EGY KLASSZIKUS (A)GNOSZTIKUS A POSZTMODERN VILÁGBAN


 

Csengery Kristóf: Egy korinthusbeli a metróban

Liget könyvek, 2005. 176 oldal, 1800 Ft


 

Majd’ negyedszázaddal ezelőtt a pályakezdő költők áldozatos és fáradhatatlan révkalauza, Fodor András barátom írószövetségi sorozatában nyílott lehetőségem, hogy megismerkedjem Csengery Kristóf első kötetének az anyagával (Távolodások és közeledések, Magvető, 1983), s beszéltem is róla, „bemutató jelleggel”, mint Egy képzelt út valódi költőjé-ről. Mondandóm címét a fiatal költő egyik emblematikus erővel önjellemző versének a kezdősoraiból merítettem, amely már az első kötet után jelent meg, de akkor (is) úgy éreztem, hogy ennél szabatosabban nemigen lehetne jellemezni ennek az induló lírának a természetét: „Egy képzelt úton egy képzelt lovas / valóban vágtat ez hogyan lehet / hol vagyok én mikor a versedet / írom.” – S most, 2006 elején, új könyvét kinyitva (Egy korinthusbeli a metróban), a legelső lapon megint ezzel a verssel találkozom; egyfajta s csak rá jellemző „metafizikátlan metafizika” (Nemes Nagy Ágnes kifejezése) józan paraszti értelmünk számára feltörhetetlennek tetsző, ámde mégis létező talányával. De úgy is mondhatnám, hogy azzal az ontológiai kétellyel, ami az egész kötet lírai alapszínét meghatározza, s a benne szereplő, szigorúan kötött formákba zárt száztizenegy vers szinte mindegyikének expressis verbis vízjele.

Ez az uralkodó benyomás végig fogva tartja Csengery Kristóf második verseskönyvénekaz olvasóját, amely huszonkét esztendővel később követte az elsőt, s más-más nézőpontból költői világának a „lényegéről” tudósít. De miről: s hogyan? – A kérdésre, miként a kötetnyitó vers idézett soraiban is tükröződik, a költő részéről túlnyomórészt maga a kérdés a válasz: „A félálomban lebegőhöz, / míg két világ határán vesztegel […] Ki szól itt / s kihez? Melyik világ valódi?” (Mint barlangban vagy alagútban. Továbbá:
…s hogy váltani valóra / a valótlant: való-e…” (Vita nuova.)

A dobozoló kritikai neurózis szemében mindez akár ún. szövegköltészetnek is tetszhet, de ezekben a versekben nem a nyelv írja önmagát, hanem egy alapvető ismeret- és lételméleti kétely elegánsan alulfogalmazott lírája kap hangot. De úgy is mondhatnám, hogy az eszmélet sebláza, „amit tűhegyes foggal a kétely / hasít” (Lassan rozsdaszínre vált), s „a fájdalom mint skálamester” (Orfeusz-változat) vezényli a szavakat. – A versírás metaforája ebben az anyagban az ablakmosás: „Lehetne bár céltudatos / tevékenység a versírás! / Ki tempósan tisztára mos / egy ablaktáblát, hogy kiláss”, megtisztítva „a nyelv beszennyeződött üvegét” (Hatlábú költészet). A kortárs magyar irodalomban Esterházy Péter honosította meg azt az írói eljárást, amely vendégszövegekkel dolgozik, de az irodalmi hagyomány nemcsak a vendégszövegek kimeríthetetlen forrása; azoké a vendégsejtelmeké vagy lírai áramforrásoké is, amelyek korokon átívelve kollektív meggyőződésekként törnek föl a különböző költői életművekben, mint például a köznapi és elpiszkolódott nyelv költői alkalmatlanságának gyötrő tapasztalata, amelyből minden igazi költőnek magának kell a verse számára külön instrumentumot, hangszert készítenie, Paul Valéry szerint, hogy megkísérelhesse szavakkal mondhatóvá tenni a „mondhatatlant” (Vörösmarty Mihály) vagy legalábbis „a nehezen mondhatót” (Nemes Nagy Ágnes). A reménytelenség tudatában, hogy „a valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez” (Weöres Sándor).

Mi látszik a Csengery-versek tisztára mosott üvegén keresztül? „Nem tudom, valódi-e az utca, / és áll-e benne a vendéglő, vagy / csak képzelem. Az sem biztos, / létezik-e a város. Pedig jártunk // ott nemrég, rendeltünk, fizettünk.” (Mintha álcázás.) Létezik-e valóság, vagy csak képzeletünk káprázata, amely, mármint a képzelet, reálisabb, mint amiről képzelődünk? Aki ezt a kételyt szofizmának véli, gondoljon arra, hogy például Hamlet dán királyfi nem valóságosabb-e, mint akárhány dán királyfi léte a valóságos történelemben. Valamilyen formában a képzelet alkotásai is valóságosak, ugyanakkor az ún. objektív valóság olyan foszlékony és megragadhatatlan, mint az álom. Csengery Kristóf versei az én olvasatomban ennek az ősidőktől ismerős kételynek adnak hangot olyan költői hitellel, amely természetesen nem a filozófiából következik, hanem abból, ahogyan mondja, vagyis a borgesi értelemben vett költői hangból, amellyel hat, de ennek a hangnak a lírai frekvenciája a kritika fogalmi eszközeivel a maga teljességében nem megragadható. Be kell érni azzal, hogy van, és kész.

De hogy kényszerűségből a filozófia nyelvén folytassam: Kant nevezetes művének, A tiszta ész kritikájá-nak a megjelenése (1781 tavasza) óta megállíthatatlanul terjed a nyugati kultúrában a megismerés lehetőségeibe vetett kétely vírusa, ami ellen, úgy tűnik, nincs intellektuális orvosság. Csengery Kristóf költői létszemléletében azonban annak a létezése is kétségessé vált, amit Kant ugyan megismerhetetlennek, de valóságosan létezőnek gondolt. A Ding an sich, a „magában való dolog”, a szubsztancia puszta léte kérdőjeleződik meg ezekben a versekben, amelyek a Semmivel néznek szembe: „A semmi hol van: kívül / a mindenen? Vagy benne / rejlik?” (Mind oda tart titokban.) – Ez a mindent elárasztó kétely szükségszerűen kikezdi a versekben megjelenő személyiség énképét is, amelytől ugyanúgy elhatárolódik, mint a mindenségtől, amelyet – Babits versének a parafrázisával – nem vágyik „versbe venni”. S az Apró képek balladája című bravúros kompozíciója a közmondásokká kikristályosodott közhelyigazságok „mindentudásának” felsorolása végén már nem is váratlan csattanóval jelenti ki: „s nem tudom, hogy ki vagyok”. Mert „olyan vagyok, mintha én / volnék. És mégse teljesen”, olvassuk egy másik versben (Óvatlan pillanat). Mert miközben „…folyton csak ugyanazt / szajkózzuk: a régtől ismert, halálra unt / leckét – önmagunkat” (Valaki kezében pálca), amenynyiben hinni lehet a költőnek – s miért ne lehetne? –, ugyanilyen meggyőző erővel hirdeti az ellenkezőjét is: „…s felülről nézel a szenvedőre: / önmagadra. Hogy te vagy, az se biztos / már” (Hagyd el magad). Végtére is kicsoda szenved? Hiszen „Magam tűvé tevén, / azt látom: nem vagyok sehol” (Bibliai). Az „egyhelyben gubbasztva benti / ösvényeken bóklászó” (Belső kalandok) költő saját testi mivoltának a képzelt megszüntetésével eljut oda, hogy „Ha csak két szót hagyhatnék búcsúzóul / jeligémként cégérnek a címerül / melyet elképzelt házam homlokára / a tőből hiányzó kar odavéshet [kiemelés tőlem – D. M.] […] őszintén és hülyén csak ennyit írnék / nem értem” (Ha két szót).

Közbevetőleg: aki valamennyire is járatos Weöres Sándor költői világegyetemében, előbbutóbb felfigyel a két szemlélet érintkezésére, amely (a paradoxonok hajszolásának a szándéka nélkül mondom) ugyanabban a kérdésben a szemlélet ellentétén nyugszik. Csodagyerek-pályakezdetétől haláláig Weöres Sándor is hirdette az én, a hagyományos értelemben vett személyiség körvonalazhatatlan és változékony tüneményét, csakhogy ő „az egyéniség ormótlan sárcipőjé”-től való megszabadulást a magasabb rendű emberi létezés előfeltételének vélte. Nem vonta kétségbe, hogy „a lét ábrás könyve”, a valódi megismerés teljessége becsukódott előttünk, de csupán azért, mert az igazi ismeret túl van „értelmünk kaptafáin”, annak valóságában nem kételkedett. A lét objektív tragédiájának a bizonyosságát ismerte fel ebben, és a mítoszok magas költői regiszterében adott látomásainak hangot, míg ellenben Csengery Kristóf hangsúlyozottan kopár és ironikus felhangokkal teli poros versbeszédben szögezi le, hogy „Nincs sehol egy fogódzó. / Nincsen út, nincsen felelet” (Summa). – „Agyunkban a remény gyökerei”, írta huszonvalahány évvel ezelőtt, Weöres Sándornak „hódolattal” ajánlott versében, de azt gyanítom, hogy a reményt azóta kiszántotta belőle az idő és a tapasztalat. Van „diadalkapu […] van minden, mi az idő nagy / zsákjába beleférhet, / csak diadal nincs, nincs diadal” (Kapu). – Itt jegyzem meg, hogy ezt a közbevetést azért érzem szükségesnek, mert Csengery Kristóf költői természetének, tehetsége jellegzetes karaktervonásának érzem, hogy különböző költői világok sugallatait képes befogadni és asszimilálni, miközben jottányit se csorbul lírájának: hangjának és szemléletének szuverenitása, s ebben engem arra a jelenségre emlékeztet, amit a XX. századi zenében Sztravinszkij testesít meg. (Ez az utalás talán azért sem indokolatlan, mertez a költő akadémiai végzettségű zeneesztéta.) Verseinek hangszekrényét képezik ezek a szervült hatáselemek. Hogy csak néhányat említsek: Weöres Sándor mellett az ún. „sorátlépés” (enjambement), vagyis a Szabó Lőrinc-i versbeszéd jellegzetes tulajdonsága, Kálnoky László konok precizitása, amellyel egy-egy (megválaszolhatatlan) kérdés legapróbb zugába is bevilágít, és Várady Szabolcs mélabús iróniája és öniróniája. Ugyanakkor a hagyományos versformák között megszólalva (főleg a szonettel „gúzsba kötve”) általában mellőzi a költői kifejezés megszokott-hagyományos rekvizitumait, tudatosan törekedve arra, amit Nemes Nagy Ágnes „szépségminimum”-nak nevezett.

Akad azért persze jellegzetes lírai logikával végigvitt elképzelés is a Csengery-versben, amikor mondjuk azt írja: „Hogy leng a gyűrűhinta a diófán! / Nincs is pedig, aki tornázna rajta, / csak a szél fúj, előre-hátra hajtva / a gyűrűket az őszi tornaórán, / melyen légsúlyban két légtestű bajnok / vívja kedv nélkül a szokott tusát: / a senki és a semmi” (Elhagyott kert). Az olvasót mindeközben izgatja az is, vajon Csengery Kristóf hadjáratának a Semmibe mi lehet a végső hozadéka: létezik-e számára mégis valamiféle bizonyosság? Mert hát „a maradandóság keresése az egyik legmélyebb ösztön, amely az embereket a filozófiához vezette”, jegyzi meg filozófiatörténetében Bertrand Russell, s költészetről lévén szó, nem árt ismételten hangsúlyozni, hogy nem pusztán filozófiai bizonyosságot keres az emberi ösztön. (Olyan bizonyosságot, amelyben aztán nem bír megnyugodni…)

Őszintén szólva erre a – végső? – kérdésre, amit Csengery Kristóf második kötetének versei vertek föl bennem, magam sem tudnék a bizonyosság hitével válaszolni. De ő maga is megnehezíti, hogy végleges meggyőződés alakuljon ki új könyve olvasójában, hiszen a következőket írja: „Van, aki hisz, van, aki nem hisz. Én / hiszek is, meg nem is. Ma széna, holnap / szalma. Lehet, hogy már az elején / döntöttek rólam: szél lóbálta csónak, // hányódjam: a kételkedés vizén, / s kettős arcom legyen, akár a holdnak. / Apad és árad bennem a remény […] lelkem edény, // üres és átlátszó tömlője voltnak / és várhatónak: nincs tartalma más, csak amit beletölt a változás”res és átlátszó).– Biztos léte ebben az állandó változásban – őszerinte – csak annak van, amit a költő teremtő képzelete versbe von. A „hold kettős arca” az ő világában nem az égitest túlsó felét jelenti, hanem a képzeletbelit: „A hold sohasem érdekes – de ha / megírják, az más. Az nem ő maga. / […] Ne gondold, hogy az számít, ami van: / az részvétlenül és unalmasan // ásít a lét káposztafőzelék- / szagában. A megírt hold soha még // nem volt – de így is több a létező / mintánál: nincs, de elképzelhető // volt, elképzelték s lett. A sárga folt / ott fönn? Csak azt ne hidd, hogy az a hold” (A megírt hold). (Kiemelés az eredetiben – D. M.) – Olyan szuggesztív erővel állítja a tagadást, hogy amíg a versét olvassuk, magunk is hajlunk arra, „hogy nincs a van, / hogy van a nincs”; s hogy éppen ez az a végső tapasztalat, amelyet a költő(k) mint „sose látott zsokék a Mondhatatlan vadlován // evidencia-árkot ugranak át” (Álomélet). Különös nyomatéka van ennek a képnek, mert alig-alig jelenik meg nála ilyen expresszív látomás egyébként dísztelen versbeszéde foglalatában.

Az volna hát az egyetlen s végső bizonyosság, amelyet a vers megragadni képes a leírás hiperrealizmusával a nem létező valóságból? Csak megismételni tudom, hogy magam is bizonytalan vagyok a helyes választ illetően, de úgy gondolom, hogy ennek a verseskönyvnek éppen a címe lehet talán az iránytűje a helyes válasz keresésében, mert – nem győzöm hangsúlyozni! – rendkívül átgondolt és egymásra utaló versek hordozzák azt, amit a kritika (jobb szó híján) „üzenet”-nek nevez. Nem szükséges különösebb éleselméjűséggel rendelkezni ahhoz, hogy a bibliai atmoszférájú s ugyanakkor posztmodern ízű kötetcímben felismerjük a harmadik évezredbeli modern Babilon életének és multikulturális világának a metaforáját. A kor, a mi korunk jellegzetes sebét, „amit tűhegyes foggal a kétely / hasít” (Lassan rozsdaszínre vált). Vajon mit takarhat a „korinthusbeli” minősítés, mint nacionálé és lakhelymegjelölés egy verses személyi igazolványban? Az egyszerűség kedvéért üssük föl a Révai nagy lexikona Kontur–Lovas kötetének lapidáris szövegezésű szócikkét, amely felvilágosít mindenkit, aki nem tudná, hogy Korinthos „az ókorban Hellasznak legvirágzóbb kereskedővárosa volt […] Leghíresebb fejedelme Periandros, a hét görög bölcs egyike; Kr. e. 585-től kezdve már köztársaság […] kedvező helyzeténél fogva kulcsa volt a Peloponnesusnak. Gyarmatai és kereskedelmi összeköttetései hamar felkeltették Athén irigységét; ezért biztatta K. Spártát a peloponnesusi háborúra […] Irodalmi ember nem született benne”. Pál apostol idejében pedig különféle szekták és eretnekségek burjánoztak el lakói, az ott élő pogánykeresztények között, s őket intette leveleiben Pál üzelmeik abbahagyására, abban a reményben, hogy megszégyenülve visszatérnek majd az egyedül üdvözítő hit útjára. Ezek az eretnekek egy magasabb rendűnek vélt titkos tudás – gnózisz – birtoklásának az illúziójában élve, meg voltak arról győződve, hogy a világ – a valóság – a Rossz műve, egy elhibázott teremtés eredménye, s aki létrehozta, éppen ezért a tudatlanság istene. Ezzel szemben az „ismeretlen isten” – a megismerhetetlen? –, aki ettől a Mózes könyvében elbeszélt rossz teremtéstől megszabadíthat, s aki birtokolja ezt a titkos tudást, annak kötelessége és szabadságában is áll, hogy elvessen mindenfajta törvényt és konvenciót, ami a teremtett Rossz ketrecében fogva tartja. „A test börtönébe zárt lélek (pneuma) boldogtalan, elvesztette mennyei hazájának emlékezetét, megfeledkezett önmagáról, nem ismeri eredetét. A gnosztikus »örömhír« – írja Vanyó László, a patrisztika korának és irodalmának tudós teológus kutatója – álmából ébreszti fel a lelket, tudatosítja benne fenséges rendeltetését.”

E kötet címadó verse, miközben a köznapi valóság, illetve létezés minden fajtájára anatémát mond, s tagadja annak a létét, amit „objektív valóságnak” nevezünk, magával Pál apostollal is perel, amikor a vers zárósorában dacosan kinyilvánítja: „Nincs bennem szeretet.” (Szeretet, amely az apostol szerint „soha el nem fogy”, s „ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem; semmi vagyok”. [Pál apostol 1. levele a korinthusbeliekhez, 13. rész 8. vers, ill. 13. rész 1–2. vers.])

„Tárjátok ki ti is a sziveteket” (Pál apostol II. levele a korinthusbeliekhez, 6. rész 13. vers). Megteszi ezt Csengery Kristóf is, s amit kritikusa látni vél, az nem eretnek gnózisz és nem is modern/posztmodern Weltschmärz, hanem egyetemes világundor. Önmagára vonatkoztatva ezt fejezi ki, szerintem, a Bevásárlóközpont blues: „Az olcsó cikkek áruházában / vettem anno az életem […] akartam-e egyáltalán az alkut, / vagy csak hagytam, hogy / rásózzák a raktáron maradt / tételt a balekra […] Így töprengek értetlenül, / mustrálom a bóvlit sután, / s csak egyet tudok: reklamáció nincs / a pénztártól való távozás után.” – A világra – a teremtésre – vonatkoztatva pedig így szól az undor dala: „az alkonyat foghegyről, cinikusan veti oda, / hogy nincs is megoldás, zöldfülű hülye, / hiába kínlódtál. Úgy sejtem, ennek nem lesz vége soha, / a testvéreknek nincs többé közös ügye, // itt már senki senkit sem érdekel, nem / számít más, csak a / fejvesztett küzdés: mindenki mindenki ellen. / A hajnal, az alkony, a reggel, az éjszaka, // s a többiek – valamennyi vádol, rágalmaz, becsmérel, / rúg és döf, karmol és harap; / csoda, hogy a háborút ily hosszan s hidegvérrel / szemléli jóságos szülőjük, a nap” (A felvigyázó panasza). – Mellesleg, illetőleg egyáltalán nem mellesleg: ez a két idézet is bizonyítja, milyen magától értetődő módon hoz létre lírai hangszert magának ez a költő. – S ezeket a sorokat, ezeket a verseket olvasva földereng emlékezetemben egy „régi” vers fél évszázaddal korábbról: Pilinszky János Kihűlt világ-a („E világ nem azén világom, / csupán a testem kényszere…”). Persze Csengery végelszámolása a fiatal Pilinszky pátosza és reménye nélkül készült.

Tévedések jogának fenntartása mellett azt hiszem, hogy egy agnosztikus gnosztikus szólal meg ennek a kötetnek a verseiben, s feltételezem, hogy aki a költészettől filozófiai tételek közvetítését várja el, az a legszebb költői reményeket megcsúfoló ideológiai, világnézeti zsákutcának fogja tekinteni Csengery Kristóf „képzelt útjá”-nak újabb szakaszát. De akit személyes létében is megérintett már néhány kóbor sejtelem annak az életérzésnek az igazságából, amit a versek üzennek egy nem mindennapi erejű költészet szuggesztiójával, az éppen ebben a szívre célzott ütésben fogja megtalálni e sokféle versvilággal érintkező, ámde rokontalan és eredeti líra létének evidenciáját, és a kötet Inverzió című verse értelmében szó szerint is „megtalálta / az én szavamban az övét”.


Domokos Mátyás