Jónás Tamás

A MEGKÍNZOTTAK BALLADÁJA


 

Én még büszkének ismertem Fecót,

közöttünk, verebek közt, ő a sólyom,

de apjára gyújtotta a retyót,

ki részegen bóbiskolt el a trónon.

Ha nem Fecó, megölte volna más,

ha más se, akkor megöli a mája.

Rá fenn a megbocsátás, de a rács

és sok fegyenc várt itt lenn a fiára.

Nem ismertünk rá, mikor hazatért,

alig beszélt, inkább csak motyogott.

Nem óvták bent a szép arcú legényt.

Kit megkínoztak, mind elátkozott.

 

S a kis Feri, kit intézetbe vittek?

Harmincéves, híres író ma már.

Aludni nem bír, a haláltól retteg.

Félelmetes neki a fény, a nyár.

Tükörbe nem néz, és csak a sötétben

öleli szomorú szerelmesét.

Meséket ír, olvas, de a mesékben

hamisnak talál mindent, ami szép.

Vízből a klór, vaselméből az Isten,

eltűnnek hegek és ütésnyomok.

Jelentése, jelentősége nincsen:

kit megkínoztak, mind elátkozott.

 

Róza nenémet rákos sejtek rágták,

az ura meg lábát vesztette el,

anyám megfulladt, s egyik bátyám arcát

ügyetlen sebész csúfította el.

Zoli ül. De szabadul, fél év múlva,

rokkantnyugdíja szelvényére kért

két nővére kölcsönt – ennivalóra.

Nem haragszik, hogy becsapták szegényt.

A legszebb lányt rémisztgeti a pap, hogy

csak széttett lábbal nyer bocsánatot,

mert megmérgezte szerelmét, a Lackót.

Kit megkínoztak, mind elátkozott.

 

A sültbolond is gyorsan megtanulja,

kínozni bűn, de kínlódni nagyobb.

Az elsőből csak elsőbb lehet újra,

s az élőből előbb élőhalott.

Lásd, herceg, aki e sorokat írta,

nem bír örömódát írni, holott

szemében minden panasz olcsó firka.

Kínozták őt is, ő is átkozott.


 


 


 


 


 

VERS AZ ORGAZMUSRÓL


 

A nagy esőkhöz köze van, az biztos.


 

Tán ott kell kezdenem, hogy csecsemőként

a testem minden pontja erogén-

zónám volt, s elvitt az orgazmusig.


 

S ma már megesik, hogy minden hiába:

harminckét évesen, gondolj bele,

hogy nem segít más, csak a nyelve, szája.


 

S van úgy persze, hogy az se, semmi se.

Már nem mindegy, hogy ki és mért csinálja.


 

Már nem a kozmosz nyílik meg, ha van.

Az elfogadás szörnyű mágiája

árad szét az erekben, s boldogan

adom magam át kéjnek, fájdalomnak.

És elalszom utána, mint sokan.


 

A testem készülődik a halálra.


 

S a fényhez is köze van, biztosan.


 

Szabótéannával kéne beszélni.

A fénytudóssal. Neki még van szárnya.

Egyszer már tanultam tőle remélni.


 

Isten a bűn. Az orgazmus a nyom.


 

A testem nem az orgazmus határa.

Csak ennyit kellett volna mondanom.