Dunajcsik Mátyás
CSALÁDI ALBUM
Mindig megdöbbenek, amikor a számomra
legkedvesebb írók fényképein egyszerre csak
apám fiatalkori arcát vélem felfedezni.
Először Marcel Proust, most József Attila.
Talán a bajusz teszi. Apám valahogyan éppen
a rendszerváltás napjaiban szabadult meg
tőle. Így a magam szempontjából bajuszos
és bajusz nélküli szakaszokra bontom az életét.
Azt is mondhatnám, hogy érzékelésem szerint
a múltnak közepes méretű, barnás bajsza van.
Ebben összegződik a gyermekkor homálya,
a szocializmus, a költészet, a francia regény.
Jóformán minden, ami mostanra folytathatatlan.
Talán ezért nyírtuk magunkat kopaszra egyszer
a bátyámmal egy békáktól hangos tavaszi éjszakán.
Megjelölni az időben számunkra fenntartott helyet.
HERBSTTAG
Ad notam Parti Nagy Lajos: Egy hosszú kávé
Fejemet a Herbsttag ölébe hajtom,
ahogy itt ülök kinn, de nem a balkon,
hosszú kávé sincs, csak bodzaszörp:
felszáll a füst, és már szinte hallom,
ahogy a föld alá levénült, elsöpört
avar zeng, akár az alkony.
A cigaretta füstje billeg, elszáll,
akár a légbe kékült, kondenzált ökörnyál,
és az íze inkább a költött hosszú kávé,
betestesült, barokkosabb az őszi bornál,
és nem az évszaké, csak a drapp halálé,
ahogy a kertben ázva kószál.
Pedig szép itt a Herbsttag, mint a gazda,
aki szép lassan őszül bele a tavaszba,
s hogy legyen hova rakni ásót és gereblyét,
a ház falát egy kérges sufnival tapasztja,
míg a homlokára ráncul az öröklét,
akár a seb a sebtapaszra.
Szép itt a Herbsttag, ahonnan úgy hiányzol,
akár a napfény a parkok homlokáról,
hisz csak neked, ha egyszer még, ha egyszer
lehetne még ház, meg allé, csipkefátyol –
borulna, mint az ég, a téli rendszer,
s a hold is, mit egyszer szakadt zsebembe varrtak,
kisütne még a barna nagykabátból.
