Kántor Péter

MINDEN IDőBEN


 

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .


 

És ne vedd komolyan, amit dühömbe mondok,

hiszen nem gondolom komolyan, tudod jól!


 

De sose hagyd szó nélkül, ha olyat tennék,

ami rám nézve szégyen – s közvetve rád is!


 

Bár mindenki csak magáért felel:

te nem tehetsz rólam, én se rólad.


 

Mégis! Valahogy tükrözzük egymást,

ha nem is vagyunk egyformák, nem!


 

Te – te vagy, én pedig kezdettől – én.

Kérlek, ezt soha ne felejtsd el!


 

De a győzelmem a te győzelmed is,

és a bukásom, az is részed.


 

Ahogy minden elfáradásom,

részed minden feltámadásom.


 

De ne szólj bele a dolgaimba!

Ne írj nekem elő soha semmit!


 

És ne kérdezgess fölöslegesen,

de közömbös se légy, látszólag se!


 

Legyen egy mérleg a kezedben,

de ne tégy mérlegre mindig mindent!


 

Tudd néha behunyni a szemed,

de ne úgy, mintha a cinkosom volnál!


 

Mindazonáltal ne felejts el törődni velem,

ne felejts el aggódni értem!


 

Sírj, mert nincs gyógyszer a világra,

s ne vond meg tőlem a bizalmadat!


 

Mit tehetnél még értem, anyám?

Viselj el minden időben!


 

És égjen a villany az ablakodban,

mert néha éjszaka fölnézek.