A MÍTOSZOK LEHETETLENSÉGE

Ress Imre: Kapcsolatok és keresztutak. Horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában

LHarmattan, 2004. 288 oldal, ár nélkül

1992-ben, a délszláv háborúk kirobbanásakor az Egyesült Államok varsói nagykövete tette fel a kérdést gondterhelt magyar kollégájának; vajon Jugoszlávia határos-e Magyarországgal, hogy ennyire aggodalmaskodik. A világnak sokkolóan hosszú évek álltak rendelkezésére, hogy megtanulja, földrajzilag merre találhatók Jugoszlávia egymással hadakozó utódállamai, s többszörösen megkésett feleszmélése során a véres európai dráma másodszori jelképévé vált Szarajevó és az európai tehetetlenség és felelőtlenség szimbólumává „fejfásodott” Szrebrenyica nevét is megjegyezze.

Mindezek tudatában nem tartanám túlzásnak Ress Imre tanulmánykötetét akár az Európai Unió és a NATO befolyásos politikusai számára is kötelező olvasmánnyá tenni. Megnyugtató volna, ha a magyarországi döntéshozók időnként ezt is lapozgatnák a parlament padsoraiban, nem csak az újságokat. Ez esetben ugyanis fogalmat alkothatnának a tőlünk gyújtózsinórhatárokkal gúzsba kötött, délre eső térség XIX. és XX. századi múltjáról, s így talán a vele kapcsolatos megoldandó napi feladatokról és a jövőbeni tervekről is gondolkodnának.

Hogy mennyire szükség van a nyugat-balkáni térség bonyolult múltjának pontos ismeretére, az nekünk, magyaroknak nem lehet kérdés. A terület érzékeny idegvégződéseiről, amelyek mélyen a múltba ágyazottak is lehetnek, a mai Magyarországon is nap mint nap kapunk áramütésszerű jelzéseket. Jovan Pejin, a kikindai származású történész a nagy példányszámú belgrádi Politikában (és annak délutáni kiadásában) 1993-ban cikksorozatot tett közzé, amelyet három évvel később Szerbek és magyarok címmel és A nagymagyar álom, genocídium és „genocídium” alcímmel könyv alakban is kiadott. Ebben a cikkfüzérben a szerző a magyar történelem minden eseményében, beleértve az 1956-os forradalmat és az 1989-es rendszerváltozást is, a szerbek potenciális revíziós fenyegetettségének lehetőségét látta és láttatta. Az a tétele, miszerint a Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok 120 000 szerbet irtottak ki, a kései közfelháborodás csillapításául vagy fokozásául a kilencvenes években parlamenti interpelláció tárgyát is képezte Belgrádban. Elképzelhető, hogy a magyar–szerb történelmi kapcsolatok ilyetén beállítása milyen érzelmeket váltott ki a háborús helyzetben vélt és valódi fenyegetettségben élő szerbekből. A kölcsönös megbékélést szolgáló józan ítélőképesség el- és visszanyerése miatt is szükség van az olyan fontos, levéltári forrásokon, tényeken, higgadt elemzéseken alapuló kapcsolattörténeti munkákra, mint amilyen Ress Imréé.

A szerző három főfejezetben – Horvátok, Szerbek, Bosnyákok – tárgyalja az alcímben jelzett témát. Az egyes részek szellemi ívét egymáshoz kapcsolódó tanulmányfüzérek rajzolják meg. Mindegyikben találhatók olyanok, amelyek fontosságuknál fogva kiemelhetők. A Horvátok-nál A magyarhorvát konfliktus öszszetevői 1848–49-ben és Az 1868. évi magyarhorvát kiegyezés, a Szerbek-nél Ilija Garašanin magyarpolitikájának háttere, valamint A szerb liberalizmus értékvilága, a Bosnyákok-nál pedig az egymást több ponton átfedő három értekezés bármelyike.

A horvát és a szerb nemzettudat fejlődésében 1848–1849 és Magyarországnak, a „magyarkérdésnek” akkor játszott szerepe meghatározó. A Habsburg Monarchia jövőjéről volt szó, arról, hogy ezt alapvetően a Magyar Királyság s benne a magyar politikai nemzet alakítja-e, vagy az ausztroszláv elképzelés módosított változata szerint a szlávokon belül is a délszlávok formálják.

Az utóbbi elképzelés megvalósításához az első lépés a Habsburg Birodalmon és a Magyar Királyságon belüli horvát területek egyesítése lett volna. A három megyéből álló zágrábi Horvátországhoz kellett volna csatolni a horvát katonai határőrvidéket, a szlavóniai megyéket, Zala megye muraközi részét, valamint Dalmáciát és Fiumét. (Az 1779 és 1809 között, majd 1823-tól ismét Magyarországhoz tartozó Fiume-problematika egy szeletének a szerző külön tanulmányt szentel Fiumei követek az 1825–27. évi pozsonyi országgyűlésen címmel.)

A Nagy-Horvátország fogalmába azonban a Török Horvátország, azaz Bosznia horvátok lakta sávja is beletartozott, mi több, vélt históriai jogon egész Bosznia, amelyet a romantikus történetírói eszmefuttatás szerint a középkori magyar uralom ellen forduló elmenekült horvát urak alapítottak. Bosznia megszerzéséhez azonban előbb odébb kellett volna tolni a Török Birodalmat. Ha ez megtörténik, mint ahogy az 1870-es években be is következett, a horvát aspiráció máris beleütközik a Szerb Fejedelemség hasonló törekvésébe. Nagy-Szerbia fogalmába ugyanis szintén beletartozott Bosznia, ahogy később távlati célként az 1848-ban Szerb Vajdaság területéül kijelölt négy dél-magyarországi megye is.

A boszniai ortodox szerbek szívesen csatlakoztak volna Szerbiához, a katolikus horvátok Horvátországhoz. A XX. század eleji fogalom szerint szerbhorvátul beszélő muzulmánok azonban a Török Birodalmon belül érezték biztosítottnak a jövőjüket. A bonyodalmat, mint ezt a XX. század végi események is bizonyították, részben a muzulmánkérdés okozta.

Ress Imre – a német egységtörekvések 1848-as, 1849-es kudarcának és az osztrák csapatok itáliai győzelmeinek előterében – aprólékos körültekintéssel elemzi azt a kérdéskört, miért volt lehetetlen 1848-ban megegyezni a horvátokkal, jóllehet a szlavóniai horvát nemesek (beleértve a nagyszámú ún. parasztnemeseket is), a kormányszéki, vármegyei tisztviselők, gazdatisztek döntő hányadukban „magyarpártiak” voltak. Az utóbbiak hozták létre a Nemzeti Alkotmányos Pártot. A társadalmi reformok elsődlegességét hirdető, „magyarón”-nak bélyegzett horvát liberálisok ellensúlyozására szervezték meg a zágrábi Nemzeti Pártot, amely egyfelől az egységes horvát nemzetállam megvalósítását tűzte ki célul, másfelől „a délszlávok etnikai egységének eszméjét hirdette, s perspektivikusan a Habsburg Monarchia horvát, szlavón és szerb területeinek, illetve az Oszmán Birodalom délszláv tartományainak horvát vezetésű politikai egyesítése szándékát fogalmazta meg”. A két párt hívei között 1848 tavaszán is csak zászlaik szintjén, pontosabban színeit tekintve jött létre az egység. (Horvátország fehér-piros és Szlavónia piros-kék zászlajának egyesítéséből jött létre a mai horvát nemzeti trikolór.) A szlavóniai magyarbarát párt híveit Jelaciç szeptemberi magyarországi betörése idején Zágrábban árulóknak bélyegezték, emiatt sokuknak Magyarországra kellett menekülniük.

1848 augusztusában „a horvát offenzíva elhárítására újabb magyar békementő kezdeményezés született. Minisztertanácsi határozat járult hozzá a magyar–horvát közjogi kapcsolat megváltoztatásához, amely a magyar tengerpart birtokjogának fenntartása mellett kimondta Horvátország különválásának lehetőségét. A szlavón területi vitában is jelentősen változott a magyar álláspont, hiszen – a két stratégiai fontosságú határ menti erődváros, Pétervárad és Eszék kivételével – kilátásba helyezték Szlavónia egészének báni igazgatás alá történő átengedését. Ám ez a magyar indítvány nem találhatott horvát meghallgatásra. A horvát nemzeti mozgalom számára ugyanis 1848 késő nyarán nem csupán az autonómia önmagában való biztosítása vagy pusztán az állami egyenjogúság és a területi restitúció volt a cél. Valójában a birodalmon belüli magyar különállás egészét tartották elfogadhatatlannak, hiszen számukra ez volt a Habsburg Monarchia ausztroszláv jellegű föderatív átalakításának legfőbb akadálya” – olvashatjuk a szerzőnél, aki hozzáteszi: „A birodalmi központ és a magyar kormány nyílt szembekerülésekor a horvátok az uralkodó jogai helyreállításának, a birodalmi egység megújításának és a nem magyar nemzetiségek felszabadításának hármas jelszavával léptek akcióba.”

Mint tudjuk, a mértékadó európai sajtó – leszámítva a baloldali egy részét – egészen 1849 elejéig hősként ünnepli Josip Jelaciçot, aki az elnyomott szláv népek jogainak védelmében harcol „az ázsiai vad magyarok ellen”.

Zágráb 1848-as magatartása az 1850-es és 1860-as évek fordulóján ismét színre lépő magyar politikusokat, Deákkal az élen, arra ösztökélte, hogy a horvátokkal az első történelmileg kínálkozó alkalommal megbékéljenek. Ez az „alkiegyezés” 1868-ban következett be, anélkül azonban, hogy a korábbi feszültségek egészét felszámolta volna. A XX. század keserves tapasztalatai kellettek ahhoz, hogy a horvát történetírás és politika a független Horvátország fegyverdörgéstől kísért létrejöttekor megváltoztassa a magyar–horvát kiegyezésről ötnegyedszázada kialakított negatív értékítéletét, s az az új alkotmány preambulumába egyértelműen pozitív tényként kerüljön be.

A Szerb Fejedelemség politikáját 1848-ban és 1849-ben a Török Birodalommal kapcsolatban körültekintő óvatosság jellemezte. Nem csupán azért, mert területi gyarapodásának a Sztambul iránti lojalitás volt a feltétele az 1840-es években, hanem azért is, mert egy forradalmi színezetű fegyveres akciójával kiválthatta volna a szerény román mozgolódást is kíméletlenül legázoló, Moldvába és Havasalföldre bevonult cári csapatok intervencióját.

Ebben a politikailag kényes helyzetben a Porta fennhatósága alatt álló, korlátozott önállósággal bíró Szerb Fejedelemség belügyminisztere, a kormány erős emberének számító, kiemelkedően tehetséges Ilija Garašanin és munkatársai figyelmüket a közvetlen északi szomszédságukban, a Dél-Magyarországon élő szerbek 1848-as lehetőségeinek minél jobb kihasználására s támogatásukra összpontosították. Megelégedéssel fogadták a karlócai szerb nemzeti gyűlés határozatait, „amelyek a Habsburg-ház uralma és a magyar korona kötelékében szabad, független nemzetnek nyilvánították a szerbeket, kimondták a Bácskát és Baranyát, Bánátot és Szerémséget magába foglaló Szerb Vajdaság létrehozását, s megteremtették a szerb területi autonómia igazgatási és katonai szervezete kiépítésének alapjait”. Ebben a Batthyány-kormány annak a veszélyét látta, hogy a Magyar Királyságon belül apránként kiépül egy mind nagyobb önállóságra törekvő szerb soknemzetiségű államkezdemény, amelynek végső természetes célja a már tényleges államisággal, a Szerb Fejedelemséggel rendelkező „fajtestvéreikkel” való egyesülés. E példát követhetik az erdélyi románok is. Az így megindult folyamat végül a történelmi Magyar Királyság széthullásához vezet.

A Vajdaság létrehozásához a szerb politika a horvátokban talált legközvetlenebb és legtermészetesebb szövetségesre. 1848. június 12-én a péterváradi katonaság összecsapott a Karlócán mozgolódó szerbekkel, s ezzel kezdetét vette a több mint egy éven át tartó dél-magyarországi polgárháború, amely tragikus előképe a XX. században a tágabb délszláv térségben végbement „etnikai tisztogatások”-nak: népirtásoknak.

A szerb felkelés katonai bázisát a terület határőrezredei adták, de kezdetektől fogva számíthattak a Szerb Fejedelemségből érkező önkéntesekre, a szerviánusokra. Szerbiai önkéntesek toborzásáról egyébként a karlócai összecsapás előtt már három nappal határozat született Kragujevácon. Zsoldjukat a szerb államkincstár fedezte, az, amely a Magyarország ellen készülő és harcoló horvátoknak is többször folyósított kölcsönöket. A gyalogos önkéntes havi zsoldja egy, a lovasé két aranydukát volt, s ezenkívül kizárólagos tulajdonosa lehetett az általa szerzett zsákmánynak. Amikor Jelaciç veresége után megcsappant az önkéntesek száma, a zsoldot megduplázták.

Ilija Garašanin „a segélynyújtás célját abban jelölte meg, hogy lökést adjon a magyarországi szerbek tömeges felkelésének kibontakozásához és a szabályos hadviselésre alkalmas szerb haderő létrehozásához”. Ress Imre azt is kiemeli, hogy „a magyarországi beavatkozás miatt török részről a nyár végéig nem is tettek észrevételt. A Porta jóváhagyó passzivitásában nyilván szerepet játszott a szerb lépést fedező konstantinápolyi orosz–osztrák diplomáciai együttműködés, hiszen számos jel utal arra, hogy a fejedelmi kormány politikája a belgrádi osztrák és orosz konzul teljes egyetértésével találkozott”.

A Bánságban és Bácskában dúló véres háború, amelyben tehát egy külföldi állam furcsa módon hadüzenet nélkül vett részt, Bécs jóváhagyásával s részben ösztökélésére robbant ki. Az udvar hozzájárulása nélkül természetesen Jelaciç se törhetett volna be Magyarországra szeptember 11-én. Az egyik legnagyobb szerb felkelő tábornak, Perlasznak kilenc nappal korábban a honvédcsapatok által történt bevétele akadályozta meg a szerbeket abban, hogy a horvát bán intervenciójához közvetlenül csatlakozzanak.

1848 végén, 1849 elején minden jel arra mutatott, hogy az alkotmányvédő Magyarország térdre kényszerítése rövid idő kérdése. Ebben az időben több szerb önkéntes harcolt Magyarország területén, mint Habsburg-alattvalónak számító szerb felkelő. Ezzel egyidejűleg Garašanin és a szerb kormány olyan híreket kapott, hogy miközben a császári főhadsereg győzelmes előrenyomulása során a szerb csapatokat kertelés nélkül alárendelik az osztrák parancsnokoknak, Windisch-Grätz úgy tesz, mintha fogalma se volna arról, hogy a szerbek miért harcolnak. Temesvár osztrák főhadparancsnoka, Rukavina tábornok például nyíltan kétségbe vonta a Bánságban kiépült szerb hatóságok jogszerűségét és illetékességét, a határőrvidék igazgatását pedig semmiképpen sem akarta átengedni a szerbeknek.

A szerb belügyminiszter tisztában volt vele, hogy a kontinensen kiegyensúlyozó szerepet játszó Habsburg Birodalom fennállása – London, Párizs és Pétervár felől nézve is – európai érdek. Ennek tudatában arról is meg volt győződve, hogy az olasz egységmozgalom céljának megvalósulása nem gyengítheti Ausztriát. Már 1848-ban formálódott az a nemzetközi nagyhatalmi elképzelés, hogy itáliai vereségük esetén a Habsburgok a Lombard-Velencei Királyság elvesztéséért az Oszmán Birodalom nyugat-balkáni területein részesülhetnének kárpótlásban. Márpedig, ha burkoltan is, a Szerb Fejedelemség ezt saját érdekterületének tartotta. Ha az osztrákok győznek Itáliában – mint ez 1848 júliusában történt, s 1849 március végén történni fog –, akkor a szerb segítségre nem lesz szükségük, s elmarad a hála kényszeréből fakadó engedmény is. Halottak, honi elégedetlenség, kiürülő kincstár a mérleg egyik serpenyőjében, politikai hozadékában legfeljebb csak az időnkénti bánsági, bácskai szerb győzelmek nemzeti tudatot erősítő hatása. Mindezt átgondolva, s nem a Porta nyomására, rendeli el a szerb kormány 1849. február elején az önkéntesek visszahívását a Fejedelemségbe. A magyarországi szerbek felkelése és benne az önkéntesek részvétele azonban végül mégis hasznosnak bizonyult szerb szempontból, hiszen a szabadságharc leverése után Magyarország közjogi felosztásának eredményeként létrejött és egy évtizeden át fennállt a közvetlenül Bécsnek alárendelt koronatartomány, a Vajdaság, amelynek megszerzése a későbbiek során a Szerb Fejedelemség távlati politikai céljai között szerepelt.

A szerző külön tanulmányt szentel a magyar–szerb közeledésnek és politikai együttműködési kísérleteknek (A magyar liberálisok és a Szerb Fejedelemség az 1860-as években, A szerb külpolitika és a Habsburg Monarchia dualista átalakulása [1865–1867]). Ezekben a fejezetekben az ekkor már miniszterelnök Garašanin mellett más szerbiai és magyarországi szerb politikusok, politikai gondolkodók is feltűnnek, mint Nikola Krstic vagy Milovan Jankoviç, Svetozar Miletiç vagy maga Obrenoviç Mihály fejedelem.

A kötet Bosnyákok című részének főhőse Kállay Béni, akinek személyével már találkoztunk a könyv horvát fejezetében: A nemzeti küldetés magyar és horvát értelmezése: Kállay Béni és Franjo Racki. A kitűnően képzett magyar hivatalnok mint belgrádi nagykövet és Szerbia XIX. századi történetének megírója a térség avatott szakértőjének számított. Ezt bizonyítja az is, hogy a berlini kongresszus után a Kelet-Rumélia autonómiáját kidolgozó európai bizottság osztrák–magyar fődelegátusa lett. Amikor 1882-ben Kállay Bénit eredményesen jelölték a közös ügyek pénzügyminiszterének, ezzel Bosznia és Hercegovina irányítása is automatikusan az ő kezébe került.

Boszniát és szomszédait is behálózták az előítéletes mítoszok, amelyek a mai napig tartják magukat az áruló boszniai nemességről, amely bogumil hitét könnyen muzulmán vallásra cserélte az ország 1463-as elfoglalását követő években. Holott az az igazság, hogy a boszniai arisztokrácia nyolcvan százalékát a törökök irtották ki a XVII. század elejéig. Kijut Zsigmondnak és Mátyás királynak is a mítoszból, amely szerint a bogumil nemességet hátba támadták, ahelyett, hogy a török elleni honvédő háborújában segítették volna. Így a mohamedánná lett boszniaiak, akik befolyásos államvezetői posztokat töltöttek be a Török Birodalomban, jogos bosszút álltak például Buda 1541-es elfoglalásával, mint erről Safvet-beg Bašagiç Mi a bosnyák? című verse is tudósít:

„Mi a bosnyák? A neve dicsőség

Hírét-nevét a világ csodálja.

Volt mikoron őt rettegte Sztambul,

Bécs, Koszovó és szép Budavára…”

Ezekből a sorokból az következik, hogy a bosnyákok, ha kellett, Isztambult fenyegették (nyilván Hunyadi oldalán vagy éppen Hunyadi hadait vezetve), de ha a helyzet úgy hozta, bevették akár Budavárát is (természetesen a törökök szövetségeseként). Vagyis a vers szerint a világ Bosznia körül forog. A XX. századot illetően a költő mintha többször is látnoknak bizonyult volna.

Kállay Béni nemhiába számított a térség Európa-szerte legkiválóbb szakértőjének. Eredményesen vállalkozott egy következményeiben máig ható, nem mindennapi helyzet megoldásával: a boszniaiság, a boszniai nemzettudat kialakításának elősegítésével. Munkásságát ismertetve Ress Imre kiemeli: „A gazdasági intézkedések mellett különös gonddal támogatta az önál bosnyák történeti-politikai identitás fokozatos kialakulását. A boszniai nemzeti kérdés megítélésében Kállaynak nyilván a kettős monarchia kül- és belpolitikai szükségletei voltak az irányadók. Bosznia és Hercegovina belső stabilitását és a távlati célt – a két tartomány végleges államjogi beillesztését a kettős monarchia keretébe – szerinte csak muzulmán áttételen keresztül, a szultáni birodalomra nosztalgiával tekintő, privilegizált helyzetüket a polgári egyenjogúság bevezetése miatt fenyegetettnek érző muzulmánok megnyerésével lehet elérni. […] A szerb és a horvát nacionalizmus versengésének kiküszöbölését és a muzulmán vallási konzervativizmus meghaladásának eszközét Kállay egy integrális boszniai nemzettudat kialakításában kereste.” Ebből eredően „a bosnyák nemzeti ideológia hordozójaként elsődlegesen két társadalmi csoportra számított: egyrészt a kizárólagos szerb és horvát nemzeti gondolatot elutasító muzulmánságra, főként a muzulmán arisztokráciára, másrészt pedig a felekezetileg semleges tartományi államszervezetet működtető értelmiségi bürokráciára”.

A tanulmány minden mondata – szerzője akarata ellenére is akár – Kállay tevékenységének méltatása, noha eredményes civilizátorkénti elismertsége mellett a történeti munkák döntő többségében ő „a délszláv elnyomás megtestesítője”. Azt, hogy Kállaynak a térséget vallásilag, kulturálisan és tudatilag egyensúlyba szándékozó megoldási kísérletével szemben milyen más megoldási modell kínálkozott, bebizonyították a II. világháború drámai eseményei és a véres kilencvenes évek.

Tény az, hogy a kommunista Jugoszlávia létrejötte során is a legtöbb megoldandó gondot Bosznia és Hercegovina okozta. A titói politika a tartománnyal kapcsolatos szerb–horvát ellentétre kívánt azzal pontot tenni, hogy a terület – németpárti kollaborációval vádolt muzulmán lakossága ellenére – tagköztársasági státust kapott. Az 1961-es népszámláláskor bevezették az „etnikai muzulmán” fogalmát, amelyen csak a délszláv anyanyelvű, boszniai muzulmánokat értették. Ez némileg emlékeztet Kállay Béni elképzelésére.

A sajátos az, hogy Jugoszlávia felbomlásának előestéjén Szerbia mellett tulajdonképpen Bosznia és Hercegovina ragaszkodott legjobban a szövetségi állam egyben maradásához. A muzulmán vezetőknek e meggyőződése a szerb–horvát háború kirobbanása után változott meg. Különösen azt követően, hogy „a szerb nemzetállami igények érvényesítéséért 1992-ben kezdett, három évig példátlan kegyetlenséggel folytatott polgárháború gyakorlatilag felszámoltaa három vallási csoport közös életterét jelentő településhálózatot, s megsemmisítette az együttélésnek eszmei és erkölcsi alapjait”. A halottak és az otthonaikból elűzött százezrek emlékezetének árnyékában hiába törekedtek Daytonban alapot vetni annak, hogy „Bosznia-Hercegovina hosszú távon modern konföderációvá fejlődjék, a demokratizálódó és liberalizálódó entitások békés összenövése útján”. A multinacionális együttélésnek ma már csak a muzulmánok körében vannak hívei. A boszniai szerb vezetők a Szerbiával, a horvát vezetők a Horvátországgal való együttélés mellett állnak ki. Az összboszniai vezetés szerb tagjától, a közös parlament elnöki tisztét betöltő Momcilo Krajišniktól származik az a mondás, hogy „addig fogják gyilkolni a muzulmánokat, amíg lesznek köztük olyanok, akik együtt akarnak élni a szerbekkel”.

Ress Imre tanulmánykötetének összegző gondolatsora arról, hogy többek között mit vonhat maga után a balkáni népek mítoszokon alapuló és mítoszokat teremtő nemzettudata, mindnyájunknak szóló intelem is lehet: „A balkáni népek nemzettudatának erősödése termékeny talaja a történelmi mítoszok újrateremtésének. Mindez veszélytelen addig, amíg nem aktuálpolitikai célokat vagy nemzeti érdekellentéteket juttat kifejezésre. Csak remélni lehet, hogy a nemzetközi protektorátus alá helyezett mai Boszniában nem válik ismét gyakorlattá a közelmúltban elszenvedett súlyos sérelmek kollektív mítosszá stilizálása és adandó alkalommal a kollektív elszámoltatás újbóli politikai színre lépése.”

Kovács István