AZ IDŐ BÖLCSESSÉGE


 

Szilágyi János György: Szirénzene.

Ókortudományi tanulmányok

Osiris, 2005. 524 oldal, 3980 Ft


 

Amikor a Magyar Tudományos Akadémia tagjai másodszor utasították el szavazataikkal, hogy Szilágyi János Györgyöt soraikba emeljék, ő csak ennyit mondott: „Most már biztos, hogy jó úton járok.” A megjegyzés a körülmények ismerete nélkül akár cinikusnak is hathat, pedig rendkívül fontos igazságot fogalmazott meg. Az MTA osztályokból áll, az elsőbe tartoznak a filológusok és a nyelvészek, a másodikba pedig a történészek, a régészek, a művészettörténészek, a pszichológusok és a filozófusok. Szilágyit először az egyik, másodszor a másik utasította el: a filológusoknak túl régész/művészettörténész, az utóbbiaknak pedig túlságosan filológus volt. A megjegyzés pedig arra vonatkozott, ami ennek az őrült meghasonlottságnak a lényege. Szilágyi egész életében azért küzdött, hogy az ókortudományt, amely nevéből is következően az egész ókorral, nem pedig annak csak az irodalmával vagy csak a tárgyaival foglalkozik, ne lehessen külsőleges szempontok szerint széthasítani. A filológus ne csupán illusztrációt lásson a műalkotásokban és tárgyakban, hanem tekintse azokat éppúgy forrásának, mint Homéroszt vagy Horatiust, és fordítva, várjuk el az antik műalkotások és tárgyi emlékek kutatójától is a megalapozott nyelvi és irodalmi tudást, mert azok híján nem fogja igazából megérteni, mit is lát. Mindez közhelynek tűnik, de nem az. A probléma – legalábbis a korszak kutatói számára – élőbb, mint valaha. Az éppen Szilágyi törekvésére (is) létrejött akadémiai Ókortudományi Bizottságot (amely összekötötte a két osztályba sorolt szakembereket) két ókoros akadémikus kezdeményezésére 2002 őszén szétválasztották klasszika-filológiai, illetve ókortörténeti bizottságokra, jó időre konzerválva azt a megosztottságot, amely ellen a szerző egész életében küzdött.A magyar ókortudomány ettől még, természetesen, létezik, de a helyzete – története során nem először – sokkal nehezebbé vált. Szilágyi tanulmánykötetéből négy írás is kitér a magyar ókortudomány történetére, a történelmi és ideológiai küzdelmek hatására kialakult meghasonlásaira, nagy formátumú tudósok (például Kerényi Károly, Alföldi András) meghurcoltatásaira és tehetségtelen vagy alkotóerejük kimerülése után jelentéktelenségbe sülylyedt egyetemi professzorok regnálására, valamint arra, hogy mi is lenne, lehetne e tudományszak művelésének célja, ami az ókorászokat körülvevő társadalom számára is érdekes és fontos lehet („Religio academici”; Alföldi András és a magyar ókortudomány; Egy halálhír. Kerényi és Magyarország, 1943–1948; Mi filológusok).

Ha a recenzió olvasója e ponton levonja a következtetést: a kötetben nyilvánvalóan egy kis tudományszak belső problémáinak 524 oldalasra hizlalt jeremiádáját olvashatja, aki vállalkozik e nehéz munkára, az csak a recenzens hibája. Szilágyi kötete ugyanis, címéhez illően, igazi szirénzene, amely rabul ejti olvasóját, és olyan problémák iránt is felkelti fogékonyságát, amelyek létéről korábban sejtelme sem volt. Mindezt pedig azzal éri el, hogy a tanulmányok sohasem ragadnak le tárgyuknál: mindegyikük saját korunk (vagy legalábbis keletkezésük korának) húsba vágó kérdéseiben foglal állást, világítja meg azokat, és győz meg arról, hogy adott esetben egy hamisított vázafestmény elemzése vagy a műtárgyhamisítás okainak és működésének feltárása segít tisztábban látni jelenünk legsúlyosabb kérdéseit. A Legbölcsebb az idő című tanulmány ugyanis éppen ezt teszi. Az ironikus kezdet Szilágyi saját ifjúkori tévedését korrigálja: 1949-ben ugyanis eredetiként közölte egy antik váza modern (egy bécsi példányról másolt) vázaképét. Néhány további hamisítvány példájával alátámasztva levonja a következtetést: a hamisító saját korának antikvitásképét festi meg, így egy generációval később, amikor ez a kép megváltozott, a hamisítványok szinte maguktól kiválnak az eredetik közül. Olykor hitetlenkedve nézzük, hogyan is lehetett ezt vagy azt a munkát eredetinek hinni (a kínos példa Winckelmann, aki Rafael Mengs Jupiter és Ganymedes-ét nézte antik műalkotásnak). Mindebből Szilágyi eljut a „hamisítvány vagy eredeti” kérdésétől a „hamisítvány és egyben eredeti” felvetésén keresztül a „hamisítvány mint eredeti” nézőpontjához, amit a modern művészet lehetséges távlataként értelmez. A tanulmány keletkezésének idejeként a kötet az 1987-es évszámot adja meg, de az csak az önálló kötetben való megjelenés éve volt. Először, majdnem teljes terjedelemben, ugyanis már 1978-ban napvilágot látott az Antik Tanulmányok lapjain. Ha figyelembe vesszük a kort és a körülményeket, érthetővé válik, miért hallgattuk Szilágyi e tárgyú előadását az Ókortudományi Társaságban elszorult torokkal: „Miért, hogy a tudományától rárótt feladatai e körültekintő teljesítésének tudata sem teszi teljesen elégedetté a kutatót, ha tudományának emberi mondanivalójáig akar eljutni? Alighanem azért, mert úgy érzi, nem szabad lemondania egy tudománya jól szabályozott medréből kilépő lehetőségről, arról, hogy a hamisítás és a hamisítvány fogalmát, beleértve ezeknek kutatását és saját magát is mint a hamisítványok tanulmányozóját, a maga korának szemszögéből is értelmezze, és megnézze, nincsen-e ennek a feladatnak – amely természetesen mindig felmerül – különleges jelentősége éppen most:

e korban, melynek mérlege hamis,

s megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

(Karinthy Frigyes: Méné, tekel.)”

A Szirénzene című kötet összesen 38 tanulmányt (illetőleg a Szolgáló tudomány függelékeként egy 39.-et is) tartalmaz az 1953-tól 2003-ig eltelt ötven esztendőből (vállaltan eredeti szövegükkel, utólagos betoldások nélkül, bár azért találunk az utóbbira is példát, ha, mondjuk, a Legbölcsebb az idő 1987-es kiadásának 46. oldalát, ti. a Winckelmannra vonatkozó, fentebb idézett megjegyzést a Szirénzene 174. oldalával összevetjük). Az írások sorrendje nagyjából követi az időrendet, leszámítvaaz első és utolsó, programadó cikket („Religio academici”, ill. Mi filológusok). A tanulmányok két tematikai csoportra oszthatók: a tudományszak története segítségével az ókortudományt a magyar és egyetemes gondolkodástörténetben értelmező, programatikus (bár olykor a recenzió álruháját felvevő) darabok („Religio academici”; Riegl késő római iparművészete és a klasszika-archaeológia; A kiállítás mint alibi; Szolgáló tudomány; „Ismerem helyemet”. Asik Pulszkyéletrajz; Alföldi András és a magyar ókortudomány; Egy halálhír. Kerényi és Magyarország, 1943–1948; Pelasg őseink. Nemzeti és egyetemes a magyar klasszikaarchaeológiában; Mi filológusok), illetve az ún. talált tárgyak: a többnyire a Szépművészeti Múzeumban őrzött egyes tárgyak (újra)kiadása és elhelyezése a legszélesebben vett történeti/művészettörténeti kontextusban. Nézzünk az utóbbiak közül néhány példát. Az északra irányuló etruszk kereskedelem kérdéséhez (1953) egy etruszk bronzkancsó keletkezési helyének és idejének meghatározásától jut el a görög–etruszk kereskedelmi versengés egy pillanatához, amikor a Földközi-tenger nyugati medencéjéből kiszoruló vulci export az Alpoktól északra fordul. Talán ez az a problémakör, amelynek a kutatásában az elmúlt évtizedek a legradikálisabb áttörést hozták. Bár a tanulmány lényegét tekintve máig érvényesen fogalmazza meg az etruszk kereskedelem irányváltásának okait, a Kr. e. 6/5. századi Pech Mahó-i és emporioni görög, ibér és etruszk nyelvű, kereskedelmi ügyleteket tárgyaló ólomlevelek fényében ma már sokkal árnyaltabb képet festhetnénk. A görög művész társadalmi helyzete (1964) a művészek megbecsülésének változásait tekinti át az archaikustól a hellénisztikus korig (kézműves–
ünnepelt mester–kézműves). Ez az eredetileg Moszkvában tartott, a probléma súlyához mérten nagyon rövid terjedelmű előadás talán kicsit elnagyolt képet ad, és feltehetőleg az újragépelés áldozatává válhatott a szobrász Polykleitos, aki a szövegben átvette Polygnótos helyét az athéni Tarka Csarnok kifestésénél (41.). A legtöbb esetben azonban nem marad el a csoda, amit, bevallom, annyiszor éreztem az 1980/
81-es tanévben a Szépművészeti Múzeumban tartott órák során. A kötet címadó tanulmánya szinte csak azért mélyül el a nem túlságosan jelentős fekete alakos szirénábrázolásban, hogy az írás végén idézhesse Beazley bölcsen ironikus megjegyzését: „az ábrázolás tárgya érthető, amíg nem próbáljuk megmagyarázni” (1964). A Plutónfestő munkásságához című írás (1969) a kihűlt vörös alakos vázafestészet egy lehetséges itáliai megújítási módját vizsgálja, amelyben az ábrázolás absztrakttá, szinte kubistává válik, de innen nem fejlődik tovább, hanem abbamarad. „A római legiók csak a holtat temették el.” Egy budapesti fekete alakos skyphos szatírkórusa arra ad lehetőséget Szilágyi János György számára, hogy rekonstruálja a szatírdrámát megelőző, szatírnak öltözött, éneklő kórus létét, ami talán a Kr. e. 509/508 táján újjászervezett dithyrambosverseny emlékét őrizte meg (Egy szatírkórus, 1977). A Két apuliai kantharos (1972) két vörös alakos vázát mutat be, amelyek a Kr. e. 4. század végén keletkeztek az itáliai Canosában. Festésüknél a nézetek olyan szimultaneitásával találkozunk, amelyet majd a kubizmus vezet be a XX. században. Mindez nem valamiféle tudatos archaizálás következménye, hanem a Kr. e. 5/4. század kihűlőben lévő klasszikus művészetével szembeni többé-kevésbé tudatos lázadásé. A Platyr (1979) egy tarentumi kosfej alakú ivóedény öntőmintájából kiindulva a görög művészet és az itáliai őslakosság egymáshoz való adaptálódását mutatja be másként, mint ahogyan korábban gondolkoztunk róla: a folyamat nem jelentett egyirányú utcát, és a görögök nemcsak átadók, hanem befogadók is voltak Itáliában. Az Impletae modis saturae (1981) a Louvre raktárában őrzött etruszk fekete alakos amphora fiatal és öreg szatírt ábrázoló rajzát (Kr. e. 490/
480) veti össze Livius (7, 2–3) leírásával a római színielőadások kezdeteiről (Kr. e. 364). A liviusi leírás nyilvánvaló ellentétbe kerül nemcsak e vázával, hanem a színjátékokra vonatkoztatható teljes képi hagyománnyal. Ennek az oka Livius történelemszemléletében keresendő. A római hazafi szerint minden pozitív hagyományuk hazai előzményekből fejlődött ki, ami viszont káros és elítélendő, az görög vagy más idegen hatás következménye Rómában. Mindezt még csak nem is rejtve vagy rejtjelezve jelentette ki a történetíró, hiszen műve előszavában nem véletlenül hangsúlyozza: „hogy ezeket és hasonló tényeket ki hogyan tekint és hogyan ítél meg, az meglehetősen közömbös számomra”. Ha pedig valakinek nem tetszik az, amit Róma történetéről ír, az viselje ezt is éppolyan türelmesen, ahogyan elviseli a birodalom fegyvereinek uralmát. Egyértelmű beszéd: a történelmet mindig a győztesek írják.

Az Etruszk bronz íróvessző (1980) egy Kr. e. 5. századi bronz stilus példáján az etruszk írástudók társadalmi helyzetét és az írásbeliség elterjedtségét vizsgálja. A Vivas in deo (1984) egy ókeresztény gyűrű és üvegkancsó hasonló felirata, ami az ókeresztény liturgia kutatói számára kínál fel megoldandó értelmezési problémát. Az Etruszk kommentárok egy görög képmotívum történetéhez (1984) az athéni Exékias egyik legszebb vázaképéből, az Achilleus és Aias táblajátéká-ból indul ki. A Vatikáni Múzeumban őrzött amphora (Kr. e. 540/530) olyan mély hatást gyakorolt a művészettörténet-írásra, hogy feltételezték: az 540–470 közötti évtizedekből fennmaradt mintegy 150 athéni fekete és vörös alakos vázakép, amely ezt a jelenetet ábrázolja, Exékias hatására jött létre. Csakhogy az etruszk Vulciból már Kr. e. 570 k. ismerünk hasonló kompozíciókat, amelyek feltehetőleg görög, de nem athéni, hanem északkelet-peloponnésosi eredetűnek tekinthetők. Csakhogy egy kérdés megválaszolása, amint a tanulmány rámutat, számos új kérdést vet fel mind a görög, mind pedig az etruszk művészet történetében. Ráadásul azzal is szembe kell nézni, hogy vajon a hasonló motívumoknak minden esetben szükségszerűen egy archetípusa volt-e? A Kalliklés Budapesten (1986) egy budapesti vörös alakos amphora alapján az athéni vázaexport irányainak okaira (a helyi, eltérő igényekre) mutat rá, ezzel magyarázható ugyanis, hogy ugyanannak a műhelynek egyik vázatípusára csak Nolából, a másikra pedig a szicíliai Gelából találunk példákat. Ezen túl egy másik vitakérdésre is megoldást javasol. Számos vázán találunk ún. kalos-feliratokat, vagyis olyan, a vázafestő által felírt neveket és jelzőjüket (kalos=szép, de nemcsak fizikai, hanem erkölcsi értelemben is), amelyeket a műhelyek megrendelőivel azonosítottak. Ha azonban valóban megrendelőkről van szó, mivel magyarázható, hogy a vázákat nagy tömegben nem Athénban, hanem Itáliában és Szicíliában találták meg? Szilágyi elutasítja annak a lehetőségét, hogy valaha is létezett a használt athéni vázák valamiféle felvásárlása és exportja, mivel egyrészt hiányoztak az ehhez szükséges struktúrák, másrészt aggályos lenne feltételezni, hogy az export ismert tipológiai különbségei (például az ún. „nolai vázák” csak nolai előfordulása) megoldhatók lettek volna. A vázákat a kereskedők a célközönség igényének megfelelően rendelték meg, és rögtön elkészültük után szállították a vevőkhöz. A rómaiakra várva (2002) címe játékos utalás Kavafisz versére (A barbárokra várva), hiszen a hanyatló Római Birodalom számára a barbárok „mégiscsak megoldás voltak valahogy”. A tanulmány egy sokáig ismeretlen eredetűnek tartott, mint most kiderült, samnis terrakotta fogadalmi fejecske példáján mutatja be az indigén „arte popolare” önfeladását és beolvadását az integráló nagyobb egység, Róma ízlésvilágába. Schiavi d’Abruzzo szentélyében eltűnnek a fogadalmi terrakották, és elfoglalják helyüket a sorozatban gyártott római mécsesek, „a Pax Romana hervadt virágai a samnis kultúra sírdombján”. A mai olvasóban persze számos gondolat fogalmazódhat meg kulturális gyarmatosításról, kis nyelvek és kultúrák élethalálharcáról, de a samnisok esetében talán mégsem egészen erről lehetett szó. A szövetséges háború után ugyanis éppen belőlük meg a lucanusokból, campaniaiakból, etruszkokból és itáliai görögökből alakultak ki a „rómaiak”, hiszen a polgárjog megadása nem csupán jogi aktus volt. Akkor viszont a római kultúra legalább annyira samnis vagy etruszk is, mint latin eredetű.

A tanulmányok címeit több esetben szinte posztmodern játékosság jellemzi. A „Religio academici” Kerényi Károly 1938-as cikkének címét viseli, a Mi filológusok (1984) az 1875-ös Nietzschét idézi, az Értekezés a módszerről (1996) Descartes-ot, a Legbölcsebb az idő Thalést, a Szolgáló tudomány pedig Komoróczy Gézát (1994). Ez utóbbi egy recenzió Komoróczy Bezárkózás a nemzeti hagyományba című kötetéről. A Szolgáló tudomány eredetileg Hahn István Hitvilág és történelem című kötetét recenzeálta nem titkolt kritikával. A bírálat Történelem és hitvilág címmel jelent meg (Antik Tanulmányok, 30, 1983, 132–139). Komoróczy Géza ítélete szerint „ha a tudomány, a készséges tudomány, vállalja, hogy eleve adott eszmék igazolására, kész keretek szorgos megtöltésére a szakanyagot fogja szállítani: az ancilla szerepét vállalja. Emellett, igaz, bizonyos szakismeretet is forgalmaz, netán legitimmé tesz. De hát különb-e az effajta tudomány, mint a közönséges propaganda? Hogyne: hiszen funkciója éppen az, hogy különb, s ezáltal hatékonyabb – a tudománynak van némi hitele”. Függetlenül attól, hogy Hahn életműve alkalmas-e arra, hogy ezt a magatartást rajta demonstráljuk, különös, hogy a recenzió bekerült Komoróczy Géza tanulmánykötetébe, immár Szolgáló tudomány címmel (358–375.). Bár Szilágyi János György szokatlanul hosszú recenziójában Hahn Istvánról szó sem esik, mintha mégis Komoróczy Géza álláspontját korrigálná alábbi, nagyon is megszívlelendő zárómondataiban (312.): „Ahogy az Aranyfej agyaglábú szobron egyfelől az átéltekből az asszír birodalom felbomlásának döntő mozzanataira talál új értelmezést, másfelől az ókorból előrenézve a felbomlás olyan következményeire is figyelmeztet, amelyek csak a tanulmány közlése után jó néhány évvel váltak történelmi valósággá. Személyes állásfoglalása felől a mű középpontjában álló kérdésekben semmi kétséget nem hagy. Szolgáló tudomány? Az, mint a fentiek értelmében minden tudomány. Szolgáló a kommentátor is, de nem kiszolgáló, hanem szolgálója elsősorban a minden új tudás felé nyitott, a belenyugvó vagy igazoló helyett mindig inkább magaés szűkebb vagy tágabb közössége léthelyzetére kérdező életformának, amelyben a szöveggel kettesben maradás az ünnep pillanata. Megint egy Kerényitől megfogalmazott ideál: a tudós, aki nem úgy él, mintha vallásos volna, mégis az.” A Kerényi-idézet az eredeti Religio academici utolsó mondata. Szilágyi címválasztása pedig kevesek által észrevett, szinte csak Komoróczynak szóló utalás egy amúgy pozitív hangú könyvismertetésben. A címkölcsönzések, bár játékosnak látszanak, a lényeg megértéséhez vezetnek. Ugyanúgy, mint a kötetben többször visszatérő, hol nyílt, hol rejtett Croce-idézet: „a történetíró, akarva-akaratlanul, mindig a maga korának történetét írja” (Attikától Narcéig – Via Ischia, 2003). Persze olykor valóban azt teszi. A tudománytörténeti fejezetek (bár nem csak azok) visszatérő alakja Szilágyi mestere, Kerényi Károly. Az Egy halálhír. Kerényi és Magyarország, 1943–
1948 (1999) arra a kérdésre keres választ, hogy miért és milyen körülmények között zárta ki először a magyar tudományos élet, utána pedig a magyar hivatalos politika tudományszakából, majd hazájából a két nemzetközileg ismert és elismert tudóst, Kerényit és Alföldi Andrást. Kerényi ellen 1946-ban megjelent egy álnéven publikált, mocskolódó cikk a Köztársaság című lapban, amely szerint „a kerényizmus nem lehetett túl messze a horogkeresztes gondolatvilágtól”. A cikk állításait Franz Altheim levelének bizonyos részleteire alapozta (elhallgatva, hogy Kerényi a Németországból származó pénzt a zsidó volta miatt üldözött Honti János támogatására fordította). Sötétebb dolog az, hogy a levelet valaki ellopta Kerényi iratai közül, és kiragadott idézeteivel akarta lejáratni az emigráns tudóst (419.). Kerényi tisztában volt vele, hogy „filológus volt az illető, aki ezt az orgyilkos tőrdöfést nevetségesen saját magát eláruló pedantériával irányította”. (420.) A Kerényi-ellenes hadjáratot Lukács György folytatta a Társadalmi Szemlében írt cikkével, majd a rendkívüli tehetségű, már huszonhét éves korában debreceni professzori kinevezést kapott Szabó Árpád a Mágia és vallás című 1949-es könyvecskéjében: „Vajjon hányan értették meg a »tudós« szerző olvasói közül ennek az üres nagyotmondásnak a tartalmatlanságát?… Azt hisszük, nagyon igazságtalanok lennénk a »vallástörténésszel« szemben, ha csak értelmetlenséget, zagyvaságot látnánk a különös nagyotmondásokban.” (8–9.) „A Kerényiféle »vallástörténet« irracionalizmus-kultusza és keresztényellenessége például egyenes ágon Nietzsche-örökség.” (14.) Márpedig 1949-ben Nietzsche-örökösnek nevezni egy tudóst nagyjából egyet jelentett a „horogkeresztes gondolatvilággal” való rokonszenvvel vádolni. Ezek után az Egy halálhír meglepően idilli befejezése az a történet, ami Alexits György volt kommunista minisztériumi államtitkár nevéhez köti a két tudós kirekesztését a magyar szellemi életből: „Nézd, a többiek nem jelentettek problémát, a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldivel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük folytán erőszakos elhallgattatásuk elképzelhetetlen volt, de ismerve munkásságukat és természetüket, felmértük: nem reménykedhettünk abban, hogy megnyerhetjük őket, sem abban, hogy elhallgatják kritikai megjegyzéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vitaképesség esélyével állíthatunk szembe velük.” (424.) Kerényi jól látta, hogy a támadás a szakma, a filológusok köréből indult ki, és Volker Losemann Kerényi leveleiben megfogalmazott gyanúját idézi, hogy „az értelmi szerző Szabó Árpád volt”. (Mitológia és humanitás. Budapest, 1999. 128.) Szabó is Kerényi tanítványaként indult, de viszonyuk annyira megromlott, hogy hosszas pereskedésbe keveredtek egymással (i. m. 131., 135.). A konfliktus valójában 1940-ben, Szabó debreceni kinevezésekor kezdődött. A kinevezés ellenzői Kerényi német barátjának, Altheimnek a vádjára hivatkoztak, aki szerint Szabó, aki az ő tanítványa is volt, eltulajdonította tőle a Roma quadrata értelmezésének gondolatát (Rheinisches Museum, 87, 1938, 160–169., magyarul kibővítve Antik Tanulmányok, 2, 1955, 217–232., A. Blumenthal Szabót támadó cikke: Klio, 35, 1942, 181–188., amelyre Szabó az Egyetemes Philológiai Közlöny 1942-es, ill. 1944-es köteteiben válaszolt). Altheim Kerényit kérte fel, hogy juttassa el Szabó Árpád kinevezése ellen tiltakozó levelét a Debreceni Egyetemre, amit ő meg is tett, bár a kinevezést már nem tudta megakadályozni. Ez némileg érthetővé, ha nem is elfogadhatóvá teszi Szabó Árpád törekvését arra, hogy a háború után megakadályozza Kerényi hazatelepülését. Természetesen nem gondolom, hogy Alexits helyett most a fiatalkori vétkeit ezerszeresen levezekelt egykori tanáromat, Szabó Árpádot kellene bűnbakká kikiáltani. A helyzet ennél nyilván bonyolultabb volt, de az bizonyos, hogy a filológusok elhallgattatásában „mi, filológusok” játszottuk a főszerepet. A hatalom csak kihasználta a viszálykodókat, akik adott esetben saját érdekeiket a tudományé fölé helyezték.

Szilágyi János György tanulmányai nagyrészt antik műalkotások, vázák, bronztükrök, szobrok és terrakották értelmezéséből indulnak ki, így érthető, hogy a kötet integráns részét képezik a fényképek, a rajzok. A szerkesztő elegáns megoldást talált, amikor a képek nagy részét a közel 5 cm széles margón helyezte el. Ennek azonban az lett a következménye, hogy egy 44,1 cm szájszélességű kratér képe 4×4 cm-es, vagyis szabad szemmel szinte kivehetetlen (427.). Ez azt eredményezi, hogy a bizonyítás alapját képező fotók jelentős része e célra használhatatlan. Mindezért kárpótol azonban a gondosan kiválasztott címlap, Szilágyi János György titkos ajándéka az olvasóknak. A háromfejű sárkánykígyót ábrázoló, Kr. e. 4. századi etruszk sírfreskót 2003-ban találták meg Sarteanóban, az Alvilági négyes fogat sírjában. A sírt még nem nyitották meg a közönség előtt, így elsőként szembesülhetünk ezzel az alvilági szörnnyel. A kérdés persze fölvethető: milyen titkot őriz a sárkány? Talán azt, hogy ezeket az irodalmi gondossággal megírt tanulmányokat nem egyszer kell végigolvasni, hogy igazán megértsük őket. De ez nem is baj, hiszen az eddigiekből is kiderült: itt szirénzenét hallhatunk.

Németh György