Takács Zsuzsa

BIZONYOS GONDOLATOK


 

Ezek a visszajárók, ezek az ismerős,

gyilkos gondolatok, melyekkel jó volna

vigyáznunk, mert hónuk alá csapott dobozzal

érkeznek, és miután ketyegő szerkezetüket,


 

mely a zár kinyitására robban, össze-

szerelik és agyunkba helyezik, nehéz

szerszámaikkal tánclépésben távoznak

a tett színhelyéről. Még találkozunk velük


 

a lépcsőházban, utat engedünk nekik,

mielőtt a robbanás zajától megvilágosodva


 

megneveznénk őket a fuldoklásunk

örvénye fölé hajló ismeretlennek.


 


 


 


 

BIZONYOS FOLYTATÁSOK


 

Míg hallgattalak, hogy micsoda

képtelenségeket állítasz, valaki sírt

az öledben, én szinte örültem, hogy

nem kell tartanom többé attól, ami


 

bekövetkezett, mert ugyanaz kétszer

nem történhet meg. Egy férfi öle?

Ezen mindig nevettél. Öledben 

feküdtem mégis. Volt még


 

egy-két végtelen óránk. Láttam a fátylában

süllyedve távozó napot. Vagyis a szörnyű

tojást, feltörve úszni, fehérjében 


 

a sárgáját, a felhő nyári foszlányaiban

a pihés kontúrt. Újszülött testem,

kezdj új életet! biztattam magamat.


 


 


 

BIZONYOS EMLÉKEK


 

Ajtót nyitsz a rövid csöngetésre.

Egy rozsdavörös őz kér menedéket.

Az ingoványban rejtőzött eddig,

panaszolja. Simogatod selymes,


 

puha szőrét – s ez érthető, hiszen:

tél van. Rövid bőgését hallatja közben.

Szív mélyéig ható pillantásából

félénkség sugárzik. Megtéveszt


 

szelídsége, beereszted, de féktelen

természete a bezártságot nehezen


 

viseli. Törni-zúzni kezd, majd

géped elé ül és verset ír.


 


 


 


 

SÉRTÉSEK, BIZONYOS TÜKRÖK


 

A fürkésző szemet elfedő tükörben föl-

tűnik: alakod. Az aranykeretet

öltő pillantásnak tetszel, vagy mégsem?

Kérdésedre nincs kedve válaszolni.


 

Sértések emléke vonul föl arcodon, vér

hullámai. Hajózik rajta egykori kedvesed,

akit ingerelt, hogy nem adod meg magadat

(holott szerelmével egészen bekerít).


 

Pedig csak azt akarja, hogy ne viselj


 

koronát, aki idegen vagy.


 


 


 


 


 

BIZONYOS NAPSZAKOK


 

Amit ígér az egyik, a másik visszavonja.

Szállsz és lezuhansz. Így telik tizenhat

órád. Reggelre elmúlnak sebeid.

Újszülött testem, kezdj új életet!


 

biztatod magad. Hallják a biztatást

mind a zöldek a kertben. Fejüket felütik,

a kérdezgetés megindul. Zöld ruhában

lépsz az utcára te is. Ezek a zsúfolt,


 

reggeli villamosok. Bőrök bársonya,

porcelánbabák illatos blúzai.


 

Törékeny csuklódon a géz jó előre.


 


 


 


 

TALÁLÓS KÉRDÉS


 

Mi az, ami üt? Sürget és súlyos.

Búvóhelye torony, ahol az ész lakik,

mely a döntésben segít, de vissza-

fordíthatatlan, tehát végzetes. Táncosok

forognak elő egy fadobozból rokokó

ruhában, és tudomásul veszik a téren

ácsorgók rajongását, de nem éreznek

irántuk rokonszenvet. Ami múlik és

telik. Ami száll. Falat emelnek neki,

egy kakukk átfúrja magát a tapétán,

és szárnyát fölemelve figyelmeztet.


 

(aró zA)