Kovács András Ferenc

KAVAFISZ-ÁTIRATOK


 

A pincér – 1909 napjaiból


 

Alexandria nappalaiban, Alexandria éjszakáiban

mennyi a nyüzsgő szépség, átvonuló jelenés!


 

Régóta látom, gyakran hosszabban megfigyeltem őket:

lopva, kissé oldalvást pillantva, a kávéház

kifakult fényű, öreg falitükrében. (Valamikor

még velencei volt – néhol már vaksi, meghasadt.

Azt is ki kellene végre cserélni…)


 

Régóta látom őket: mindig ugyanúgy, mindig

ugyanannál a félreeső sarokasztalnál, mindig

ugyanabban az időben és viseltes ruhában, mindig

ugyanolyan mozdulatokkal beszélgetni vagy hallgatni.


 

Az idősebb a kopottabb, s megfontoltabb talán.

Róla tudom, hogy negyvenhat is elmúlt: megfáradt törzsvendég.

A másik akár fia is lehetne: friss, csupa tűz még…

Túl fiatal, csak huszonhárom, ha megvan – kettőjük közül

ő a komolytalanabb, de nyitottabb, szebb s ragyogóbb is!


 

„A meglett férfi és a megtöretlen ifjonc!” Így hívom

magamban őket… Enyhén összehajolnak, folyvást suttogva

beszélnek, föl-fölcsattannak, tán veszekednek is, de mindig

ugyanazt isszák, s ugyanúgy fújják ki a füstöt. A kézfejük,


 

régóta látom, egymás mellett fekszik az asztal kőlapján,

és térdük is, meg combjuk is, láttam, titokban, olykor

össze-összeér a kis asztal alatt… Ha jól emlékszem még,

mert harminc napja már, hogy elmaradtak, s nem jöttek többet

ők… Vajon mi lett velük? Mi történt? S hová tűnhettek végül


 

el, hová, a sok nyüzsgő szépség, átvonuló jelenés közt,

Alexandria nappalaiban, Alexandria éjszakáiban?


 

1909. július



Hermész szobra a fényben


 

Ez a gyönyörű, örökifjú, halhatatlannak alkotott

Hermész régről van itt veled. Remek tartásán, arcán,

rejtett mosolyán is meglátszik, hogy Alexandriából való:

valami hűvös, messzi fénysugár süt át fiatal testén,

valami végső s kezdeti meztelenség tündökölteti


 

minden parányi ízét, mindig mozdulni tetsző tagjait.

Ha lépne, folyton épp fölszállni látszana: csupasz, éjhideg

izzás, szinte szerelmes, hellén vágyakozás, láz ragyog át

a bőrén… Hogyan is szólíthatnád meg a szépet, a gyorsat,

a könnyűbokájút, a bánaton átsuhanót?… S miképpen


 

szólít meg ő majd, hangtalan, hajnal felé, ha hívnád,

némult magadban, hangtalan?… De mindig hívhatatlan

marad. Magadban ismered föl, mint a névtelen fényt:

a léleké s a szellemé egészen ő, a tűnő!


 

Ez a szép örökifjú, ez a halhatatlannak álmodott

Hermész régről van itt. Finom bokája villan, int, megérint

hűs ujjbegyével hangtalan: „Ne félj, barátom, foghatod kezem.”


 

1933. március 23. – április 19.