Tóth Krisztina

A SZERETŐ ÁLMA


 

Palotaőrnek jelentkeztem, szép volt a háza népe,

akárcsak ő maga: gyermekei szőkék, nyúlánkak.

Domboldalon feküdt a ház, egy árnyas utca vége.

Integettek a kerítés előtt, már vártak.


 

A kutyájuk egykor az én kutyám volt. Vittem egy rajzot,

hogy megmutassam, milyen kutya volt régen.

Szerettük egymást. Tervezgettük, hogy majd ott

élünk mindannyian teaszín békességben.


 

A feleség vak volt, a fehér lépcsőt sikálta,

ő meg rámutatott és azt mondta, a feleségem.

Ahogy lehajolt hozzá, csupa gyöngédség volt a háta,

én pedig vártam, hogy a tetőtérbe fölkísérjen.


 

Ott éltem velük, napernyőket hordtam a kertben,

ez volt a munkám, és vigyáztam a gyerekekre,

miközben éjjel-nappal, erőmön felül szerettem

a széles, fehér lépcsőkön járva-kelve.


 

Aztán egyszer zivatar támadt, hordtam be kintről

a játékokat és kispárnákat a teraszra,

és mint aki végtelen, üres könyvből tekint föl,

hirtelen rádöbbentem, hogy mindennek semmi haszna.


 

Fejüket akkor levágtam és kimosott üvegekbe

helyeztem gondosan, mindet arccal előre

a márványlépcsők szélén, arra is ügyelve,

hogy ki ne löttyenjen közben a vér a kőre.


 

Sírtam is, azt hiszem, de tudtam, hogy nem vagyok őrült,

hogy az ő nézésétől fordultak a dolgok át,

s hogy nem láthatom többé nemzéstől megdicsőült,

verejtéktől flitteres, ünnepi homlokát.