Mihail Sebastian

NAPLÓ, 1935–1944 (I)

Részletek


Vallasek Júlia fordítása

A Napló és a Naplóíró

A két világháború közötti korszak a modern román szellemi élet egyik „legsűrűbb” korszaka, számos (részben mindmáig ható) irodalmi és filozófiai munka születik ekkor. A folyóiratokban, a friss kiadványok szerzőiként olyan nevek szerepelnek, mint Emil Cioran, Mircea Eliade, Constantin Noica, Eugen Ionescu, Camil Petrescu stb. Ennek a kivételesen ritka szellemi koncentráltságú korszaknak egyik nem éppen marginális, de központi szerepbe soha nem került figurája az a Iosef Hechter nevű fiatal ügyvéd, aki Mihail Sebastian néven vált ismert (de valahogy mindig a második vonalban tárgyalt) regényíróvá, színpadi szerzővé, műfordítóvá.

A bráilai gimnázium írogató diákjában az érettségi bizottság elnöke, Nae Ionescu fedezte fel a későbbi írót és publicistát. A bukaresti egyetemen logika- és metafizikakurzusokat tartó professzor a kor csaknem minden fontosabb fiatal alkotójára rendkívüli hatással volt, Sebastian számára is ő lesz a szellemi mentor, a rajongott mester, akitől érzelmileg akkor sem tud majd elszakadni, amikor az már szélsőségesen jobboldali, antiszemita nézeteket hangoztat. Mihail Sebastian Bukarestben hallgatott jogot, majd Párizsban szerzett közgazdasági és jogi doktorátust. Hazatérte után munkatársa lett a kor valamennyi jelentősebb román folyóiratának. A harmincas években kezdte publikálni elsősorban Proust és Gide ihletkörében fogant szépirodalmi munkáit, először prózát: Fragmente dintrun caiet gásit – 1932 (Részletek egy megtalált naplóból), Femei – 1933 (Nők), Orasul cu salcâmi – 1935 (m. Akácok városa, 1971), Accidentul – 1940 (m. Menedék, 1965, 1970), majd a harmincas évek végétől színdarabokat is: Jocul dea vacanta (Játék a boldogsággal), Steaua fárá nume (Névtelen csillag), Ultima orá (Lapzárta), Insula (A sziget).

Szépirodalmi munkásságának zöme nem jobb és nem is rosszabb annál, amit ugyancsak a harmincas évek során közeli barátai, Mircea Eliade vagy Camil Petrescu publikáltak. Igazi vihart azonban nem ezek, hanem a két legszemélyesebb, legintimebb írása kavart (bár ez a vihar aligha tekinthető egyértelműen irodalmi recepciónak, hiszen a viták nem irodalmi-esztétikai érvek mentén zajlottak): az 1934-ben megjelent De douá mii de ani… (Kétezer éve…) című, a romániai zsidóság kérdését tárgyaló, önéletrajzi elemekkel átszőtt regénye és az 1935–1944 között írt, 1996-ban közreadott Napló-ja. (Jurnal, 1935–1944. Humanitas, Bucuresti, 1996.) Ezt a naplót szinte haláláig vezette: 1945. május 29-én, harmincnyolc éves korában autóbalesetben halt meg.

Mihail Sebastian 1934-ben regényes formában keres választ arra a kérdésre, hogy mi a szerepe, a lehetősége, a jövője a romániai zsidóságnak, és vallástörténészként, a téma hozzáértőjeként mesterét, Nae Ionescut kéri fel előszóírónak, aki eleget is tesz a felkérésnek, és az előszóban kifejti ekkor már vehemensen antiszemita, vasgárdista nézeteit. Maga a regény nem elég jó ahhoz, hogy megbírja a tárgyalt téma súlyát, tézisjellege mindvégig érzékelhető, de a regényt érő támadások zöme sem irodalomkritika, a szöveg többnyire csak alkalom arra, hogy a kritikusok megfogalmazhassák erősödő legionárius hitvallásukat. A sorozatos támadásoknak kitett író 1935-ben Cum am devenit huligan? (Hogyan lettem botrányhős?) címen megjelentetett hosszú esszében válaszol, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a Napló, amit ekkor kezd írni, és mintegy kilenc éven át folytat, legalább olyan meggyőző válasz, mint a gyors védekezésre szánt esszé.

Az 1935–1944 közti évek eseményeit rögzítő Napló fél évszázaddal a szerző halála után jelent meg, mégis szenvedélyes vitát váltott ki a román közéletben, ráadásul nemcsak a nacionalista sajtó támadta élesen (ami várható volt), hanem a magukat demokratikus irányultságúnak valló lapok is, például a Mircea Dinescu alapította Academia Cat,avencu. A Napló megjelenését követő szellemi pezsgés anyaga (elemző, mérlegelő, felháborodott, elragadtatott hangon írott tanulmányok, recenziók egyaránt) Iordan Chimet gyűjtésében Dosar Mihail Sebastian (A Mihail Sebastiandosszié) címen 2001-ben jelent meg. A szenvedélyes vita voltaképpen érthető, ha arra gondolunk, hogyan jelennek meg a Napló lapjain a román szellemi élet talán mindmáig legfontosabbnak tartott figurái. Az érzékeny író,a lélektani analízis nagymestere, Camil Petrescu, mint felfújt hólyag, végletekig megalkuvó, gerinctelen, gyáva figura? Noica és Cioran mint tűzön-vízen át meggyőződéses, elvhű legionáriusok? A nagy Mircea Eliade, aki vallástörténeti és mitológiai kutatásainak köszönhetően világszerte az egyik legismertebb román tudós, mint némileg hisztérikus, önérdekét mindig szem előtt tartó vasgárdista? Ezen a ponton már rég nem Mihail Sebastianról és az ő zsidóságáról volt szó, hanem nagyfokú és hirtelen bekövetkező mítoszrombolásról, amely a kilencvenes évek román értelmiségi elitjét arra kényszerítette, hogy szembenézzen mesterként tisztelt elődei múltjával.

Más kérdés, hogy Sebastian a Napló-t nem a leleplezés szándékával írta, könnyen lehet, hogy egyes diszkreditáló részletek közlésébe nem is egyezett volna bele. A különböző beszélgetések, események lejegyzését nyilván befolyásolta a naplóíró (a háború évei alatt egyre rosszabb) lelkiállapota, de akár az írói érzék is, amely megkövetel bizonyos fokú szerkesztettséget, esetenként poénosságot. Cikkekből, kritikákból, magánlevelekből például tudjuk, hogy a Napló-ban talán legkegyetlenebből karikírozott Camil Petrescu irodalmi munkásságát Sebastian rendkívül nagyra becsülte, haláláig szoros kapcsolatban álltak. Nem kizárt, hogy időnként éppen a baráti közelség torzít a perspektíván:
a hozzá közel állótól többet vár, ezért haragjában, csalódásában szigorúbban, kevésbé megfontoltan is ítél felőle. Mert, és ez a legfontosabb, Mihail Sebastian, amikor naplóbejegyzéseiben a román szellemi élet nagyságairól fest ma ugyancsak megdöbbentőnek ható képet, akkor legközelebbi barátairól ír, olyanokról, akiket minden hibájuk, emberi gyengéjük, fatális tévedéseik ellenére szeret, még akkor is, amikor a jobboldali eszmék bűvöletében testületileg szembefordulnak vele. És nem tud egyszerűen, máról holnapra, nem szeretni. Talán azért, mert mindenek ellenére bízik abban, hogy a háború elmúltával, az események lecsendesedésével barátai visszatalálnak régi önmagukhoz, hogy ismét létrejöhet az a szellemi és baráti kör, amely mindnyájuk fiatalságát meghatározta.

A magánnapló, amit szerzője soha nem szánt kiadásra, ezen a ponton túlszárnyalja a regényt. Sebastian Napló-ját olvasva egy idő után talán már nem a korszak és a korhangulat, nem a romániai zsidóüldözés nagyjából mindmáig titokban tartott megdöbbentő eseményeinek felidézése a legizgalmasabb, hanem a főhős által megélt belső dráma. A (bármilyen okból végigélt) kitaszítottság krónikája. Annak az embernek a magánya, aki megpróbál logikusan, világos fejjel gondolkodni olyan korban, amely csak a szélsőségek mentén történő gondolkodást ismeri. A totalitárius eszmék bűvöletében élő közösséggel szembeforduló egyén reménytelen kiszolgáltatottságának drámája. Annak az embernek a drámája, aki önhibáján kívül, tisztán eszmei ellentétek okán, fokozatosan elveszíti a biztosnak vélt pontokat, munkahelyeket, feladatokat, barátokat, és magára marad életének egyre szűkülő köreiben.

Mihail Sebastian Napló-jából magyarul György Attila és Tankó Éva fordításában a Székelyföld 1997/3-as, Saszet Ágnes fordításában pedig a Beszélő 2001/6-os, illetve némileg szűkített formában az Lk. k. t. 2. évf. 5-ös számában olvashatók részletek. A Székelyföldben közölt szöveg csak 1938-ig követi az eseményeket, főleg a román szellemi élet fontos figuráit megjelenítő bejegyzéseket, helyenként pikáns vagy lokális vonatkozásai miatt is érdekes részleteket (pl. egy Gyilkos-tónál tett kalandos kirándulást) közöl, az Lk. k. t.-ben megjelent bővebb válogatás pedig elsősorbana romániai zsidóüldözés bemutatásának szándékával készült. Jelen válogatásban megpróbáltam minél teljesebb képet nyújtani a Napló és a Naplóíró világáról, ezért a könyv mindhárom rétegéből (magánszféra, alkotói problémák, külvilág) kerültek be szövegrészek. Ahol úgy éreztem, hogy az adott bejegyzés a naplóíró személyiségének vagy a szövegkoherencia megteremtésének szempontjából elengedhetetlenül fontos eseményeket rögzít, ott újrafordítottam az előző publikációkban már szereplő részleteket.

Vallasek Júlia

1935. március 30., szombat

Nyomasztó volt Nae1 tegnapi előadása. Vegytiszta vasgárdizmus – árnyalatok, komplikációk, kifogások nélkül. „A politika hadiállapot. Minden pártnak alapvetően az a célja, hogy legyőzze a többi pártot. Ebből levonható a végső következtetés, hogy a »belpolitika« fogalma abszurdum. Csak a hatalom megszerzéséről, eltulajdonításáról lehet szó, amikor a pártot összetévesztik a közösséggel. Ettől a ponttól kezdve csak gazdálkodni kell, hiszen itt már minden ellenkezés megszűnt. A nemzet olyan közösség, amely magába foglalja a háború gondolatát. Egy nemzet mibenlétét a barát-ellenség kapcsolatrendszer mentén lehet meghatározni.” És így tovább… Szerettem volna megmondani, milyen szörnyűséges ellentmondásokba keveredik önmagával, de sietett, és előadás után rögtön távozott.

Minden eretneksége a „közösség” ijesztő, vad absztrakciójából ered, ami hidegebb, mesterkéltebb, mint az „egyén” fogalma. Megfeledkezik arról, hogy emberekről beszél. Elfelejti, hogy ezek az emberek éreznek, hogy akármit mond is, él bennük a szabadság ösztöne, az egyéni lét tudata.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy elméletei közönséges politikai számításból fakadnak. Biztos vagyok benne, hogy tegnap elsősorban azért beszélt így – ilyen kínos hitlerista felhangon, annyi politikai utalással fűszerezve –, mert a hallgatói közt ott ült egy népi ruhás vasgárdista. Éreztem, hogy neki beszél.

1935. június 10., hétfő

[…] Bolond fejjel hagytam magam belevinni egy olyan történetbe, amelyről eleve tudtam, hogy nem vezethet sehova. Íme, most itt állok fülig szerelmesen, féltékeny vagyok minden egyes férfira, akivel lefeküdt, folyton azon gondolkodom, vajon most mit csinál, mit csinálhat; boldog vagyok, ha mosolyog, boldogtalan, ha ő túlságosan vidám, reszketek, ha meghallom a hangját a telefonban. Újraélem azt az árapályjelenséget, amit régen, a korábbi szerelmek legjobb pillanataiban éreztem: a reggeleket, amikor minden egyszerű, és semmi sem fontos, amikor mindegynek tűnik, hogy aznap találkozunk-e vagy sem, a melankóliával terhes estéket, a testileg érzékelhető vágyat, hogy láthassam őt.

Mindez a komikus, gimnazista-, kamaszos érzelgősség formáját ölti. Felháborít a gondolat, hogy eközben ő2 mindenféle aprósággal tölti az idejét, hogy ezek elszórakoztatják és feldobják az ő kis programokkal, sétákkal, frivolitásokkal teljes életét. Nagyon is (végtelenül) valószínű, hogy közben ezzel-azzal lefekszik – én pedig olyan bolond vagyok, hogy nevetséges félszegséggel, komolyan mesélek neki a bonyolult „ügyeimről”.

Őt, akinek csak egy újabb férfi kellett, mintha fárasztaná ez a bizonytalanságom, a túl sok komplikáció. Én pedig úgy szenvedek ezektől a lényegtelen semmiségektől, mint egy gyermek. „Jó leány.” Egy nap felhívhatnám a lakásomra, megdughatnám, innánk egy pohár bort, elszívnánk egy cigarettát, feltennénk egy lemezt, és közömbösen vagy szórakozva hallgatnám, miket mesél előző szeretőiről. Ha mindez lehetséges volna, maga volna a tökély. A boldogság egy formája, és biztosan boldog is lennék. Ha mégsem lehet? Még egy kudarcba fulladt próbálkozás, és azzal annyi.

Egy biztos, most elég rosszul állok. Felháborító és olyan triviális, hogy ma megvettem neki Barbellion Naplóját,3 neki, akiről két hónappal ezelőtt Berariu azt mondta: „Próbálkozz csak, nála biztosra mész – mindenkivel lefekszik.”

És minden bizonnyal igaza is volt. Holnap találkozom vele. Vasárnap elutazik.

1935. október 26., szombat

Tegnap reggel, az Alcalaynál4 felém nyújtott kézzel, kedélyesen mosolyogva hozzám lépett egy alak.

– Haragszol rám?

– Miért haragudnék? – nyújtottam én is a kezemet, anélkül, hogy tudtam volna, kinek, mert nem ismertem az illetőt. Ocneanu bemutatta:

– Niculae Rosu úr.5

Megdöbbentett ez a komolytalanság. „Nem vagyok haragtartó” – mondogatta. Jólesett, hogy végig magáztam.

– Látja, uram, nem haragszom, de valamit meg kell mondanom: az ön rosszhiszeműsége monumentális.

Elsápadt, és hebegni kezdett, Ocneanu kezét tördelve próbálta békés vizekre terelni a beszélgetést – én viszont megőriztem a nyugalmamat, és továbbra is túlzott udvariassággal beszéltem: ez volt az egyetlen mód arra, hogy legyűrjem a viszolygást.

Ez az alak hihetetlenül buta. Beszélt egyes zsidókról, akik értelmesek, műveltek, egy részük ilyen, a többi olyan. Ő becsüli a zsidókat. Becsül engem. Olvas engem. Mindig is olvasott. Az én műveltségem, az én stílusom, az én tehetségem stb. stb. Hagytam, hadd beszéljen, és elégedetten figyeltem, ahogy egyre jobban belegabalyodik a lapos udvariaskodás frázisaiba.

Végül mindent megértettem: szegény embernek most jelenik meg egy könyve, és – kertelés nélkül megmondta – nem szeretne róla olyan kritikát, mint amilyet ő írt az enyémről.

– Majd elküldöm önnek a könyvemet – ígérte búcsúzóul.

Micsoda alak! Nem emlékszem, hogy találkoztam volna már ilyen szintű aljassággal. De nem szabad elragadtatnom magam! Látom, kezdek patetikussá válni.

Már nem követem a Leni-szerelem (?) különböző fázisait. Annyi ellentmondás, visszatáncolás, annyi baklövés, annyi dugába dőlt terv! Tegnap találkoztunk, és egyszerűen örültem neki. De elmúlik, ez is elmúlik.

1936. március 14., szombat

Reggeli a Corsóban Camillal,6 aki arra kért, nézzük át együtt a megjelenés előtt álló Teze s,i antiteze című munkáját, mert számos kétely és bizonytalanság merült fel benne. Viccesen, egy bókkal kezdte a beszélgetést:

– Ami az ábrázolt érzelmek mélységét illeti, az egész román irodalomban csak három komoly könyv van: a De doua! mii de ani, a Patul lui Procust és az Ultima noapte.7

Határozottan elhárítottam a dicséretet:

– Hagyjuk ezt, Camil, mellőzzük az én könyveimet, beszéljünk inkább a Prokrusztész-ágyról.

Lehetetlen némi gyengéd elnézés nélkül fogadni a jól időzített csodálatnak ezt a kiválóan bejáratott, egyszerű taktikáját. De azért a régi rokonszenvet érzem iránta. Apró ügyeskedései sosem háborítanak fel, inkább szórakozom rajtuk. Biztos, hogy fantasztikus figura. Újraolvastam 1922-ben, ’24-ben írott cikkeit: lenyűgöző a pontosságuk, a hangnemük, a stílusuk.

Tegnap már nem mentem el meghallgatni Nae előadását. Kezd untatni. Az utolsó néhány előadás a tavalyi sorozat bosszantó politikai felhangokkal újraszerkesztett változata volt. […] Van valami démoni Naéban, nem hiszem, hogy az akadémikus kritika ki tudná kezdeni.

1936. március 19., csütörtök

Tegnap az egész csoportunk együtt vacsorázott Lillynél,8 és Camil – Mirceával és velem beszélgetve, azzal a bátor őszinteséggel, ami annyira jól áll neki, mintha a tények követelésére erőszakkal nyomná el a kötelező szerénységet – azt mondta:

– Végül is, drága barátaim, ismerjük el: csak három regényíró van: te, Mircea meg én.

Hihetetlen ez a Camil. Ha jelen lett volna, nem is tudom, például Sergiu Dan, akkor nyilván: „drága barátaim, csak négy regényíró van…”

1936. március 23., hétfő

Nem vagyok leereszkedve, de az első percek lázas tevékenységének vége. Szombaton, sőt még tegnap is úgy éreztem, hogy ezt a munkát két hét alatt be tudom fejezni. Azt hiszem, tévedtem. Néhány hónapba is beletelhet. Jó lenne szeptemberre befejezni és átadni a színháznak.9

Nekifogtam az írásnak. Tegnap felrajzoltam a hátteret, a környezetet, ma megírtam az első jelenetet – amivel meg vagyok elégedve. Igaz, hogy rövid. Valószínűleg nehéz lesz egyszerre több szereplőt csoportosítani, mozgatni a színpadon. Nem tudom, mi sül majd ki belőle. De szükségem van erre a tapasztalatra. Mint írói technika is érdekel. Érzem, hogy egy színdarab témája van a kezemben, ebből semmi más nem kerekedhet ki, sem regény, sem novella. Eddig nem tudtam, milyen érzés jelenetként látni egy történetet. Egészen más alkotási folyamat, mint a regény esetében.

És csábít a kulisszák, a színpad, a plakátok világa! Van bennem egy kis ripacsság. Ráadásul az izgalom, hogy Leninek írok! A gondolat, hogy az általam felépített világban fog élni, az én szavaimat mondja! Micsoda elégtétel lesz!

1936. április 14., kedd

[…] Két tíz-tizenkét éves gyerek beszélgetése ma a parkban: az egyik a katonai gimnázium egyenruhájában, a másikon térdzokni, rövidnadrág, kabát, nyakkendő, franciásan öltözve – ráadásul még szőke is –, mintha a Luxembourg-kertből jönne.

Katona: – Ti az iskolában viselitek a horogkeresztet?

Másik: – Az mi?

K: – Tudod, az a jel…

M: – Nem tudom.

K: – Mi viseljük.

Ezután eltávolodtak, majd néhány perc múlva visszajöttek. A beszélgetés folytatódott. Hallottam, ahogy a szőke fiú magyaráz a katonának:

– A vallás nem ugyanaz, mint az állam. Már pár száz éve nincs közük egymáshoz. Tudod, az iskolában nem is tanulunk vallást.

Szó szerint. Másként nem is lenne érdemes idejegyezni. Egy rendőrtársadalom, mint amilyen a román, nem is hozhat létre mást, mint rendőrök újabb és újabb nemzedékeit. Ha nem foglalkozás szerint azok, hát a szellem, a gondolkodás rendőrei. Kíváncsi vagyok, milyen családból származik az a szőke kisfiú, aki nem tudja, mi az a horogkereszt. Szeretném megismerni az édesapját és megszorítani a kezét.

1936. május 3., vasárnap

Közgyűlés a S. S. R.-ben.10 Hogy is vehetek komolyan egy ilyen komédiát, hogy is képzelhetem, ha egy másodperc erejéig is, hogy valóban fontos, megválasztják-e Kiritescut vagy nem, hogy megszavazzák-e Toneghint? Egy órán át, amíg ott voltam, lázasan tevékenykedtem, csoportot alakítottunk, propagandát szerveztünk – csak amikor kiléptem az utcára, akkor jöttem rá, micsoda nevetséges szerepet játszottam.

Mi közöm nekem ehhez az egészhez, a politikához, a cselszövésekhez? Kültelki szemét az egész, az írástudók külvárosa. Szörnyű, szörnyű és még egyszer szörnyű.

Egyébként is az irodalmi mérgezettség korszakát élem. Utálom. Miért is nem maradtam meg valami egyszerű mesterségnél, lennék ügyvéd vagy tisztviselő, hétköznapi, rendes ember, miért nem adatott meg nekem, hogy legyen egy házam, komplikációk, „izgalmak”, megbánások nélküli életem, szerelmem?

Még a bécsiek délután látott előadása (Molnar: Grosse Liebe) sem tudott teljesen helyrehozni. De legalább részem volt háromórányi elragadtatásban, néhány percnyi meghatódásban. Darvas Lilly nagy színésznő. Az egész nap a hiábavalóság ízét hagyta a számban. Megint eszembe jut, hogy az egész életemet elpocsékoltam.

1936. június 24., szerda

Botrány és zsidóverés a törvényszéken. (És két nappal ezelőtt még azon gondolkoztam, hogy felhagyok az írással, és kizárólag ügyvéd leszek.) Lehet, hogy szervezett pogrom felé haladunk. Tegnapelőtt este Marcel Avramovici-ot (a brassói Rachel tánti fiát) vagy húsz diák támadta meg az utcán, ájultan beráncigálták a diákotthon pincéjébe, ahonnan két óra múlva „bocsátották el”, tépett, véres ruhában, a fején mély sebbel.

Tegnap a törvényszéken Sicu Davidovici-ot lelökték a lépcsőn, és Leibovici Marcut is megverték. Lám egy ember, aki nem szabadulhat a sorsától. Az egyetemen is őt verték a leggyakrabban.

Este a Gabroveni utcában – Carol Grümberghez mentem éppen – hadiállapot uralkodott. A zsidó kereskedők leengedték a redőnyeiket, és elszántan, ellenállásra készen várták a támadókat. Azt hiszem, nincs más kiút. Ha már fel kell fordulnunk, legalább bottal a kezünkben haljunk meg. Ez sem kevésbé tragikus, de legalább valahogy kevésbé nevetséges.

Ma reggel Leni felhívott telefonon, könyörgött, hogy ne menjek a törvényszékre, és biztosított, hogy egész tegnap aggódott miattam. Úgy tűnt, őszintén aggódik, és ez – miért ne vallanám be – örömmel töltött el.

Stendhal Naplóját olvasom, és szeretnék valahol máshol lenni, valahol messze-messze, hírek és újságok nélkül, néhány klasszikus művel és – egy asszonnyal. Talán Lenivel. Valakivel, aki kevésbé izgága, akinek a jelenléte növényi jelenlét.

1936. június 25., csütörtök

Camil Petrescuval találkoztam ma reggel a Caps,ában.11 Felháborodott, amiért meg mertem említeni, hogy az antifasiszták craiovai pere barbár körülmények között zajlik.

– Ezeket nem is kellene bíróság elé állítani. Egyenest a börtönbe velük! Tíz, húsz év ítélet nélkül. Nemhogy még alkalmat is adnak nekik, hogy a tanúikkal meg az ügyvédeikkel kommunista propagandát folytassanak!

A Caps,ából kijövet sétáltunk pár lépést az utcán, és újra elmondta, mi a véleménye a legújabb zsidóverésekről.

– Sajnálatos dolog, kedves barátom, de ezért is a zsidók a felelősek.

– Miért, Camil?

– Mert túl sokan vannak.

– Hát a magyarok nincsenek még többen?

– Lehet, de ők legalább egy tömbben, ugyanabban a tartományban élnek. (Nem értettem ezt az érvelést, de nem akartam folytatni a vitát. Mi értelme felidézni az 1934 januárjában folytatott hosszú beszélgetésünket? Kiismertem, akármit is mond, nem tud meglepni, legfennebb lehangol.)

Aztán ezzel folytatta:

– Kedves barátom, a zsidók provokálnak. Kétértelműen viselkednek. Beleszólnak olyasmibe, amihez semmi közük. Túlságosan is nacionalisták.

– Camil, döntened kellene végre: nacionalisták vagy kommunisták?

– Így, köztünk szólván, drága barátom, csodálkozom, hogy ilyen kérdéseket teszel fel. Hát mi más a kommunizmus, ha nem a zsidók imperializmusa?

Camil Petrescu mondja ezt. Camil Petrescu Románia egyik legfényesebb elméje. Camil Petrescu az egyik legérzékenyebb lélek Romániában. Hogy lehetne Romániában valaha is forradalom?

Mirceánál vacsoráztam, s mivel sem ő, sem Nina12 nem értek még haza a városból, amíg vártam rájuk, vagy húsz oldalt olvastam a Le coté des Guermantes-ból. Egy jelenet, amiről teljesen megfeledkeztem (amúgy az az érzésem, hogy mindent elfelejtettem): Marcel ebédje Saint Loup-val és Rachel quand du Seigneurrel.

Döbbenetes, mennyire hasonlít Rachel Lenire. Mintha saját szerelmem történetét olvastam volna.

1937. február 25., csütörtök

Este kisebb fogadás nálunk. Mircea, Nina, Marietta,13 Maryse, Gheorghe,14 Lilly, Dinu.15 Azt hiszem, utoljára hívtam meg őket. Nem bírom elviselni azt a kettős játékot, amelyre gárdistaáttérésük óta a köztünk levő barátság nevében kényszerülnek. Mircea legutóbbi Vremea-beli cikkei egyre „gárdistábbak”. Nem is olvastam mindet. A legutolsót csak ma reggel, holott már pénteken megjelent, és mindenki arról beszélt.

Létezhet-e barátság olyan emberekkel, akiknek egész sor tőlem idegen gondolatuk és érzésük van – mégpedig olyannyira idegenek, hogy elég belépnem az ajtón, máris szégyenkező, kellemetlen csend lesz a szobában?

Mirceánál már vagy tíz napja nem jártam. Mariettánál több mint egy hónapja. Talán megkíméljük magunkat a durva szakítástól, hagyjuk, hogy idővel maguktól széthulljanak a dolgok…

1937. március 2., kedd

Hosszú politikai vita Mirceával. Lehetetlenség összefoglalni. Lírai volt és zavaros, csupa felkiáltás, indulatszó, vádaskodás… Az egészből csak a (végre őszinte) vallomását jegyzem le: hogy szereti a Gárdát, hisz benne és a győzelmében. Ioan Vodá cel Cumplit, Mihai Viteazu, Stefan cel Mare, Bálcescu, Eminescu, Hasdeu – a maguk idejében mind vasgárdisták voltak. Mircea nyakra-főre idézett belőlük…

Amúgy nem mondhatnám, hogy nem volt szórakoztató. Véleménye szerint azok a diákok, akik tegnap este Iasi-ban megkéselték Traian Bratut,16 nem vasgárdisták, hanem… kommunisták vagy a Nemzeti Parasztpárt tagjai. Így, szó szerint. Ami pedig Gogu Rádulescut17 illeti (Gogu uraságot, ahogy Mircea ironikusan nevezi), a liberális diákot, akit vizes kötéllel vertek el a Gárda székházban – úgy kell neki. Így jár az áruló. Ő – Mircea Eliade – nem elégedett volna meg ennyivel, kiszúrta volna a szemét. Aki nem vasgárdista, aki nem gárdistapolitikát folytat, az mind nemzetáruló, és nem érdemel jobbat.

Talán valamikor majd újraolvasom ezeket a sorokat, és nehéz lesz elhinnem, hogy Mircea szavait foglalják össze. Ezért kell még egyszer hangsúlyoznom, hogy szó szerint jegyeztem le, amit mondott. Nehogy véletlenül elfelejtsem. Talán egy napon a dolgok eléggé lenyugszanak ahhoz, hogy felolvassam ezt az oldalt Mirceának, és lássam őt szégyenében elpirulni.

Arról se feledkezzem meg, mivel magyarázza, hogy szívvel-lélekkel rajong a Vasgárdáért:

– Mindig is hittem a szellem felsőbbrendűségében.

Nem szélhámos és nem is őrült. Csupán naiv. De milyen katasztrofális tud lenni a naivitás!

1937. október 20., szerda

Szombat este Lenivel és Frodával18 először a Sörösszekérben, aztán a Melodyban. Szándékosan sokat ittam. (Egyfolytában innék, hogy felejtsek…)

A Melodyban, miközben mindhárman élénk társalgásba merültünk, Lenit fogdostam az asztal alatt, aki nemcsak „se laissait faire”, de még segített is diszkréten. Egész éjjel a combja közt volt a kezem. Közben néztem: az arca nem árult el semmit. Pergett a nyelve, mosolygott, figyelmes volt, kedves és magabiztos. És ott ült mellette a férje. És képes volt a szemébe nézni. És ezt a nőt imádtam két éven át, hűségesen, mint egy kutya.

Végre én is megismerem ezt a Lenit, a „petite putaine charmante”-ot, akit mindenki ismert – rajtam kívül, természetesen.

Úgy néz ki, hogy nem adják elő a darabomat. Erős az antiszemita nyomás, és a színháznak semmi oka ellenállni. A nemzeti öntudat nem engedheti meg, hogy egy bukaresti színpadon Mihail Sebastian darabját játsszák. Semmi baj: van elég Fodor László-, Bús Fekete-, Franz Molnár-darab.

Sân-Giorgiu19 szó szerint azt mondta Camilnak: „Ötezer emberem van, egy pillanatig sem fogom megengedni, hogy bemutassák Sebastian darabját. Elhatározásomat Sicával20 is közöltem.”

Pillanatnyilag nem tudok rájönni, mi vezetett el oda, hogy kihagytak a repertoárból. Nem hiszem, hogy Sân-Giorgiu fenyegetőzése elég lett volna. Vagy Iorga cikkei. Összefüggő munkáról lehet szó. De nincs elég türelmem és kitartásom utánajárni a dolgoknak. Történjen minden, ahogy Isten akarja. Feladom.

1937. december 19., vasárnap

Normális életkörülmények között az, ami velem az elmúlt három-négy évben történt, ha nem is jó dolog, de semmi esetre sem katasztrófa. Persze súlyos, de éppen emiatt fontos.

Elveszíteni egy helyet (a Cuvântult), egy embert, akivel szemben felelősséget érzek (Nae Ionescu), egy sor barátot (Ghitá Racoveanu,21 Haig,22 Marietta, Lilly, Nina és végül Mircea, a legelső és legfontosabb barát), elveszíteni mindent, de mindent: harmincévesen ez nem feltétlenül tragédia, hanem a felnőttkor tapasztalata.

Nem kellene hálásnak lennem, amiért az élet kiüríti körülöttem a világot, amiért elveszi, megszünteti az idők során felhalmozott szokásokat, a kényelmet, és újra visszavisz a kezdethez, de már nem a húszéves öntudatlansággal, hanem harminc év józanságával?

De igen, de igen – csakhogy ahhoz, hogy ez így legyen, még hiányzik valami, az egyetlen dolog, ami elől nincs menekvés.

Mert minden más újraépíthető.

1937. december 29., szerda

Megalakult a Goga-kormány – és nem átmeneti formában, ahogy Bukarestbe visszajövet gondoltam, hanem stabil változatban. Új választásokat írtak ki, kormányozni fog, megvalósítja a Cuza-féle programot, amire a tegnapi beszédekben minden miniszter hivatkozott. Először lehetett hivatalos beszédekben megfigyelni a Porunca Vremii23 szóhasználatát:
ilyen-olyan zsidók, judaista hatalom stb.

Holnapra, holnaputánra várhatók az első hivatalos antiszemita intézkedések: az állampolgárok újraszámbavétele, a sajtóból, talán az ügyvédi kamarákból való kizáratás.

Vajon elveszítem a Fundat,ia-beli helyemet?24 Nagyon valószínű… Főleg, ha – ahogy a mai lapok írják – a Fundat,ia a Hodos által vezetett Propagandaminisztérium irányítása alá kerül. De ettől függetlenül nehéz elképzelni, hogy egy Cuza-típusú rendszer megtűrne „kulturális szerepkörben” egy zsidót, még ha az a szerep olyan halovány is, mint az enyém.

Nem tudom, milyen hangulat uralkodik a városban. Megdöbbenés, bizonytalanság, zűrzavar, félelem? A lapok szürkék, semmitmondók, tiltakozásnak semmi jele. Az az érzésem, hogy csak mostantól fogjuk megtudni, mi is az igazi cenzúra.

…Nem gyerekes dolog ilyen időkben irodalommal foglalkozni? […]

Tegnap éjjel, amikor hazaértem Brassóból, Mozart egy zongoraversenyét hallgattam Stuttgartból, azt hiszem, ezt még nem hallottam eddig. Ma este a párizsi adón B-dúr szonáta, ugyancsak Mozart. És végül, amíg ezt írom (este 11-kor), ugyancsak egy francia adó, mintha ugyancsak Mozartot sugározna – talán egy szimfóniát.

Sok Mozart, nagyon sok Mozart, talán ez az egyetlen, ami vigaszt nyújt mindazért, ami történik.

1938. február 11., péntek

Tegnap megbukott a Goga-kormány! Váratlan, széles körű, ösztönös elégedettség, mintha ellenállhatatlan idegsokk ért volna mindenkit. Bizonytalan a helyzet – gondoltam, és egy zavaros álmokkal teli éjszaka után is csak ezt mondhatom –, megmaradnak ugyanazok a súlyos kérdések, legalábbis ami minket illet. Valószínűleg folytatódik az antiszemita elnyomás – mégsem tudom visszafojtani az örömöt. Vigasztaló érzés látni, ahogy egy nagyszabású szélhámosság hirtelen kipukkad.

Leginkább a németországi hírek, pontosabban híresztelések teremtették meg a múlt éjszaka drámai hangulatát: az ideges örömet, elragadtatást, zaklatott nyugtalanságot, optimista nyüzsgést. Felkelés, utcai harcok Berlinben, három hadtest nyílt harcbanaz ostromlókkal stb. stb. Hihetetlen, ugyanakkor szédületes. Régi kiábrándultságom igyekezett elutasítani a hírt, de a bennem bujkáló (akár csalóka, pillanatnyi) boldogságvágy hinni akarta, hinni kezdte.

Éjjel kettőig egyedül járkáltam az utcán, a Palota környékén, beleveszve a tömegbe, hol ehhez, hol ahhoz csapódva – kérdezősködtem, híreket adtam tovább, meggyőző voltam, ha kételkedővel találkoztam, szkeptikus, ha fordítva történt. Nem tudtam hazamenni – egész éjjel kóboroltam volna. Valóban felajzott, stimuláló, várakozással, kételyekkel és feltételezésekkel teljes hangulat uralkodott az utcán.

Most, miután eltelt néhány óra, és elolvastam az újságokat (ami Németországot illeti, bizonytalan a helyzet, de nem súlyos, semmi azonnali, elkerülhetetlen), nyugodtabb vagyok, kevésbé hiszékeny. Mintha egy átmulatott éjszaka után ébrednék.

1938. február 12., szombat

Tegnap éjjel, a válság éjszakáján találkoztam Camillal a Palotatéren, ahol hírekre vártam. Úgy tűnt, hogy megdöbbentik az események, és jólesett beszédesnek lenni a „hallgatásra kényszerült” Camil mellett.

– Ha látnád, hogy elárasztották a zsidók a Corsót! Tele van velük a kávéház. Valóságos birtokbavétel zajlik.

– Milyen antiszemita vagy, Camil! Gyere, megmutatom, mekkorát tévedsz, vagy ha nem, hát önmagadat próbálod megtéveszteni.

Karon fogtam, és elmentünk a Corsóba, körbejártuk az egész kávéházat, minden asztalnál megálltunk, és számoltuk a gyanús arcokat. Összesen vagy tizenöt zsidót találtunk a zsúfolt, izgatott, szenvedélyes csoportokkal tele kávéházban.

A tények láttán Camil mosolyogva visszavont mindent.

1938. április 12., kedd

Vasárnap este vacsora Mirceánál. Régóta nem találkoztunk, nem változott. Nagy kíváncsisággal figyeltem, hallgattam. Elfelejtett gesztusok, ideges bőbeszédűség, ezer találomra odavetett dolog – mindez együtt szimpatikus, rendes, vonzó. Nehéz nem kedvelnem őt.

Csakhogy annyi mindent kellene mondanom neki a Cuvântulról, a Gárdáról, róla magáról és a megbocsáthatatlan kompromisszumairól. Nem lehet megbocsátani a politikai bukfenceit. Elhatároztam, hogy nyíltan beszélek vele. Amúgy sincs miért udvariaskodnom. Az ilyen visszatalálások ellenére a mi barátságunknak vége… Nem tudtam beszélni vele, mert épp amikor felálltunk az asztaltól, váratlanul beállított a Penci házaspár. Nem tudom, mikor találkozunk megint.

1938. augusztus 9., kedd

Nincsenek ihletett napok, de jaj, vannak rossz napok, amikor akármit írsz, akármit kínlódsz ki, rossz lesz, unalmas és szürke.25 Semmi sem látható előre, minden, ha nem is hamis, de jelentéktelen, lapos, felesleges. Írok egy bekezdést, aztán azon gondolkodom, hagyjam meg vagy töröljem. Kitörlöm, végül csak jobbnak tűnik, mint amit a helyére írok.

Hát így vesztegettem el az egész mai napot. Nagy nehezen írtam három-négy oldalt, de olyan színtelenek, semmitmondóak, hogy szégyellem újraolvasni. Ez a fejezet, a hatodik, nem akar kimozdulni a helyéből.

Lusta lennék? Nem hiszem. Legalábbis nem lustább, mint máskor. Lelkiismeretesen, íróasztal mellett ülve töltöttem az előírt hat órát (talán félórával kevesebbet), de hiába. Minden szürke, közömbös. Beletörődéssel várom, hogy kivilágosodjon – de hát természetesen csak egyfajta várakozás létezik: „la plume ferme au-dessus du papier”, ahogy Renard mondta, és ő, szegény feje, igazán tudhatta, mit beszél.

1938. szeptember 18., vasárnap

Nagy siker.26 Óriási siker. Tízszer is visszatapsolják, forró, vibráló hangulat a nézőtéren.

Én moziban voltam. Filmet néztem, és sikerült olyan nyugodtan végigülnöm, mintha semmi különös nem történt volna aznap este. Az előadás vége felé értem vissza, még időben ahhoz, hogy érezzem azt az élénk, ünnepi, emelkedett hangulatot.

A ma reggeli beszámolók dicsérőek. Telt ház a matinén. Estére már majdnem minden jegy elkelt. Számos telefonhívás, gratuláció.

Persze elégedett vagyok, de azt hiszem, nem vesztettem el a fejemet. Még mindig szkeptikus vagyok és főleg nagyon fáradt. Túl fáradt ahhoz, hogy mindent lejegyezzek a bemutatóról. Talán majd holnap.

1938. november 30., szerda

Duca27 és Stelescu28 gyilkosaival együtt az éjjel lelőtték és eltemették Corneliu Codreanut.29 „Szökési kísérlet”, állítólag. Mindez túl gyorsan és váratlanul történt ahhoz, hogy kitaláljam, mi következhet még belőle.

Még egyszer, észre kell vennem, hogy a belső viszonyok váratlanul szigorúak, ami visszaesést jelenthet. A külföldi helyzet annyira zavaros, a legszerényebb optimizmusra sem ad okot.

1938. december 17., szombat

Dinu Noica Párizsból levelet küld Comarnescunak,30 amelyben bejelenti, hogy Codreanu kivégzése után úgy döntött, belép a Vasgárdába, tehát semmisnek tekinti a Fundat,ia Regala!val kötött szerződéseit, és a legrövidebb időn belül kész visszaküldeni a felvett előlegeket. Mindez jól jellemzi Dinu Noicát.

Mircea viszont meglátogatta Rosettit,31 hogy bejelentse, ő elsősorban író és tudós marad, könyveket akar kiadni, és mindenekfelett a Fundat,ia keretén belül szerveződő orientalisztikai intézettel szeretne foglalkozni. Ez sem rossz.

Este a Nemzetiben Wilde Bunburyjének a bemutatója. Én fordítottam. (Ezt persze senki sem tudja, mert Sadoveanu természetesen nem akart kockáztatni azzal, hogy kiteszi a nevemet a plakátra. Amúgy én sem büszkélkedem nagyon egy angol darab francia fordításból történt románra ültetésével.) Mégis mulatságos érzés színpadról visszahallani az általam írt szöveget. Valami furcsa szerzői kíváncsiság munkált bennem (mintha legalábbis az én szövegem lett volna), a teljes távoltartással párhuzamosan, hiszen egyáltalán semmi közöm nem volt az előadáshoz.

1939. március 20., hétfő

Csehszlovákia lerohanását személyes drámaként éltem meg. Az utcán olvastam az újság beszámolóját Hitler prágai bevonulásáról, és könnyes lett a szemem. Annyira megalázó és aljas, sérti mindazt, amit valaha is gondoltam az emberekről!

A tegnapi sajtóban megjelent cáfolatok ellenére úgy tűnik, Románia is ultimátumot kapott. Egyelőre csak az ipar teljes leállítását kérik, kizárólag agrárállam legyen az ország, a németek beszállítója, ami egyúttal biztosítaná számukra a román import és export feletti monopóliumot. Ha ezt elfogadják, legkésőbb őszre bent lesznek a németek. Ha nem fogadják el, tíz-tizenöt napon belül kitör a háború. Időközben Daladier és Chamberlain tiltakozó beszédeket tart.

Minden olyan groteszknek tűnik. Ha egy másik bolygóról néznénk, nevetséges volna. Így viszont…

Igen, ezen a most kezdődő tavaszon talán már háborúzni fogunk, talán ezen a tavaszon meghalok valahol egy lövészárokban.

Emil Gulian,32 akivel szombaton beszéltem telefonon, azt javasolta, álljunk össze néhányan, és fogadjuk meg, hogy aki közülünk életben marad, kiadja a harcban elesettek munkáit.

Be kell vallanom, nem nagyon izgat a kézirataim sorsa. Sokkal inkább azok a könyvek, amelyeket talán soha nem fogok tudni megírni. És főleg az élet – az életem, amivel mindmostanig semmit sem kezdtem.

1939. május 8., hétfő

Pénteken Könyvnap volt, én pedig kénytelen voltam a Front egyenruhájában megjelenni.33 Valóban muszáj volt? Nem tudom. Talán ha elég komolyan veszem a dolgokat, ellenállok. Talán még a Fundat,nál betöltött munkámat sem veszélyeztettem volna. Annyi jó kifogás létezik! Olyan nehéz lett volna például beteget jelenteni aznap?

Szégyellem magam, különösen ott nagyon szégyenkeztem. Van-e még jogom megítélni egy ember morális értékét, nekem, aki nem voltam elég erős ahhoz, hogy kilépjek ebből a komédiából? Mi lesz velem, ha komolyabb nyomással találkozom? Hogy viselkednék egy koncentrációs táborban? Mennyi emberi méltóságom maradna a kivégzőosztag előtt? A belső szabadságommal fizetek egy havi 5535 lejes munkahelyért! Nem túl drága ár ez?

Tételezzük fel, hogy az írásaim egyszer majd jelentenének valamit egy távoli olvasó számára, vajon ez az egyenruha, ez a livré nem szünteti meg minden gondolatom, érzésem vagy írásom morális értelmét és jelentőségét?

Olyan író vagyok, aki lakájegyenruhát öltött. És ha arra gondolok, hogy vannak írók, akik ennél kisebb megalkuvást sem vállaltak, inkább máglyára mentek!

Formátlannak, csonkának érzem magam, mint aki elvesztette a jogot ahhoz, hogy leírja: ÉN, azzal az önbecsüléssel, visszafogott büszkeséggel, ami ezt a szót egyedül igazolni tudja.

„Civil vagyok” – írtam a Cum am devenit huliganban,34 és büszke voltam erre az állításra, úgy éreztem, ez a szabadság, a függetlenség, a nonkonformizmus nyilatkozata.

1939. május 16., kedd

Behívtak. Ezúttal nem úszom meg. És nem is akarom. Ha egyszer meg kell történnie, jobb most, mint júliusban vagy ősszel, a hadműveletek idején. Holnap reggel megkapom a „felszerelést”, holnapután pedig, úgy tűnik, indulok Mogosoaiára, ahol az ezredem (a 11-es) gyakorlatozik. Nem tudom, hogyan alakulnak a dolgok, de elhatároztam, hogy nagy nyugalommal, némi beletörődéssel, sőt jókedvvel fogadok mindent.

1939. május 18., csütörtök

Tegnap megkaptam a felszerelést – piszkos rongycsomó, még úgy is képtelenség a házban tartani, hogy minden ablak nyitva van! Egész éjjel a tetvektől rettegve forgolódtam az ágyban. Képtelenség felvenni ezt a borzalmat. Kénytelen voltam innen-onnan összeszedni egy tiszta egyenruhát: a régi, 1933-as mundérom, ugyancsak akkori kapcák, a nyári bakancsom. Nadrágot Comsától35 kaptam.

Az imént főpróbát tartottam. Jaj, milyen siralmasan nézek ki. Mintha jól elvertek volna, nyamvadt, elformátlanodott, jelentéktelen figura lettem. Már nem én vagyok, már nem vagyok semmi, semmi. Valami, amit meg lehet ölni a tömegben, anélkül, hogy annak bármi jelentősége lenne, valami, amit sárba lehet hempergetni, istállóba vetni, amit ott lehet felejteni a mezőn, egy névtelen, identitás, tekintet, akarat, hang és élet nélküli valami – egy román katona.

1939. augusztus 23., szerda

Német–szovjet megnemtámadási szerződés!

Szédítő fordulatnak tűnik. Hirtelen az egész világpolitika más irányt vesz. Hiábavaló próbálkozás itt, Biharfüreden, háromnapos újságokból kikövetkeztetni, mi folyik a világban!

Tegnap este és ma hajnalban megpróbáltam valami rendet vinni az alakuló káoszba. Ha az, ami most Európában zajlik, színdarab volna, azt mondanám, kitűnő a cselekménybonyolítása. Az oroszok egy évvel később, most fizetnek Münchenért, mégpedig éppen fordítva, mint ahogy várható volt. Tökéletes a szimmetria. 1938 szeptemberében Anglia és Franciaország Oroszország háta mögött és ellenére szövetkezett Hitlerrel. 1939 augusztusában Oroszország szövetkezik Hitlerrel, Franciaország és Anglia ellen és a hátuk mögött. 1938 szeptemberében Csehszlovákia volt Hitler azonnal elkönyvelhető nyeresége. Most Danzig. Minden a helyén van ahhoz, hogy a második felvonás az első tükörképe legyen. De nehéz pusztán dramaturgiai felépítésük alapján értékelni az eseményeket. Az oroszok nem csak a színpadi technika szépsége miatt lépnek be a képbe.

Tehát mi lesz? Semmit sem tudni. Eltűri-e Franciaország, Anglia és Lengyelország Danzigot? Ha igen, akkor nagy valószínűséggel háború lesz, mert nem látom be, miért lépne vissza Hitler most, hogy Oroszország felől védve van. Nem tűrik? Két, három, öt nap múlva Danzig a németeké – a hitleri nyomás pedig azonnal, automatikusan átsugárzik Bukarestre. Úgy tűnik, ez esetben egész Délkelet-Európa elesik.

1939. szeptember 17., vasárnap

Tegnap orosz–japán szerződés. Ma, hajnali négykor a szovjetek bementek Lengyelországba, hogy elfoglalják, amit a németek meghagytak.

Boldogok a rögeszmések! Ők legalább meg tudják őrizni a nyugalmukat, és továbbra is azt képzelhetik, hogy értik, mi folyik a világban. A kommunisták szemében, még az itthoniakéban is, minden rendben van, „a forradalom folytatódik”. Bármit lépjen a Szovjet, jól teszi.

A legionáriusoknak (a fogalom újraéledőben van) biztosított a német győzelem, aminek az árnyékában remekül meg lehet élni.

Hát én? Én, aki egyikben sem hiszek, és megpróbálok nem premisszák, hanem tények alapján dönteni? Nem kell megőrülni? Kétségbeesni? Nem kényszerül arra az ember, hogy azt mondja, innen kezdve minden, de tényleg minden elveszett?

Mit tehetek még ezekben a (talán utolsó) napokban? Egész nap zenét hallgatnék, ez az egyetlen kábítószerem. Egy nap mindnyájunkat levágnak, mint a tyúkokat. Kevésbé bomlottan, sokkal nagyobb figyelemmel, nyitott szemmel kellene várnom a közelgő katasztrófát.

1939. szeptember 23., szombat

A merénylőket – hat vagy kilenc embert, még most sem tudni pontosan – a „tett színhelyén” kivégezték, holttestüket egy napon és egy éjszakán keresztül hagyták heverni a járdán, a fejükhöz pedig táblát tettek „Hazaárulók” felirattal.36

Tegnap reggel arra jártam (az Elefterie hídon túl). Ezrével jöttek az emberek, autón, villamoson, busszal vagy gyalog. Mintha egy óriási vásárban lettünk volna. Nevettek, tréfálkoztak. Egy szakasz katona az én ezredemből alig tudta valamelyest távol tartani a tömeget a kivégzettek holttestétől. (Ha arra gondolok, hogy én is ott állhattam volna őrségben, ha éppen be vagyok híva!) Aki nem jutott el az első sorig, nem látott semmit. Egy asszonyság háborgott is mellettem:

– Rendet kellene tartani, két sort csinálni, hogy mindenki láthassa.

A környékbeliek létrákat hoztak, s aki többet akart látni, két lejért felmászhatott, és átnézhetett a sorok felett.

– Nem járja – mondta egy alak, aki kifizette a két lejt, de úgy látszik, csalódott. – Nem járja, csak a lábuk látszik.

Milyen kegyetlen, megalázó és becstelen ez az egész! Úgy hírlik, ugyanez a jelenet ismétlődött Craiován, Ploiesti-ben és Turnu-Severinben is. A londoni rádió tegnap este „több tucat kivégzésről” beszélt. Azt suttogják, hogy nem több tucat, hanem több száz volt. Sőt pontosítanak: négyszáz. Hogy a börtönökbe és lágerekbe zárt legionáriusokat mind kivégezték.

Mi történhetett Naéval? Rosetti érdeklődött, és azt a választ kapta, hogy „két napja eltűnt”. Mi az, hogy „eltűnt”? Megszökött? Máshová vitték, és ott őrzik? Lelőtték?

Felhívtam Mirceát, érte is aggódom. Ő vette fel, és az egyik cikkének korrektúrájáról beszélgettünk. Így is megtudtam, amit tudni akartam: él. […]

Nem tudom politikai szempontból megítélni ezt a drámát. Iszonyodom tőle. Jól tudom, hogy ezek az emberek mind, együtt és külön-külön ölbe tett kézzel nézték volna a gárdistaterrort, hogy a legnagyobb nemtörődömséggel halomra öltek volna minket. Azt is tudom, hogy elvakultságuk minden mértéket felülmúlt. Mégis, mégis, mégis szomorú vagyok, levert és nagyon kiábrándult.

Tegnap este is, ma is itthon maradtam, a szobámba érve első dolgom volt Mozart andantéit hallgatni, ez jelenti a menedéket. Aztán A zsidó nép történetét olvastam Dubnowtól, a XVI. századi Velencében, Páduában, Bécsben és Frankfurtban történteket. Olvasás közben éreztem, hogy időben egyre távolodom a mától. Jó tudni, hogy olyan nép fia vagyok, amely századok során sokat, a mostaninál rosszabbakat is tapasztalt. […]

Délután meglátogattam Mirceát. Reggel találkoztam Ninával a Fundat,nál, sápadt volt, kisírt szemmel tördelte a kezét:

– Megölik Mirceát, ne engedjétek, hogy megöljék Mirceát!

Azért mentem el, mert tudtam, hogy most senkinek sincs bátorsága felkeresni őket. Minden, abszolút minden elválaszt tőlük, de arra gondoltam, hogy bátorítani fogja, ha beszélgethet valakivel, még ha csak velem is. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, lecsillapodott. Rosetti beszélni fog az érdekében Raleával, Iamandival, sőt talán még magasabb polcon levőkkel is, hogy biztos helyre menekítsék Mirceát. Együtt sajnálkoztunk, de mindketten a magunk módján. Úgy érzem, nekem több erkölcsi jogosultságom van kétségbeesni, mint neki. Mert ő, így vagy úgy, de benne volt, akarta a történteket.

Ma viszont összeomlott. Már nem is lehet „magatartásról” beszélni. Magatartásforgácsok, alig visszafogott háborgás, dührohamok, kitörni próbáló, de megnyilvánulni képtelen rettenetes gyűlölet. Azt mondta, hogy ez a szörnyű megtorlás most, amikor „az ellenség a határokon áll”, gyalázatos dolog. Hát Armand Cálinescu meggyilkolásakor nem „állt a határon az ellenség”? Rákérdeztem, de csak a vállát vonogatta.

Nem azért kerestem fel, hogy vitatkozzunk, vagy hogy igazat adjon nekem. Nem most fogjuk kiegyenlíteni a számlát. Talán majd egyszer, később, amikor minden messze lesz már tőlünk – ha még életben vagyunk. Az az érzésem, hogy valami kétségbeesett elégtételként számít az orosz vagy a német megszállásra.

– Hiszek a román nép jövőjében – mondta –, de a román államnak meg kell szűnnie.

Idegesen jöttem el tőle. Minden próbálkozásom, hogy szót értsek vele, hogy a segítségére legyek, hogy éreztessem vele, nincs egyedül, kudarcot vallott.

1940. március 8., péntek

Azt mondja Mama, hogy miután elolvasott kétszáz oldalt az Accidentulból, egész éjjel nem tudott aludni bánatában.

– Hogy szerethetsz és hogy szenvedhetsz ennyire? – kérdezi, és hiába próbálom meggyőzni, hogy Paul nem én vagyok, hogy Ann nem létezik, Nora kitalálás, hogy a regény cselekményéből semmi sem esett meg a valóságban.

1940. március 15., péntek

Meghalt Nae Ionescu.

1940. március 16., szombat

Ideges, visszafojthatatlan sírás tört rám tegnap reggel, amikor két órával a halála után beléptem Nae Ionescu házába.

Nae magával vitte az életem egy részét, ami most, csakis most záródik le véglegesen. Milyen furcsa sorsa volt ennek a rendkívüli embernek, aki most beteljesületlenül, félkészen, legyőzve, ha nem esne nehezemre, azt is mondhatnám, hogy lecsúszva hal meg.

Éppen azért szeretem annyira, mert olyan kevéssé volt szerencsés! Milyen pofátlannak, sértőnek tűnik mások sikere! Seicaru egészséges, gazdag és sikeres. Manoilescuból miniszter lesz. Tátárescu miniszterelnök. Herescu megkapta a professzori kinevezést, és a S. S. R. elnöke. Corneliu Moldovan irodalmi díjat kapott, és a kávéházban szónokol. Victor Eftimiu fogadásokat ad…

Nae Ionescut senki sem veszi komolyan, negyvenkilenc éves korában bukott emberként hal meg.

(Folytatása következik.)

Jegyzetek

1 Nae Ionescu.

2 Leni Caler színésznőről, M. S. nagy szerelméről van szó.

3 W. N. P. Barbellion, Bruce Frederick Cummings angol publicista, a harmincas években népszerű The Journal of a Disappointed Man szerzőjének álneve.

4 Bukaresti könyvkiadó, itt jelent meg M. S. Orasul cu salcâmi (Akácok városa) c. regénye 1935-ben.

5 Sebastian De douá mii de ani… (Kétezer éve…) című önéletrajzi ihletésű regényének megjelenésekor heves antiszemita kritikát jelentetett meg az Azi c. újságban.

6 Camil Petrescu író Tézisek és antitézisek c. irodalmi tanulmányait egybegyűjtő kötetéről van szó.

7 M. S. Kétezer éve… c. regényéről és Camil Petrescu két legismertebb lélektani regényéről (Prokrusztészágy, m. Békési Á., 1966 és A szerelem utolsó, a háború első éjszakája, m. Szász B., 1969) van szó.

8 Lilly Popovici színésznő.

9 Jocul de-a vacanta (Játék a boldogsággal) című színdarabját írja.

10 Sediul Scriitorilor Români (Román Írók Egyesülete).

11 Elegáns bukaresti kávéház.

12 Nina Mares, Mircea Eliade első felesége.

13 Valószínűleg Marietta Sadova színésznőről és rendezőről van szó.

14 Gheorghe Nenisor színházi kritikus, M. S. barátja és felesége, Maryse.

15 Constantin Noica filozófus.

16 Traian Bratu, a iasi-i egyetem rektora.

17 Gogu Rádulescu, ekkor kommunista szimpatizáns, később az RKP egyik vezetője.

18 Scarlat Froda, publicista, színházi kritikus, a Rampa c. színházi lap szerkesztője, Leni Caler férje.

19 Ion Sân-Giorgiu, dramaturg, jobboldali publicista.

20 Sicá Alexandrescu, a Comedia Színház igazgatója.

21 M. S. szerkesztőtársa a Cuvântul című lapnál.

22 Haig Acterian, esztéta, színházi ember, Marietta Sadova férje.

23 Szélsőjobb irányultságú újság.

24 M. S. 1936-tól a Revista Fundat,iilor Regale (Királyi Alapítványok Lapja) c. folyóirat szerkesztőségében dolgozik.

25 M. S. egyik legismertebb munkáján, az Accidentul (Baleset) c. regényen dolgozik. Magyarul Menedék címen 1965-ben jelent meg Domokos János fordításában.

26 A bukaresti Comedia Színház bemutatja Jocul de-a vacanta (Játék a boldogsággal) című, még előző évadról elhalasztott darabját, amely eleinte nagy sikert arat, aztán hamar lekerül a műsorról.

27 1933. december 29-én a sinaiai állomás peronján vasgárdisták agyonlőtték I. G. Ducát, a liberális kormány miniszterelnökét.

28 Mihai Stelescu vasgárdistavezért 1936. június 16-án saját bajtársai gyilkolták meg, miután kilépett a mozgalomból.

29 Corneliu Zelea Codreanu a Vasgárda vezetője.

30 Petru Comarnescu, esztéta, kritikus, M. S. jó barátja.

31 Alexandru Rosetti, M. S. közeli barátja, a Fundat,ia Regala! igazgatója.

32 Emil Gulian, költő, az orosz fronton halt meg.

33Minden közalkalmazott köteles volt a Nemzeti Újjászületés Frontjának egyenruháját viselni.

34Hogyan lettem botrányhős. A De douá mii de ani… (Kétezer éve…) c. regényének megjelenését követő, többnyire antiszemita felhangú kritikákra M. S. 1935-ben a fenti címet viselő hosszú, könyvterjedelmű esszében válaszolt.

35Ioan Comsa ügyvéd, M. S. munkatársa, később műfordítóként, szerkesztőként is dolgozott.

36 1939. szeptember 21-én a vasgárdisták meggyilkolják Armand Cálinescu miniszterelnököt. Megtorlásként 252 vasgárdistát kivégeznek.