam, de a másik oldalon Kerék Mihályt vagy Boldizsár Ivánt a fiatalabbak közül; ez utóbbit én hoztam haza Magyarországra, s próbáltam útnak indítani. Azután ehhez a társasághoz tartozott Veres Péter is meg a Korunk szava című katolikus lap körül Katona Jenő, aki nem volt rokonszenves jelenség. Hogy jellemezzem ennek a társaságnak a sokszínűségét, voltak közöttük kommunisták, a Bartha Miklós Társaság tagjai közül nem egy, akivel nagyon jó barátságban voltam, és akikkel éles viták között bizonyos rokonszenv is összefűzött bennünket, Fábián Dániel, József Attila, Szathmáry Sándor, a Kazohinia írója, és így tovább. Féja Gézát még az Eötvös Collegiumból ismertem; ő ott akkor volt negyedéves, amikor én gólya voltam, és akkor volt Szabó Dezsőnek a mindenese, bejárója, tehát ilyen módon Szabó Dezsőhöz is volt valami személyes kapcsolatunk. Akkor még nagy Szabó Dezső-rajongó voltam, késő pubertásom befejeződéséig érte lelkesedtem, mint ahogy ez a nemzedék elképzelhetetlen nélküle, ezzel legyünk tisztában.

h. i. Kár, hogy például Az elsodort falu-t nem adják ki.

k. d. Vannak ilyen érthetetlen izék. Megkérdezte tőlem egy levélben egy igen jóravaló ember, hogy miért olvashatatlan Szabó Dezső, írjam meg neki. Azt válaszoltam, hogy azért, mert hozzáférhetetlen, mert nem adják ki, másrészt azért, mert ha kiadnák, rettentő nagy csalódást okozna egykori híveinek is. Éppen, mikor ezt az újabb cikket írtam róla, akkor megpróbáltam, újra elővettem Az elsodort falu-t. Tényleg viszolyogva olvastam.

h. i. Bóka Laci még fiatal korában mondta, hogy nem meri másodszor elővenni. Még kölyök volt akkor jóformán.

k. d. Igaza volt: én is úgy voltam vele. Mikor Berlinben – mint anekdota talán érdekes – a magyart tanuló haladó diákjaimmal már összefüggő szövegeket olvastam, eltűnődtem, hogy melyik író lehet a legalkalmasabb, a legkönnyebb olvasmány, s elkezdtem Kosztolányival. Kiderült, hogy azt tartották a legnehezebbnek. Számomra a legvilágosabb és legegyértelműbb író volt Kosztolányi, de olyan hallatlanul gazdag szókincscsel, olyan árnyalt kifejezésmóddal írt, hogy az ő szövege volt számukra a legnehezebb. És amitől én legjobban féltem, mert azt hittem, hogy Szabó Dezső lesz a legnehezebb, őt úgy olvasták, mint a vízfolyás. Kiderült, hogy Szabó Dezsőnek rendkívül gyér a szókincse. Őneki a szóképzése volt a szokatlan, a váratlan, szellemes, a mulatságos. Azt írta például, hogy a Nyugat elschöpflintette magát… Ez nekünk rendkívül szellemes volt. Ha egy idegen tudta, hogy ki volt Schöpflin, egyszerűen hozzátette a formánsokat, s tudta, hogy miről van szó. A nyelvben van egy bizonyos nyelvszokás. A formánsokat csak bizonyos helyzetekben, környezetben használjuk. Szabó Dezső ezt forgatta föl, s ettől látszott rendkívül gazdagnak, színesnek és elevennek a stílusa. Hát az is volt, igen, de nem nyelvi gazdagság volt ez, hanem a nyelvi játéknak a szellemessége, a nyelvvel való bánni tudás.

Azért mondom ezt el, mert hamarosan kiderült, hogy Szabó Dezső nagy hatását mi félreértettük. Azt hittük, hogy nagy nyelvművész. Holott nem az volt, hanem egy óriási politikai indulatú közíró, pamfletista. Tíz éven keresztül megszerezte magának – az őrültnek minden szabad jelige alatt – a jogot, hogy mindenről megírhatta az igazat. Magyarországon a húszas évek elejétől úgy a harmincas évek közepéig Szabó Dezső írta meg körülbelül azt, ami nemzetpolitikai szempontból lényeges volt. Senki más nem írta meg olyan egyenesen, nyersen. Mindenki vagy másképpen, vagy féloldalasan. Az ő útja egyébként sokkal hangosabban, de majdnem olyan volt, mint a Bajcsy-Zsilinszkyé, mert ő is egy szélsőségesen jobboldali állásponttól egy rendkívül éles antifasiszta álláspontig jutott el. Hitler ellen, a nácizmus ellen senki abban a korban olyan élesen, olyan találóan, olyan biztosan, célirányosan nem írt, mint ő. Az ő parasztromantikájában pedig rendkívül sok olyan elem volt, ami nélkül az egész magyar népi mozgalom elképzelhetetlen, egy sereg többivel együtt. Ady sokkal nagyobb géniusz volt. Teremtő, felismerő géniusz. De amit Ady fölismert, és versekben, elfelejtett cikkekben stb. írt meg, azt Szabó Dezső egy nagy epikai látomássá egyesítette. Mert Szabó Dezső is elképzelhetetlen Ady nélkül.

Mindezt csak azért mondom, mert előzménye a „politikai” pályámnak. Első cikkem a Zalamegyei Újságban Szabó Dezső, Az elsodort falu és egyebek címen jelent meg. Fulmináns hadra kelés volt ez – talán ’24-ben, ’23-ban, amikor még kollégista, egyetemista voltam –, nagy kirohanás volt a Szabó Dezső ellenzéke ellen. Azoknak a kinti, berlini tapasztalataimnak alapján – nem szeretek nagyképűsködni, de igaz – ebben a társaságban nekem volt a legszélesebb politikai látóköröm is. Tapasztalatból, olvasmányokból, személyes kapcsolatokból. A hazaiakat is beleértve. Ez így adódott ott az életemből. Erre vittek a feladatok. Részt vettem nem is egy nagy paláveren, ahol a legkülönfélébb nemzetek képviselői vitatták meg a maguk politikai álláspontját: szembesítették őket. Nekem oda is kellett figyelnem, s a magyar álláspontot is képviselnem kellett.

Amikor aztán hazajöttem Magyarországra, akkor személy szerint is jó barátságban voltam mindenkivel. Jó barátságban voltam tulajdonképpen az egész magyar irodalommal. Egyrészt azért, mert az Eötvös Collegiumban lettem tanár, ahol az akkori ország minden rétegéből, minden tájáról volt mindenféle fiatalember, a legkülönfélébb pártállásúak, felfogásúak. A Collegium szellemét az határozta meg, hogy ott szabad gondolkozók voltunk. Tehát mindenki a magáét mondta, ott voltak éles vitáim Féja Gézával és másokkal is. De lényegében én mind a három fórumon, a három nagy folyóiratban, a Magyar Szemlében, a Nyugatban és a Válaszban is voltaképpen ugyanazt az álláspontot képviseltem. Ezért lehetett az, hogy a Magyar Szemlében helyére tettem az egész Nyugat-nemzedéket, a Válaszban bizonyos konzervatívabb szempontokat képviseltem, a Nyugatban pedig hamarosan, Schöpflin Aladár munkatársaként, a színházi kritikai rovatban is lehetőleg tárgyilagos hangon tudtam írni mindenről. Ilyen lett a természetem.

Említést érdemel, hogy először csak egy kis sarkában a Pester Lloydnak, aztán az egész kulturális rovatának az élén, szükségképpen az egész magyar világot át kellett tekintenem. A Pester Lloyd – most már kevesen tudják – német nyelven megjelenő, igen nagy, félhivatalos lapja volt a magyar kormánynak, amelyben – csak ezt az egy mozzanatot hadd említsem meg – egyfajta humanista Németország szellemét, Humboldt, Goethe, Grillparzer, Thomas Mann szellemét képviseltük akkor, amikor ezeket a neveket Németországban már kiejteni se igen lehetett. Thomas Mannról cikket közöltem akkor, mikor Németországból már ki volt tiltva, s hasonlókat tettem. Úgyhogy végül is Németország egyetlen szövetségesének a félhivatalosát kitiltotta Németország. Igyekeztem mindenütt könyvekről, színházról, más egyébről olyan emberekkel íratni, akik azon a területen otthon voltak, tehát értelmes dolgokat tudtak írni. Másrészt azonban nem elégedhettem meg valamiféle köldöknéző, l’art pour l’art szemlélettel. Az, amit mi ott néhányan csináltunk, komoly irodalompolitika volt. Nyakig voltam tehát az akkori politikai világban is mint irodalompolitikus. Volt valami politikai iskolázottságom tehát.

Hozzájárult még ehhez az a körülmény, hogy volt nekem egy meniscusferdülésem, valami hiba a térdemben, aminek következtében eltiltottak legkedvesebb sportjaimtól, nem volt szabad táncolnom, síznem, úsznom, mert bármely pillanatban megtörténhetett, hogy megrándul a lábam, és akkor két hónapig is feküdnöm kellett. Ennek következtében kiszuperáltak a szigorú sorozásnál, és kaptam egy olyan bizonyítványt, hogy fegyverképtelen vagyok. A következő évben a fegyverképteleneket már kisegítő szolgálatosoknak minősítették. Én a magam „fegyverképtelen” bizonyítványával nyugodtan jártam a legnehezebb időkben is. Az volt az érzésem, hogy kötelességem is most már, ha már én kikerültem ebből a számomra elviselhetetlen katonai világból, hogy mindent megtegyek azok érdekében, akik mellett különben is ott kellett állnom. Így tudtam nagyon sok embernek segíteni, így kerültem kapcsolatba – nem szeretem a szót, mert nagyon sokan élnek ebből, és élnek vele vissza – az ellenállási mozgalommal, s megint csak nyakig voltam a politikai cselekményekben, kritikai értesülésekben. Attól eltekintve tudtam, hogy nemzeti és magánéletünk, halálunk kérdései forognak azon, hogy hogyan és miképpen fordul a politika.

A Móricz Zsigmond körtéren – Irinyi János utcának hívták akkor azt a részét – éltem át az ostromot, az utolsó napig. Két nappal a végleges megadás előtt mentek el onnan a németek. Itt is meglehetősen nehéz tapasztalataim voltak; és az Eötvös Collegiumot, amelynek tanára voltam, romokban találtam. Lelkileg is, de főképpen épületileg. Komoly változásnak kellett tehát ott bekövetkeznie. Az öregek és a fiatalok engem néztek ki, hogy én legyek az Eötvös Collegium igazgatója. Én ezt el is vállaltam. Rettentő nehéz feladat volt, mert, mondom, minden romokban hevert. Akkor készült az a híres fénykép, amely bejárta az egész világot; a diákjaimnak parancsoltam rajt a tetőn, tetőt fedtünk, s én már három hét múlva miniszter voltam.

A Tildy-kormány megalakulása idején, tehát a választások után kb. egy héttel, két héttel később volt ez, talán valamikor júniusban, június-július fordulóján. No elég az hozzá, hogy hadd beszéljek itt erről egy kicsit, mert ez is hozzátartozik, hogy kerültem én a parasztpártba. Úgy kerültem oda, hogy barátaim nagy része a parasztpártba lépett be. Ez egy furcsa, igazán soha meg nem fogalmazott képződmény volt. A parasztpárt története megjelent, csak ez kimaradt belőle. Ez a párt a szegényparasztok és a magyar érzésű radikális értelmiség sajátságos konglomerátuma volt. A képviselői közt volt olyan ember, aki bizonyos mértékig irodalombarát volt, verseket is írt, egyébként útkaparó volt a mestersége hosszú időn keresztül, Hegyesi János. Nem is olyan régen váltottunk levelet. Igen nagyra becsültem, és még egy nagy csomó ilyen kétkezi munkás, szegényparaszt, aztán a Veres Péter népe, mondjuk. De a komoly reformpárti, főképpen a földreformpárti értelmiség java fiatalsága is oda lépett be, ha egyáltalán belépett valahová. Így például Kárász Artúr, most már a nevét sem ismerik, vagy Farkas Ferenc, aki a parasztpárt gazdasági „minisztere” volt, Kovács Imre ismerős, Erdei Ferenc ismerős, Jócsik is ott volt, ő volt a lap szerkesztője egy ideig, Darvas József, Bibó István, egy sereg olyan ember, aki aztán letűnt a közszereplés fórumáról.

Mi elég későn kerültünk át Pestre. Pesten már nyugodt élet folyt, kereskedtek, színházak játszottak, mindenféle, amikor mi először át tudtunk menni a valamilyen módon rendbe tett Szabadság hídon. Akkor volt a Vas Zoltán-akció is. Írók csomagokat kaptak és ennivalót. Eléggé rosszul voltunk ellátva élelmiszerrel. Ilyenkor gyalog mentem át a Móricz Zsigmond körtértől valahova a Bajza utca vége felé, ahol volt egy villa, amelyben a Vas-akció csomagjait osztották szét. Egyéb dolgokat is gyakran ott kellett elintézni, Pesten, és nekem egy biztos helyem volt, ahol egyrészt kaptam egy tányér borsólevest vagy valami ilyet, valami meleg ételt, másrészt az ebédlőben ott találkoztam barátaimmal, akik akkor a parasztpártnak már az alapításában, szervezésében erősen tevékenykedtek: Illyés Gyula, Kovács Imre, Erdei, Bibó, Veres Péterrel, akiket az előbb már említettem, s még másokkal is.

Egyszer ott ülünk egy ilyen beszélgetés közben, mikor odalép hozzám szegény Bakó József író, akit pedagógusként is nyilván ismersz, kicsit bicegő ember volt, amellett valóban maga a tisztesség, a becsületesség, a magyarsághoz való hűség, nagyon szerettem én is. Odajött hozzánk, elég rossz idegállapotban, nyugtalanul, s azt mondta, ne vegyétek rossz néven, hogy itt közbeszólok, de nagyon nagy bajban vagyok, mert engem jelölt ki a parasztpárt az írók igazoló bizottságába. Akkor az igazoló bizottságok úgy jöttek létre, hogy minden demokratikus párt kiküldött egy képviselőt, az illető szakma képviselői is kiküldtek egyet, s a népbíróságok részéről is kiküldtek valakit. Egy ilyen bizottságot hoztak létre az írók részére is. Nekem nincs nagy tekintélyem, mondta Bakó, és én nagyon félek, hogy ebből nagy baj lesz. Legutóbb Kodolányit citálták meg, ő – betegségére hivatkozva – nem jött, s távollétében csak éppen hogy el tudtam érni, hogy elhalasszuk, hogy személyesen is meghallgathassuk, mert ez a társaság, miután nagyon népszerűtlen volt, átadta volna a népbíróságnak. Ha ez mást nem jelentett is, azt mégis jelenti, hogy esetleg két hónapig vizsgálatban tartják, amíg a pere sorra kerül. Addig letartóztatják. A következő alkalomra Szabó Lőrinc van kitűzve, és ahogy én ott nézem az atmoszférát, Lőrincet is ez a sors fenyegeti, s nekem nincs elég tekintélyem, hogy megvédjem.

Eléggé megdöbbenve álltunk ott. Én ugyan akkor éppen nagyon rossz viszonyban voltam Szabó Lőrinccel. Előzőleg nagyon összevesztem vele éppen azért, mert elég hitványul viselkedett ilyen zsidómentések és egyebek kérdésében. Ezt most nem akarom hosszadalmasan elmondani. Elég az hozzá, hogy azon a bizonyos híres karácsonyi éjszakán egy félóráig beszéltem vele telefonon, amikor magyarázta a bizonyítványát, és a végén azt mondtam neki: Lőrinc, mégse foglak levágni a kötélről, ha éppen odakerülsz. Ezzel váltunk el akkor. Haragudtam rá. De hát az volt a meggyőződésem, hogy egy újraépülő Magyarországnak, demokráciának nem az az első dolga, hogy a pacsirtákat megfojtogassa. Lőrincet lehet megfeddeni, lehet megbüntetni is bizonyos ostobaságaiért, de hát mégis nemzedékünk legnagyobb költője volt, akkor úgy ítéltük meg még. József Attila csillaga csak lassan kezdett fölfelé ívelni. Én mindig is nagyon nagy költőnek tartottam, de Lőrinc valahogy akkor magasabban állt előttünk. Dermedten néztünk ott egymásra. Illyés Gyula, akivel régi szokásunk, hogyha valami komolyra fordul, egyszerre magázzuk egymást, egyszer csak odafordul hozzám, s azt mondja: – Maga fogja megvédeni. – Hogy védhetném meg, kérdeztem, nem is vagyok parasztpárti tag. Egyáltalában nem vagyok párttag. Erre Illyés: – Hát majd belép. Mi is beléptünk, maga is belép. – S Kovács Imre már hozta is a belépési nyilatkozatot, írták alá az ajánlást, azt én kitöltöttem, s így lettem a parasztpárt tagja.

h. i. Nagyon érdekes. S ezt még sehol sem mondtad el?

k. d. Legfeljebb szóban. A parasztpártban nem vettem különösen részt, legfeljebb egy-egy jelentős megmozduláson, ha szükség volt, hogy mondjak valamit, vagy a szakértelmemre. Az igazoló bizottságban aztán Lőrinc elém került.

h. i. És aztán levágtad.

k. d. Hát persze hogy levágtam. Több mint egy órás beszédet mondott, félelmetes élményem különben, ahogy elmondta, könnyezve, zokogva, majdnem sírva, úgyhogy nagyon meghatotta a társaságot. Nem tudtak akkor még dönteni, én meg azt mondtam, aki időt nyer: életet, s elmentünk Révaihoz, s elmondtuk neki is, hogy ez így nem lesz jó, mire Révai, aki okos ember volt, pillanatok alatt átlátván a helyzetet és a kérdés fontosságát, azt mondta: jó, úgy fogjuk megoldani a dolgot, hogy az írók kérdéseit intézzék az írók, maguk közt. Majd az írószövetség fogja lefolytatni ezeket a vizsgálatokat; mit ért egy politikus ahhoz, hogy ki, hogyan, miért szólt. Ez volt a komoly megoldás, mert ilyen módon Lőrinc, Kodolányi egy-egy szilenciummal megúszta. Előtte persze már megcsináltuk az írószövetséget, amelynek én is alapító tagja voltam.

h. i. Némethnek nem volt ilyenféle szilenciumügye?

k. d. Szabó Lőrinc után éppen Németh került volna sorra. De hát ez így már nem volt aktuális. Németh vidéken is volt, nem kérte felvételét az írószövetségbe, nem is tárgyalták az ügyét. Volt még egypár kirívó íróügy, de azok közben nyugatra mentek.

h. i. Jól tudom-e, hogy amikor a Németh László felvételéről volt szó, ugyanakkor elnökké akarták megtenni Illyés Gyulát, aki akkor azt mondta, hogy nemcsak hogy elnök nem lesz, hanem még szövetségi tag sem, ha Németh László nem lehet szövetségi tag. Így volt ez?

k. d. Igen, így volt. Illyés a maga természete szerint viselkedett. Nem vállalta az elnökséget, mert ő ilyen hivatali funkciókat nem vállalt. Egy dolog volt, amit elvállalt: egy ideig volt is képviselő, de aztán arról is lemondott. No meg a ti elnökségeteket. Elég az hozzá, hogy akkor kezdődtek a nagy koalíciós tárgyalások, közben megvolt a választás, a kisgazdapárt óriási többséget szerzett. Késhegyre menő harc keletkezett, különösképpen a kultuszminisztérium körül. A kultuszminisztériumra ugyanis a szocdem párt tartott igényt. Ki is volt jelölve az ő jelöltjük Kéthly Anna személyében. De persze a kisgazdapárt is meg akarta szerezni ezt a fontos pozíciót. A legnagyobb minisztérium volt akkor, már több mint tízezer tisztviselő tartozott alája. Négy minisztérium és főhivatal lett abból azóta. Akkor ez mind együtt volt. Vallásügyek, sportügyek, művelődésügy s annyi minden. Óriási nagy terület volt. Közben már Mindszenty lett a hercegprímás, akit be kellett vonni ezekbe a tárgyalásokba, mert hiszen a magyar kultuszminiszter vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Mindszenty ragaszkodott ahhoz a hagyományhoz, hogy Magyarországon a politikai államtitkár protestáns, a miniszter azonban katolikus. Marxista minisztert ő nem volt hajlandó akceptálni. Valami más megoldást kellett keresni, és akkor Illyés Gyulának vagy valakinek eszébe jutott, hogy engem előhúzzanak a talonból. Illyés mindenesetre eljött hozzám, és azt mondta, hogy a miniszterséget el kell vállalnom.

h. i. Volt-e olyan helyzet, hogy Illyést akarták egyesek?

k. d. Hát persze, hogy amikor arra került sor, hogy ne a szocdemeké legyen a tárca, hanem a parasztpárté, akkor egyértelműen Illyést jelölték. Ő viszont azt mondta, hogy alkalmatlan a miniszterségre, mert indulatos is, nem is szereti az adminisztrációt, nem is igen ért hozzá, azonkívül ilyen nagy területet áttekinteni ő nem alkalmas. Maga helyett engem ajánlott. Ő jött el hozzám, hogy rábeszéljen, mire én azt mondtam, hogy én politikában soha életemben nem vettem részt, legfeljebb úgy, ahogy már neked is vázoltam az előzményeket. De Illyés meggyőzött róla, hogy ez tisztesség dolga, ezt el kell végezni. Erre azt mondtam, jól van, de azért nekem is vannak feltételeim.

Összehívták a parasztpárt vezetőségét, én oda elmentem, és kijelentettem: én ezt az Illyés Gyula rábeszélésére, s azért, mert látom, hogy valóban igaza van, a mezőnyben nincs most olyan ember, aki ezt jobban meg tudná csinálni, vagy jobban át tudná tekinteni a helyzetet, tehát ezt én elvállalom, de van három lényeges mondanivalóm.

Az első az, hogy én mondom meg nektek, ne a hátam mögött legyen ez szóbeszéd tárgya, én egy dunántúli kurtanemes, ha úgy tetszik, dzsentricsaládból származom. Anyámnak birtoka volt, ott éltünk végül egészen a háború végéig; apám az első világháború idejében polgármester volt Zalaegerszegen, ott kapott a túlságos feszültségben idegösszeomlást és lett öngyilkos. Tehát én nem vagyok szegényparaszt. Eszményeitekkel, a népi írók eszményeivel egyetértek, számtalanszor le is írtam, tudjátok, ki vagyok, mi vagyok, de most elsőrangú ismérv, éppen úgy, mint egy darabig az volt, hogy zsidó vagy nem zsidó. Ezt vegyétek tudomásul, mielőtt döntenétek. Azt mondták, ez semmi, itt nincs probléma, ők ezt vállalják. – Rendben van. – A második az, hogy én ezt az egész dolgot csak szakemberként vállalom. Szakminiszterként, nem pártminiszterként és nem politikai miniszterként. Azért, hogy ezt demonstráljam, a képviselőséget, amit ilyenkor a miniszter nyakába szoktak varrni, nem vállalom. A párt vezetőségi ülésén is csak akkor és csak mint a párt ügyeletes minisztere veszek részt, a pártban lefolyó belső viszályok engem nem érdekelnek. Nem akarok semmiféle politikai befolyásra szert tenni vagy politikai karriert futni. – A harmadik szorosan összefügg ezzel. Én komolyan veszem a demokratikus miniszter jogát, kötelességét és felelősségét. Én pártutasításra nem vagyok hajlandó semmiféle cselekedetet végrehajtani akkor, ha nem értek vele egyet. Ezt is vegyétek tudomásul. Vagy elfogadtok így, vagy nem.

Akkor persze még nem volt olyan erős a pártküzdelem, mint később, és egy kicsit az volt az érzésem, hogy zavarban is volt a párt, mert kapott egy jelöltet, aki nagyjából megfelelt a követelményeknek, akit még Mindszenty is elfogadott, aki nekem valamikor osztályfőnököm volt, tehát ismerte a családomat Zalaegerszegről, s ők is elfogadták ezeket a feltételeket. Én szeretek tiszta lappal játszani.

Így lettem miniszter, s így kezdtünk hozzá a nagy munkához.

[h. i. megjegyzése: Keresztury 1945. nov. 15-én tette le a hivatali esküt.] Egyrészt számba kellett vennünk, mi a veszteség, mik a problémák, mit kell megcsinálni, mit kell elkezdeni – tudod, milyen óriási munka volt ez.

A nagypolitika, sajnos, egyre jobban a városokra koncentrálódott. A falu ebből megint kezdett kimaradni. Az a veszély fenyegetett, hogy az igazi fölemelkedésből kimarad a nép. Sorra megalakultak például a dolgozók iskolái. Igen fontos dolog. De ezekbe az iskolákba főként azok kerülhettek be, akik városokban laktak, mert ott voltak ilyen iskolák. A falusiak kimaradtak ebből. Ezt a veszélyt már akkor láttam, amikor még szó sem volt arról, hogy miniszter legyek. Egyik első cikkem, ami a parasztpártnak a lapjában jelent meg, a Szabad Szóban, de amit még nem parasztpárti miniszterként írtam, a népi kollégiumokról szólt. Kifejtettem benne, hogy miért és mennyire fontos ez az egész népi kollégiumi ügy.

Én persze a magam szakmai, pedagógiai, lélektani tárgyismeretével és politikátlanságával ezt is megpróbáltam szakszerűen elképzelni. Miután sokat éltem falun, s az Eötvös Collegiumban is mindig voltak parasztgyerekek, tapasztalatból is tudtam, hogy milyen nehéz dolog még egy városi, kispolgári környezetből is átlépni egy komoly értelmiségi világba. Hát még mekkora feladat ez a faluból, a parasztságból átképződni és átlépni oda. Nem beszélve arról, hogy egy városi ember bejárhatott a dolgozók iskolájába, bejárhatott az egyetemre, és nem voltak lényeges anyagi gondjai. Legalábbis az alapvető dolgok megvoltak. De hát egy falusi gyerek hogyan tanuljon a gimnáziumban, mikor ahhoz benn is kellene laknia a városban.

h. i. Nekem nagyon fontos most tudnom, hogy ezt te nem valami külső stimulusra, baráti sugalmazásra vetted észre.

k. d. Nem, nem, nekem alapvető gondom volt mindig, hogy valamilyen módon meg kell oldani a falusi gyerekek, a parasztgyerekek továbbképzésének a móduszát. Erre látszottak jónak a népi kollégiumok. De én akkor úgy képzeltem, hogy – persze a valóságban hosszabb, nehezebb, bonyolultabb dolog –, de úgy képzeltem, hogy az állami és a társadalmi szervek együttműködésével létre kell hozni kollégiumokat. Biztosítani kell, hogy ott legyen megélhetés is: koszt, szállás s egyéb, ami szükséges. Azt is biztosítani kell, hogy oda ne mindenféle csürhe kerüljön be. Tehát legyen egyfajta kiválasztás is, hogy valóban a tehetségesek kapjanak segítséget. Olyanformán, ahogy az Eötvös Collegiumban is csináltuk a döntést. Behívtunk egy csomó gyereket, s közülük kiválasztottunk egy bizonyos százalékot. A döntést tehát, hogy ki kerüljön be egy népi kollégiumba, azt a kollégiumok vezetőire, tanáraira kellett volna bízni az én elképzelésem szerint. De azt, hogy a kollégiumot hogyan tartsák fenn, kiket jelöljenek oda, azt én meghagytam volna a falu jogának és kötelességének. A falu jelöljön ki három vagy négy tehetséges gyereket, vállalja legalább egynek a taníttatását, aszerint, hogy mennyi hely van, hányat választ ki a kollégium vezetősége. Így a gyerek hazamegy a szünetben a szüleihez, és ott elszámolással tartozik a faluban, hogy mit végzett, mit tanult. Hogy ne szakadjon el a falujától, ne legyen belőle janicsár, ne legyen belőle gyökértelen szélházi, hanem legyen meg a természetes híd az otthon és az iskola, a paraszti élet és az értelmiségi élet között.

Abban a cikkben is érintettem ezt. Részben az Eötvös Collegiumot, részben a már meglévő s átalakuló-növekvő Györffy-kollégiumot vettem mintának. Ezt kellett volna országszerte megcsinálni. Akkor azonban egyszerre kezdett a mozgalom futótűzként terjedni, vad népi kollégiumok kezdtek felburjánzani. Ezt valamilyen módon rendezni kellett. Akkor egy afféle külön kis ügyosztályt hoztam létre a minisztériumban azért, hogy ezeknek a vadkollégiumoknak a kérdéseit, jogállását áttekintse, alkotmányos, szervezeti feltételeit, adminisztrációját, szervezeti szabályzatát kidolgozza, de úgy, hogy ki is menjen a helyszínre, s hogy bizonyos mértékben felügyeletet gyakoroljon.

h. i. Ahogy én emlékszem, most, a népi kollégiumok jubileumi évében megszaporodott irodalomban a te szereped eléggé elsüllyedt.

k. d. Mert én akkor sem a magam hírnevéért, hanem az ügy érdekében csináltam ezt: ilyen természet vagyok. A lényeg az, hogy elindult, szerveződött egy nagy vállalkozás. Persze nagyon hamar rájöttem, hogy sajnos ezt csak szakmai hozzáértéssel, lélektani, társadalomtudományi stb. ismeretekkel, tapasztalattal egyszerűen azért nem lehet megcsinálni, mert már pártközi értekezletek döntöttek az ilyen ügyekben is, vagy egyszerűen a párt nyúlt bele a dologba. A kommunista párt, főképpen Rajk, aki akkor belügyminiszter volt, s ezért jogosan beleszólhatott ebbe a dologba, mert hiszen ezeknek a szervezeteknek még nem volt alkotmányuk. Azért is hívtam létre ezt a munkacsoportot, hogy egyebek közt dolgozza ki a népi kollégiumok alkotmánytervezetét. A kommunista párt ebbe beleszólt, mégpedig erőszakkal, nemegyszer úgy, hogy a kommunista fiatalok bementek, és a nem kommunistákat kitették. Akkor minden folyékony volt, még nem alakult meg a NÉKOSZ.

Akkor történt, hogy én állami kollégiummá tettem a Györffy-kollégiumot. Utána a Györffy-kollégium összehívott egy konklávét, és ott a kommunista miniszterek mind felajánlották, hogy tíz, húsz, ötven gyereket vállalnak. Erre a többi pártok is azt mondták: ja, ha a kommunista párt ilyen szervezkedést csinál, akkor mi is csinálunk ilyeneket. A kisgazdapárt is kezdett népi kollégiumokat szervezni. Ebből a dologból tehát pillanatok alatt pártügy lett, és mivel nekem kultuszminiszterként nem volt alkotmányos hatalmam, az egész dologban Rajk lett az, aki minden szervezkedésbe joggal, illetékesként beleszólt mint belügyminiszter. Egy alkalommal eléggé élesen össze is szólalkoztam vele pártossága miatt. Egy kicsit persze ő maga alatt is fűrészelte a fát. Miután a NÉKOSZ-t maga mögé sorakoztatta föl, nem utolsósorban azért is vált ő, ahogy mondták, narodnyikká, árulóvá. Az ő feláldozása magával hozta ennek az egész kollégiumi rendszernek a megszüntetését is. Révai egyszerűen lesöpörte az asztalról az egész kollégiumi rendszert; akkor söpörte le az Eötvös Collegiumot is az asztalról. De ez külön történet. Akkor következett be az, amitől féltem, hogy az ilyen módon otthon, atmoszféra, emberi mögöttes terület nélkül ezekbe a gyökérszakasztó, elmagányosító állami kollégiumokba bekerült gyerekek, amint kiléptek a huzatba, a közéletbe, abban a pillanatban jó részük összetört. Vagy italba menekült, vagy disszidált, vagy jellemtelenné vált: szóval épp az, amit olyan fontosnak tartottam, hogy az átlépést emberileg megkönnyítsük, emberileg hitelessé és jóvá tegyük, az egyszerre megszűnt.

h. i. Valahol ott hagytuk abba a gondolatmenetet, hogy egyszerűen humanitárius, igazságszolgáltatási szempontból is biztosítani akartad a falusiaknak is a tanulás lehetőségét.

k. d. Másrészt, hogy számukra megteremtsem a hidat, az előfeltételeket ahhoz, hogy a parasztgyerek törés nélkül át tudjon lépni, anélkül, hogy becsavarodna, anélkül, hogy a szerepváltásba belepusztulna, egy értelmiségi szférába. Közben persze az egész reformmozgalomból más területen is kezdtek kimaradni a parasztok. Említettem már, hogy a dolgozók iskoláiból, de más egyebekből is. S akkor jöttem rá, hogy ennek a nem iskolai területnek a megvizsgálására is szükség volna valami olyan intézményre, ami a falusi műveltség, a nép műveltségének a kérdéseit áttekintené, jelezné a problémákat, javaslatokat tenne, és így tovább. Sőt esetleg értelmes befolyást is tudna gyakorolni, hogy az a melegágy is, amelyből kikerül a gyerek, megfelelően fejlődjék.

Mert hiszen én éltem ott, láttam, hogy minden falu egy kis társadalom, öt-hat réteggel, ahol volt egy-egy basaparaszt, még volt egy-egy ottrekedt volt földbirtokos, volt falusi értelmiség, volt szegényparasztság stb. Fontos volt, hogy ez a melegágy is, amely adja a népi kollégistákat, valamilyen jó módon befolyásolható legyen. Hogy tehát már ott, a gyökereknél is hozzá lehessen férni a gyerekekhez. Ennek az intézetnek feladata lett volna, hogy a nép fölemelésének lehetőségeit, sajátos kérdéseit is vizsgálja. Ne felejtsük el, hogy addig igen sokáig a falun nyílt szavazásos rendszer volt, a második világháborúig. A falusi emberek tehát – még az okosa is, a bölcse is – politikailag teljes iskolázatlanságban éltek, ezért a politikai életben való gyakorlatlansággal léptek át az új Magyarországba. És gondviseletlenül. Mert megint ki maradt ott a faluban? A plébános, esetleg az új rendőr, aki pillanatok alatt szembeállt az egész faluval, a jegyző, akiről nem lehetett tudni, hogyan került oda, s egy-két derék, jóravaló tanító, akinek kilógott a nadrágjából a feneke.

A szellemileg gazdátlan falu kérdéseit tehát valamilyen módon felmérő, adatösszegyűjtő, tanácsadó testületre lett volna szükség, amely nekem vagy a helyemre lépő miniszternek az idevonatkozó adatokat szolgáltassa, javaslatokat tegyen, és így tovább. Ezért gondoltam arra, hogy valamiféle népművelési kutató- és tervezőintézetet kellene szervezni.

Ennek a tekintélyi testületébe kértem részvételre Illyés Gyulát, neki is fontos ügye volt ez, s nem is kértem mást, mint hogy figyeljen, tanácsokat adjon. El is vállalta ezt a feladatot, és nagyon szorgalmasan tárgyaltak is a feladatokról. A másik munkatárs, akire emlékszem, Takács Ferenc volt, a szocdem párt részéről. Nem emlékszem már pontosan, de lehet, hogy az iratokból előkerül a minisztérium képviselője, talán Simándy volt – Gombos Ferenc meg még valaki, aki értett a jogi kérdésekhez. Volt a kisgazdapárt meg a kommunista párt részéről is valaki, de arra már nem emlékszem, hogy pontosan ki volt. Mindenesetre elindult a tervezőmunka. De kellett egy ügyvezető igazgató. Képes Gézával, akivel nagyon jó barátságban voltam és vagyok, s aki akkor azt a fontos verset írta Egy népi kollégistához, beszélgettünk erről, s Képes mondta, hogy itt vagy te. Akkor valami zűröd volt neked is valami cikkeidért. Ha nem tudnád, a zűröd megszüntetésében, felmentésedben elég intenzív része volt Képes Gézának is s nekem is.

h. i. De bizony, nagyon jól tudom.

k. d. Mi azt mondtuk, hogy erre az emberre szükségünk van. Nekem az volt a véleményem, hogy itt nem lehet pitiáner vádakra tekintettel lenni, pláne mikor ezek fölfújt és helyi intrikák következményei voltak. Szóval már csak azért is, hogy megmutassuk, hogy egy jóravaló, odavaló kerüljön a neki megfelelő helyre, azért lettél te az intézet ügyvezető igazgatója. Ami effektív munka azután ott folyt, gyakorlati munka, azt már voltaképpen te szervezted meg.

h. i. Igen, ez így van, s erről már én nagyon sokat tudok. De ha még megengeded, pontosan a kezdettel kapcsolatban van egypár kérdésem. Most az következik, amiről mindketten tudunk. Mert a megszüntetés ügyeit te már nem láttad közelről. Most egy nevet kihagytál, amely az én feljegyzéseimben nagyon intenzíven szerepel, s szeretném, ha próbálnál visszaemlékezni, hogy neki milyen szerepe volt az intézet megindításában és ama bizonyos kiáltványnak a megszerkesztésében, amely aztán Illyés Gyula nevével jelent meg. Gombos Imrére gondolok. Emlékszel rá, szerepére?

k. d. Hogyne emlékeznék, hiszen éppen Gombos Imrét vettem elő, hogy annak az említett népi kollégiumokat szervező csoportnak a vezetője legyen a minisztériumban. Ő ezt nagyon buzgón csinálta is, bár nem volt, sajnos, úgynevezett rámenős ember. A nékoszisták és a többi diákpolitikai vezetők pillanatok alatt körbefogták és sakkba állították, és akkor már nem tudott dolgozni. Általában tőle értesültem a szervezés dolgairól. Amikor vidékre mentem, mindig meglátogattam ezeket a kollégiumokat, és tapasztalatokat gyűjtöttem, de nem lehettem mindenütt ott. Ezért is került sor arra a sokat vitatott „írókiküldetésre”. Külön tanulmányútra küldtem el tudniillik Illyés Gyulát, Németh Lászlót és még valakit a minisztériumból, hogy az általános iskolák, népi kollégiumok, a falusi művelődés stb. szervezési lehetőségeivel ismerkedjenek meg.

h. i. Erről már én is elég sokat tudok, de harmadik személyről nem, csak Illyésről és Némethről.

k. d. A harmadiknak a minisztériumból kellett lennie.

h. i. Útjuk – tudomásom szerint – két szakaszra oszlott. Baranya megyében Zengővárkonyon jártak Fülep Lajosnál, keresték K. Kiss Gézát is az Ormánságban, s jártak Tolnában Takács Károlynál. Útjuk másik része – Sárospatak központtal – az ország keleti részére terjedt ki, s eljutottak Hódmezővásárhelyre is ekkor, mint Németh mondta: Csicsikov kocsiján.

k. d. Csicsikov kocsiján! Úgy jött létre ez az egész utazás, hogy akkor lett jó a forint (1946. aug. 1.), és a minisztérium még nem kapta meg az ellátmányát, viszont én már megkaptam a fizetésemet jó forintban. S nem tudtam, hogy a küldötteknek hogyan adjak zsebpénzt, hogy valamivel elinduljanak. Végül a feleségem konyhapénzét kértem kölcsön két hétre, és azzal mentek el ők. Az egyik kocsimat odaadtam: menjetek ezzel, és tegyetek jelentést a helyzetről. Ez már szorosan összefüggött az iskolareform egész problematikájával. Főleg a paraszt dolgozók iskoláival, de a reguláris iskolákéval is. Például: megcsináljuk az általános iskolákat falun. De hogyan is lehet jól megcsinálni? Honnan vegyek annyi tanítót, hogy azok megfelelők, jók legyenek. Azt hiszem, Illyés és Németh írta meg a jelentésüket, azért is nagyon fontos történelmi okmány volna ez a jelentés. Valahol a minisztérium irattárában nyilván megvan, ha megvan. Arra emlékszem, hogy bejöttek hozzám, s Németh László a szóbeli beszámolóban azt mondta például, hogy ’67 után a magyar elemi oktatást nagyrészt kvietált honvédek, nyugalomba küldött civilek csinálták, tehát nem szakképzett emberek, és az általános iskolában még ma is – te is nagyon jól tudod – a pedagógusok jó része úgynevezett képesítés nélküli oktató. Ezt a kérdést is föl kellett mérni. Aztán arra kértem őket, nézzék meg, hogyan lehetne megoldani a paraszt dolgozók iskoláit is, meg ezt az egész falusi problémakomplexumot. Gombos Imre ebben azért játszott nagy szerepet, mert az az ő minisztériumi feladata is volt. Ezért alkalmaztam én őt a minisztériumban mint szabadművelődési titkárt; a szabadművelődési keretbe tartozott, mert nem tudtam erre külön embert behozni a minisztériumba.

h. i. Én nemrégen már ugyanígy beszélgettem Gombos Imrével. Engedd meg, hogy az őáltala mondottakból felolvassak néhány sort, hogy aztán hozzáfűzhesd a megjegyzéseidet. – (Jó.) – „Az egész kollégiumi előtörténet az alapja annak a tervnek, amelyet Keresztury kérésére kidolgoztam. (Igen, stimmel.) – A szövetkezeti mozgalomra vonatkozó egyéb terv mellett mint a parasztság kulturális megmozdításának és fejlesztésének egyik leghatásosabb eszközét. Kereszturyval akkor találkoztam először, amikor hívatott. Publikációim és szervezéseim alapján esett rám a választása. A kért háromnapos gondolkodási idő alatt kidolgoztam a szövetkezeti művelődési mozgalom tervét, s kidolgoztam a népi kollégiumi mozgalom tervét is. (Igen, így volt.) – A kollégiumi mozgalomnak voltak előzményei, a szövetkezeti művelődési mozgalom területén alig valami. (Semmi!) Három nap múlva elvittem Kereszturynak az egész tervezetet leírva. (Stimmel!) Ez, sajnos, nincs meg. Átadtam neki, én nem tartottam meg belőle példányt. (Az a baj, hogy az is ott az irattárban veszett el.) Keresztury akkor elolvasta. Ez a második találkozásom 1946. május végén vagy június elején történt. (Stimmel.) Nagyon tömören foglaltam össze a mondanivalóimat. Nem volt hosszú, három-négy gépelt oldal volt az egész; jelenlétemben elolvasta, s utána kijelentette: Imre, erre egy intézetet fogunk szervezni! (Stimmel.) Így és itt született meg az intézet szervezésének a gondolata. Ennek a beadványomnak az alapján. Ez az ügy – mondta Keresztury – olyan nagy keretet kíván, hogy nem lehet egyénileg megoldani, hivatalosan kell megvalósítani. Keresztury agyában fogant meg az intézet gondolata. (Sajnos, így van.) Válasza tömör és egyértelmű volt. Körülbelül egy hét múlva (ennek pontos dátuma kiderül a minisztériumi iratokból: július 12. és 13. – h. i.). Össze is ültünk Keresztury szobájában, pontosan emlékszem, kik voltunk ott: Keresztury, Illyés Gyula, Németh László, Farkas László, a minisztérium jogügyi osztályának a vezetője és én… (Később kiigazítja még: és Kovács Máté.) A javaslatom alapján megszületett a Magyar Népi Művelődési Intézet terve. Érdemes megemlíteni a légkör érzékeltetése kedvéért [Veres Péter, csülök stb. idézetek még, röviden…] Na, hogy csináljuk meg hát az intézetet, mi lesz a feladata. Ott mindjárt kijelöltek engem az intézet titkárjának…” Te erre azt mondtad: kellene most egy igazgató. Gombos szerint szóba került akkor ott Szathmáry Lajos neve, akit Németh László vetett fel, és az én nevem, akit emlékezete szerint Kovács Máté vetett fel.

k. d. Itt valami nem stimmel. Már akkor ő tudott erről, ő intézkedett az én nevemben, hogy téged kerítsenek elő.

h. i. Szathmáry nem fogadta el, mert akkor már jó pozícióban volt Gombos Feri osztályán. Ekkor hívtatok meg engem, aki már ott is voltam egy olyan Veres Péter-féle szalonnázási-csülközési értekezleten a te előszobádban. (Ez július 13-án lehetett.) Személyi ügyek terén két fix pont volt, Illyés mint elnök és én mint titkár. Már csak igazgatót kellett keresni, folytatja Gombos. (Igen, mindez így volt, stimmel, mondja Keresztury.)

h. i. A Gombos-féle magnó-jegyzőkönyvben részletesen szó van arról, hogyan született meg az Illyés-féle alapítvány. Gombos ezt mondja róla: Egyszer Gombos Ferencnél – Simándynál volt Gombos Imre, és Simándy mondta, hogy véleménye szerint egy kiáltványt kell írni. Ennek az alapanyagát Simándy megíratta Gombossal. A két Gombos együtt vitte el hozzád, te azt mondtad: ebből Illyés fog írni egy szép verset. (Így van!) Kiadtátok Illyésnek, s ebből lett az egyik legszebb munkája.

k. d. Még egy kis ilyen izét, ha már olyan személyes, hogy a csülköt is megemlíti. Én iszonyú munkában voltam, mert a nagypolitika azért zajlott. Mindszenty, Rákosi, Révai s egyéb ilyen dolgok, rengeteg sok mindenféle. Ott ültek Gyuláék az én miniszteri előszobámban, s ott tanácskozták meg a dolgot. Emlékszem, hogy amikor időnként átmentem, s odaszóltam, csak tanácskozzatok, és szép legyen a kiáltvány! S Gyula mondta rá: Jól van, majd meglesz. Ne hagyjuk ki, ne felejtsük ki, akkor ott volt Takács is, Takács Ferenc, aki nagyon jó szolgálatokat tett akkor nekünk azért, mert a szocdemek általában a városi dolgozók, a kispolgárság s a szervezett munkásság ügyét képviselték. Őket ez a parasztkérdés különösképpen nem érdekelte.

A parasztságot mint valamelyest tömegbázist két nagy szervezet együttese tartotta kézben: a kisgazdapárt az egyházzal, illetőleg az egyházakkal. Ezeknek a falvakban két komoly ellenfelük volt, amely két ellenfél egy álláspontot képviselt: a kommunisták és parasztpártiak. A faluban tehát ilyesfajta mérkőzés folyt. A szocdemek nem sokat törődtek a faluval. Éppen ezért volt nekem nagyon fontos Takács, hogy meg ne fúrják ezt az ügyet. Azért mondtam el ezt a sok részletet, hogy lásd, némi politikai taktikai tapasztalatra is szükség volt, minthogy akkor az ilyen dolgokban már a pártértekezletek döntöttek, azokkal mindent meg kellett beszélni. Tehát nekem nagyon fontos volt, hogy Takács, aki nagyon korrekt, rendes és maga is parasztszármazású ember volt, akinek volt valami ándungja a dologról, ott legyen. Nem volt nagyon írós ember, de ott volt ezeken az értekezleteken. Illyéssel is nagyon jó barátságban voltak.

h. i. Most még valamit Illyésről. A Déri-szobor leleplezésekor beszélgettem vele, s ő azt mondta többek között, hogy amikor te őt jelölted elnöknek, akkor ő kijelentette, hogy jó, de csak akkor vállalja, ha Németh mellette lehet tanácsadóként. Mert Németh akkor éhezett, Némethnek nem volt egzisztenciája stb.

k. d. Igen, így volt. Akkor volt az, hogy Némethnek adtam egy tanári állást Vásárhelyre. Senki nem merte ott meglátogatni: említettem az igazoltatás kínos ügyét. Mikor én egyszer lent voltam Vásárhelyen, kerestem, de nem találtam meg, mert a diákjaival éppen kirándulni volt. De üzenetet hagytam neki, hogy Laci, gondold meg, tehetek-e valamit az érdekedben, s a legközelebbi alkalommal, ha kell, írj, leküldök érted egy kocsit. Mert akkor még nagyon rossz volt a közlekedés. Aztán kaptam is hírt, fel is hozattam. Arra is emlékszem, hogy a Nyúl utcában találkoztunk Sárközi Mártánál, Molnár Ferenc lányánál, s ott egy teraszon, kör alakú asztal mellett, napsütésben beszéltünk. Azt mondtam neki, hogy Laci, légy szíves, mondd meg, mit tehetek az érdekedben. Erre azt mondta: én nem kérek semmi fontosat, mert így is éppen elég bajt okoztam neked. Tényleg, Katona Jenő interpellációt jegyzett be ellene, s egyéb botrányok is voltak, mert sokan nem szerették Lacit igazmondásáért, más egyébért sem; könnyű volt ráhúzni, hogy fasiszta, vagy valami ilyenféle volt. Hiszen ő írta a Kisebbségben-szerű zöldségeket. De azt mondta: az lenne a vágyam, hogy Vásárhelyen taníthassak, a gimnáziumban. Mondom, rendben van, Laci, ezt én az igazgatóval megbeszélem, az iskola kap egy szabad állást, s erre a státusra téged fog beosztani. Az iskola igazgatója téged ott enged kísérletezni. Próbáld meg ott a komplex oktatást. Én láttam előre, hogy ez ugyancsak fontos feladat. Próbáld meg ezt kikísérletezni, s erről kérek majd jelentést. Addig ő még maszek alapon kísérletezett diákjaival. Volt ott egy nagyon derék igazgató, aki jól állt hozzá a kérdéshez. Hiányzott néhány tanára, s örült, ha valami jó erő beugrott. De ez maszek alapon történt még akkor. Laci nem kapott egy vasat se. Nem volt ott kereseti lehetősége. Ekkor adtam aztán én nekik ezt az állást. Így volt SZTK-ja, valami létalapja. Tartozott valahová.

h. i. Ezek a dolgok annyira összefüggenek, és a te portrédhoz is szervesen hozzátartoznak. Örülök, hogy most erre a szektorra is fény derült.

k. d. Írtam én egyszer erről az Ésben egy cikket, talán egy éve, másfél éve lehetett. Megnézheted. A Tiszatájban közzétett, talán a Grezsa, egy Németh-írástöredéket:
Felelet a miniszternek címen. Egy jelentés kezdetét, amit a Laci nekem akart írni. De én elmentem, s ő a jelentését nem küldte el Ortutaynak. Ortutayt nem érdekelte ez az egész ügy. Ekkor fölkért engem Száraz György, hogy reagáljak a közleményre. Eleget tettem a kérésnek egy cikkel, amelyben lényegében elmondtam mindent, ha jól emlékszem, Válasz Németh Lászlónak címen.

h. i. Találkoztam mostanában egy csomó írásoddal a Köznevelésben. Ezekben ennek az egész ügynek az ideológiáját kifejtetted.

k. d. A Szürke könyv-nek volt egy terjedelmes bevezetése. Ha valahol hozzájutsz, nézd meg. Sajnos, csak egy példányom van belőle. Volt egy Helyünk a világban-kötetem, ami akkor jelent meg. Ennek az első nagy tanulmánya ez volt: Közművelődésünk alapkérdései. Mert én azt csináltam, hogy kb. egy évig voltam miniszter, akkor összehívtam a magyar művelődési élet legfontosabb szerveinek vezetőit, valami kétszáz embert a Váci utcába, az új városházának a tanácstermébe, s ott tartottam egy kb. kétórás előadást, amelyben minden lényeges kérdésről szó esett. Ezt aztán meg is jelentettem ennek a Szürke könyv-nek a bevezetőjeként. A könyvet egyébként Kovács Máté szerkesztette, az egyes osztályoktól bekérte a helyzet- és tervjelentéseket. Azt hiszem, ez volt az első komoly működési terv, s előtte egy miniszteri expozé, amely a minisztérium egész területének problematikáját összefoglalta. Később bezúzták.

h. i. Azzal kezdtük beszélgetésünket, hogy hogyan kapcsolódtál be a politikai életbe, és hogyan lettél miniszter. Mondj még valamit arról, hogyan történt az, amikor te megelégelted, hogy nem voltál többé jó, mondj valamivel többet a miniszterségről való lemondásról, mint a tv-ben mondtál.

k. d. Röviden ezt is elmondom. Egy idő múlva, természetesen a politikai harcok kiéleződése idején (egyebek közt amikor Rajkot egy parlamenti ülésen kétszer leszavazták, ő vette a kalapját, és maradt), láttam, hogy ez nem demokrácia; csúf dolog ez, de nyilvánvaló, hogy álcázott diktatúra van. Más egyéb mozzanatok is erről győztek meg. Az volt az érzésem, hogy én ezt nem csinálhatom tovább. Ez ki is szivárgott egy kicsit. De volt még egy nagy oka visszalépésemnek, amit általában nem tudnak. Visszalépésemnek nem a kommunisták nagy támadása volt az oka, sem az a nagy zárótűz, amit akkor kaptam, amikor éppen Németh Lászlót védtem meg; egyebek közt ő volt a vörös posztó, nem is az, hogy sajtócsibésznek neveztem, aki rólam és Illyés Gyuláról azt írta, hogy fasiszták voltunk, ami miatt becsületsértési per is indult. A döntő ok, ami véglegessé tette bennem az elhatározást, Mindszenty volt. Én neki előterjesztettem egy olyan tervet, amelynek az alapján az általános iskolát békésen meg kellett volna csinálni. Ezt mindennél fontosabbnak tartottam, rengeteget vesződtem vele, de lehet, hogy már Ortutay írta alá. Én terveztettem meg például az első körzeti általános iskola tervét, Révfülöpre, Fónayékhoz. A megvalósításhoz szükség volt Mindszentyre is, mert hiszen az iskolák jó része egyházi kézben volt. És ha akkor nekem megfelelő partnerem van, s nem ez az őrült, akkor a kérdést megoldottam volna zökkenő nélkül, úgy, hogy a nagy iskolák megmaradnak. Engem nem az egyház érdeke, hanem a magyar művelődés érdekelt. Abból nagyon hiányzik, hogy a nagy iskolák megszűntek. Mindszenty nemet mondott… Láttam, itt nincs békés kiút, itt nyilván meg fog kelleni ütközni az államhatalomnak Mindszentyvel. Ehhez én nem értettem. Akkor volt a parasztpárt közgyűlése. Félelmetes volt. Akkor történt, hogy Veres Péter egy egész napon át beszélt, s a végén sírva fakadt az idegfeszültségtől. Zokogott az elnöki asztalnál. Ott én csak csöndesen ültem, nem szóltam bele, hallgattam a vitákat. Végül mégis feloldódott a feszültség, és megválasztották az új vezetőséget, s abban engem is változatlanul, mint a parasztpárt miniszterét. Nekem itt akkor kellett valamit mondanom. Megköszöntem a bizalmat mindazok után, ami történt, és ott egy-két keserű megjegyzést is tettem, hogy igen, olyan igaztalan vád is ért, hogy én klerikális vagyok. Én ebben a dologban csak annyit mondhatok, hogy én papok szolgája sohasem voltam, de őseim hitét nem vagyok hajlandó letenni vagy elhagyni még akkor sem, ha ezért karriert törnek vagy esetleg börtönt adnak. Erre kitört az ováció, és kiabáltak: le ne mondjon, le ne mondjon. Jóformán vállukra emeltek. Hazamentem, és azt mondtam a feleségemnek: azt hiszem, itt az ideje, most kell lemondanom. Ő azt mondta, hogy boldogan veszi tudomásul, hisz már régen rábeszélt.

Erre felmentem Veres Péterhez, bejelentettem neki elhatározásomat. Szükségesnek éreztem, hogy ezt egy Veres Péterhez írt levélben meg is indokoljam, ami aztán megjelent az újságokban. Elég nagy konsternációt keltett. Bizonyítja, hogy mennyire nem voltak felkészülve rá, hogy egy fél évig kellett magamat helyettesítenem. Példátlan volt ez a magyar történelemben. S már második hónapja elmúlt, hogy magamat helyettesítettem, a minisztertanácsra nem mentem be, oda mindig Nagy Miklóst küldtem, a politikai államtitkárt, a fontos ügyeket félretettem, majd eldöntik, mi legyen. Két hónapja voltam már ilyen magamat helyettesítő miniszter, mikor Tildy megerősített abban a megbízatásban, hogy vezessem tovább az ügyeket, amíg megoldják a kérdést. Egy fél év múlva, valamikor márciusban, végre megoldották azzal, hogy Ortutay legyen az utódom. (Márc. 14.)

h. i. Vele aztán te milyen kapcsolatban voltál?

k. d. Hogy is mondjam? Én fiatal kora óta ismertem őt, sőt nagyon sokat tettem is az érdekében. Ott is lakott, tőlünk nem messze, a Körtéren. Hogy aztán mi történt? Nézd, mindig nagyon udvariasak voltunk egymással. Néhány jellemző mozzanatot azért elmondhatok. Az egyik az volt, hogy amikor én Telekitől átvettem a minisztériumot, azt mondtam, ne csináljunk ebből nagy kázust. Te elbúcsúzol, és én átveszem. Egy lemosásban elmegy az egész. Így is történt, nagyon baráti módon. Tutussal: én elbúcsúztam, s ő három-négy nap múlva beköszönt. A parlamentben iszonyú hidegben, bundában ültem, de elmondtam még a beszámolómat, s abban egyebek közt azt is mondtam, hogy több szerencsét kívánok utódomnak, Ortutay Gyulának. Remélem, hogy ő hajlékonyabb lesz, mint én, s majd meg is fog oldani egy-két kérdést. Ezt Tutus rossz néven vette, mondván, hogy én ironizálok vele. Hát te tényleg hajlékonyabb vagy, mint én, mondtam, mit csináljak. Ez az igazság. Aztán hamarosan fölhívott, hogy hol van az az én rendelkezési alapom. Mondom: a Mártánál, a titkárnőnél. – Mártánál ezer forint van, mondta. – Hát nekem ennyi rendelkezési alapom volt, mert én csak arra költöttem, hogy ha valahova meghívtak, egy táncmulatságra vagy jótékony célra, adtam ötven vagy száz forintot, miután szegény az ország. Azt mondja: nekem a Balogh páter 250 ezer forint rendelkezési alapot ígért. Ezzel kezdte… Tutuskám, mondtam, intézd ezt el a Balogh páterrel.

h. i. Szeretnék még itt valamit rögzíteni. Lehet, hogy én nem láttam annak idején elég világosan, de engem megdöbbentett az, hogy Keresztury Dezső megcsinálja a Népi Művelődési Intézetet, Ortutay pedig megszünteti… Én az ő nyakába varrtam ezt az egész megszüntetést, bár későbbi tájékozódásom alapján valószínű, hogy ez nagyobb egység volt.

k. d. Persze. Neki semmiféle önálló véleménye fontos dolgokban nem volt. Nem is úgy vállalta el a miniszterséget, hogy saját felelősségére, hanem úgy, hogy végrehajtja azt, amit a hatalom birtokosa elrendel.

h. i. Hadd köszönjem meg a nyilatkozatot. Roppant hálás vagyok, s köszönöm, hogy fogadtál…

 

Utóirat:

Az 1–31 gépelt oldalas anyag hitelességét igazolom, kérem a javításokat végrehajtani.

 

Keresztury Dezső s. k.

Bp., 1980. június hó 10-én.

 

Kísérőlevél:

Kedves Pista, itt küldöm a némileg átsimított szöveget. Nem sokat igazítottam rajt, hogy beszélgetésjellege megmaradjon. Itt-ott elhagytam pár ismétlést, fölösleges mozzanatot. Ha meg akarod jelentetni, kérek korrektúralevonatot, mert maradhatott benn hiba, még helyesírási is. Ezt úgyis át kell néznie a nyomdába készítőnek. Igen fáradt vagyok, azért csak így kurtán kívánok minden jót. Üdv!

Szeretettel:

K. D.