TEXTOLÓGIÁK KÖZÖTT

 

Madách Imre: Az ember tragédiája

Drámai költemény

Szinoptikus kritikai kiadás. Sajtó alá rendezteés a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc

A mű kéziratának írásszakértői vizsgálatátWohlrab József végezte

Argumentum, 2005. 810 oldal, 4500 Ft

 

1

 

Ha a könyveknek-műveknek megvan a maguk sorsa, úgy tudományos kiadásuknak is – s nem csak azért, mert elvileg minden komoly mű testre szabott kiadási szabályzatot igényelne és érdemelne; már az is kérdés, egyáltalán milyen „műfajban” érdemes ilyen kiadást létrehozni. Mára ugyanis egyenjogúsította magát a szövegkiadásnak az a gyakorlata – és elmélete –, amely nem egy végleges, autentikus szöveg megállapítását tűzi ki célul, mint a kritikai kiadás műfajában tevékenykedő klasszikus textológia, hanem egy szöveg születési folyamatának lehető legkörültekintőbb végigkövetését – ez a genetikus kritika.

Az ember tragédiája című, 1861-re dátumozott (1862 januárjában megjelent) könyv sorsának legkülönösebb mozzanatát s ezzel a tudományos kiadásával szembeni legfőbb kihívást azok a javítások jelentik, amelyeket zömmel Arany János hajtott végre – több munkafázisban – Madách Imre kéziratán, kisebb részben pedig Madách maga eszközölt az első kiadás szövegén, főként Szász Károly javaslatai alapján. Az igazi kihívást az előbbiek jelentik – nem annyira a mennyiségük miatt, hanem azért, mert szinte lehetetlenné teszik a klasszikus textológia egyik alapkövetelményének, az ultima manus elvének érvényesítését – amelyet legtágabb értelemben úgy fogalmazhatunk meg, hogy „a költő saját szövegével kapcsolatos végső akaratának mindenek fölött álló tisztelete”.1 Arany javításai esetében ezt formálisan az első kiadás után megjelent levél képviseli, amelynek érvényességét Madách a második kiadás előkészítésekor is helybenhagyta. E levélben – a IV. szín 145–146. sorát kivéve – sommásan jóváhagyja Arany javításait (az egyetlen hiba megemlítésével is, úgymond, „az egész ritka hibátlanságát” kívánta kiemelni).2 A korábbi levél még ennél is kevesebb fenntartással fogalmazott – tanúsága szerint a szerző ab invisis megbízik mentora és kritikusa javításaiban: „arra kérlek tehát, hogy, kivévén, ha egészen érthetetlen helyet találsz, mellyen eligazodni nem bírsz s kérdést tartanál szükségesnek, megjegyzéseidet mintegy revisioúl ne is küld hozzám, valóban megszégyenítő az reám nézve, ki annyira megbízom benned…”3 A „revizionisták” – legutóbb és leghangsúlyosabban az „eredeti” Tragédia-szöveg helyreállításának igényével fellépő Striker Sándor4 –, akik Madách szövegének visszaállítását szorgalmazták, e túlzott tekintélytiszteletet tükröző kijelentése alapján vitatták Madách „utolsó ítéletének” s ezzel Arany javításainak autenticitását. Ám ne tereljük lélektani síkra a dolgot – Kerényi joggal írja, hogy „az irodalmi tekintélytisztelet nem tartozik a külső kényszerítések közé”, amelyeket a szándék utolsó kinyilvánításának megítélése során figyelembe kell venni5 –: textológiai szempontból a kérdés úgy vetődik fel, hogy mi a teendő akkor, ha a szerző, végső akarata szerint, lemond saját szándéka érvényesítéséről, s ezzel nemcsak „a sajtó alá rendezés és a korrektúrázás jogát” ruházza át másra (ahogyan Kerényi írja),6 de részben a szerzőséget is? Nem kisebb kihívás az sem, hogy Madách soha nem szembesítette Arany javításait saját – egyetlen – kéziratával, sőt ezt, miután elbírálásra átadta Aranynak, többé nem is látta;7 végső akarata így még azokban az esetekben sem alapulhatott saját eredeti szövegén, csupán annak emlékén, ha saját eredeti szerzői szándékát a továbbiakban is érvényesíteni akarta (ne feledjük, Arany első, javítási javaslatokat is tartalmazó leveléig a kézirat átadásától több mint négy hónap, a mű megírásától pedig több mint másfél év telt el). Többször reflektál Arany javítási javaslataira úgy, hogy „e hely megint ollyan, hogy a’ kézirat nélkül nem itélhetem meg”.8 Mindezzel nem Arany javításainak autenticitását kívánom kétségbe vonni, mint inkább azt hangsúlyozni, hogy a fenti körülmények kétségessé teszik az ultima manus elvének használhatóságát, s minden külsőleges kontraindikáció ellenére is (amelyeket Kerényi kiadása előszavában említ)9 a genetikus szövegkiadást indokolják, amely [a] különböző variánsokat és kiadásokat nem pusztán a létrejött, befejezett mű szempontjából vizsgálja, amikor az átvételek, átírások, eltérések egy feltételezett végső cél, a megjelent végső szöveg szempontjából nyernek értelmezést, hanem ezeket egy szüntelen alakulásban lévő folyamat részének tekinti, ahol az írott szöveg állandóan változó és fejlődő állapotok összességeként jelenik meg”.10

Kerényi Ferenc a híres 1984-es szinoptikus Ulysses-kiadás módszerében találta meg a megoldást. Ez ugyanis lehetővé tette, hogy a keletkezési folyamat – amelyet a „konzervatívok” és a „revizionisták” vitája korról korra előtérbe állít – bárki számára hozzáférhető legyen, ugyanakkor létrejöjjön egy véglegesített, kritikai igényű szöveg is, amelyet az  iskola és a színház használhat. Hans Walter Gabler, a szinoptikus Ulysses-kiadás szellemi atyja „olyan Ulysses-szöveget bocsát közre, amelyben folytatólagos olvasással követhetjük nyomon az Ulysses alkotási folyamatát úgy, ahogy az az írás és újraírás során valóban lezajlott”. Ezt a szöveget a páros oldalakon lehet olvasni, míg vele szemben, a páratlan oldalakon található az „olvasói szöveg”, amelyet Gabler „az alkotási folyamat legmagasabb szintjét elért, javított folyamatos kéziratszövegnek” nevez.11 A recepció tanúsága szerint Gabler a szinoptikus szöveg megalkotásával hozott újat a tudományos szövegkiadás történetében. A művet hosszan méltató Jerome J. McGann szerint „Gabler bebizonyította, hogy az Ulyssesnek egy másik szövegváltozata is elképzelhető és konkrétan megvalósítható – egy olyan szöveg, amely nem egyszerűen az addig elfogadott szövegtől eltérő jelentéktelenebb szövegváltozatok óriási tömegét vonultatja fel, hanem teljesen átalakítja azt a módot, ahogy az egész szövegről gondolkodunk”. A szinoptikus szöveg olvasásának élménye, úgymond, „örökre szét kellene foszlassa az irodalmi művek stabilitásának illúzióját”. Ez az oka, hogy a rögzített „olvasói szöveg” a szinoptikus szöveg mellett „csak fakó, hűvös és sivár dokumentum – kiábrándítóan elvont, egyszerű és egydimenziós, míg a másik gazdag, összetett és sokrétű”.12

Minderre azért tértem ki részletesebben, mert Kerényi Ferenc Tragédia-kiadása – a Gabler-kiadás metodológiájának kivételesen színvonalas alkalmazása s minden lényegi egyezés ellenére – valójában fordított irányt követ, mint Gabler Ulysses-e. A végső szövegváltozat láthatólag azért kapta a „megállapított szöveg” elnevezést az „olvasói szöveg” helyett, mert nem ez áll a szinoptikus szöveg szolgálatában, hanem fordítva; a keletkezéstörténetet bemutató szinoptikus szöveg valójában háttérként szolgál a klasszikus értelemben vett kritikai szövegkiadáshoz. Kerényi törekvése az volt tehát, hogy eloszlassa a szövegkeletkezés körül terjengő legendákat, érvénytelenítse az így-úgy rekonstruált-kontaminált-emendált kiadásokat (ezt szolgálja a szinoptikus szöveg), majd a klasszikus textológiai módszerek felhasználásával igazolja az Arany-javításokkal kanonizált szöveg autenticitását – vagyis hogy egyszer s mindenkorra elejét vegye a szövegrevízióra irányuló további törekvéseknek. A kanonizált szöveg megőrzésére irányuló törekvés azon az előfeltevésen alapul, hogy Arany javításai minden tekintetben Madách eredeti koncepcióján belül maradnak, azt tökéletesítik (ezért is fogadja el őket a szerző kritika nélkül), vagyis hogy az egymásra következő szövegváltozatok között teleologikus viszony van. A szövegrevíziós törekvések (textológiai érvelésű) elutasítása e teleologikus szemlélet kritikájának elutasítását is jelenti. (A háttérben kivehető Striker Sándor figurája – aki találó megfigyeléseit azzal kompromittálta, hogy túldimenzionálta Arany javításainak koncepcionális jelentőségét, s textológiai téren gyakran szakszerűtlenül járt el.)

E módszerbeli fordulatnak persze inkább elvi jelentősége van, hiszen a kötet felkínálja a lehetőséget használójának, hogy a „megállapított szöveg”-et „olvasói szöveg”-nek tekintse s bebarangolja a szinoptikus szöveg kanyarulatait – ha éppen kedve támad, Madách eredeti szövegét rekonstruálja magának. Eközben aztán – bármi legyen is véleménye a szemközti oldalon érvényesülő egyértelműsítő szándékról – egyre nagyobb tisztelettel fog adózni a textológus nem mindennapi teljesítményének. Mert akármennyire rendelkezésre álltak is a szövegváltozatokat szembesítő korábbi kiadások, Kerényi precíz munkája – kiegészítve a kriminalisztikai szövegvizsgálat eredményeivel, amelyek Wohlrab József kitűnő elemzésének köszönhetők – a szinoptikus szöveg tekintetében látványos eredményt hozott. A fizikai értelemben egyetlen kézirat vizsgálata során borotvaélesen elkülönítette Madách eredeti szövegét attól a változattól, amely egyrészt a szerző autográf javításai, másrészt Arany beavatkozása nyomán jött létre. Táblázatok révén színről színre haladva követhetjük, hány írásjelet, hány betűt, betűcsoportot, szót, illetve sort javított maga a szerző, illetve a híres költőbarát, sőt, a javítások időbeni egymásutánját is. Csakis ez a precíz elkülönítés tehette lehetővé Kerényinek, hogy – Waldapfel József felvetése nyomán – két kéziratszöveget (K, K1) tartson szem előtt, s ezekhez társítsa a Madách életében megjelent két kiadás szerző által – nagyobbrészt hallgatólagosan – jóváhagyott szövegeinek tanúságát.

Sokatmondó ugyanakkor, hogy a kézirat autográf szerzői javításait Kerényi nem a K, hanem a K1 részének tekinti, így az eredeti szöveggel szembe-, az Arany-javításokkal pedig párhuzamba állítja őket, s ezzel már a szinoptikus olvasást is terelni kívánja – a megállapított szöveg felé. Merthogy a végleges szöveg megállapításakor nemcsak az a kérdés nem vetődött fel, hogy működőképes-e egyáltalán a Tragédia különleges esetében az ultima manus elve, de még az sem, valóban feljogosítja-e a textológust Madách Aranyhoz intézett felhatalmazása, hogy Arany javításait a maguk egészében megfeleltethesse ennek az elvnek. Az új kiadás megállapított szövege így Tolnai Vilmos 1923-as (1924-ben javítva megjelent) kritikai kiadása korrekciójának és kiteljesítésének tekinthető. Ezen még az sem változtat lényegileg, hogy míg Tolnai a Madách életében megjelent utolsó (1863-as) kiadást tekintette alapszövegnek,13 Kerényi ennek szövegromlásai miatt az 1861-es kiadás mellett tette le a garast; Tolnai ugyanis e hibák zömét javította, mégpedig épp az 1861-es kiadás alapján.

Tolnai egy későbbi vitában fejtette ki a „mindent vagy semmit” elv melletti érveit – a szövegváltozatok (megengedhetetlen) kontaminációját látva Madách eredeti szövegének helyenkénti visszaállításában, amit Gulyás Pál – nem filológiai érvekre alapozva – 1934-ben javasolt. Amint azt Kerényi maga írja az előszóban, Gulyásnak írt válaszában Tolnai „a szövegkiadási elvek tisztázatlanságát kérte számon”, illetve „hiányolta a jusst az ilyen típusú beavatkozásra” – mondván, hogy „a szöveg ügyét Madách és Arany már elintézte egymás közt”.14 Valójában a szinoptikus kiadás ötletét is Tolnai vetette fel; ő az egyik oldalon Madách szövegét, vele szemben a javított változatot adta volna – ez persze kizárta volna a többi javítás, változtatás nyomon követésének lehetőségét; maga az 1923-as kiadás ennél nagyobb mértékben előlegezi a szinoptikus kiadást, hiszen lapalji jegyzetei „feltüntetik a szöveg fejlődését minden változatával, mit a kézirat s az első két kiadás felmutat”.15

Bármennyire elvi kérdés inkább, semmint a kötet használatát befolyásoló szempont, számot kell vetnünk azzal, hogy Kerényi e kontaminációt elutasító textológiai hagyománynak megfelelően a „kevert szöveg” szakmai értelemben megbélyegző jelzőjével illet minden olyan megoldást, amely Arany javításait részben kétségbe vonja. Teheti ezt abban a biztonságot nyújtó tudatban, hogy aligha akad komoly filológus, aki Arany javításának egészét elutasítaná, beleértve a helyesírás korrekcióját is; a „mindent vagy semmit” alternatívája tehát szakmai alapon csakis az előbbi javára dőlhet el. Csakhogy az ultima manus elvének fentebb leírt paradoxona Madách leveleinek tükrében kiéleződik – már ha az elvet (az „egyetlen szöveg” érdekében) érvényesíteni kívánjuk, ahogyan Kerényi teszi. Madách ama nem nagyszámú kommentárja ugyanis, amellyel Arany javítási javaslatait illette, nincs összhangban az ugyanebben a levélben hangoztatott korlátlan felhatalmazással, vagyis a saját szerzői szándékról való lemondással, amely a mű megjelenése utáni levélben is visszaköszön. Miután azt írja, hogy „észrevételeidet, ha mind egytől egyig nem helyeselném, csak szegénységemnek adnám igen sajnálatos bizonyságát”,16 öt olyan szöveghelyet sorol fel – barátja iránti tisztelgő formulákkal körülbástyázva –, amelyek esetében saját szerzői szándéka nem találkozik Arany kritikájával vagy javítási javaslatával. Nem magáról a tekintélytiszteletről van tehát szó (amellyel a textológusnak nem kell foglalkoznia), hanem arról, hogy a tiszteletteljes kijelentésekben megfogalmazott szándék valódisága a levél más szöveghelyei alapján megkérdőjelezhető. Ebből következően általában is fenntartással kell kezelnünk azokat a nyilatkozatokat, amelyek a szerzői szándék érvényesítéséről való lemondásra vonatkoznak. Az 1861. november 2-ai levél kommentárjait tehát – ha más szövegkritikai szempontok is megerősítik – a végső szöveg kialakításakor figyelembe kell venni.

Jellemző az I. szín 42. sora („Itt enyészők romladéka”) körül kialakult vita. A sort Arany azzal bírálta, hogy [h]a a teremtés után mindjárt kezdődik a színmű, talán nincs helyén enyésző világokat látni még”.17 Madách érvelése szerint művében máshol is szó van olyasmiről, hogy ami egynek vég, az másnak kezdet; ám, úgymond, „a publicumnak nem magyarázhatok ’s így csak bátran ki vele”.18 Arany reakciója arról tanúskodik, hogy nem kívánt (vissza)élni a szerzőtől kapott korlátlan felhatalmazással;19 megérezvén, hogy az alázatos „bátran ki vele” ellenére Madách azt szeretné, ha a sor megmaradna, meghagyta (csupán a romladéka szót javította). Pedig itt inkább neki volt igaza. A szöveg persze csak őelőtte volt ott, s így csak neki tűnhetett a szemébe, hogy húsz sorral lejjebb Gábor főangyal azzal dicséri az Urat, hogy „Ki a végetlen ürt kimérted, Anyagot alkotván beléje […] Hozsána néked, Eszme!” (Az én kiemeléseim.) A III. szín 199. sorát is meghagyta („Ez visszapillantása az öregnek”) – holott azt írta róla, hogy „nem értem tisztán”;20 Madách ugyan javításra buzdította, magyarázatával azonban ezúttal is a sor megtartását sugallta. Más a helyzet a IV. szín 68. sorának javításával, amelynek kapcsán Madách – emlékei alapján – saját szövegét értelmezte Arany számára, hogy annak szellemében javíthasson. Azokról a „láthatatlan szálak”-ról van itt szó, amelyeket a testi meghatározottságok – ezúttal az érzelmek – jelentenek, s amelyekkel – így Lucifer Ádám-Fáraónak – „gúnyúl vett körűl urad, Eszedbe hozni hernyó voltodat” (vö. a III. szín 43–62. soraival, melyekre Lucifer a tárgyalt szövegrész elején álló ismét szóval utal – „Ez ismét a szálaknak egyike…”). Midőn Ádám tanácsot kér kísérőjétől, mit tegyen, az – az eredeti változat szerint – ezt mondja: „Nincsen más hátra, mint hogy a tudás Létét tagadja, s az erő kaczagja.” Lucifer tehát azt javasolja a bölcs és hatalmas fáraónak a rabszolganő iránt támadt vonzalmát illetően, hogy „ne is vegyen róla tudomást” (Striker Sándor megfogalmazása).21 Arany homályosnak találta a helyet; két értelmezési kísérletet is tett, ám mindkettő a sor félreértéséről tanúskodik. Válaszában Madách így értelmezi saját szövegét: „nincs más hátra, mint hogy a’ tudomány kereken tagadja még létezésöket is illy rejtett erőknek; a phisicai hatalom pedig kaczagja, gúnyolja, kicsinyelje azokat, hogy compromittáló tehetetlenségét e semmik irányában elpalástolja”. S hozzáfűzi: „Ezen értelemben kellene tehát fentebbi helyet némileg megvilágosítani.”22 Arany átlátta, hogy korábbi értelmezései idegenek a szerzői szándéktól, ám a sor továbbra is homályos maradt számára, ami annyiban érthető is, hogy Madách, nem látván saját szövegét, nem adhatott elég konkrét magyarázatot. Aranyban az „erő” és a „phisicai hatalom” bizonyára Büchner Kraft und Stoff című művének szellemét idézte föl (amelynek hatása amúgy jelentős a Tragédiá-ban), ezért került a javított sorba „erő és anyag” („Nincsen más hátra, mint hogy a tudás Tagadja létét e rejtett fonálnak: S kaczagja durván az erő s anyag”). S ha Madách magyarázata ezúttal sem támaszkodhatott a kézirat újraolvasására, és ezért nem elég világos, most Arany sem vette tekintetbe a IV. szín kontextusát, amely azt erősíti meg, hogy a tudás és erő a vitatott helyen is a Fáraó – a bölcs király – attribútuma; „A bájnak épen úgy fejdelme vagy Mint az erőnek én” – fordul Évához (88–89. sor), s hasonlóan vigasztalja, amikor az szégyenkezik („Hiába, ha okosabb nem vagyok”): „Eszem elég van nékem önmagamnak, Erő s nagyságért nem kebledre hajlok, Sem a tudásért” (206–
210.; ne felejtsük, hogy a báj–erő–nagyság–tudás összefüggés később is szerepet játszik). A „phisicai hatalom” már csak azért sem vonatkozhat az anyagra, mert a láthatatlan szál maga származik az anyagi létből, mely az embert mint szellemi lényt korlátozza. Az Arany-féle változat így végső soron azt állítja, hogy az anyag saját magát kacagja ki „durván”, s ez kimeríti a szöveghiba ama meghatározását, amely szerint az „kontextusának összefüggésében nem enged meg értelmet”.23 Mindezek után Arany változatát nem tudom elfogadni. Az ultima manus elvéhez a fent leírt paradoxon miatt nem elég, hogy Madách utóbb nem revideálta e helyet; a metrikai szövegromlásokkal szembeni közönye ráadásul azt valószínűsíti, hogy általában is lemondott a korábbi szövegállapotokkal való szembesítésről (Kerényi emiatt metrikai vonatkozásban nem is érvényesíti az ultima manus elvét, lásd: jelen kiadás, 729.). Összegezve, az esetre megítélésem szerint az vonatkozik, amit Konrad Górski így fogalmazott meg: „Ha a textológia elegendő bizonyító erejű anyaggal rendelkezik ahhoz, hogy mind a szövegben fellelhető idegen kéztől származó olyan interpolációkat feltárja, melyek a szerző alkotói szándékával ellentétesek, mind pedig a korrekt szöveget rekonstruálja, akkor nem csupán joga van hozzá, de egyenesen köteles is visszaadni a szövegnek hiteles alakját.”24

Azért foglalkoztam ilyen hosszan e hellyel, mert – bár szigorúan véve ez az egyetlen javítás, amely értelemzavart kelt, s ellentétes a kinyilvánított szerzői szándékkal (kerültem az olyan helyeket – legismertebb a XV. szín 91–92. sora –, ahol a javított szöveg értelmében jelentősen eltér az eredetitől, ám nem értelmetlen s Madách nem is kifogásolta); ha azonban egyetlen ilyen hely is akad, annak elvi jelentősége van: javításával nem kontaminált, „kevert szöveg” jön létre, mert a filológiai érvek mérlegelése vezet az Arany-féle változat elvetéséhez – vagyis emendálásához.25 Magyarán: nem akkor lesz „kevert” egy Tragédia-kiadás szövege, ha filológiai-textológiai érvek alapján valahol visszaállítjuk Madách szövegét, hanem ha intuíció vagy ideológiai érvek alapján választjuk ki, mikor melyik a „legjobb szöveg”, hogy a nekünk tetsző változat előálljon.

A szinoptikus szöveg persze a genetikus kiadáshoz áll közelebb, amennyiben a „textualizáció feladatát” átengedi az olvasónak26 – még ha e feladatot az olvasó némi rossz lelkiismerettel végzi is, amikor ellenkezésbe kerül a „megállapított szöveg”-gel. A szinoptikus szöveg olvasása ugyanis arra a belátásra vezet, hogy az egyes változatok elvetését/megtartását alátámasztó megfontolások kevesebb tanulsággal járnak, mint az, ha végiggondoljuk, milyen szöveget kapunk a különböző változatok érvényesítése esetében.

Számos olyan Arany-javításnak, amely az értelem megváltozásával jár, van egy közös vonása. Olykor következetesebbé, gyakran stilárisan gazdagabbá teszik a szöveget, ugyanakkor olyan összefüggéseket gyengítenek, amelyeket a szerzői szövegben egyes motívumok szembetűnő, némelykor szó szerinti (s ezért bizonyos stiláris monotóniát eredményező) ismétlődése eredetileg nyilvánvalóvá tett – s amelyek alighanem a szerző leghatározottabb szándékát tükrözik.27

Ilyen mindjárt a II. szín 78. sora – „Óv és vezet, mint bamba gyermeket” –, amely Arany javítása nyomán „Óv és vezet, mint gyapjas állatot” alakot öltött, arra való tekintettel, hogy a gyermek emlegetése [a]nachronismus Ádám irányában. Neki nem lehet fogalma erről”.28 Aranynak elvileg igaza van, ám egyrészt nem javított következetesen, hiszen Lucifer szövegében megmaradt a gyermekmotívum – kisvártatva „Éretlen gyermek-hangu égi kar”-nak titulálja az angyalok karát (145. sor), másrészt meggyengítette azt az összefüggést, amely a színben e két gyermekmotívum s annak egy harmadik, közvetett előfordulása között fennáll; „tán volna egy, a gondolat, Mely öntudatlan szűdben dermedez, Ez nagykorúvá tenne” – mondja Lucifer Ádámnak (94–96.). A motívum végighúzódik a művön – nincs tér ennek bemutatására, szemléltetésül álljon itt Lucifernek a XIII. színben, Ádám fordulata után tett kijelentése: „e megtörhetetlen Gyermekkedély csak emberé lehet” (109–
110. sor). Arany javítása azért sem következetes, mert a III. szín elején újabb anakronizmusok sorakoznak; Lucifer családról, tulajdonról, honról, iparról beszél az első emberpárnak – s Arany ezeket érintetlenül hagyta. Ráadásul Madách válaszából megtudjuk, hogy az anakronizmusok szándékoltak: „Ezt én Lessing Laokoonjának »Von den nothwendigen Fehlern« [a szükséges hibákról] czimű czikke nyomán merészeltem, – mellyben Milton költemenyére vonatkozólag illy szabadságot szükségesnek állít.”29 A kontextus is az anakronizmusok létjogosultságát erősíti; Lucifer à part („félre”) kijelentései a II. és III. színben nyilvánvalóvá teszik az odaértett befogadó jelenlétét. Amit Ádám és Éva nem ért, az őneki szól. Mindezek alapján akár kezdeményezni is lehetne a „gyapjas állat” emendálását, hiszen Madách (a levél elején tett általános nyilatkozatával ellentétben) itt is kiállt saját változata mellett, s ezt a verziót támasztja alá a kontextus is. De mivel nem keletkezett értelemzavaró hiba, s mivel e példákkal amúgy is azt kívánom bizonyítani, hogy Madách eredetije és Arany javításai két (a genetikus kritika elvei szerint: két különböző) szöveget eredményeznek, eltekintek az ilyen javaslattól.

A fent említett sajátosság jellemzi Madách és Arany változatának viszonyát a III. szín 124. sorának egy szava esetében. „Idézek én fel istent számotokra, Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg” – mondja Lucifer a javított szövegben; a második sor Madáchnál így szólt: „Rokonibbat mint a rideg öreg volt.” Arany nem tartalmi okból javított – a sor verselését, hangzását tartotta rossznak. Változata ritmikailag kifogástalan, azzal azonban, hogy a „rokonibbat” szót kiiktatta, elhalványult Lucifer kijelentésének összefüggése azzal, ami megelőzi, illetve követi:30 Éva néhány sorral korábban arról panaszkodik, hogy „a széles világon És égen földön nem lesz egy rokon, Nem egy barát, ki bíztasson vagy óvjon”, majd ugyancsak ő lelkesülve szól, midőn a Föld szelleme nimfákkal népesíti be a környéket – „Ah, nézd e kedves testvér arczokat” (145.).

Az V. szín 195. sorában – „E hitvány nép csak békót érdemel” – Arany eredetileg csupán a szórendet cserélte föl, hogy a következő sor mely kötőszava egyértelműen a népre vonatkozzék; Madáchot is ebben az értelemben tájékoztatta a javításról, utóbb azonban stilisztikailag is megemelte a sort – „Csak lánczot érdemel e csőcselék” –, ám így a mondat kikerült a nép szó előfordulásainak sorából, mely az athéni színnek az egyiptomi és a párizsi színnel való öszszefüggését erősíti.

Stiláris okokból cserélődött fel az esz meg kifejezés a dőzsöl igére a római színben, ahol az élet körforgásának motívuma idéződik meg; a halat megeszi az ember – az embert megeszi a féreg – a férget megeszi a hal. A befogadói emlékezet ezúttal nem szorul a megismételt szavak támaszára, hiszen az egész toposzt egy négysoros szövegrész adja (42–45.); itt az jelent gondot, hogy a dőzsöl ’élvezkedik’ értelemben jelenik majd meg a XIV. színben – Madách változatában (Leonidász nem áldozta volna fel magát, ha „lucullusi Villában dőzsöl édes mámorában”, 112–113. sor), s ez nem illik bele a „Kreislauf des Lebens” toposzába. Arany a XIV. szín idézett mondatából törölte is a dőzsöl igét, s az issza szót írta helyébe – igaz, nyilván nem azért, hogy az iménti hellyel való szóegyezést elkerülje, hanem azért, hogy a Villábanmámorában ragismétlődést kiiktassa (ezzel aztán épp az eszik ige jelentéskörébe tartozó szó került a dőzsöl helyébe…).

Érdekes kettősség jellemzi Kepler nagymonológjának első sorát (Madách: „Kétséges rang-e hát a tudomány?” Arany: „Kétséges rang-e hát szellem, tudás?”; VIII. szín, 138. sor). A tudomány a Nyegle és a Falanszter tudósának tudományával mutat homológ sort, s ez még akkor is gyengül az Arany-féle változatban, ha a Nyegle, kinek „Megőszült tudományban a feje”, e tudományt „Kepler asztrológiájá”-val azonosítja, vagyis nyíltan visszautal (a befogadó számára persze ironikusan) a VIII. színre. Ha azonban Kepler monológjában a „szellem, tudás” kap főszerepet, ez beleilleszkedik abba a sorba, amelyet az erő–nagyság–tudás fogalomhármas ismétlődése alkot; a „tudomány” (éppen a Nyegle és a Falanszter tudósa révén) erre nem alkalmas. (Meglehet, ezért kellett a „tudomány”-nak „tudás”-ra változnia az egyiptomi szín 210. sorában is.)

S ha már itt tartunk, essék egy pillantás a IV. szín említett „tudás–erő” motívumára is. Az erő–
nagyság–tudás fogalomcsoportja – amely Éva révén már az egyiptomi színben kiegészült a báj fogalmával – mint az ember pozitív attribútumainak sora végighúzódik a művön; amikor Lucifer arról szól, hogy „Emelkedett szempontunkból, hiába, Először a báj vész el, azutánA nagyság és erő, míg nem marad Számunkra más, mint a rideg mathésis”, hierarchikus viszonyt állapít meg köztük, a (matematikai egzaktságú) tudást emelve a hierarchia csúcsára (NB. a rideg jelző Szász Károlytól származik).

„Nagyság, erő” a londoni szín elején is e kontextus jegyében idéződött már fel Lucifer szövegében (140. sor).

Mindezek persze csupán kiragadott példák, hiszen a szövegváltozatok összevetése számos egyéb olyan tanulsággal jár, amelyek csak megerősítik McGann ítéletét: a szinoptikus szöveg olvasása „örökre szét kellene foszlassa az irodalmi művek stabilitásának illúzióját, amelyet általában elfogadunk, mivel oly gyakran találkozunk velük az állandóság álarcában”.31 Azt hiszem, ez a tanulság éppen a Tragédia iskolai oktatása szempontjából lehet a legtermékenyebb: az irodalmi műnek egy nyitottabb, az olvasó aktivitását és felelősségét fokozottan igénylő fogalmára tanítana – „nagykorúvá tenné” az ifjú olvasót. (A színházról már ne is beszéljünk, hiszen a rendezőket nemcsak a húzástól, de kontaminált szöveg létrehozásától sem igen tarthatja vissza senki).

 

2

 

Ami immár a szövegközlést illeti, a Szinoptikus kritikai kiadás szövegpontossága minden eddigi kiadásét felülmúlja, s ez önmagában igazolja létrejöttét. Kifejezett szöveghibát magam alig találtam. Az egyetlen komolyabb hiba a IV. szín 101–102. sorában van, ahol ezt olvassuk: „[Szép és halott; mi ellentétel ez:] Törekvésünkre gúny e nyúgalom, Vagy hivságukra szánalmas mosoly.” A sorpárnak összesen hét változata van, s az 1863-as kiadásban szereplő nem egyezik meg Madách utolsó autográf, az 1861-es kiadás kézipéldányán olvasható változatával. Míg a nyomtatásban megjelent verzió szerint „Törekvésinkre gúny a’ nyúgalom, / Vagy hivságukra szánalmas mosoly”, az autográf javítás szerint „Törekvésünkre gúny e nyúgalom, / Vagy hivságunkra szánalmas mosoly”. Ez utóbbit idézi a Szövegkritikai dokumentumok jegyzete is – ehhez képest a megállapított szövegben a hivságunkra alakból hivságukra lett. A megállapított szöveg nyilván Madách utolsó autográf változatát kívánta adni, csakhogy a 102. sor esetében viszszaállt az 1863-as kiadás szóalakja, s így összekeveredett a két szintagmaváltozat (’törekvéseinkre vagy azok hiúságára’ vs. ’törekvésünkre vagy hiúságunkra’), ráadásul egyeztetési hiba is keletkezett a mondatban; hivságukra helyett nyilván hivságunkra olvasandó.

Kisebb hiba, hogy a lábjegyzet jelzése ellenére nincs végrehajtva az emendálás a XII. szín 146. sorában, amelynek végére az 1863-as kiadásban tévedésből pont helyett vessző került. A lábjegyzet szerint ez sajtóhiba, ezért a K, a K1 és az 1861-es kiadás alapján került sor a javításra; ehhez képest a megállapított szövegben is vessző van.

A szerzői utasításokban kétféle hiba van. Az 1861-es kiadás következetes abban, hogy a szereplőneveket követő utasítások új sorban, zárójelben, nagy kezdőbetűvel állnak, ponttal a végükön. Ehhez képest a megállapított szövegben kétszer is előfordul, hogy az utasítás a szereplőnévvel egy sorba kerül (a IV. szín 185. sora előtt, az V. szín 90. sora előtt). A másik hibatípus – amely az 1861-es kiadásból került át – az, hogy a zárójeles utasítás nem kezdődik nagybetűvel: „(karban énekelnek.)”, „(karban közbe vágnak.)”, a VII. szín 200. sora után; „(visszaborzadva.)”, a VII. szín 436. sora után; „(az ablakot becsapva.)”, a VII. szín 439. sora után; „(kaczagva)”, a VII. szín 442. sora után – itt még a pont is elmaradt az utasítás végéről; az elsőként említett két esetben az utasítást megelőző szereplőmegnevezések végéről marad el a pont – AZ ERETNEKEK/A BARÁTOK –, ezeket mind emendálni kellett volna.

A X. szín 60. sorának végén a megállapított szövegben vessző van, a szinoptikus szövegben nincs; nem állapítható meg, hogy sajtóhibáról van-e szó vagy jelzetlen emendálásról, amelynek szövegelőzménye is hiányzik (NB. Tolnai kiadásában sincs vessző). A X. szín szinoptikus szövegének 105. sorában szereplő „Szentélynek” szóhoz az alábbi jegyzet tartozik: „Madách aK-n th.-t [tollhibát] vétett, kihagyta az u betűt, amit utólag írt be; Arany ezt megerősítette.” Minthogy a „Szentélynek” szóban nincs u, s az n van aláhúzva (a betű Arany általi megerősítésének jelzéseként), nyilván jelen kiadás sajtóhibájáról van szó; Arany természetesen az n betűt erősíthette meg. A XIII. szín 139. sorának szinoptikus szövegéből kimaradt az 1863-as kiadás „érzem” szóalakja, amelyet a vonatkozó lábjegyzet sajtóhibának minősít. A lábjegyzet sincs jó helyen – a sajtóhibát nem a szinoptikus szöveg, hanem a megállapított szöveg lábjegyzetében kellett volna közölni, mint az emendálás okát.

A jegyzetelés technikájában egyébként szintén alig találni kivetnivalót. Megemlíthető, hogy hiányzik a beígért szövegkritikai dokumentum  a XI. szín 395–396. és a XII. szín 166. sorához, illetve nem világos, miért került tárgyi magyarázat a szinoptikus szöveg lábjegyzetébe („A ’guliba’ nógrádi tájszó”, a XIV. szín 51. sorát követő utasításban szereplő szó jegyzete).

A szinoptikus szöveg ellenőrzése nem lehet egy ilyen írás feladata – már csak azért sem, mert írója nem követheti helyről helyre a kriminalisztikai szövegvizsgálat eredményét. Bizonyos, hogy a vizsgálat igen nagy körültekintéssel zajlott, mégis akad hely, amely gyanút ébreszt – s ez a VIII. szín (már érintett) 138. sora. A szinoptikus szövegközlés szerint Madách maga javította volna a sort, még a kéziratban, amelyet azután Arany is javított; a „Kétséges rang-e hát a’ tudomány?” sorból így Madách kezén „Kétséges rang-e hát tudás?” vált volna, amelybe Arany csak ezután szúrta volna be a „szellem” szót. Eszerint Madách a tíz és tizenegy szótagos sorokból álló hosszú Kepler-monológ első sorát nyolc szótagosra s a névelő elhagyásával stilárisan is hibásra javította volna, s ez igencsak valószínűtlen; ráadásul Tolnai kiadása szerint a sor javítása egészében Aranytól származik (ezt erősíti meg a Bene Kálmán–
Andor Csaba-féle kiadás is). Önmagában nem súlyos az eset, figyelemre méltóvá ezt is precedensértéke teszi.

Magát az emendálást (már ha az ultima manus elvének paradoxonából adódó kérdésektől eltekintünk) Kerényi igen körültekintően végezte. Alig van néhány hely, amely töprengésre vagy kritikára késztet. Ilyen a II. szín 61. sora – „Emelve a bukót: az érzelem”. Kerényi szerint „a kaparás fölötti az sajtóhibaként jelent meg a kiadásban: ez. Sem Arany a korrektúrában, sem a szerző a második kiadás sajtó alá rendezésekor nem vette észre”. Az emendálás indoklása szerint Lucifer csak látszólag utal az iménti jelenetre, [v]alójában azonban a tudás-nagyravágyás ellenpontozásáról van szó”. Ez igaz, ám érdekes kérdés, vajon nincs-e méltányolható oka, hogy a szedő, a háromszor korrektúrázó Arany s végül az 1863-as kiadást javító Madách sem változtatta vissza az „ez” szót „az”-ra. Lehet, hogy furcsa sorozatról van szó, de az is lehet, hogy mindannyian jobbnak/jónak érezték az „ez” szót, amely a szín elején kibontakozó szerelmes jelenetre vonatkozik (ez esetben a szedő is bevonul a szerzők közé); igaz, hogy Lucifer itt általánosságban fogalmaz, de őt is az iménti jelenet látványa készteti szólásra; dramaturgiailag tehát jobb az „ez”. (A dolog pikantériája, hogy az 1863-as  kiadást előkészítő Madách akár Arany javításának is vélhette az „ez” alakot.) Az eset hasonló, az emendálás viszont bizonyíthatóan téves a VIII. szín 10. sorában. „Ily hűvös estve a tűz jól esik” – olvassuk a megállapított szövegben, a hozzá tartozó lábjegyzetben pedig arról értesülünk, hogy az 1863-as kiadásban „e tűz” van, de ez „v[a]l[ó]sz[ínűleg] s[ajtó]h[iba]”, ezért került sor a javításra. Ehhez képest a sorhoz tartozó szövegkritikai dokumentum arról tájékoztat, hogy „Madách a kézipéldányon »a tűz« helyett »e tűz«-t írt, de maradt”. A valóság az, hogy az „e tűz” bekerült az 1863-as kiadásba, s az ott nem sajtóhiba, hanem Madách autográf javításának eredménye – érthető módon, hiszen Lucifer nem általában tűzről beszél, hanem arról a tűzről, amellyel eretneket vagy boszorkányt égetnek; Lucifernek „e tűz” esik jól, mely, mint mondja, „Bizon bizon már jó régen melenget”.

Ezek kivételes, elszigetelt esetek, ám az egész szövegre kiterjedő kérdést vet föl a „ritmikai szövegromlás” jelensége, amely az 1863-as kiadás legfőbb szövegromlástípusát képviseli. Nem kisebb ugyanis a tét, mint az 1861-es kiadás alapszöveggé nyilvánítása – szemben Tolnaival, aki az 1863-as, Madách életében utolsó kiadásból indult ki. Kerényi alighanem azért igyekezett az 1861-es kiadás szövegromlásait minimalizálni – a ritmikai szövegromlást száműzve belőle –, hogy az 1861-es kiadást a legkevesebb fenntartással lehessen alapszövegnek tekinteni.

Kerényi Madách és Arany ritmikai elveinek különbözőségére hivatkozva igazolja az 1861-es kiadásnak a kézirathoz képest lazább jambushasználatát („Madách ortográfiai kényszermegoldásokon át törekedett jambusi sorok megfaragására, míg Arany megelégedett jambikus sorokkal – akár saját gyakorlatában”, 728.); a konkrét helyek áttekintése azonban nem igazolja ezt a magyarázatot. Madách és Arany jambizálása között semmi elvi alapú különbség nincs – ráadásul az a levélrészlet, amelyet Kerényi Aranytól a nyelvi alakváltozatoknak a drámai jambus szempontjából való kiválasztására idéz, a Kerényi által Madáchnak tulajdonított szorosabb felfogáshoz illik inkább.

Ahhoz, hogy az első kiadásnak a kézirat(ok)hoz képest lazább jambusait Aranynak lehessen tulajdonítani, az kellene, hogy kezünkben legyenek Arany korrektúraívei. Két javítás van, amely a kézirat tanúsága szerint Aranytól származó „ritmikai szövegromlás”-nak minősül. Az egyik (II. szín, 48. sor) valójában nem érintia ritmust; a „Hallgasd csak Ádám, oh mondd, érted-é” sorban Arany (amúgy valóban nehezen érthető módon) rövidre változtatta a sorvégi kérdőszót – ez azonban a jambust nem érinti, lévén a sor utolsó rövid szótagja anceps, vagyis közömbös. (A dolog pikantériája, hogy Kerényi ezt, a jobb ritmus érdekében – emendálta.) A másikat (IV. szín 68. sor: úgy-e bár ’® ugy-e-bár) – Kerényi feltételezése szerint – maga Arany állította vissza a korrektúra során a jambus kedvéért.

További példáink túlnyomórészt amellett szólnak, hogy az 1861-es kiadás ritmikai anomáliái ugyanolyan szövegromlások, mint az 1863-aséi (legföljebb kevesebb van belőlük).

Nézzük a jambus szempontjából karakteres hívatás szót, amely hétszer fordul elő a szövegben (IV/21., VI/154., VI/175., VII/394., IX/172., XII/290., XIII/145.), a kézirat(ok)ban kivétel nélkül hosszú í-vel. Az 1861-es kiadásban kettő, az 1863-asban ezek s további kettő rövid i-vel szerepel. Kerényi a 63-as kiadásban megjelenő i-ket javította, a 61-esben megjelenőket (amelyeket a 63-as kiadás is átvett) nem; pedig ezek még inkább „jambusgyilkosok”, mint a másik kettő („betölté hivatását” „Nőhivatása”; NB. a Tragédia drámai jambusa nem ismeri a choriambust). Ugyanígy kétséges, hogy a kéziratban szereplő „Müvészetét” alakot Arany javította volna az oldottabb jambizálás kedvéért „Művészetét”-re, a „szivembe” alakot „szívembe” alakra – s hogy ezért került volna a Madách által használt „vélök” alak helyébe „velök”, „ítél” helyébe „itél”, „kívánsz” helyébe „kivánsz”, „szívesen” helyébe „szivesen”, „Biróúl” helyébe „Bíróúl”, „rossz anyagnál” helyébe „rosz anyagnál”, „szakít” helyébe „szakit”, „építész” helyébe „épitész”. Hangsúlyozandó, hogy ezekben az esetekben az Arany javította kézirat kivétel nélküla ritmikailag korrektebb alakot hozza; egyetlen helyet találtam, ahol a kéziratban szereplő trocheus az 1861-es kiadásban változott közömbös spondeuszra, vagyis illeszkedett bele a jambussorba („Hogy a rádbizott marha”, XII. szín, 353. sor).

Az eredmény tehát paradox: jelen kiadás az 1861-es kiadás autenticitását olyan kérdésben is megerősíti, ahol az kétséges, s ezt úgy alapozza Arany tekintélyére, hogy Arany szerzősége (a korrektúraívek hiánya miatt) éppen az érintett jelenség kapcsán nem bizonyítható. Minden tekintetben szerencsésebb volt tehát Tolnai eljárása, aki (sajnos, nem hiánytalanul) Arany és Madách metrikai felfogásának szellemében emendált.

 

3

 

A Tárgyi magyarázatok bevezetőjében Kerényi Ferenc az alábbi megállapítást teszi: „Feladatunk gyakorlati lévén, nem kívánunk állást foglalni abban a létező vitában, hogy a szöveg megállapítása és az elsődleges következtetések levonása menynyiben tekinthető interpretációnak. A teljes szakirodalom birtokában azokat a magyarázatokat adjuk, amelyek egyrészt a szöveg értéséhez (és nem értelmezéséhez) szükségesek, másrészt kiállják a filológiai bizonyíthatóság próbáját. Ezek kiterjedhetnek az életmű, az egykorú literatúra és a világirodalom területére.” (731.) Ez a megállapítás azon az előfeltevésen alapul, hogy az „elsődleges következtetések” és az „interpretáció” elválaszthatatlansága merőben elméleti probléma, amely a gyakorlati textológust nem érinti. Hadd álljon itt egy példa ennek cáfolatául. Az I. szín 14. soránál („A gép forog, az alkotó pihen”) ezt olvassuk: „A sor Aranyé, de a mechanikus képalkotás előzménye megvan Madáchnál is, a Férfi és nő c. dráma IV. felv.-ának Herakles-monológjában: »…Ő az alkotó? / Miért nem méri meg mennyit bír a gép…«, azaz az ember.” A megfelelést az avatja egyáltalán megfeleléssé, hogy bizonyítja, mily kongeniális volt Arany javítása (mert „A részletet Arany persze nem ismerhette”, 733.).

Az alábbiakban azonban még csak nem is azt kívánom megmutatni, hogy az elsődleges következtetések nem választhatók el az interpretációtól, hanem azt, hogy Kerényi gyakran nem is törekedett e szétválasztásra.

Az olvasó, aki a megértést segítő jegyzetekre számít, már az első történeti színnél gyanút fog, vajon valóban mindig a szöveg megértéséhez – és nem értelmezéséhez – szükséges jegyzeteket olvassa-e. Miért kell tudnunk Ádám-Fáraó szavainak megértéséhez („legyen szabad A szolga nép”), hogy túlzó Palágyi Menyhért véleménye, amely szerint e szavakban „voltaképen az előjogairól önként lemondó magyar nemesség lappang”, s hogy Voinovich Géza már megcáfolta e véleményt? (747.) Kell-e tudnunk a „Vezess, vezess új czélra” felszólítás megértéséhez, hogy Fónagy Iván szerint a Tragédia színei „»tiszta gradáció«-nak minősíthetők”? (748.) Vajon nem értelmezés-e, ha az „isten szikrája” kifejezés magyarázatául „az egyénben és a tömegben egyaránt ott dolgozó teremtő élet” meghatározást használjuk fel Barta János 1942-es könyvéből – egyúttal összefüggést jelölvén ki e hely s a londoni szín nyitókórusa között? (771.) S miben segíti a megértést, ha a londoni szín jegyzeteinek élén, a főbb hatások bemutatása elején Dux Adolf véleményét olvashatjuk, aki ezt a színt tartotta „a mű eszmei csomópontjának”? (773.)

A magyarázat a „küzdés” – Űr-színben kulcsszerephez jutó – fogalma kapcsán megy át leplezetlen értelmezésbe (788–789.). Kerényi ezúttal tisztán referenciálisan értelmezi a Tragédiá-t, mondván, hogy „reformkori irodalmunka küzdést tekintette a legfőbb emberkritériumnak”. Szövegpárhuzamokba burkolva olyan értelmezést kapunk itt, amely a küzdés motívumát emeli a Tragédia egész eszmevilágának a csúcsára – miután Szerb Antal „»és mégis«-filozófia” fogalmát vetítette bele a reformkor irodalmának a „romantikus magyar nemzetkarakter”-ről alkotott elképzelésébe. E „magyarázatot” Gelencsér Géza tanulmányának megidézése zárja, amely Ádám sorsát a Sziszüphosz-paradoxon beteljesüléseként értelmezi. A reformkori kontextuson alapuló értelmezés ráadásul Palágyi elgondolását lépteti ismét életbe, amelyet Kerényi (Voinovichra hivatkozva) korábban elutasított.

A „küzdés”-sel kapcsolatos reformkori szövegpárhuzamok azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy az ilyen megfelelések említése vagy említés nélkül hagyása mennyire a jegyzetek készítőjének értelmezői döntésétől függ. Kerényi párhuzamai gazdagon adatolják a Tragédia beleszövődését a korabeli magyar irodalom közéleti kontextusába, alig terjednek ki azonban a mű és a XIX. századi magyar irodalom általános, bölcseleti jellegű párhuzamaira. A szövegpárhuzamok közt – hogy csak kiemelkedő műveket említsek – hiába keresnénk Petőfi Világosságot! című versét, amely nélkül Ádám XV. színben feltett kérdései aligha fogalmazódtak volna meg, Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét, amely a romantikus istenülés kritikájának legmarkánsabb megfogalmazása a Tragédia előtt, s Kölcsey Vanitatum vanitas-át is, amely nélkül nemigen jött volna létre Lucifer szólama (e vers ugyan előtűnik, de csupán egy korabeli Tragédia-elemzés ismertetésében, a recepciótörténeti fejezetben). De ha már Kölcseynél tartunk: nehéz elképzelni, hogy Ádámnak a Falanszterben mondott szavai a hazáról („Az emberkebel Korlátot kíván, fél a végtelentől […] Félek, nem lelkesűl a nagy világért, Mint a szülők sírjáért lelkesült”) a Parainesis és a Mohács megfelelő helyeitől függetlenül jöttek volna létre. (Persze itt is Herder a végső forrás.)

S ha már itt tartunk: a Tragédia filozófiai vonatkozásai kifejezetten rosszul jártak. Miközben a (Belohorszky Pál által fölvetett) Kierkegaard-párhuzam teret kap (hogy az elutasítás kedvéért, az csak később derül ki), Hegel egy utaláson kívül nem szerepel; Kant is rosszul jár – az Úr zárószínbeli szavai („Ne kérdd tovább a titkot…”) s Kant morálfilozófiai elvei közti párhuzamot Kerényi a nyilvánvaló és érdemi párhuzamosság ellenére sem tárgyalja; mivel nem bizonyítható, ismerte-e Madách A gyakorlati ész kritikájá-t, úgymond, „e párhuzam hipotézis maradt”. (Az persze kitüntető Madáchra nézve, ha feltesszük, hogy – még ha nyolc évtized múltával is – önállóan jutott Kanttal azonos morálfilozófiai konklúzióhoz.) Az a lehetőség, hogy a Tragédia zárlata esetleg éppen Kant morálfilozófiájával folytatott vita (hiszen ha az Úr szavai Ádám számára fenntartás nélkül elfogadhatók volnának, akkor indokolatlanná válna a mű címe), ezek után természetesen föl sem vetődhet.

Kerényi tehát a magyarázatokban érvényre juttatandó értelmezés kedvéért tetszőlegesen válogat a szövegpárhuzamokban és a Madách-szakirodalomban; ha kell, a későbbi értelmezéstörténet ingatag nézeteit is regisztrálja (holott a mű recepcióját elvileg csak Madách haláláig dolgozza fel), s a legkézenfekvőbb párhuzamok felől is hallgat. (Ezen az összképen csak az olyan nyilvánvaló esetlegességek változtatnak, mint Martinkó András kitűnő tanulmánya, amely a Tragédiá-t Vörösmarty költészetével hasonlítja össze. Azt hihetnénk, hogy e tanulmány a Vörösmarty-párhuzamok kedvéért szerepel, ám mindössze három ilyen párhuzamról esik szó – abból egyet Kerényi el is utasít –, annál nagyobb szerepet kapnak Martinkó – amúgy kitűnő – meglátásai bizonyos szöveghelyek értelmezésében – Vörösmarty említése nélkül –, 788–790., 796.; ez utóbbi szerint például amikor Lucifer a XV. szín 105. sorában az érzelmet említi, ez „Lucifer szájába adott előrejelzése, hogy a mű feloldása etikai-poétikai síkra tevődik át”.)

Egy kritikai kiadástól elvárható, hogy a közreadott mű forrásait pontosan adja meg; e téren Kerényi munkája sok kívánnivalót hagy maga után. Nem a csekély számú hibáról van szó – például Herder művének tévesen megadott címe (helyesen: Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, 735.) vagy néhány sajtóhiba (a homousion tó patri kifejezésben – s ha már átírjuk: miért nem fonetikusan, ahogyan kell? –, a Nabukodonozor névben, 758–
759.), mint inkább arról, hogy az itt szereplő művek nagy része nincs benne az irodalomjegyzékben, s a jegyzetekben csak ritkán kapjuk meg pontos megjelenési körülményeiket, olykor még a megjelenés idejét, sőt – s ez a legnagyobb baj – az illető szövegrész pontos lelőhelyét sem. Látható, hogy Kerényi többnyire nem vette kezébe magukat a forrásműveket – a Madách-szakirodalom utalásaira támaszkodott; a szakirodalomból hiányzó adatokat nem pótolta, sőt még az ott szereplőket sem adta meg mindig. A hiányos adatolás miatt a forrásokra való utalások többsége csak csekély segítséget nyújt az olvasónak. Hiába olvassuk például a II. szín 94. sorának („Igen, tán volna egy, a gondolat”) jegyzetében, hogy „Lucifer Cainhoz hasonlóan fordul (Byron: Cain), és megvan a Faustban is, ahol az észt Mephistopheles az »embererő java részének« nevezi” (740.); ahelyett, hogy megkapnánk a Cain és a Faust illető helyének adatát (horribile dictu: a szövegek kritikai kiadása alapján), Alexander Bernát, illetve Voinovich Géza művének azt az adatát kapjuk meg, ahonnan a két művel vont párhuzam származik. Ez az eljárás általánosnak mondhatóaz egész apparátusban (ha az olvasó fellapozza a nevezett tanulmányokat, szerencsés esetben megtalálja a hiányzó adatot, számos esetben azonban a megadott szerzőknél sincs pontos adat). Gyakran annyiban merül ki a forrásra való hivatkozás, hogy „Madách az irodalmi hagyományból itt Byront követte” (739.); „szóvisszhang a Faustból” (740.); „Horace Walpole mondása, miszerint az életet egyaránt lehet tragédiának és komédiának nézni” (760.); Napóleon mondása (amelynek forrásáról szintén nem értesülünk) „megvan a fr. Marmontelnél és az ang. Paine-nél is” (760.); Gibbon többször is szerepel forrásként minden további adat megjelölése nélkül (754., 756., 757., a 761. oldalon szereplő adatnál megkapjuk, hogy „Gibbon LVIII. fejezetéből származik” – jegyezzük meg, Gibbon műve sem szerepel az irodalomjegyzékben, adatait a VI. szín jegyzeteinek elején lehet megtalálni); Salamon kulcsa „említve van Goethe Faustjában is” (764.); „III. Napóleon fr. császárról van szó, akit Madách egyhelyütt »nyomorult parvenü«-nek nevezett” (793.) stb.

Ehhez képest ötletszerű, hogy Büchner Kraft und Stoff című művének fejezetcímeire utal a jegyzet – Büchner művét is hiába keressük az irodalomjegyzékben –, míg az I. szín 13–16. sorának egy további forrására, amely szinte kivételképpen adataival együtt az irodalomjegyzékben is szerepel, megkapjuk a forráshely oldalszámát. (733.) Fel van tüntetve az Uralkodó eszmék… pontos forrásadata is (Eötvös műve is szerepel az irodalomjegyzékben), s hasonlóan a Hermész Triszmegisztoszra vonatkozó rész eredete (764.), a Falanszter-szín Victor Considérant-tól származó motívumának pontos forrásadata (786.). Csak azt nem tudjuk meg, miért éppen ezek szerepelnek, s a többi miért nem. (Olykor még abban az esetben sem kapunk pontos adatot, ha a jegyzetben szó szerinti idézet szerepel, modern kiadású magyar fordításban, mint Rousseau Értekezés-ének egy mondata esetében, 742.; a fordító nevét megkapjuk, a kötet címét, a kiadás helyét, évét, az idézett mondat lelőhelyének oldalszámát azonban nem.)

 

 

4

 

Az ember tragédiája szinoptikus kritikai kiadása minden bírálható mozzanat ellenére korszakos jelentőségű a Madách-filológiában. „Megállapított szöveg”-e a hagyományos kritikai kiadás műfajának kitűnő teljesítménye; szinoptikus szövegközlésével pedig új távlatokat nyit, amelyek nem csupán a Madách-kutatás számára lehetnek fontosak. A mű keletkezésével, kiadásával, fogadtatásával kapcsolatban óriási és tudományosan ellenőrzött anyagot bocsát közre. Bizonyos, hogy annak is Kerényi kiadásából kell majd kiindulnia, aki máshogy közelít a mű szövegéhez, mint ő.

A kiadás mindazonáltal határhelyzetben mutatja a magyar textológiát – amely, úgy látszik, fél lábbal a pozitivista egyértelműségek süllyedő talaján, fél lábbal a posztmodern viszonylagosságok mozgó szigetén áll. A textológiai elvek változásain túl leginkább a magyarázó apparátus továbbfejlesztésének, pontosabbá tételének igénye – s persze Madách egész életművének tudományos kiadása – lehet majd egyszer az oka, ha e kiadás sem marad „ultima vox” a Tragédia-filológiában.

S. Varga Pál

 

 

Jegyzetek

 

1 Kelevéz Ágnes: „Egy jó verssor szent dolog”. Babits textológiai elvei és költői gyakorlata. Alföld, 1998/3. 54.

2 Levele Aranynak, A. Sztregován, 1862. Feb 20án. Madách Imre Összes Művei I–II. S. a. r., bev. és a jegyzeteket írta Halász Gábor. Bp., 1942. (MÖM) II. 869.

3 MÖM II. 867.

4 Striker Sándor: Az ember tragédiája rekonstrukciója. Tanulmány a helyreállított szöveg közlésével. Madách Imre: Az ember tragédiája Drámai költemény, „érintetlen” változat I–II. Bp., 1996.

5 Kerényi Ferenc: Védtelen klasszikusok. BUKSZ, 1997/1. 55.

6 Uo. 54.

7 Lásd a jelen kiadást. 674.

8 MÖM II. 865.

9 Jelen kiadás, 8.

10 Kelevéz, 1998. 54.

11 Jerome J. McGann: Az Ulysses mint posztmodern szöveg: a Gablerféle kiadás. Ford. Friedrich Judit. Helikon, 1989/3–4. 432.

12 Uo. 438., 439., 448.

13 Madách Imre: Az ember tragédiája, első kritikai szövegkiadás. S. a. r. Tolnai Vilmos. Második, javított és bővített kiadás, Bp., 1924. IX.

14 Jelen kiadás, 6.

15 Madách, 1924. IX.

16 Alsó-Sztregován, 1861. Nov. 2án. MÖM II. 864. (Az én kiemelésem – S. V. P.)

17 Pest, october 27. 1861. MÖM II. 1004.

18 Alsó-Sztregován, 1861. Nov. 2án. MÖM II. 865.

19 Ezt ő maga általánosságban fogalmazta meg, jelezve, mekkora felelősséget ró rá a javítás feladata; lásd levelét Madáchnak, Pest, nov. 5-én. 1861. MÖM II. 1014.

20 Pest, october 27. 1861. MÖM II. 1008.

21 Megjegyzem, Striker azt a változatot idézi, amelyen még maga Madách is javított (az 54. sor első két szava az autográf javítás előtt: „Azt eltagadja”), Striker, 1996, I. 152.

22 Alsó-Sztregován, 1861. Nov. 2án. MÖM II. 866–
867.

23 Siegfried Scheibétől idézi Karl Konrad Polheim: A szöveghiba fogalom és probléma. Helikon, 1998/
4. 501. Az értelmezésnek – azon belül a kontextus vizsgálatának – a szövegkritikában betöltött szerepéről lásd uo. 510.

24 Konrad Górski: „Der Wille des Autors und die korrekte Textedition című írásából idézve, uo. 498–499.

25 Kontamináció és emendálás bonyolult viszonyáról lásd uo. 498.

26 Tóth Réka: Az írás mint szöveg a szöveg mint írás. Helikon, 1998/4. 564.

27 Nem valamiféle külső szempont szerinti hipotetikus struktúráról van tehát szó, mint Striker Sándor kanti kiindulása esetében (l. könyve Az erkölcsi elv gyökerei: Kant és Madách, ill. Rekonstrukció I. – Elfelejtett gyökerek című fejezeteit s a később belőlük levont következtetéseket), hanem a szöveg belső kontextusáról, amely a textológia fontos szempontja.

28 Pest, october 27. 1861. MÖM II. 1005.

29 Alsó-Sztregován, 1861. Nov. 2án. MÖM II. 865. Ennek az érvelésnek a tükrében erőszakolt Striker magyarázata, aki az Édenben jelen lévő állatok kicsinyeire utalva feloldja az anakronizmust, Striker, 1996. I. 146.

30 Lásd:
Striker, 1996. I. 151.

31 McGann, 1989. 439.