Szijj Ferenc
KENYÉRCÉDULÁK / SZERDA
Ahogy ereszkedtem lefelé a szőlőben, ahol
akkor még karók voltak, nem kifeszített drót,
a völgyet is láttam, vagy legalábbis a túlsó dombot,
meg körül is vett az embermagas sokaság,
de azért nem annyi, hogy a rám eső munka
ne lett volna mindig önző módon belátható,
vagy amit akár én is meg tudtam volna csinálni,
a permetezés, teleírni a leveleket rézgáliccal,
felnőtt házi feladat, de csak a külalakot osztályozzák,
hát abban én jó vagyok.
Mindegy, hanem a levelek és kötözéskor az ölelés
minden tőke számára saját belső teret határoltak el,
szellős testet, ami túlment a természeti formán,
mégsem volt benne számítás, legfeljebb
ahogy a sorok távolságával arányban állt,
de azt is örököltük régről, mert lám, ennyire
vissza tudok menni az időben, nincsenek is évek,
évtizedek, mekkora vagyok, mit látok, csak akarás
és kiszolgáltatottság kérdése az egész.
Mire felnövök, elveszítlek, gondolhattam volna,
bár talán még meg sem születtél.
KENYÉRCÉDULÁK / VASÁRNAP
Egy meg nem született testvérem,
egy másik anyám, a filoxéra előtti világ
a maga kegyetlen szokásaival.
Mindig jön hirtelen egy pillanat,
amikor mindent kénytelen vagyok elképzelni,
akkora a nyomorúság, a puszta létezés,
a férfiatlan, gonosz férfiasság
vagy magam viszonzása egyre alább,
míg el nem jutok addig a szimpla félelemig,
hogy velem is fizethetnének bármiért,
jelzálogadósságot, elsőszülöttet.
Ahogy a rugós madárcsapda nézi az eget
kétfelé feszített szemhéjakkal
a fészer tetejéről.
Gomolygó arcok kosárfülekkel,
dunyhaszájjal és láncra fűzött orral.
A lánc túlsó vége egy tűzhely lábához
van kötözve valami kis odúban, és ha megrántják,
hatalmas zendülés, Kacor Naca fölriad végtelen
imájából, és megátkoz mindenkit, akinek eszébe jutott
ezen a kicsi földön párosodni és gyarapodni.
