Dunajcsik Mátyás

CSALÁDI ALBUM


 

Mindig megdöbbenek, amikor a számomra

legkedvesebb írók fényképein egyszerre csak

apám fiatalkori arcát vélem felfedezni.

Először Marcel Proust, most József Attila.


 

Talán a bajusz teszi. Apám valahogyan éppen

a rendszerváltás napjaiban szabadult meg

tőle. Így a magam szempontjából bajuszos

és bajusz nélküli szakaszokra bontom az életét.


 

Azt is mondhatnám, hogy érzékelésem szerint

a múltnak közepes méretű, barnás bajsza van.

Ebben összegződik a gyermekkor homálya,

a szocializmus, a költészet, a francia regény.


 

Jóformán minden, ami mostanra folytathatatlan.

Talán ezért nyírtuk magunkat kopaszra egyszer

a bátyámmal egy békáktól hangos tavaszi éjszakán.

Megjelölni az időben számunkra fenntartott helyet.


 


 


 


 

HERBSTTAG


 

Ad notam Parti Nagy Lajos: Egy hosszú kávé


 

Fejemet a Herbsttag ölébe hajtom,

ahogy itt ülök kinn, de nem a balkon,

hosszú kávé sincs, csak bodzaszörp:

felszáll a füst, és már szinte hallom,

ahogy a föld alá levénült, elsöpört

avar zeng, akár az alkony.


 

A cigaretta füstje billeg, elszáll,

akár a légbe kékült, kondenzált ökörnyál,

és az íze inkább a költött hosszú kávé,

betestesült, barokkosabb az őszi bornál,

és nem az évszaké, csak a drapp halálé,

ahogy a kertben ázva kószál.


 

Pedig szép itt a Herbsttag, mint a gazda,

aki szép lassan őszül bele a tavaszba,

s hogy legyen hova rakni ásót és gereblyét,

a ház falát egy kérges sufnival tapasztja,

míg a homlokára ráncul az öröklét,

akár a seb a sebtapaszra.


 

Szép itt a Herbsttag, ahonnan úgy hiányzol,

akár a napfény a parkok homlokáról,

hisz csak neked, ha egyszer még, ha egyszer

lehetne még ház, meg allé, csipkefátyol –

borulna, mint az ég, a téli rendszer,

s a hold is, mit egyszer szakadt zsebembe varrtak,

kisütne még a barna nagykabátból.