Miklya Luzsányi Mónika

 

AZ ASZTALNÁL TIZENHÁRMAN

Lia vonásait már képtelen felidézni, csak a széles, puha sál jut eszébe, amit Alberttől kapott az utolsó vacsorán. Pedig a lépcsőfeljáró sötétre pácolt árnyékaiban fel-felsejlenek Ircsi néni kimérái, a csecsemőlia sírásra görbülő szája, az óvodáslia mosolygó grüberlijei és a haja, az a rengeteg haja. A grüberlik voltak a legveszélyesebbek, sokszor, a legváratlanabb pillanatban mutatták meg magukat, álnok mélységű gödröcskék, a Tisza váj ilyet magának, ha lassú folyását megtörik, ahol fordulni kényszerül, hörbölve nyeli el a habokat.

Mikor Flóra először járt a házban, még nem volt meg a szentély, Ircsi néni mosogatómedence fölé feszülő fenyegető háta elől menekült fel Liához a manzárdba, ne is törődj vele, jó fiú volt eddig Berti, anyám nem érti, hogy követhet el ellene ekkora árulást. Akkor nézte meg először a fotókat, a félhomályban odakoccant az üveghez az orra, ahogy görcsös akarással keresett, de hiába, tényleg nem volt előtte Albertnek senkije, még Lia sem. A fotókon, ha felsejlett is valahol a gyerekberti, elmosódott folt maradt csupán, alakja is alig kivehető, arca sincs, nemhogy gesztusai.

A hodályban terített, tizenhárom, akárhogy számolja, csak annyi, az egész Csolnoky família, még Edvinék is Pestről, Henrik bácsi és az ő Karolája, a Lázároktól senki, de kit is lehetne, Mamuska az egyetlen, akit talán, de anyósán ugyanúgy végigcsapott a hodállyal Ircsi néni, mint Flórán. Mamuska mellékszerepet kapott ebben a szcénában is, pedig szegénynek tényleg fájt a Róth-ház, ismerte minden szegletét, ott volt cseléd, míg el nem vitték a gazdáit. A fiatalságát siratta a házban, vagy tán Róthékat, a kis Bellát, akit annyit ringatott, de az biztos, hogy mindig szidta Korpás Janiékat, hiába utalták ki nekik, nem gondozzák, a fejükre szakad hamarosan, no de ebül szerzett vagyon ebül vész el.

Az önkormányzatról Ircsi néni hozta a hírt, mikor meghalt az öreg Korpás, hogy eladódik a Róth-ház, még biztatta is őket, vegyétek meg, Bertikém, ha kell, adok nektek kölcsön, inkább nekem tartozzatok, mint az OTP-nek, mi ráérünk, majd megvesszük jövőre a nagyobbik Klaast, csak ti boldoguljatok. A mondat fennakadt a levegőben, de Flóra tudta, amit az anyósa soha ki nem mondott, nincs más úgyse, akinek adhatnánk. Nem fogott akkor gyanút, nem is gondolkodott, csak a menekülési utat kereste, el innen, el ebből a házból, pedig sejthette volna, hogy az anyósa nem ingyen ajánlja fel a kombájn árát. Nem akarta észrevenni a Róth-ház repedezett falait sem, a hajló tetőgerincet, a vizes falakat, nem akart arra gondolni, hogy lakhatóvá tenni már nem marad pénzük, csak a három szobát látta, a hatalmas konyhát, hallotta a gyerekzsivajt, egy-kettő-három, legalább három gyereket fog szülni Albertnek ebbe a házba. Itt Albert is helyrejön, az lesz újra, akinek megismerte, még az egyetemre is visszamegy talán, ha különköltözhetnek végre, ha nem kell állandóan szellemeket kerülgetnie. El akarta hinni, hogy élhetnek békén, akár Tölgyesen is, pedig már akkor Ircsi néni koreográfiája alapján ment minden.

Adósrabszolgaság, zakatolt a fejében a szó, amikor Albert hajnali négykor már az új Klaason ült, és éjfélre sem volt még otthon, megterem ezen az áldott tölgyesi földön minden, csak érteni kell hozzá, és ő ordítani szeretett volna, vegye már észre Ircsi néni, hogy Albertnek semmi köze a szőlőbúzalágykenyérhez, Albertnek festőállvány kellene, olajfesték, hígító, de legrosszabb esetben is tervezőasztal vonalzókkal. Reggelente Ágacska ébresztette Flórát, a gyerek még fel sem öltözött, máris rohant, indult azonnal meglesni az apját. Meztelen kis talpa csattogott a terasz metlakiján, aztán végigfutott a gyepen, harmatosak lettek puha lábujjai, ellenzőt vetett a kék íriszek fölé, ott van, látod, az Olajos-ménesnél. Flóra elnézett kelet felé, amerre a gyerek mutatott, a kombájnt nem látta, csak a gomolygó port, az ocsút, ahogy körbeöleli a zöldre festett halottas kocsit, az üvegkoporsó, légkondicionált, hangszigetelt fülke, nem félj, Bertikém, nem kell többet a port nyelned. Súlyosan hullanak alá a szalagról a gabonaszemek, piramis, zikkurat, kunhalom, mázsányi aranyveretek, menjünk el innen, Albert, ezek elevenen temetnek el téged is.

– Nem lehet.

A Róth-ház halálát végig kellett néznie, a Csolnoky-házból pont rálátott a helyére, Mamuska sem szidott már senkit, csak Flórának szólt oda, mikor kiült a teraszra, nem becsültétek meg ti sem. Flóra nem tudott neki mit válaszolni, állva haltak meg a falak, Ircsike hívta ki Bakos Pistát, hogy dózerolja le, még majd rádőlnek valakire, meglátjátok.

A Csolnoky-háztól irtózott, pedig önmagában kedves lett volna fönn a domb tetején, ahogy megbújva állt a szelídgesztenyefák sűrű lombja alatt, ahogy lábához guggolt a szőlő, a kőből rakott pince, a fedeles présház. Maga a ház kicsi volt ugyan, szoba, konyha, spájz, de lehetett volna itt élni, Albert is szegény, mennyit dolgozott, maga verte fel a régi vörös mintás követ, rakta le a taposót, a spájzból fürdőszobát csinált, ablakokat cserélt, ajtókat, csak hogy boldoguljanak. De hiába alakítottak át mindent, a ház nem adta meg magát, éjszaka nagyokat reccsent a gerenda, erős férfiléptek, egy-kettő-három, ennyi lépéssel érte át Csolnoky papa a szobát, nagy hidegben megizzadt a fal, gyöngyözött, ha álmából verték fel, akkor is tudta, tizenötezer vályogtégla, ennyi kellett ezekhez a falakhoz. A szellemeket nem lehetett kiűzni, ott voltak mindenütt, az anyósa birtokló tekintetében, mikor a Lajos-hegyről végignéz a tölgyesi szőlősorokon, ahogy a sajtó nyikorogva fordul, csipp, csepp, egy csepp, öt csepp, meg tíz, patakokban folyik oldalán a lé, bíborlila, vörös, áldassék ez a szent tölgyesi föld, olyan bort terem, hogy a tokajival vetekszik, de a kimérák a pianínóval foglalták el a helyüket végérvényesen. Flóra tudta, most már képtelen harcolni ellenük, a zenével beeszik magukat a falakba, Ágacska minden félreütött hangja győzedelmi jel, jól van, Csolnoky papa, megnyugodhatsz, visszakaptad a jussod.

A házavató körül Flórának nem volt dolga semmi, csak a takarítás, meg majd fogadni a vendégeket, mutogatni a hodályt, mert Ircsi néni annyira tapintatos, csak a verandán a kávé mellett fogja a nyolcjegyű számot Karola néni fülébe súgni, hát, igen, de nem hagyhattam, hogy ott éljenek az unokámmal abban a putriban, és küld majd egy megvető pillantást a Róth-ház helye felé, meg tudod, nekünk már csak Berti maradt. Sóhajtásával szabadon enged egy újabb kimérát, az felcsapja szárnyait, köröz az új ház fölött, hogy szemügyre vegye, aztán megül a tetőgerincen, és figyel, mikor csaphat le újra. Az ételt Ircsi néniéknél főzték meg, csak nem fogjuk bebüdösíteni ezt a szép házat azonnal, felfogadta Kerékjártónét, együtt sütötték ki a húsokat, a süteményeket is, háromfélét legalább, meg persze a pogácsa, rétes, az udvaron Lázár papa főzte a birkapaprikást, nektek már csak a készet hozzuk, ne aggódjatok. Flóra nem aggódott, hagyta, hadd csinálja az anyósa, az ő háza úgyis.

Persze tudta, hiába takarít, Ircsi néni be se lép, már látni fogja a vitrinen cikázó porszemeket, a homályos foltot a tükör oldalán, szekrényekben a megbicsakló éleket. Ha Ircsi néni csak egyszer is látta volna, mi van dédikénél, sose engedte volna hozzá Albertet, a Csolnoky famíliába egy ilyet, viccnek is rossz. Ott, na ott húzzátok, fiam, mutogatott dédike a botjával, ők meg csak néztek össze a férjével, dédi ágya mögött évszázados kosz, almacsutka, gyűrött, penészes zsoltár, dédi örömmel szorította magához, mint aki kincset talál, no, hála isten, hogy ez is meglett. Sokáig sírdogált, csendesen, alig tudták kihúzni belőle, mi baja, Lajosom, Lajosom, csak ezt hajtogatta, tán akkor hullott ki a kezéből, mikor meghalt hetvenegyben. Flóra sokáig szárogatta a mocskos kis könyvet a napon, de a penészt nem lehetett eltüntetni, zöldes árnyalatú nagy foltok ülnek a zsoltárokon, tebenned bíztunk eleitől fogva, az Úr országol és regnál nagy jól, elmosódtak a betűk is, de a dédike ezzel járt azután a templomba, ezzel a zsoltárral temették is el. A házavató előtt a takarításban még Albert is segített, nem szólt, de Flóra tudta, azért csinálja, hogy neki könnyebb legyen, megfelelni a lehetetlennek, hiszen Ircsi néninél a földről lehetett volna enni, a vécékagylóból inni, olyan tisztaság volt mindig. Főleg, miután elment Lia.

Albert keserűen elmosolyodott magában, nem csoda, hogy itt hagytad ezt a kriptát, jobb már akkor az igazi, ott legalább valódiból van minden, a zöld eres márvány, a napi friss virág, azok a gusztustalan piros műanyag örökmécsesek, amiket anyánk hord ki, csak az aranyozott neved nem igazi, mert valójában soha nem is volt saját neved.

– Nem ér a nevem – ugrott elő a gyereklia a bokorból, és a jázmin fehéren kezdte rá hullatni könnyeit, nem ér a nevem, nem vagyok Lia és Emília sem, és báró meg grófkisasszony sem vagyok. Odahajolt hozzá, úgy súgta a fülébe, engem fordítva varázsoltak el, ha megcsókol a herceg, béka leszek megint, piros szemű, zöld hasú béka, úszom a tóban, a sás között, és ha kijössz a partra, a tenyeredre ugrom, és nádszál élén citerázok neked tündérmuzsikát, mert a békák ismerik a tündérek titkait, és akkor te is az leszel, aki vagy, hal, mondjuk, vagy sikló, ezüst vízisikló, együtt úszunk a tóban, és elfelejtünk minden herceget és palotát, csak mi leszünk, meg a sás, a nád, a víz, a hullámok és az iszap.

Anya semmit sem tudott a fordított varázslatról, csak hajtogatta a Csolnoky meg az Eperjessy nevet, mint az eszelős, Lia visszavont neveiről fogalma sem volt, csak kapaszkodott a szavakba, a képekbe, mintha bármi is megtarthatná, pedig az a Lia valójában sose létezett, hiába aggatta tele a lépcsőfordulót a fényképeivel. Albert maga sem tudott volna számot adni senkinek Liáról, önmagának meg végképp nem, de leginkább akkor sejtett meg belőle valamit, azon az utolsó vacsorán, amikor kimentek együtt bagózni a verandára, és Lia a fejére terítette a sálat, amit tőle kapott diplomaajándékként. Edvin lenéző ajkbiggyesztését azonnal észrevette, Karola túlzott lelkesedése is hamis volt, egy sál, még ha stólaméretű is, micsoda ajándék egy diplomakiosztón, de Lia összecsókolta a bátyját, és magára terítette a sálat azonnal, le se vette, pedig hőség volt, júniusi kánikula. Mikor vacsora után kimentek a verandára bagózni, már szürkült, Lia az arca elé tartotta a stólát, türkiz és szürke és barna cirmok suhantak át az arcán, s felkacagott, aztán Berti fejére is ráterítette, ketten bújtak alá, körülöttük árnyak mozogtak, szürke, barna, türkiz, határozott kontúrja nincs senkinek, átfolynak egymásba az alakok, most azt hiszik, megfogtak, súgta Lia a sál alatt a bátyjának. Albert nem értette a mondatot, Lia pedig, aki immár a kertészet és szőlészet okleveles mérnöke, csak kuncogott, bolondok ezek mind, de én akkor lépek ki, amikor akarok.

A porszívó idegesítően felzúgott, valami játék kerülhetett bele, legó vagy barbicipő, Albert kikapcsolta azonnal. A hiány belésajdult ismét, vonyítani tudott volna, pedig már harmadik éve, de méltatlan lenne, nem hozzá, Liához. Sokat gondolkodott ezen már gyerekként is, hogyan lehet, hogy Liának minden sikerül, neki meg semmi. Némán húztak az apjával a szőlőben, akkor még csak a háztáji volt, semmire se elég, odahallatszott a fiúk kiáltása a Bucska rétről, két kapura játszanak, Tócós Peti a kapus, az nem tudja kivédeni a csavart rúgásokat, Lia már századszorra veri végig a fűrelízt, szegény, ha itt lehetne, kikapná a kezéből az ollót, hogy tartod, Bertikém, lekacsozom én neked ezt a nyamvadt három sort, ide nézz. Lia szerette a szőlőt, az egyetlen hely, ahol élni lehet, keze repdes a kék eres levelek között, pillangó, úgy csinált mindent, hogy tele volt élettel, még ezt a nyomorult gazdálkodást, még a kemoterápiát is. Kopaszon is szép volt, mint egy egyiptomi hercegnő, be se kötötte a fejét, szebb volt, mint előtte a rengeteg hajával, csak a keze lett ráncos, és valahogy sárga, csontos.

Negyedórát kaptak összesen, Lia kizavarta az anyját hamarabb, valamit meg kell beszélnem Bertivel, Ircsike levegő után kapkodott, de nem szólt, kivonult, tudták, a port majd Alberten veri le, de nem törődtek vele. Mikor becsukódott az anyjuk mögött az ajtó, Lia odamutatta neki azt az öreg kezét.

– Csináld velem végig, Berti.

Sose tudta meg, mi az, amire Lia gondolt, mit csináljon végig vele, Liának mindig több élete volt, nála soha nem lehetett tudni.

Beállította a nagy asztalt, a székeket körbe, Liáé ez a ház, mint ahogy a gazdaság is, ő tudna élni vele, kacagna, és vizsgálgatná a stóla alól az árnyakat, halottak mind, csak hiszik, hogy élnek. A pianínó hozta vissza Liát a Csolnoky-házba, az anyja győztesen vonult végig a friss laminált padlón, próbálgatta a mennyezetvilágítást, az ajtó fölött a rejtett fényeket.

– Ott lesz a helye – mutatott a sarokba, meg se kérdezte, akarják-e, hogy zenét tanuljon a gyerek –, hogy örülne a Csolnoky papa, ha látná.

Ahogy Flóra rávillantotta a tekintetét, Ircsike már abból tudta, hiba volt kimondani a mondatot. Nem bírta visszafogni magát, pedig azt kellett volna, nem szólni semmit ez előtt a koszos előtt, mit ért ez belőle, semmit. El is húzta a száját Flóra, s kifordult a konyha felé, na, oda aztán fordulhatsz, jányom, fut ott minden, ha a Csolnoky papa látná, lenne nemulass. Csapkodtak a vastag copfjai a szélben, ahogy szaladt le a Csordás-dombon, édesapám, ma is megvert a tanító, mért bánt az engem, mikor nem tettem semmi rosszat. Nagy erős ember volt a papa, akkora tenyérrel, mint a sütőlapát, de olyan masnit tudott kötni azzal a nagy kezével a copfjai végére, hogy csak mosolygott rá a Bolhási minden kutyája, mit bánt engem a tanító, az fáj neki, amit elvettek tőlünk, vagy tán ami megmaradt, megfogta a kezét, mentek vissza az iskolába, engem üssön, állt az apja a tanító elé, ne ezt az árvát.

A szemével simogatta a vastag vályogfalat, tizenötezerszer mászott le az apja a vályogvető gödörbe, tizenötezerszer vetette ki a formát, legalább annyiszor fordította meg a napon a száradó téglákat, feszült a barna bőr a hátán, olyan házat építek én neked, Ircsikém, hogy csuda. Hogy miért nem telepítették ki őket, maga sem tudja, tán nem számoltak vele, hogy visszajönnek valaha a Lajos-hegyből. De a papát nem olyan fából faragták, alig telt el két év, már állt az új ház, szoba, konyha, spájz, kettejüknek éppen elég, barátságosan integet a domb tetején. Első emlékei a vályogvetéshez kötődnek, az anyjára sem emlékezett, a kúriára sem, minek kérte volna vissza.

Nagyobb győzelem volt ez így, mintha visszaigényelte volna a szociális otthont. Akkor érezte meg a hatalmát először, amikor Merényi Palkó, kicsire töpörödötten, odasomfordált hozzá, Ircsikém, én tudom, hogy a kúria visszajárna nektek, de ha esetleg valami más módon. Merényi kompenzált is rendesen, pedig ha utána hajigálják se kellett volna neki az a régi épület, ez a ház volt az otthona, ennek ismeri minden tégláját, még a gerendája reccsenését is, hogy engedhette volna hát elbontatni, eladni meg pláne. A Gyurics gyerek szépen megcsinálta az átalakítási terveket, csak a tetőt kellett lecserélni, hogy a belmagassága meglegyen, nem tudja ez a koszos, mit köszönhet neki.

Igazság szerint eszébe sem jutott, amikor a Róth-házról meghozta a hírt, hogy ha Bertiéknek saját házuk lesz, a papa háza örökre üresen marad, csak akkor rettent meg, mikor már megvették, ahogy bújtak össze. Berti elkezdett rajzolni megint, ha csak vázlatot, akkor is, ide a konyha, abból nappali, fürdőszoba, abból kettő is, gondolj a későbbiekre. Szinte látta maga előtt, ahogy a Csolnoky-ház ott áll a dombtetőn, romlik az állaga évről évre, s nincs már Lia, nincs, aki beköltözzön, aki lakja. A falairól első évben csak a mész kopik le, aztán a vakolat, a cserepeket lekapja a szél, behull a padlásra a nyári zivatar, ecetfa nő a konyhakő repedéseiben, a Róth-ház meg áll, virul, kis Lázárok játszanak az udvarán, a Berti gyerekei, egy-kettő-három, s mire felnőnek, a faluban már nem tudja senki, hogy éltek valaha Tölgyesen Csolnokyak.

Nem engedte, hát persze hogy nem, a Róth-házra nem adott többet egy fillért sem, pusztuljon ott, mindegy, mit kárál az anyósa, mindegy, hogyan harapdálja Flóra a szája szegletét. Felépítette Bertinek a Csolnoky-házat, járta a szobákat, a konyhát, a nappalit, itt nem lesz manzárd, ha kell, egész a szőlőig elnyúlik a ház, a verandán ott morzsolja a csutkát a papa, immár örökre. Leül mellé egy kicsit a nádszékbe, no, apám, örülsz-e, különb ez, mint a kúria volt. A veranda homlokzata sárga timpanon, szőlővel telepítsd körbe, hogy ne ácsingózzon a fél falu, bökött az utca felé az öreg Csolnoky, a suttyó Lázár megcsinálja neked a két szép szemedér.

Életében egyszer mondott ellene az apjának, nem megyek, pedig igaza volt akkor is az öreg Csolnokynak, jóravaló, dolgos gyerek ez a Lázár Pista, menj hozzá, hisz úgy kér.

– Suttyó paraszt – húzta el a száját akkor, az ütés nyomát még most is érzi, ahogy az apja szájon vágta, hát én akkor mi vagyok, és te mi vagy, fiam? Szemébe szerette volna vágni a címeket és rangokat, de nem tette, ismerte az apját, félt, ha felhergeli, képes elégetni az összes családi iratot, csak magában zsolozsmázta a litániát, mint mikor a tanító verte, vagy amikor a többiek gyakoroltak május elsejére. Egyszerre léptek, induló rajta, ej, haj száll az ének, zeng az ének, szép az élet, ej haj úttörőnek kedve mindig jó, a vörös salak vonyított a talpa alatt, ahogy ott állt hosszú órákat kiállítva a sorból, kihúzta a derekát, úgy nézett szembe a kaján vigyorgással, pedig akkor már rosszul volt, hallotta Bura Miska hangját, na mi van, Csula, te még úttörőnek se vagy jó. Állt a pályaszélen, mintha szakadékba zuhanna bele, a túlpartról átszüremkedik a dal, fel, vörösök, proletárok, nem válaszolt Bura Miskának, nem is köpött ki, pedig azt tette volna szíve szerint, de nem tehette, egy Csolnoky lány nem tesz ilyet, csak folytatta hát magában a zsolozsmázást, vagyok tölgyesi Csolnoky Irén Mária Emília, apám tölgyesi Csolnoky Zsigmond, anyám eperjesi Eperjessy Emília Elfrida Erneszta, vagyok tölgyesi Csolnoky Irén. A biológiatanárnő szedte össze, amikor a salakon koppant a homloka, Bura Miska még akkor is bántotta, mikor belépett az osztályba kötéssel a fején, na, mi van, grófnő, elájultunk?

Az apja még mindig a kukoricával volt elfoglalva, nem szólt semmit a házra, csak a szőlőt nézte, hiába építesz ide kúriát, nincsen gazdája ennek, lyányom.

– A Berti.

Az apja beléhajintott egy kukoricacsutkát a vederbe, hangosan bongott, mint a harangszó, az öregnek már csak a háta válaszolt, nem gazda az, csak béres, annak se jó, még ha a fiad is.

A házavató viszonylag simán lezajlott, csak Edvinék ízetlen tréfáit kellett lenyelnie Albertnek, te csináltad a terveket, Bertikém, ugye, kérdezte Karola, de Edvin röhögve közbevágott, nem, a falakat festette, ahhoz jobban ért. De azután kötelességtudóan körbecsodáltak mindent, a kimérák meg ott loholtak utánuk.

Flóra tartott tőle, hogy nem fogja kibírni, de csak a vacsora végén zördültek össze az anyósával, amikor Ágacska fel akart ugrani az asztal mellől. Ircsi néni kimérái lecsaptak rá, úgy, mint a szülőszobán, mikor az újszülöttet kezébe vette, és dobta volna, taszította el, ahogy álmában mosolygott, ott nyíltak Ágacska arcán Lia gödröcskéi. Tizenhárman ülünk az asztalnál, csilingelt Lia nevetése azon az utolsó vacsorán, éppen tizenhárman, és már ugrott is fel, mielőtt bárki szólhatott volna, gyere, Berti, szívjunk el egy bagót. Utánuk akart menni azonnal, de letett róla, csak néhány óra még, aztán mehetnek vissza úgyis Pestre, Berti albérletének olajfesték- és hígítószaga van, szinte beleszédül, valóságosabb mégis, mint ez az egész falu meg a Csolnoky-birtok. Elnézte őket, ahogy összeröhögnek a testvérek a stóla alatt, hadd legyen valami jó is Liának ezen az átkozott napon, amikor kezébe kapta az örökös rabságra szóló diplomáját, Lázár Emília, képesített kertészmérnök, fején a Berti stólája, és nevet, hogy behallatszik a verandáról.

Lia vonásait már képtelen felidézni, ha képes lenne csak egyszer is odalépni, s lerántani a leplet az arcáról, akkor, talán, megszabadulnának ők is, de hiába, nincs már ereje hozzá, hogy végigjárja újra annak az utolsó vacsorának minden stációját, hagyja inkább Liát a verandán örökre, letakarva a sállal, amit Bertitől kapott.

Tizenhárman ülnek az asztalnál most is, még a szereplők is azonosak, csak a főhelyen Ágacska, nem tudta hát fegyelmezni magát, mikor meglátta, hogy fészkelődni kezd az asztal végén:

– Ágacska, maradj a helyeden, még nem fejeztük be az ebédet!

De a gyerek már fel is pattant, s Flóra szinte sikoltott, úgy szólt utána:

– Ágacska, állj meg, hova mész?

Ircsike pártját fogta azonnal:

– Ugyan, Flóra, engedd, hadd menjen. Kicsim, játssz nekünk valamit ezen a zongorán.

– Majd később, mama – nevetett hátra az ajtóból Ágacska, s már szaladt is le a kertbe a szőlőtövek közé, s Flóra látta, ahogy mély kutakká nyílnak az arcán a grüberlijei.