Polcz Alaine

IDEJE AZ ÖREGSÉGNEK (II)

Naplórészletek


 


 

Judit elvitt színházba. Unalmas, lapos volt az előadás, tárgyi tévedésekkel. Hogy például a város egyik részében két órával vagy három órával később kezdődik az elsötétítés. Ahogy Magyarország belépett a háborúba, este el kellett sötétíteni az egész országot. Meg hogy félős járni az utcákon. Statárium volt. Valaki egy órát lopott, három napon belül fölakasztották. Teljes biztonságban lehetett a háború alatt bármikor közlekedni (kivéve, ha bombáztak). Sokkal biztonságosabb, mint most. Nem is értem, hogy tudták így rendezni. Persze közülük senki sem élt a háború alatt.

Álltam kinn a színház bejárata előtt, és vártam Juditot. Jöttek, jöttek az ismerős házaspárok. Valahogy az ember azt hiszi, hogy védtelen. Itt állok egyedül, és nincs mellettem Miklós. Már soha senkivel nem fogok együtt állni, aki a társam? Valahogy jobban kellene elképzelni a túlvilágot. Mindenesetre nem úgy, hogy ott állok a társammal. Talán azt a valamit, amikor az ember a kapcsolataiban nem érez hiányt.

*

Valami mazochizmus is van bennem. Dühvel mosom a fogamat.


 

*

Gizi tanított valamire. „Úgy unom az esti szertartást: fogmosás, szájtus, cicamosdás, fésülködés, krémezés, levetkőzés, hálóing, torna. Ilyenkor hallgasd a híreket – mondta. – Így szórakoztatóbb.”

Igaza van, így nem unom annyira a testem ápolását. Hol lábkörmöt vágni, hol kézkörmöt. Erről már panaszkodtam. Állandóan hajat mosni, fésülködni, mielőtt elmegyek, púder, mert piros az orrom. Ugyanakkor örülök, ha jól nézek ki és ápolt vagyok.

Bementem a turkálóba, és még egy blúzt vettem magamnak. Miközben Magditól két csodálatos ruhát kaptam. Évától is kaptam. És amikor ebéden voltam Katiéknál, ő is adott egy gyönyörű szettet. Aztán kinn Boór Jánoséknál, Münchenben egy ezüstszínű esőkabátot, ami az édesanyjáé volt. Mintha folyton ellenem dolgozna, csábít az élet. Miközben szeretnék egyszerűbben öltözködni – még többet törődöm vele.


 

*

Óriási. Éjfél körül kinyitom a rádiót, és miről beszélnek? Az ontogenezis. Én nem tudtam, hogy ez a lét értelme. Miklós milyen sokat használta a „lét”-értelmezést. Azt hittem, hogy van filogenezis, a fajfejlődés, az ontogenezis, a személyes, egyéni fejlődés. Na, jól nézek ki civilben! Megáll az eszem, hogy merek én a Tudományos Akadémián előadni? Hogy tartottam én hajdanában tudományos előadásokat? És most is kéne. Mindenesetre nem fogom megírni. Nem. Egy csomó mindent elhatároztam, hogy nem teszek. Csak azt írom, amihez kimondottan kedvem van. Persze úgy, nekiülni, nem olyan egyszerű. Az nem megy olyan könnyen. Oda kell rugdosnom magam. De ha már írtam, akkor jobb, és akkor könnyebb. Különben a naplóírás is nagyon nehezen megy. De amikor közeledik Annácska, akkor én is kezdek közeledni az íráshoz.


 

*

Visszatérve a Mecsekre. Jenő atya nyolcvannyolc éves, meggyőzően igaz pap. Mentem hozzá beszélgetésre, és kérdeztem: „Visszavonulni vagy a hivatás felé fordulni?” Annyi mindenre hív még az élet munkában, másban, hogy is csináljam, mi legyen? Figyelmesen meghallgatott – igyekeztem rövid lenni. Azt mondta: „Is-is. Fontos az arány és a mérték.” Tökéletes válasz.

*

Meg kell tanulnom okosan nemet mondani.


 

*

Pankának meghalt a férje. Milyen jó, hogy még egyszer föl tudtam menni hozzájuk, és volt egy jó beszélgetésünk. Ők, a megrögzött ateisták. Laci, aki ezelőtt ötvenöt-hatvan évvel együtt volt velem a tüdőszanatóriumban. Kicsit udvarolt, kicsit szerelmes volt. Most is nagy kedvességgel és örömmel fogadott. S micsoda feketét adott! Te jó ég! Muszáj vennem egy tisztességes kávéfőzőt. És nyitott volt a beszélgetésre. Olyan jó, hogy most annyit olvastam, és gondolkozom ezen: élet és halál, tudomány és hit. Lehet, hogy valamit mégis csinálok, valamit tanulok, valamit végiggondolok?


 

*

Kicsit támolyogva jöttem haza, mert kitágították a pupillámat a szemészeten, nem láttam. És ha az ember rosszul lát, hőség van és nyolcvanéves elmúlt, akkor bizony nehezen megy. De érdekesek voltak a vizsgálatok, látni a komputeren a saját szemem belsejét. Érdekes volt az is, hogy a nőgyógyász – no nem nagy öröm – mutatta a készüléken a méhszájat, a hüvely belső részét. Őszintén megmondta, hogy ez semmi, eza fogás eltereli a figyelmet, így könnyebben, jobban viselik a betegek a vizsgálatot. Egyébként természetgyógyász is, holisztikus szemlélettel. Kicsit ambivalensen viszonyultam hozzá, mert egyrészt nagyon sokat számított fel – most csak úgy repülnek a tízezrek –, másrészt még egy tolla sem volt, én adtam kölcsön ceruzát. Igazi anamnézist nem vett föl, de adott az időnkénti hólyaghuruttal fellépő cseppinkontinenciára gyógyszert és tanácsot. Uramisten, mindennap egy más orvos, más vizsgálat, kutyamód fárasztó.

*

Mit csinálok, ha elindul valóban a csöpögés? Sokat olvastam róla. Intimtorna, betét. De elsiklottam fölötte. Nem érdekelt. Milyen süket az ember mások problémáira. Mit tud az öregedés ezer bajáról. Mindenesetre „Ne fázzon föl!”, mondja az orvos. Érzékeny vagyok. Mi lesz, ha nem is fázom fel?


 

*

Nem tudom, hogy mondtam-e, hogy van hólyagsérvem, bélsérvem, kis kitüremlések meg egy-két dolog. Minden orvos megállapít néhány elváltozást. A szívem, a tüdőm, a gyomrom. Ez természetes nyolcvanéves korban. A vicc az, hogy tévedésből azt mondtam, hogy hetvenéves vagyok. De kérte a születési dátumomat tájékozódás miatt. Most jót mulatok, mert azt hihette, hogy tíz évet letagadok. Nem. Este, amikor Mariannak mondom, hogy hetven vagyok, érzem, hogy valami nem stimmel. Aha, nyolcvan. Kezdődik a szellemi leépülés? No, abbahagyni. Készülődni, rendben akarom hagyni a házat, még egy-két levelet megcímezni. Nem tudom, hogy írtam-e a Für Emil-kiállításról? Kitűnőek a képei. Für Emil csak úgy ismeretlenül, csodálatos, csupa humor, játék – festett-rajzolt képeslapokat írt, leveleket küldött nekem. De hosszú a történet, majd máskor.

*

Nézem, nézem az életem. Mit hoz nekem ez a szemprobléma? Megvakulok vagy nem? Időnként megdöbbenek. Becsuktam a szememet, hogy csukott szemmel találjak el az ágyamig. Nagyon nehéz. És ha leteszem a fésűm, mindig ez kísért újból: hogy nem találom nyitott szemmel sem. Hát vakon hogy találom meg? Soha többé nem látom az arcom? Ez még mind semmi. Ezek csak a nehézségek. Hogy tudok mosdani? Nyolcvanévesen meg lehet tanulni megtalálni mindent? Ha a szivacsot odébb teszem negyven centivel, mennyi ideig kell majd tapogatnom, hogy megtaláljam? S a hideg és meleg csapot így is néha összekeverem. Ezek csak nehézségek – de az írás, az olvasás! Ez a pokol, ez a tisztítótűz? Eleinte arra kértem az orvosokat, legyenek őszinték. „Látásvesztés” – ez a vakság, finoman. Majd kértem, hagyjanak valami kis reményt (macula degeneráció, szemidegsorvadás és még néhány elváltozás, ciszta, üvegtestleválás, szürkehályog). Remény: ha idejében meghalok, biztos kitart a szemem. Valami gomolyagszerű, tompa látás is megmaradhat… ha szerencsém van.


 

*

Olyan szeretet hiányzik, ami nincs, amit nem kapok. Ami alig volt az életben. Igen, az örök vágy az édeni kapcsolat után. Valaki, aki szeret, az enyém, és az övé vagyok. Nevetséges. Mégis van. Néha előtörő vágy. Élő. Ez van.


 

*

Eszembe jut a nagynéném, Icuka, aki öreglányként halt meg, olyan nyolcvan körül. Mellette volt egy barátnője is és az orvosa. A család orvosa. Elkérte a barátnője tükrét, kifestette magát, megfésülködött – soha nem festette magát, nem is tudom, hogy tudta használni a rúzst –, hátrafeküdt a kicsit feltámasztott párnáira, és meghalt. Mi ez? Elképesztő. És ahogy megírta egyik író a másikról, hogy haldoklik, aztán ledobja magáról a takarót, ott áll félmeztelenül, és mutatja, „Nézd, még férfi vagyok”. Pusza, aki teljes hittel élte le öreglányként az életét, amikor haldokolt, félrebeszélt: Karády Katalinnak képzelte magát. A be nem teljesedett szerelem a halálos ágyon is kísért?


 

*

Sokszor nem emlékszem arra, hogy miről gondolkoztam, írtam, azaz diktáltam már, és miről nem, a múltból, a jelenből. Kellene tennem egyrészt a magnó mellé egy kis noteszt, hogy fölírjam különböző cédulákra, amiket írnom kell (és amiket aztán persze nem találok). És kellene egy füzet, amiben írom, amiről már írtam.

Hm, szoktam mondani: nyolcvan év az nyolcvan év. A múltkor is – mint említettem – hetvenet mondtam valamelyik orvosnak. Mennyit mulattam, mulatok utólag magamon, aztán korrigáltam. De hát hogy magyarázzam meg, hogy tényleg elvétettem? Nem szoktam kevesebbet mondani. Sőt, egy-két évet öregíteni szoktam magam, mert nem számoltam ki külön sohasem Miklósét és a magamét. Mert valóságosan egy év van közöttünk. De tekintve, hogy ő januári és én októberi, az talán még egy fél év. Különben Erdélyben abban a percben, ahogy betöltötted az adott évet, már a következő évet mondod. Itt pedig év végéig azt a számot, amit betöltöttél. Fene tudja, hány éves is vagyok. Nem fontos. Néha felébredek reggel, és nem tudom elhinni, hogy nyolcvan vagyok.

*

Megint nem fizetik Miklós után a digitális halhatatlanoknak megállapított összeget. Tehát a nyugdíjamból és amit hozzá keresek, abból élek. A nyugdíjamat végre fölemelték, olyan ötvenezer körül van. És majd Miklós óriási nyugdíjából, amire még mindig nincs válasz, de várhatóan körülbelül négyezer-ötszáz forintot fogok kapni halálomig. Egyszer az ötvenkétezer forintnak a felét, ez az özvegyi segély, aztán a huszonkétezer forintnak a felét hat hónapig. Éljen!

Nekem végül is nem oszt, nem szoroz. De jó volna egy biztos nyugdíj, egy biztos jövedelem. Ötvenezer forintból ezt a lakást fönntartani nem lehet. És meddig tudok dolgozni? Igaz, van egy kis alaptőkém, amihez nem nyúlok hozzá, de tudom, hogy mennyi pénz ment el, amikor Miklós beteg volt. Most is csak egy gyógyszerem ezerötszáz forintba kerül, huszonnyolc tabletta, és hányfélét szedek. A kutyafáját ennek az életnek! Meg egyáltalában ez a kivizsgálás mi pénzbe került! Mindegy. Nem ez az érdekes. Kerestem is ebben a hónapban, dolgoztam is elég keményen. De meddig?

Most nemigen lehet kiadni a lakásból egy szobát, nem is nagyon vágyom valakivel együtt élni. De hát eladhatom a lakást, örökösödésire – így nekem nem lehetnek igazában gondjaim. Bosszankodom magamra. Minek számolgatni? Persze, amíg pénzem van, addig gondtalanul költök. Olyan jó az, ha az ember szabadon költ. Mire? Ruhát még mindig a turkálóban veszek. Most is vettem egy ezüstszürke blúzt, trikószerű valamit. Mert szeretnék szürkében járni, s közben boldogan libegek a sötétkék alapon tompa virágok elszórtan „Magdi”-ruhában. De igazán jól a szürkében érzem magam, és remélem, lassan elérem a fehér hajat.

*

Jó lett volna ma kimenni a temetőbe. Megint vágyom a temetőbe.


 

*

Mi ez? Egy év? Úgy látszik, az embert fölkavarják az évfordulók. Meg Trieszt, a tengerbe szórással. Azt gondoltam, hogy ne, mégse legyen a hamvakból Szekszárdnak, négyfelé már sok. A három, a kultikus-mitikus hármas szám – Kisorosziban, egyedül a többi mellé elszórom, ami maradt – az is sok. Legyen vége már. Legyen béke már.

Szabad a hamvakat annyit szórni? A „Kharon”-t nézem, aminek a szerkesztője vagyok, épp az egyik írás „A holtak háborításá”-ról szól. Mennyit tesszük-vesszük a holttesteket. Szigeti Laci is mondja, hogy azokat, akiknek problémájuk volt a hazájukkal, háromszor-négyszer is eltemették. Kossuthot is többször temették. József Attilát háromszor. Vagy négyszer?

*

Amikor egészen fiatal házasok voltunk, és Miklós a Bábszínházban dolgozott, mondta, hogy bemegy, valami dolga van. Oda-vissza az út, plusz harminc perc. Kérdeztem: „Biztos?” Mert tavaszi sóskalevest főztem sonkás omlettel, igazi sonkával. De Miklós nem jött. Úgy tartogattam a vacsorát a gőz fölött, aztán lefeküdtem, elaludtam. Megjött reggel hét órakor. Kérdeztem: „Hol voltál?” „Hát… olyan jó barátok lettünk Tatayékkal, átbeszélgettük az éjszakát.” „Telefon is volt a lakásban, miért nem szóltál?” „Mert tudtam, hogy megérzed, hogy nincs semmi baj, csak nem megyek haza. De ez még semmi” – és folytatta: „Amikor egyszer nagyapa leült az asztalhoz, és krumplipaprikás volt, azt mondta: »Várjatok, ez nem ér semmit virsli nélkül, azonnal jövök.« A szomszéd házban volt a mészárszék, átment. Három nap múlva jött meg. Cigányzenekarral húzatta kedvenc nótáját a nagymama ablaka alatt, de ott volt a zsebében a megbüdösödött, összeszáradt virsli.” Hát így kezdődött a házasságunk.

*

Az az angol vicc jut az eszembe, hogy mikor dől el egy házasság sorsa: megjön a házaspár nászútról, és a férfi azt mondja: „Milyen jó lenne egy tea.” A nő leül a kandalló elé, fölvesz egy folyóiratot, és azt mondja: „Nagyon jó ötlet. Egy kis tejet is tegyél hozzá és egy kis aprósüteményt.”

*

Hogy is tudok ekkorát ugrani – mármint gondolatban.


 

*

De kimenni a temetőbe mindig és mindig nagyon jó. No, tanulj, csacsi, szamár lesz belőled. Tanuld a gyászt. Mindig az jut eszembe, amit Gizi mondott:
„Olyan, mintha egy párbeszéd megszakadt volna, s nem tudja az ember befejezni.” Valóban – sohasem fogom tisztázni, ő mit gondolt, mit akart. Miért tette, amit tett? Milyen volt a házasságunk? Miért nem rumliztam, amikor egyszerűen nem jött haza éjszakára, és nem is telefonált? Mert aludtam, és tudtam, hogy nincs baja. De hogy mert ő az én megérzéseimre támaszkodni? És honnan a megérzések? (Ezek magyarázatát kerestem az életen át. Ezt-azt találtam.) De a házasságunk? Egy megszakadt párbeszéd.


 

*

Hm, a gyászolók álmai. Az én álmaim. Egyáltalában sokat kínlódom az álmaimmal. Merthogy nem értem eléggé őket. Mennyivel könnyebb mások álmaival foglalkozni.


 

*

Tulajdonképpen Kassára vágyom, és Gizivel akarok menni, de most egyáltalán nem aktuális. Gizi így legalább kimozdulna. Egészen megváltozott azzal, hogy színházban voltunk, hogy csinálja vagy nem csinálja a bábukat. Mindenesetre a teljes öregség környezetbe van bezárkózva, amit hallatlan derűvel és kedvességgel csinált. Vigyáz arra, hogy mindennap kimenjen kicsit vásárolni, és egy kis könnyű ebédet megfőzzön. De folyton bajlódott az emésztésével. Aztán az írásai. Remekül ír. Tényleg jól megcsinálta a család történetét. Amit nekem írt, az olyan jó, hogy azt hitte Szilárd Gabi, a kötet szerkesztője, íme, itt egy új író. Tehát valahogy mintha sikerült volna megmozgatni. Nagyon sokat számít. Addig, ha a fiai hívták, mindig arról beszélt, hogy érzi magát. Mondták is: „Mama, nem időjárás-jelentést kértünk, hogy a reumádra meg a különböző fájdalmaidra hogyan hatott.” Most én is, ha kérdezem, hogy vagy, nem azzal kezdi, mint eddig, hogy az egészségéről beszél hosszasan. Gabinál pedig elértem, hogy elutazzon Györökre, az rendbe hozta egy kicsit.


 

*

Kell tudni öregedni. Honnan tanuljuk?


 

*

Még mindig itt vannak Miklós ruhái. Nagyjából fölszámoltam. Mert hiszen ezt kapja Szekszárd, azt a Petőfi Irodalmi Múzeum, valamit megtartok emlékül. A télikabátjában járok, az ingeit viselem. Talán nem ezeket. Nem ez számít.


 

*

Sokkal másabb a jelenléte, nem tudom megfogalmazni. Egyrészt az intellektuális hagyaték rendezése, másrészt a tárgyak szétosztása, mi hova kerüljön. A bútorokat levisszük Szekszárdra a Mészöly-emlékházba. Rájöttem, hogy nagyon üres lesz a lakás, de aztán kipróbáltam gondolatban, hogy ha tapétáztatom a falat, és akkor nem kell majd a nagy üres falakkal szembenéznem, ahol az íróasztala meg a könyvek álltak. Mert a szobának azt a felét, a két oldalrészét könyvek vették körül, középütt a régi sublótom. Ami még az első házasságomból maradt, én hoztam a „stafírungba”. Itt van még a Mama sublótja a pincében, azt föl tudom majd hozni. Rendbe fogom hozatni. De lehet, hogy nem is olyan fontos rendbe hozatni. A bútorok kopottan is szépek. Most jut eszembe, az Eszternél van, míg az ő gyönyörű szekreterét rendbe hozzák.


 

*

Hogy vigyáztam hajdanában a ruhákra, tárgyakra. Istenem, most már sokkal jobban használom őket. De furcsa: mióta nincs Miklós, a teraszra nem nagyon megyek ki. Vendéggel is csak nagyon ritkán. Pedig most sehol senki, nincs más lakó, a ház kiürült, kert vesz körül. A kertbe sem nagyon megyek le. Öregszem?


 

*

Azt mondja Ádám a telefonba, hogy egy harmincöt-negyven éves nő hangját hallja. Igen, mondom, az én hangom. De az csak egyik része az énemnek, a másik nyolcvanegy éves. (Írja a följegyzéseiben, hogy miután velem találkozott, azt álmodta, hogy újabb József Attila-kéziratot talált Somlyó György hagyatékában. „P. A.-nak: Az idő óvatos múlását csak akkor nem szégyellem magamon, ha Neked mutatom meg magam időtlenül.”)

*

Most, hogy levágattam a hajam – csak azért, hogy a barnasága menjen már le –, azt hittem, hogy öregíteni fog az egérszürke. De nem. Fiatalít. Örülök neki, mert végre, végre nincs festék, nincs frizura, még a tíz ujjammal is rendbe tudom tenni, és szürkében járok. Mindig is tervem volt az öregséget elfogadva harmonikusan öregedni. Persze ez a kutya sok fájdalom és nyomorúság, az éjszakák, amikor ébredek tele fájdalommal, és kiver a veríték, hát ezek az éjszakák nagyon hosszúak. Már megint hőhullámaim vannak. Ez már vicc! Mikor lesz vége? Van, akinek soha nem múlik el a „banyaláza”. Uramisten, hajdan a klimaxoló nőket már banyának tartották. Emlékszem, a harmincéves nő már nem számított vonzó, szerelemre érdemes nőnek. (Balzac könyve, A harmincéves nő – forradalmi volt.) És én még mindig nőnek érzem magam.

Felmérést kéne készíteni, igazában mit éreznek az öreg nők. A férfiakat – azt tudom. Ki így, ki úgy. „Ne hidd Miklós bátyádról, hogy öreg. A nyolcvannégy évével túltesz egy húszévesen” – mondta Miklós bácsi középidős szeretője, Böske.

Ajaj! Az öregedő vagy öreg férfiak büszkesége. És a kétségbeesés, hogy megszűnik a vágy és a teljesítőképesség. Még nagyobb baj, ha a vágy megmarad. De az nyilván a test vágya. Mi, nők szerencsére nem lehetünk impotensek. (Már úgy értem, hogy láthatóan.) De igazán melyik vágy marad meg? A vágy melyik része? A szerelem vágya, vagy csak legyek valakié, legyen valaki az enyém? Egy kutya vagy macska sok öregnek a társa. (Ó, a kutyák sohasem hűtlenek.) Vagy a test vágya?


 

*

A szerelem szentháromság: test, szellem, lélek. Hol van ma igazában? A fiatalok a testtel kezdik – általában. Így nehéz elérni a lelket. Na, azt még úgy-ahogy. De a szellemet? A teljes nagy szerelmek hol vannak ma? Lehet, mindig is ritkán voltak. Voltak? (Ezen sokat tépelődünk az Annácskával közösen írt szerelemkönyvben.)

Erről eszembe jut Márquez könyve: Szerelem a kolera idején. Két öregember szerelme. De kinn a hajón a koleralobogó. Vagyis nem megközelíthető. Veszélyes. Vagy nekik kell a világot kizárni? A külvilág, a világ belépése veszélyes? Nem tudom.

A társadalom (mármint ez a civilizatórikus társadalom) mindent elfogadott, a szabad szerelemtől a homoszexualitásig. Az öregek szerelmét még csak szagolgatja.

És az Isten szerelmével mit kezd? Tépi… Akarja. Keresi (én is).

Jön az új könyvem korrektúrája. Erről szól.


 

*

Néha úgy érzem, mintha az Úr tenné a szememre a kezét, és valami történik. Mi lesz?


 

*

Mit bámulom folyton ezt a magnót, hogy a szemem fájdul bele? Hát hallom is, hogyha jár, hallom is, ha megáll. No – amitől irtóztam –, valakit mégis ide kéne hívnom lakni. Egy fiatal lányt. De hogy engedjem Miklós szobájába? Hm. Pedig egyszer ennek is el kell jönnie. Morzsánál is ott lakott egy darabig egy fiatal lány, és jó volt. Mondta, hogy gondoskodik valaki róla. Legalábbis arra az időre kéne, ameddig itt nincs senki a házban. Ha most elmegyek, nincs aki öntözze a virágokat. A kertbe sem megy senki, csak a kertész jön gondozni. A gyönyörű teraszomat befutotta, és omlik le a vadszőlő, mint egy-egy függöny az ablakokon, a konyhaajtó előtt, befutja az egész falat. És a futómuskátlik, a petúniák, a különböző kék és más színű virágok, a rozmaringom is burjánzik. Mindenki azt mondja, hogy egy álom. Kimegyek, lenézek a csodálatos kertre – sehol senki. Minek?

*

Éváék elköltöztek. Az első emelet kiadó, üres. Az irodát délután becsukják. Péntek déltől hétfő reggelig üres az egész nagy ház, emelet, földszint, teraszok, fürdőszobák, a hatalmas kert a százados fákkal. A tó az aranyhalakkal, a nyíló virágokkal. Egyedüla házban. A három szinten, a hegyoldalban futó kerttel. Egyedül.


 

*

Samu depressziós. Fekszik egy-egy virág alatt, és nem mozdul. De most azért hozzám simul egy kicsit. Ha nyitva hagyom este a lépcsőházajtót és aztán az előszobaajtót, akkor egy idő után feljön. Ez megismétlődik mindennap, újból és újból feljön, aztán elmegy. Ül Éváék ajtaja előtt, és várja, hogy megjöjjenek. Ilyenek az állatok.

Milyen kedves volt Sziszi, mikor a Görgey-házban nyaraltunk Szigligeten. A parányi, bronzszínű törpegyík. Elfért egy lyukas dióhéjban. Hagyta, hogy Miklós megérintse a kisujjával. Föltartotta a nyakát, s akkor elöl gyöngéden megsimogatta. Mindig fogtuk neki a legyeket. Olyan az egész, mintha nem volna igaz, pedig igaz volt.


 

*

Egyáltalában valaha volt igazi életünk, élt Miklós? Hiszen éltünk. Valami teljes irrealitásban van. Pedig látom a képeket. És ahányszor kinyitom egy-egy könyvét, mindig szembenéz az arca. Mintha sem ahhoz a régi világhoz, sem a mostani létéhez, hanem valami más léthez tartozna. Nem az irodalomra, az írásra gondolok…


 

*

Minden ismétlődik. Mintha az ember körbe-körbe járna. Miért nem tudok igazában elszakadni az élettől? Muszáj ehhez megvakulni? Igen, de még jó. Még a kolozsvári egyetemi félévnek is örülök, miközben szorongok. Valamelyik nap olyan rosszul voltam, hogy alig tudtam járni. És mintha nem ugyanolyan erővel tudom, tudnám magamat beledobni a kórházi ravatalozásnak a szervezésébe. (Visszaadni a holttest méltóságát.) Már nem tudok valamit véghezvinni?


 

*

Judit indul Kidébe. Bertának próbálom összeállítani a csomagot: tűzalágyújtó, egérméreg, légyfogó, egérfogó. S el ne felejtsem, még egy másfél méteres gumitömlő, amivel Bebi a hordóból ki tudja szívni a bort. S mit is küldjek Bebinek? És mit küldjek Magdának? Aha, megvannak a levesporok, az instantleves-porok. És a tészták, amit az ember csak odatesz, tíz perc, aztán leveszi, kész, minden benne van, a sajtmártás is. Judit még fiatal, nem érti, hogy ezeket miért szeretik annyira. Nem érti, hogy egy idő múlva, ami addig játék volt, most feladat, és fárasztó egy egyszerű leves főzése. Hiába van ott minden zöldség, krumpli a pincében. Le kell érte menni, tisztítani, főzni. Ami eddig semmi volt…

Olyan sokszor jut eszembe, amikor a Mamikámmal együtt laktunk, és fárasztotta a főzés. Kitaláltam, hogy valami olcsó helyről is lehet kosztot hozatni, és az könnyű és jó lesz neki. De akkor meg azzal telt a délelőttje, hogy készülődött elhozni, megmelegíteni, aztán elmosogatni maga után az egy szem tányért. Én valahol a munkahelyemen ebédeltem. Emlékszem, akkor csodálkoztam, hogy akárhogyan egyszerűsítem a házimunkát, az mindig kitölti az idejét. A háztartás mindig annyi időt vesz el – amennyi energiád van rá.

*

Erről jut eszembe, hogy ez nem csak a korral van így; ha az ember fiatal, akkor is szét tudja ejteni a napját a háztartással. Engem az lepett meg, hogy Mamika ugyanakkora gonddal és fáradsággal készülődött. Igen, emlékszem, egyszer bámultam, mikor beteg voltam, és Zsenici – az öreg Zsenici kilencvennégy évesen is szép volt – itt főzött nekem. Háromszor-négyszer is fordult, mikor behozhatta volna az ételt egyszerre is, tálcán. Ma már megértem. Nehéz nagyobb súlyt vinni. Minden kicsi súly terhel, míg hazajövök, aztán fölcipelem a lépcsőn. Ez a semmi is meglepő, mert az ember mit vesz? Egy kis kenyeret, gyümölcsöt, hoz krumplit, hagymát, a postát, és már ott van a több kiló. Ami régen semmi volt, most fárasztó teher. Szerencsére mindenből kevesebb is kell. Még akkor is.

*

Miklós a szőlőt szerette, most én is a szőlőt szeretem, anélkül, hogy észrevenném. A pörköltet szerette, most én is a pörköltet szeretem. Meg kell állnom, hogy a vendéglőben ne rendeljek rántott húst vagy pörköltet, ahogyan ő szokta. Belém épült?


 

*

A háború, amikor egyszerre csapott le rám az első szerelem és a házasság csődjével, a testi nyomorúsággal és azzal, hogy mindenkitől el lettem szakítva – jó iskola volt. Mi történik ilyenkor az emberrel?

Azt gondolom, vannak alapmechanizmusok, hogy ezek a fázisok ugyanúgy megismétlődnek váláskor, súlyos veszteségkor, aztán a gyógyíthatatlan betegség kezdetekor, a közeledő halál felismerésekor.

Most keresem azt, hogy mikor a halálba belemegy az ember – tehát nem az előkészület, hanem mikor benne van, s amikor átlép – akkor vajon miféle fázisok, élmények zajlanak le? Ezek a fázisok tűnnek számomra pillanatnyilag a legkevésbé ismerteknek, és ez az, ami a legjobban érdekel.

Tolsztoj az Ivan Iljics halálában írja le a halálküzdelmet és végül azt, hogy elönti a boldogság. Aztán száz évvel később fölfedezik az agyfiziológusok, hogy „boldogsághormon” önti el az agyat az utolsó percben. Csakhogy miért? És honnan tudta Tolsztoj?

Amiről Nádas Péter is ír: „az a biztonság, amiben akkor éreztem magam”, amikor kikerül ebből az életből, és egy billenéssel befordul, mint amikor megszületett, a szülőcsatornába. Ugyanez a halál menetében, s egy külső erő, ami benne van, az viszi tovább. S akkor egyszer csak odaér, ahol ott van az a bizalom, az a fölszabadultság, minden testi kötöttségnek a lehullása, a boldogság felismerése. Nem tudja, hogy a boldogság szót használja vagy ne, nincs erre szavunk. Ismétlem, azt írja: „Talán a legjobban csak a szerelmeim mellett, oldalán éreztem ilyen biztonságban magam.” S aztán fölfedezi ezt az anyaölben, amit ott kellett hagyni. Itt hozza a párhuzamot a születéssel és a halállal.

Ha belegondolunk a „szelíd” születés fontosságába, hogy mit jelent az anyaméhből kikerülni, a kemény, hideg, éles fénnyel teli szobába, helyiségbe, ahol fölkapják, lábával lefelé lógatják az újszülöttet, és hamar elvágják a köldökzsinórt – azonnal fuldokolni kezd. Minden gyermek fuldoklik, amíg a tüdő a lélegzést átveszi, míg megindul a saját légzés. Mindig az jut eszembe, láttam Madridban, hogy a bikákat is úgy vadítják a viadalra, hogy sötétben tartják őket, aztán hirtelen kiengedik a fénybe. Miért kell ennek kitenni egy újszülöttet? Miért ilyen megrázó, traumatikus a születés?

Mit jelent kikerülni az anyaméhből? Az éles, eddig ismeretlen levegő, a körülötte lévő hangok, a mozgásoknak a ridegsége, a vakító fény, ami addig a magzatvízen keresztül megszűrve, lágyan ért hozzá. Az anya szívritmusa, a hasi erek dobbanásának a ritmusa, ahogy megy a járása ritmusa a magzatvízben, s a gyöngédség és a szeretet, amit megérez és körülveszi – ha tudja az anya adni –, s akkor egyszerre csak bele a rideg világba. Most igyekszünk egy kicsit tűrhetőbbé tenni. Minek oda műtőlámpafény? A nők egyedül is tudnak szülni. És minek a nagy kiabálás, hangok, és miért vették el azonnal az anyától a csecsemőt?

Most már ráteszik az anya hasára, nem vágják el rögtön a köldökzsinórt. S állítják az anyák, hogy igazi kapcsolatuk van már az első percekben. S aztán fontos, hogy ott is kell maradjon az anyamell, az anyaöl, az anya testének a szaga, a lélegzete, érintése közelében.

A néphit szerint, ha a gyermek nincs az anya mellett, „váltott gyermek lesz” – természete megváltozik, idegen szellem lesz benne. (Lásd Szentivánéji álom.) Mert bizony az ember más lesz, ha így kezdődik az élete. És így fontos az is, hogyan lépünk át a halálba.

Helyette fürdetés, becsomagolás, és húsz csecsemő fekszik a gondozórekeszekben, egymást túlüvöltve a fényben – s hogy csöndben legyenek, teát kapnak éjszakára, cumiztatás az anyamell helyett. Ennél borzasztóbban már csak a spártaiak bántak az újszülöttel. Hideg borban lemosdatták, s ha fiú volt, le is ejtették. Ha kibírta, érdemes volt arra, hogy megtartsák. Aztán az apa lábához tették. Ha nem vette föl, akkor intett, jött a Taigetosz.

Mi az élet Taigetoszába dobjuk be az újszülöttet. Maga a szülés is, ha belegondolunk, a szülőcsatornán végigjutni és utána a születés traumája. A halállal való azonosságot itt vonja meg Péter: ott is egy alagútszerű csövön kell az embernek átjutnia. Ezt majdnem minden halálközeli élményen átesett ember elmondja, hogy aztán a fénybe jusson. De ez a fény itt kemény, az a fény ott jó. Tulajdonképpen mi történik? Épp a fordítottja?


 

*

A születés vagy halál összefüggése nagyon fontos számomra, hiszen ezt próbálom megfejteni, ezzel foglalkozom több mint tíz éve. Ha a lélek tovább él – most nemcsak az a fontos számomra, hogy tovább él, hanem akkor mi történik vele?

Jelenlegi témám: kapcsolatunk az eltávozottal. Úgy érzem, ehhez a fizikai felismerésből szükséges kiindulnom, a relativitás elméletéből, amit most próbálok megérteni és közelíteni a témám szempontjából. Egy idézet: „Az embernek, ha egy órája van, tudja, hogy mennyi az idő. Ha kettő, akkor már nem lehet biztos benne.” Tehát bármit nézünk, az csak egy viszonyítási ponthoz mérve, hasonlítva áll – vagy tarthatatlan. Ahogy nagyon lassan rájöttünk arra, hogy az ember mindössze a tizenhat–húsz közötti (meg kell néznem pontosan a számokat) hangfrekvenciákat hallja. A denevér és más állatok azonfelül is hallanak. Mi az ultrahangot nem halljuk. De azért az létezik. Ugyanígy vagyunk a színnel, bizonyos skálán belül látunk, s különben sincs a tárgyaknak színe, csak a visszaverődés, és a mi szemünk fogja föl, a mi szemberendezésünk fölbontja, központi érzékszerveink felé továbbítja, és ott az felfogja, értelmezi.

Egyébként a tárgyak csak a ráeső fényt verik vissza így vagy úgy, és hogy hogyan verik vissza, annak felfogása függ az én szemberendezésemtől. Az állatok egy része sötétben is lát, azonkívül a színskálából alacsonyabban és magasabban is, mint mi. Tehát az egész elnevezés, a hét szín és hogy mit látunk, az egész pusztán csak egy nagyon szűk körre, az emberiség mai adottságaira, azonkívül az egyes személy adottságaira jellemző. De önmagában sem szín nem létezik, sőt, ami ennél még furcsább, anyag sem. Mert az anyag nem más, mint az egyes részecskéknek a rezgése, az, ami fönntart egy formát. De ez a forma mint lehetőség mindenütt ott van, attól függően, hogy milyen állóhullámok jönnek, úgy alakul ki a forma, de amit csak mi látunk formának és anyagnak… – meg kell néznem pontosabban.

Tehát eljutunk odáig a fizikával, hogy anyag tulajdonképpen nincs önmagában, hanem egy erő van, amelyik elindítja, mozgásban tartja, és abból hogy mi alakul és mi lesz, ahhoz szintén, hm, ennek megint utána kell néznem, de szeretném ezt a gondolatmenetet befejezni, megpróbálom Max Planckkal: „Itt az anyag és ott a szellem. Szellem nélkül nincs anyag.”

A gravitációt eleinte nem értettük, hogy a Föld gömbölyű, és mégsem esünk le róla, aztán megértettük: ez a gravitáció, a Föld vonzásának törvénye. De hitte volna valaki, hogy ha egy kicsit magasabbra emelkedünk, ott megszűnik a gravitáció, szabad a lebegés? Ellentmondott mindez a mindennapi tapasztalatnak. Ugyanúgy a fény, a sebesség, az idő csak egy viszonyítási ponthoz kapcsolódva érvényes, ami tulajdonképpen tetszőleges, a geocentrikus szemléletünknek megfelel. Azt hittük, hogy a Föld a világ közepe, ma pedig tudjuk, hogy nemcsak hogy nem lapos és a világ közepe, hanem gömbölyű, és kering a Nap körül, és nem egyedül, a kozmoszban végtelenül parányi: még több nap és galaxis van. Ennek a picinek, ennek a kicsiségnek, ami a pontnál is kisebb a kozmoszban – egy bizonyos távolságból nem is látható –, ennek a rendszerében működik egy törvényszerűség, s ezen a törvényszerűségen belül állítunk föl mi viszonyítási pontokat. Ugyanakkor ezeknek a viszonyítási pontoknak a relativitása még itt a földön belül is megkérdőjelezhető: például az óra, a perc, a hossz, a súly, amit hosszú-hosszú évezredek tapasztalatán meghatároztunk, ezek az ismeretek relatívak és esetlegesek.

Hát még a többi! Születés és halál? A lélek? A szerelem, Isten? (Vagyis amit annak nevezünk.)

*

Ponival beszélgetek telefonon, elmondja, hogy Péter Hágában van, egy fotókiállítást rendez. Beszélgetünk az alkotásról, az alkotókról. Mondom, hogy ott áll végig Péter mellett, kiszolgálja és körülveszi. Ezt ő nem érzi, mert Péter tud főzni, tud takarítani, mosogatni, a kertben dolgozni, mindent tud, és teszi is. Tehát ő nem az a típusú asszony, akiről beszélgettünk, hogy minden nagy alkotó mellett ott van valaki, aki a mindennapi életet vállalja. Erre mondja, hogy Gitti (Esterházy felesége), aki a négy gyerekének a nevelését nem mindennapi körülmények között vállalja (mert a Péter árnyékában növő gyerekekkel még bonyolultabb), milyen jól tud szervezni; ha Péter valamit ír, akkor meghallgatja, hozzászól. Mondom, Gitti mesélte nekem egyszer, legalábbis így fogalmazott, hogy még a vécéről is jön azonnal, ha valamit föl akar olvasni Péter. Ezzel Poni is úgy van, egyszerűen kiesik a kezéből az a munka vagy a tárgy, amit fog, és megy meghallgatni. Vagy ha Péter sétálni akar, akkor a legtermészetesebb, hogy bármit csinál, abban a percben abbahagyja, és indul sétálni. De nem szándékosan teszi, ez magától jön.

Ő úgy érzi, hogy Péternek nincs szüksége rá, hogy keretet, otthont teremtsen körülötte, mert mindezt tudja, ahogy az előbb felsorolta. Mondom erre én, hogy igen, mindezt tudja és csinálja, amikor kedve van hozzá, de ez nem mindennapi kényszer. És hogy csak akkor teszi, amikor kedve van hozzá, az mintegy felüdülés is a szellemi munkából. Ha muszáj lenne bevásárolni, főzni, takarítani, a kertet rendben tartani – akkor is tenné? A kert nem olyan, hogy akkor öntözök vagy gyomlálok, amikor nekem kedvem van. Megvan ennek a rendje.

Kicsit tűnődik rajta, aztán szóba kerül az, hogy milyen volt az én szerepem Miklós mellett, és egyúttal az írás is: mikor tudtam írni? Amikor dolgoztam a haldoklókkal, a háztartást elláttam, társadalmi élet; a tudományos kutatás, oktatás kötelező volt a klinikán (ugye, biciklin ülve könyvet írni), de ez későbbi mondanivaló. Most a mellett a gondolatsor mellett maradok, amit ő folytat, amit ő mond, hogy tulajdonképpen Miklósnak szellemi partnerre volt szüksége, és az, hogy mai szóval „macsó” nevelést kapott: a férfi eltartja az asszonyt, a férfira föl kell nézni, az asszony nem olyan önálló, egyáltalában nem az. Volt ilyen elvárása is: azért szeretett különböző gyönge nőket is, ugyanakkor szellemi társra is szüksége volt.

Poni úgy látja, hogy én nem egyszerűen a női szerepből akartam kitörni – valóban ilyen gondolataim, ambícióim sohasem voltak –, hanem egyszerűen szellemileg önálló voltam. És ezt Miklós mellett soha nem adtam föl, nem tudtam föladni, illetőleg eszembe sem jutott. Ez nem volt tudatos. Miklósnak pont erre volt szüksége, de ez jelentette az ambivalenciát: egy nő, aki fölnéz rám, vagy ahogy Balázs fogalmazta Ágnessel kapcsolatban, „Nem bírtam a szellemi fölényét, kellett nekem valaki, aki fölnéz rám, és engem tart a férfinak”. Miklósnak mind a kettőre szüksége volt, és ez jelentette a belső harcot és ambivalenciát. (Pedig föl is néztem rá.)

Rátér Poni, hogy milyen könnyedén szerepelek, milyen természetes vagyok rádióban, televízióban, és itt bejön az, amit én magamnak fölvetek: sose tudtam átadni magam az írásnak. Mert mindig olyanok voltak az életkörülményeim, nem úgy, ahogyan az alkotók, hogy ha lehet, írnak, ha nem, akkor dühöngenek (ámbár az utóbbi időben én is lázadozom, hogy ha nem tudok írni, amikor akarok), tehát ennek következtében érződik az írásomban egy felületes odavetettség. Mire azt mondja Poni, hogy valóban, néha elképesztő, úgy fogalmazok és úgy írok, mintha nem is érdekelne, hogyan fejezem ki magam. De ebben a gomolygásban van valami természetesség, ami fölkelti az érdeklődést, és olvasni kell. Ő is olvassa például az erdélyi utakat, amiben van valami abszolút természetes és új. És szerinte az Asszony a fronton világos, pontos remekmű, amiben benne van a természetesség is, de mély gondolatok is – ami akár csak egy-egy mondat, de oda kell rá figyelni. (Úgy emlékszem, Márványi Judit szerkesztette. A régi szerkesztők nagy gonddal szerkesztették a könyveimet. És vannak nagyon komoly írásaim és odavetett írások is, de mindig valami olyasmit nyújtok az élettel kapcsolatban, hogy ezt olvasni kell. Ez adhatja azt, hogy annyira keresettek és olvasottak a könyveim?)

*

Tűnődöm rajta, mert pontosan azzal vagyok elfoglalva, hogy mi is a helyem (illetőleg időnként ezzel vagyok elfoglalva), hogy mi is még a dolgom a világban, és mi a helyem az irodalomban és írásban. Tehát az írással kapcsolatban érzek elkötelezettséget (kettőt vagy hármat): az egyik, hogy Miklósról megírjam az emlékeimet, belülről, mégis tárgyilagosan – és a szerelmeit. Aztán megírni a műhelymunkát: melyik műve mögött mi áll, amit én tudok (tájak, emberek, tárgyak, történések, saját értelmezések). Ezek elkötelezettségek.

De azt is elkötelezettségnek érzem, hogy a halálom, a haldoklással, az Istennel való kapcsolatunk hogyan fejlődik, hogyan alakul. Mit is jelent?

Tulajdonképpen ezek az igazi mondanivalóim. A Macskaregény, ez-az csak így-úgy született. A szakácskönyvet csak azért írtam, mert úgy éreztem, hogy nem tudnak a mai asszonyok főzni, és tele volt akkor panasszal a világ, hogy nincs pénzünk, hogyan tudjuk ellátni a gyermekeket, a konyhát, és mekkora teher ez. Pedig csak ezután nyílt az olló – s jött a szegénység.

Aztán belementem a játékba, mert szeretek játszani. A gondolataim a hittől kezdve az otthonteremtésig mindenhol ott vannak. (Mellesleg egyszer Poni azt mondta – aki komoly szakácskönyvet írt –, hogy azok nem is receptek, olyan hevenyészve írom le őket.)

További elkötelezettségem még az, hogy amit tudok a halállal, a haldoklással kapcsolatban, azt megírjam. A sajátomat is. Mi több, a saját küzdelmemet. Mondom Poninak: „Ahogy Péter az Égi és földi szerelmet megírta, nekem is van egy elképzelésem, hogy amilyen az Istenhez, a hithez való kapcsolatunk, olyan a szerelemhez is.” Tévedek? Ez út is, és tele buktatókkal – mint a szerelem. Ezt szeretném még megírni. Mert itt érzem a problémát, a nyitást és életlehetőséget. Illetőleg az élet felfogásának és az élet vezetésének, az élet értelmének kutatását minden sorsban. És ha a magamét őszintén megírom, talán egy-két embert a ráismerésben is segíteni tudok. (Persze nem akarok és nem is tudok Péterrel vetekedni. Egyszerűen a problémát írom le. Természetesen „hanyagul” – mint a szakácskönyvet. De azt is hozzá kell fűznöm, hogy később olvastam: „Polcz Alaine belopta a szakácskönyvet az irodalomba.” Akik pedig olvassák:
„Életfilozófia van benne.” Szeretném ismerni ezt az életfilozófiát.)


 

*

A stílusommal kezdeni kellene valamit. Illetőleg a slendriánságommal. De még ha most, nyolcvan fölött mindent olyan alaposan gondolok és dolgozom is át, amellett vinnem kell az életet, mert nincs mögöttem „senki” – illetőleg segít Annácska s Gábor, de ez nem az, mint amikor egy szerető élettárs áll az ember mellett.

Persze most már nélkülük nehezen tudnám végezni ezt a munkát. Annácska nélkül a Mészöly-hagyatékot már nem tudnám vinni. És az irodalomba, a munkámba is belépett, segít összeállítani anyagokat. Ő veszi le kazettáról a naplóimat. Erről jut eszembe az öregségkönyv: a naplórészeimből egyszerűen kiválogatta és összeállította az öregségre vonatkozó részeket, aztán a kezembe adta: „Itt a könyved!” (Készül egy könyv a szerelemről is; ez volna a negyedik mondanivalóm.)

Cilike, ébredj föl, hogyan tudnál ennyi mindent csinálni? Ez nevetséges! De mégis, talán valamit sikerül ezekből valóra váltani. És közben a Mészöly-emlékház berendezése (a ház tatarozása, a lakás tatarozása, ki- és beköltözés – új berendezés), Mészöly-hagyaték, Mészöly-kutatómunka.

*

Úgy tudok élni, ha leépítem a sok fölösleges terhelést. Igen ám, de mi a fölösleges? Milyen nagyon nehéz lemondani a gyászolók, a betegek, a haldoklók és családtagjaik segítéséről (pedig néha nagyon terhes). Ez volt az életem valós része. Az írás csak ráadás. Az esetek, a tapasztalatok, a gondolatok, az olvasottak közvetítése. De az alap mindig az élet volt. Hát az életről mondjak le, az egyik legfontosabb eleméről, arról, ami éltetett? Akkor hogy csináljam a többit?

Megpróbálok zártabban, fegyelmezettebben gondolkodni, megmaradni az alaptéma mellett. Tehát Annácska óriási segítséget hoz; de a belső utamnak az alakulását nem tudja segíteni. A halált még elutasítja. Gábor elfogadja. Ez mind nagyobb feladatok elé is állít. De ezek nélkül a feladatok nélkül tudnék-e élni? Nem volna-e üres az életem?

*

Nézem, ahogy Gizi feladat nélkül hogyan változik. És a többiek is, az öregek bezárkózva – nincs tovább. Legfennebb várjuk a gyermekeinket, már akinek van. Vegetálunk és félünk.

*

Új bevérzés a jobb szememen (hozzátartozik a témához), nem romlott jelentősen az utóbbi két évben. Ennek a bevérzésnek nincs jelentősége, mert nem érinti a látóközpontot, és egyúttal világosan mondja az orvos, hogy a szürkehályoggal most ne törődjünk, ez csak mellékes ráadása a szemidegsorvadásnak. Ha erősen romlik a látásom, még lézerműtéttel meg lehet próbálni a lassítást. De akkor az írás-olvasást azonnal elveszítem, viszont marad egy gomolyaglátás. Addig pedig terhelhetem, mert nem attól romlik a látásom, nem a látóideg terhelése miatt, hanem a nyakam, az izmok merevsége, az üléssel, a figyeléssel az érellátás gyöngébb, rosszabb az agyi erek működése. Emiatt érzékelem a hirtelen romlást, és azonnal abba kell hagynom az írást vagy az olvasást, mert nem látom a betűket. Az alapvető romlás befolyásolhatatlan. Az infúziós kúrákkal, gyógyszerekkel csak jobb környezeti ellátást biztosítok a szememnek. (Mint amikor a rákbeteget sétáltatjuk, és jól tápláljuk.)


 

*

Judit szól, hogy a „Living will”-t meg kell hosszabbítani, és hogy szóljak a közjegyzőnek (közjegyzőnek kell hitelesítenie). Fölhívom, fölajánlja, hogy ha nem tudok elmenni, ő eljön hozzám.

Azt mondja a „Living will”-lel kapcsolatban: „Ezt tudod te, tudom én, de nem tudják az ügyvédek, a közjegyzők, nem tudják az orvosok, a nővérek, a betegek és a hozzátartozók. Tehát van egy rendelet, de nem tudnak élni vele ebben az országban. Senki, aki a haldokló körül van, nem tud erről. Azonkívül a rendelet szerint kétévenként meg kell újítani és hitelesíteni az újítást a közjegyzőnél. Én tőled semmit nem kérek érte, barátságból. De a hitelesítési díj 16 ezer forint, írd és mondd: tizenhatezer forint. Ezenkívül szükséges mindig újból a pszichiáter véleménye is, hogy a végrendeletünkről »tiszta tudattal« stb. rendelkeztünk. Ha mindezt összeszámolom, évi tízezer forintba és kétévenként szép utánajárásba kerül annak a jognak a biztosítása, hogy hagyjanak meghalni békében, ha eljön a halálom órája. Nem akarok bénán vagy éppen eszméletlenül, gépre kapcsolva, teljes kiszolgáltatottságban élni. Ezzel a rendelettel sikerült úgy megoldani a problémát, hogy nem lehet megoldani. A jogalkotók is félnek a haláltól – de egy jó kis Öböl-háborútól, iraki háborútól nem. Foglyokat lehet halálra kínozni, gyermekeket, nőket megölni, de a haldoklókat nem hagyjuk meghalni. Nem bírja a lelkiismeretünk.”

Most gondoljuk végig: hogy képes erre Mári néni egy kis faluból? Általában a kisnyugdíjasok – de nagyjából mindenki, kivéve a gazdagokat és időlegesen szenvedőket – vagy akik a lemondás lehetőségéről tudnak.

Meg aztán merik-e vállalni a szembesülést a halállal? De erről majd később.


 

*

Jó lenne a „Living will” szövegét valahol közölni, legalább a fogalmát tudják az emberek. Tudják, hogy jogunk van a kezelés visszautasításához – amikor kezdődik a halálunk. Azt gondolom, ez is valami kicsi segítség. De ha meggondolom, az életem központi problémája az öregedéssel kapcsolatban a halál megértése és fogadása. A felkészülés rá.

*

Mit is csináltam a múlt héten? Kész a végrendeletem. Most nézi át az ügyvéd. Közjegyzőnél kell letétbe helyezni. (Nem olyan egyszerű ám egy végrendelet írása sem. Formai szempontok is vannak: például ha nincs a város vagy falu neve feltüntetve, ahol írták – érvénytelen.)

Itt kapcsolódik a „Living will” az eutélia témájához:
pontosan erről van szó. Mert hiszen ez a passzív eutanázia körébe sorolható: hagyjuk abba a fölösleges életben tartást. Tehát ha közeledik a halálom ideje, akkor a kezelés visszautasításának jogával élve, bizonyos szabályokat betartva. Mire azt mondja Bitó Laci is, a közjegyzőnő is (akinek az anyja beteg, és azért érdekelt ebben a témában), ő is meg akarja csinálni a „Living will”-jét (mellesleg Gábor is), csináltassuk meg együtt.

Noha a végső soront illetően ellentmondásban vagyok Bitó Lacival: mert ő azt mondja, hogy joga van az embernek a halálos dózist a kezébe kérni – vagy az orvos adja be egyenesen a kívánságára. Eutéliának nevezi, ha fölkészülten tesszük: szép halál. Egy-két országban már rendeletben van, vagy élnek vele, vagy nem (Magyarországon a legnagyobb zűrzavar van), megkaphatom a halálos adagot. Ez nálunk tudtommal büntetendő:
asszisztált öngyilkosság. (Már van halálturizmus is. Vagyis oda utazom, ahol szabad: Svájcba.) De hát nem olyan régen az öngyilkosságot is büntette a törvény. Ez ma már humorosnak tűnik. Változik a halálhoz való viszonyunk. Úgy érzem, hogy itt van még tenni- és mondanivalóm. És erőm? És időm?


 

*

Az alkotás s az élet összefüggéséhez tartozik, hogy tegnap az uszodában a tus körül valami probléma volt. Egy idősebb hölgynek segítettem. A medencében megint találkozunk. Megáll egy pillanatra, tűnődik, s mondja: „Milyen ismerős arc, honnan ismerem?” Én próbálok kitérni, elmosolyodom, továbbúszom, ő aztán megint megáll: „Alaine, ugye?” Erre valamit mondok: „Igen. Örülök, hogy barátságos voltam anélkül, hogy tudná, ki vagyok, nem jobb, ha nem tudja, ki vagyok?” „Miért? – kérdezi – El sem tudtam képzelni, hogy barátságtalan, mindig is ilyennek képzeltem. Látom az arcán a szép lelkét. Én, aki már arcokat nem ismerek meg.” Aztán elmondja, hogy milyen trauma érte: tizenkét éves korában a testvére fölrobbant, és azóta képtelen az arcát fölidézni. Noha az anyja arcát, aki később halt meg, sokszor tudja, látja élőként, de a fiútestvérét nem – s egyáltalában nincs arcmemóriája. Ha átmegy az egyik szobából a másikba, ahol többen voltak, amikor visszatér, nem tudja, hogy ki ki volt és kivel beszélgetett, mert az arcról nem tudja fölidézni. Elmondom, hogy nekem is bajom van az arcmemóriával, és körülbelül ugyanígy vagyok. Én ezt tengeribetegségnek nevezem, és azt hiszem, hogy besegít az öregedés is. Visszatérünk arra, hogy a szeme sarkából is látta, hogy ott van az én lelkem.

Ettől nekem nagyon rossz érzésem támad. Az a furcsa, hogy én azt szeretném, hogy engem úgy szeressenek, aki vagyok, ott vagyok abban a percben, és nem azt, akit elképzelnek az írásaim után. Most hirtelen fölmerült bennem, hogy lehet, hogy a kettő ugyanaz, és nekem ezt el kell fogadni? Mindig azt gondolom, hogy nem engem szeret, aki szeret, hanem azt, akit elképzel. De hátha a kettő egyezik némileg? (Ámbár erre kevés eshetőség van az életben.) Miklóst sem ismertem, akivel ötvenhárom évet éltem együtt. Most kezdem megérteni magunkat. Vagy képzelem? Alakul bennem a múlt.

*

Az ismertséggel, a tévével, egyebekkel, vele jár ez, és valahogy ezt is ugyanúgy a helyére kell tennem, mint azt, hogy az irodalomban hol a helyem. Az irodalomban végül is ott kötöttem ki, elhatároztam magamban – néha locsogok, fecsegek, de színesen – az életről. Máskor pedig nagyon komoly és nehéz témákat nagyon egyszerűen közelítek meg, a legtermészetesebb, legegyszerűbb szavakkal, s mindig az élethez visszatérve s az életből kiindulva, mert másként nem tudom. Aztán sem időm, sem türelmem, sem szemem, hogy szépen rendbe tegyem. A nagyok körül éltem, tudom, mi az irodalom és mi az alkotás. Ők urai a nyelvnek, én egyszerűen használom, ahogy a kezem ügyébe kerül.

*

A publicitás és a közismertség összefügg azzal, hogy a „Living will”-lel valamit még csinálni kell, valamelyik lapban, például a Családi lapban vagy a vöröskeresztes újságban röviden, világosan írni róla. Meg kell kérdezzem Pilling Jánost, hogy állunk ezzel az üggyel. Mindenesetre, amit a közjegyző világosan megfogalmazott: ezt tudod te és tudom én, mert hozzám fordultál, de nem tudja a beteg, nem tudják az orvosok, a nővérek, nem tudják a családtagok, nem tudja a társadalom, nem tudja a jogász sem, mit is kell csinálni. Ha nem ismerjük a jogainkat, addig nem is tudunk élni vele. Nem is szólva arról, hogy joghézag van a rendeletben. (Miklós halálakor érvényesíteni tudtam. Kiharcoltam.)

A jogaink mellett, amin én dolgozom, hogy a hit – felfogásunk következménye. A szerelmünk és a hit s a világgal való viszonyunk a halállal így függ össze.


 

*

Az embernek, amikor folyton küzdenie kell a testével, nagyon nehéz. Most látom, hogy a régi öregek milyen keveset panaszkodtak. Én nem tudtam megállni, panaszkodtam Judit barátnőmnek, hogy mi van a lábammal, a karommal, a szememmel. Kacagtunk a panaszkodáson. Elmondja, hogy egyik barátja panaszkodik, hogy nem tudja a vizeletét tartani. S részletesen elmondja, hogy milyen sugárban, hogy s mint – humoros. De az is nehéz volt, hogy Miklós sosem panaszkodott, egy szóval sem. Az orvosokat simán tessékelte ki: „Jól vagyok!” Igazában nem tudtam, hogy mi baja van, sem az orvos, sem én, sem a nővér. Azt hiszem, nagyon szenvedett. Fájdalomcsillapítót sosem kért. Soha semmit. Úgy kellett kitalálni, hogy mi baja lehet.

Milyen magatartás jó a hozzátartozóknak? S az embernek saját magának? Ő mindenesetre saját magához, magatartásához, elképzeléséhez hű maradt az utolsó pillanatig. Halálos ágyán sem panaszkodott, egyszer hallottam a műtőből jajgatást. Az utolsó éjszaka rettenetes volt nekem. Ezenkívül soha nem jajgatott. „Barátaim a bölények”, ez a pár sora jut eszembe: „Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. Megállnak, megvárják, míg ellepi őket a hó.” 


 

*

Nehéz Kisoroszi Miklós nélkül. Az a valami, ami eltűnt vele együtt. Nem a magány, hanem az, hogy nincs. De tudom, hogy ha élne, most már nem tudnám öltöztetni, masszírozni, fürdetni, körmét levágni kezéről, lábáról, főzni, teríteni reggel, délben, este, úgy ültetni az asztalhoz, hogy picit elhúzom az asztalt, hátrább a széket, s amikor a szék elé állítottam, és ő belehuppanóban van, gyorsan egy kicsit alátolni, s aztán az asztalt eléhúzni. Kiszámított pillanatok, az erőnek az elosztása, az enyémnek és az övének. Ha csak kicsit vétek a mozdulattal, akkor úgy ül le, hogy félig ül a széken, tehát újból fölállítani, s úgy a székbe beültetni – akkor persze dühös. Az asztalon már ott legyen a tej, a fekete, a pirítós, a lágy tojás, a dzsem, a vaj, a sonka, a paprika s a paradicsom vagy valami más, amit éppen kíván. Ma már nem tudnám megtenni. Már a masszírozásban is nagyon elfáradnék. És segíteni fölállni? Ott is kifogni azt a pillanatot, amikor ő összeszedi az erejét, és emelkedni akar, s én abban a pillanatban emelem, ahogy a könyökétől fogva a két karjánál tartom. S akkor állva megkapaszkodik a székben – a magas támlájú székben, amin kellő teher van, nehogy leboruljon –, s úgy áll kapaszkodva, amíg rendbe teszem. És akkor megint le kell ülni, hogy segítsek a nadrágot, a pizsamanadrágot felhúzni, a háziköntöst feladni. Most már nem ilyen összerendezettek a mozdulataim. S ha eszembe jut, hogy fölszedtem a szőnyegeket, mert elbotlott? (Lassan mindet visszatettem.) Csúszásgátlót vettem, de már nem volt idő fölrakni, hamar kezdett erősen botlani. Most feltettem magamnak a csúszásgátlót. Kíváncsi vagyok, mikor kell fölszednem a szőnyegeket. Ez az öregség.


 

*

Álom. Megyek egy gyönyörű réten, jobbra sok-sok virág. Ott maradhatnék, de továbbmegyek a domboldalon. Kicsit mászom, nagyon gazdag és magas a fű, olyan magas, mintha nádas volna. De mégis óriási fűszálak, amelyek hullámzanak és meg is hajolnak. Mennyivel szebb volt a virágos rét, gondolom, miért is jöttem ide? Tudom, hogy följebb kellett másznom, ide kellett jönnöm. És ha ez nem is olyan színes és élvezetesen szép, ezt is meg kell ismerni. Érzem, hogy ez az álom ide tartozik.