Joseph Conrad

A KATONA LELKE

Mann Lajos fordítása



 

A hosszú fehér bajszú öreg tiszt szabad utat engedett indulatának.

„Lehet, hogy maguknak, ifjoncoknak ennyi eszük van csak? Törölné le szájáról a tejfölt némelyikük, mielőtt ítélkezni kezd egy olyan nemzedék pár szerencsétlen leszakadottja fölött, amely annyit tett és annyit szenvedett a maga idejében!”

Miután hallgatósága kifejezte őszinte megbánását, a vén harcos megenyhült, de nem hagyta abba.

„Én is közéjük tartozom, a leszakadottak közé – folytatta békülékenyen. – És hogy mit tettünk mi? Mit vittünk véghez? Ő, a nagy Napóleon, egy falkányi nemzettel a háta mögött, nekünk rontott, hogy lepipálja a makedón Sándort. Mi puszta tereket állítottunk szembe a francia tombolással, majd szűnni nem akaró csatározásokba bocsátkoztunk velük, míg csak hadseregük önnön halottainak halmain nem kényszerült végül pihenőre térni állásaiban. És jött a moszkvai tűzfal. Az rájuk omlott.

Aztán elkezdődött a Grande Armée véget nem érő visszavonulása. Láttam, ahogy özönlik előre, mint a kísérteties bűnösök elátkozott menete a dantei Pokol legbelső, jeges bugyrában, amely egyre csak tágul reményvesztett tekintetük előtt.

Akik megmenekültek, azoknak bizonyára kétsoros patent szorította lelkét a test belsejébe, hogy kijuthassanak Oroszországból abban a sziklarepesztő fagyban. De a mi hibánknak tulajdonítani, hogy egy is megmenekült közülük, merő tudatlanság. Igen! A mi embereinket is erejüknek végső határáig juttatta a szenvedés. Orosz erejüknek végső határáig!

A lélek persze nem tört meg bennünk, és az ügyünk igaz ügy volt – szent ügy. De a szél ettől nem mardosta kevésbé az embereket és a lovakat.

A test gyönge. Akár jó a szándék, akár gonosz, az emberség adja meg az árát. Igen! Azért a pici faluért vívott csatában is, amelyről már meséltem maguknak, legalább annyira harcoltunk az öreg házak kínálta menedékért, mint azért, hogy győzzünk. S ugyanígy voltak vele a franciák.

Nem a dicsőség és nem a katonai cél volt ott a lényeg. A franciák tudták, hogy vissza kell vonulniuk hajnal előtt, és minekünk semmi kétségünk nem volt felőle, hogy ki fognak menni onnét. Ami a háborút illeti, nem akadt ott semmi harcra érdemes. A mi gyalogságunk és az övék mégis mint két vadmacska küzdött egymással, vagy mint két hős, ha így jobban tetszik, ott, a házak között, ahol »forrt a munka«, míg a tartalékok kint álltak összefagyva a viharos északi szélben, amely félelmetes sebességgel hajszolta a havat a földön és a nagy, sűrű felhőket az égen. Maga a lég kimondhatatlanul sötét volt a fehér földhöz képest. Sosem láttam Isten művét vészjóslóbbnak, mint azon a napon.

Nekünk, lovasoknak (csupán maroknyian voltunk) nem akadt egyéb dolgunk, mint hogy nekivessük hátunkat a szélnek, és felfogjunk néhány arra tévedt francia lövedéket. Elmondhatom maguknak, hogy azok voltak az utolsó lövések, amelyeket francia ágyúk lőállásokból leadtak. Azok az ágyúk többé nem mozdultak onnét. Másnap reggel ott találtuk őket sorsukra hagyva. De azon a délutánon még pokoli tüzet zúdítottak rohamozó hadoszlopunkra. A tomboló szél elvitte a füstöt, sőt a zajt is, de az egész francia frontvonal mentén láthattuk a lángnyelvek állandó villogását. Aztán egy hirtelen támadt hóvihar eltakart mindent, kivéve a fehér kavargáson átvillanó sötétvörös lángokat.

Időnként, amikor az arcvonal kitisztult, jobb felé egy szakadatlanul vonuló, sötét hadoszlopot láttunk: a Grande Armée roppant menekülő teste vánszorgott előre egész idő alatt, amíg tőlünk balra fültépő zajjal és tombolással folyt a küzdelem. A kegyetlenül kavargó hóvihar elsöpörte szemünk elől a halálnak és kétségbeesésnek ezt a látványát. S akkor a szél elállt, éppoly váratlanul, ahogyan reggel feltámadt.

Rögtön parancsot kaptunk, hogy támadjuk meg a visszavonuló hadoszlopot. Nem tudom, hogy miért, hacsak nem azért adtak valami munkát, hogy meg ne fagyjunk a nyeregben. Arcvonalunkkal féljobbra fordultunk, és megindultunk lépésben, hogy oldalba kapjuk azt a távoli, sötét vonalat. Délután fél három lehetett.

Tudniuk kell, hogy az én ezredem abban a hadjáratban addig soha nem került Napóleon vonulásának fő vonalába. A betörés kezdete óta eltelt hónapokban az a sereg, amelyikhez én tartoztam, Oudinot-val birkózott északon. Csak nem sokkal azelőtt jöttünk le, magunk előtt terelve őt a Berezinához.

Ez volt hát az első alkalom, hogy én és bajtársaim közelről láthattuk Napóleon Grande Armée-ját. Bámulatba ejtő s ijesztő látvány volt. Hallottam már róla másoktól, láttam belőle elkóborlókat: kisebb martalóc bandákat, hadifogolycsoportokat a távolban. De ez maga a fősereg volt! Vánszorgó, botorkáló, kiéhezett, félőrült tömeg. A mérföldnyi távolságban levő erdőből bújt elő, s az eleje belemosódott a síkság homályába. Ügetésben lovagoltunk neki – ez volt a legtöbb, ami lovainktól tellett –, s mint valami ingoványba, úgy ragadtunk bele az emberi masszába. Nem volt ellenállás. Hallottam pár lövést, talán féltucatnyit. Úgy látszott, hogy még az érzékelésük is beléjük fagyott. Volt időm jól körülnézni, mialatt századom élén lovagoltam. Nos, biztosíthatom önöket, hogy voltak a szélen haladók közt olyanok, akik annyira nem törődtek semmivel önnön nyomorúságukon kívül, hogy még csak a fejüket sem fordították felénk, amikor megrohantuk őket. Katonák!

Egyiküket feldöntötte szügyével a lovam. A szegény nyomorult, akinek összevissza tépett és pörzsölődött, kék dragonyosköpeny lógott a válláról, még csak ki sem nyújtotta kezét, hogy elkapja lovam kantárát és védekezzék. Csak ledőlt. Lovasaink szúrtak és vágtak. És hát eleinte persze magam is… Mit lehetett tenni! Az ellenség, az ellenség. Mégis valami émelyítő tiszteletféle lopakodott a szívembe. Nem volt felfordulás– csak valami panaszos, mély mormogás terült föléjük, amelyből időnként hangosabb kiáltások és nyögések szakadtak fel, miközben a tömeg lökdösődve, hullámozva haladt el előttünk, vakon és érzéketlenül. Égett rongyok és üszkösödő sebek szaga terjengett a levegőben. Lovam tántorgott a hömpölygő emberáradatban. De mindez olyan volt, mintha fémmel bevont testeket vagdaltunk volna, melyek nem éreznek. A behatolók! Igen… Elbánt már velük az Isten.

Megérintettem lovamat sarkantyúmmal, hogy kikeveredjünk. Tőlünk jobbra váratlan tolongás és valami ingerült sóhaj támadt, amint másik századunk is közéjük nyomult. Lovam megbotlott, és valaki megfogta a lábamat. Mivel nem szándékoztam kihúzatni magam a nyeregből, visszakézből lesújtottam, anélkül, hogy odanéztem volna. Kiáltást hallottam, s lábam kiszabadult.

És akkor, kis távolságra tőlem, egy beosztott tisztemet pillantottam meg. Tomasovnak hívták. Üveges tekintetű, sírból kikelt testek sokasága kavargott őrült mormogással a lova körül. Ő kiegyenesedve ült a nyergében, le sem nézve rájuk, s kardját lassan hüvelyébe süllyesztette.

Nos, ez a Tomasov szakállt hordott. Akkor persze mindannyiunknak szakálla nőtt. A körülmények, a kevés szabad idő, no meg a borotva hiánya is. Szó, ami szó, vadul néztünk ki azokban a felejthetetlen napokban, amelyeket sokan, de még milyen sokan nem éltek túl közülünk. Tudják, a mi veszteségeink is iszonyúak voltak. Igen, vadul néztünk ki. Des Russes sauvages – igaz?

Tehát szakállt hordott az a Tomasov, de nem nézett ki vadnak. Ő volt a legfiatalabb valamennyiünk közül. És ez valóban fiatalt jelentett. Távolabbról nézve elég katonásan festett azzal a mocsokkal, ami abban a hadjáratban valamennyiünk arcába beivódott. De ha elég közel ment hozzá az ember, s figyelmesen a szemébe nézett, az elárulta fiatalságát, noha nem volt már épp siheder.

Az a szempár kék volt, akárcsak az őszi ég; amellett álmodozó és vidám – ártatlan, hiszékeny szempár. Szép, szőke hajkorona díszítette homlokát – aranydiadém, ahogy az ember normális időkben mondaná.

Bizonyára azt gondolják, úgy beszélek róla, mint valami regényhősről. Ám ez semmi ahhoz képest, amit az adjutáns fedezett fel rajta. Azt fedezte fel, hogy – mondjon bárki bármit – Tomasovnak »szerelmetes ajka« van. Ha ezt arra értette az adjutáns, hogy szép a szája, hát az elég szép volt, ám ő azért mondta ezt, hogy vigyort keltsen. Nem volt valami gyöngéd fickó a mi adjutánsunk. »Nézzétek azt a szerelmetes ajkat!« – kiáltott fel nemegyszer jó hangosan, mialatt Tomasov beszélt.

Tomasov az ilyesmitől nem volt épp elragadtatva. De hát bizonyos mértékig maga is alapot adott az efféle élcelődésre jellemének ama tartós hajlandóságánál fogva, amelyet a szerelem szenvedélye iránt tanúsított. Bár az talán nem is olyan ritka dolog, mint amilyennek képzelni látszott. Hogy a bajtársak mégis elviselték áradozásait, az abból származott, hogy azok Franciaországhoz, Párizshoz kapcsolódtak!

Maguk, mostani nemzedék, föl sem tudják fogni, hogy micsoda nimbusza volt akkoriban ezeknek a neveknek világszerte. Párizs volt a csodák netovábbja minden képzelettel megáldott emberi lény számára. Legtöbbünk fiatal volt és jó családból való, de csak nemrég hagyta el ősei vidéki fészkét. Szerény szolgái voltunk Istennek, falusiak, ha szabad így mondanom. Így hát nagyon is készségesen hallgattuk Tomasov bajtársunk franciaországi történeteit. Tomasov Párizsba küldött diplomáciai küldöttségünk tagja volt a háború előtti évben. Valószínűleg magas protekció révén, de az is meglehet, hogy puszta szerencséből. Nem hinném, hogy túlságosan hasznos tagja volt a missziónak, lévén fiatal és teljesen tapasztalatlan. És Párizsban töltött idejével láthatóan szabadon rendelkezett. Arra használta, hogy szerelembe essék, és meg is maradjon benne, ápolja, és valamiképp szavaival is csak akörül forogjon.

Így puszta emléknél többet hozott haza magával Franciaországból. Az emlék illékony dolog. Meg lehet hamisítani, el lehet törölni, kétségbe is lehet vonni. Igen! Én is kétségbe vonom néha, hogy magam is jártam Párizsban annak idején. S az oda vezető hosszú út, amelynek állomásai ütközetek voltak, még hihetetlenebbé tenné, ha nincs ez a muskétagolyó, amelyet az óta a kis lovassági affér óta hordok magamban, amire Sziléziában került sor a lipcsei csata kezdetén.

A szerelem élményei azonban bizonyára mélyebb nyomot hagynak, mint a veszedeleméi. A szerelemből nem űz csúfot az ember, mint én a veszedelemből. Annál becsesebb, személyesebb és meghittebb. És ne feledjék el, hogy Tomasov számára mindez friss volt még. Három hónap sem telt még el Franciaországból való visszatérte óta, amikor kitört a háború.

Szíve, elméje még tele volt az ottani élménnyel. Valósággal lenyűgözte őt, és volt annyira egyszerű lélek, hogy hagyja megjelenni szavaiban is. Afféle kiváltságos személynek érezte magát; nem azért, mivel egy asszony kedvtelve nézett rá, hanem egyszerűen azért – hogy is mondjam csak –, azért a csodálatos ragyogásért, amit a nő iránti imádat gyújtott ki benne, mintha maga az ég ajándékozta volna meg ezzel.

Ó, igen, nagyon egyszerű lélek volt. Kedves fiatalember, de nem bolond; s ezzel együtt végtelenül tapasztalatlan, gyanútlan és meggondolatlan. Vidéken lehet látni hasonlót itt-ott. Volt benne valami költészetféle is. Csak amolyan természetéből folyó, mindenestül őrá szabott, nem tanult. Úgy gondolom, Ádám apánkban lehetett ilyen természet adta költészet. A többi: un Russe sauvage – ahogy a franciák hívnak olykor bennünket –, de nem az a fajta, amelyik faggyúgyertyát fogyaszt csemegének – ahogy ők képzelik rólunk. Ami az asszonyt, a francia asszonyt illeti, nos, őt, bár magam is jártam Franciaországban százezer orosszal együtt, sohasem láttam. Nagyon valószínű, hogy nem volt Párizsban akkor. S azonkívül sem olyan volt, akinek az ajtajai megnyílnak a magamfajta egyszerű fickók előtt. Azt hiszem, értik. Aranyozott szalonokba sose vitt az utam. Nem tudom maguknak elmesélni, milyen volt a külseje, ami elég különös, ha meggondoljuk, hogy én voltam – ha szabad ezzel dicsekednem – Tomasov legfőbb bizalmasa.

Mások előtt nagyon hamar elszégyellte magát beszéd közben. Gondolom, sértették érzékenységét a tábortűz melletti megjegyzések. Engem azonban közel engedett magához, és nekem hűségesen szót kellett fogadnom. Nem várhatja el az ember komolyan egy Tomasov fajtájú fiatalembertől, hogy végképp ne szóljon egy szót sem; én pedig – azt hiszem, ezt nehezen hiszik el nekem – meglehetősen hallgatag természetű valaki vagyok.

Minden bizonnyal a hallgatagságomat találta rokonszenvesnek. Regimentünk egész szeptember folyamán falvakban szállásolta el magát, így könnyebb napokat éltünk. Akkor hallottam a legtöbbjét annak – amit nem lehet történetnek mondani. A történet, amely a fejemben jár, nem ez. Ezt inkább csak áradozásnak nevezném.

Talán egész órát is elüldögéltem szótlanul, hallgatva Tomasov túlfűtött szavait. És csöndben maradtam azután is, hogy befejezte. Ez a csend keltette aztán azt a komoly, ünnepi hatást, ami úgy hiszem, hogy valamiképp tetszett Tomasovnak.

A hölgy persze nem afféle első fiatalságát élő asszony volt. Özvegy lehetett. Én mindenesetre sohasem hallottam, hogy Tomasov megemlítette volna a férjét. Igen előkelő szalont tartott; társasági központot, amelyet királynőként uralt, nagy pompával.

Valahogy úgy képzelem, hogy az az udvartartás főleg férfiakból állt. De meg kell mondanom, hogy Tomasov az efféle részleteket jól kirekesztette meséjéből. Szavamra, nem tudom, sötét haja volt-e a hölgynek vagy szőke, barna szeme volt-e vagy kék, milyen termete volt, milyen vonásai, milyen arcszíne. Szerelme magasan a puszta fizikai benyomások fölött szárnyalt. Sosem írta le őt nekem a szokásos kifejezésekkel, arra azonban kész volt megesküdni, hogy ahol a hölgy megjelent, ott minden gondolat és érzés kizárólag körülötte forgott. Olyan asszony volt. Csodálatos társalgások folytak szalonjában mindenféle tárgyról, de ő áradt mindegyikből, mint valami misztikus zeneköltemény, az igazi szépség követelése, hatalma, zsarnoksága. Így hát nyilvánvalóan szép volt az asszony. Kiragadta mind a véle beszélőket abból, ami fontos volt az életükben, sőt a hiábavalóságaikból is. Titkos gyönyörűség volt, és titkos gyötrelem. Minden férfin, aki rápillantott, erőt vett a borongás, mintha beléhasított volna a gondolat, hogy elvesztegette addigi életét. Maga volt az öröm és a boldogság sejtelme, és csak bánatot és kínt hozott a férfiak szívére.

Egyszóval bizonyára rendkívüli asszony volt, vagy ha nem, hát Tomasov volt rendkívül fiatal fickó, hogy így érezzen iránta, és így beszéljen róla. Mondtam már, hogy volt benne egy adag költészet, és szavai mindezzel együtt meglehetősen igaznak tűntek. Alighanem varázslatos asszony lehetett, messze túl azon, amivel a mindennapi ember találkozik. A költők valahogyan közel kerülnek az igazsághoz – ezt nem lehet letagadni.

Az én fogalmazásomban semmi költészet nincs, tudom, de nekem is megvan a józan eszem, s nincs kétségem afelől, hogy a hölgy nyájas volt a fiatalemberhez, ha már egyszer megtalálta az utat a szalonjába. Az igazi csoda az, hogy bejutott oda. De hát bejutott az ártatlan, és előkelő társaságban találta magát, tekintélyes állásokat betöltő férfiak között. Tudják, mit jelent ez: vastag derekak, kopasz fejek, s fogak, melyek voltaképp nincsenek is – ahogy némely szatíraíró fogalmaz. Képzeljenek közéjük egy helyes fiút; olyan frisset, egyszerűt, mint a fáról szedett alma; egy szerény, jóképű, áhítatos lelkű barbárt. Szavamra! Micsoda különbség! Micsoda felüdülés az elfásult érzékeknek! És hozzá még az a kis költészet a természetében, amely még az együgyűt is megóvja attól, hogy bolondnak nézzék.

Jámbor, vakon engedelmeskedő, hívő rabszolga lett. Jutalma az volt, hogy rámosolyogtak, és idővel bejutott a ház bizalmasai közé. A mesterkéletlen, fiatal barbár bizonyára szórakoztatta a ház kifinomult asszonyát. Talán – mert nem evett faggyúgyertyát – valami gyöngédségi igényét is kielégítette a hölgynek. Tudják, sokféle gyöngédségre képesek a magas kultúrájú asszonyok. Az okos és képzeletdús, nem pedig a szenvedélyes asszonyokról beszélek, azt hiszem, értik. De hát ki tud szükségleteik és szeszélyeik mélyére hatolni? Legtöbbnyire maguk sincsenek tisztában lelkük mélyéből fakadó hangulataikkal, s egyik tévedésből a másikba esnek, olykor katasztrofális következményekkel. S akkor ki van jobban meglepve náluk? Tomasov esete azonban egészen idilli volt a maga nemében. Az elegáns világ élvezte a dolgot. Odaadása egyféle társadalmi sikert hozott számára. Ám ő ezt észre sem vette. Ott volt a maga egyetlen istensége, és ott volt a szentély, ahová néki a hivatalos fogadóóráktól független bejárása volt.

Bőségesen élt is ennek a kivételezettségnek az előnyeivel. Említettem már, hogy nem voltak hivatali teendői. A katonai küldöttség főként afféle udvariassági gesztusnak számított, lévén, hogy vezetője Sándor cárunk személyes barátja volt, és ő is kizárólag társasági sikerekre törekedett – a jelek szerint. A jelek szerint.

Egyik délután Tomasov a szokottnál korábban látogatta meg ábrándjainak úrnőjét. A hölgyet nem találta egyedül. Egy férfi volt nála; nem a vastag derekú, kopasz fejű személyiségek egyike, hanem valaki hozzá hasonló; egy harminc körüli francia tiszt, aki bizonyos fokig szintén kivételes bizalmat élvezett. Tomasov nem volt féltékeny rá. Ilyen érzés önteltségnek hatott volna az egyszerű fickó szemében.

Ellenkezőleg, csodálta a tisztet. Maguknak sejtelmük sincs róla, hogy a francia katonáknak mekkora tekintélyük volt akkoriban, főként mielőttünk, orosz katonák előtt, akik talán keményebben ellenálltunk nekik, mint a többiek. Győzelem ragyogott a homlokukon, úgy látszott, hogy egyszer s mindenkorra. Emberfelettiek lehettek volna, ha nincsenek annyira tudatában ennek. De jó bajtársak voltak, és valami testvéri érzést tápláltak magukban mindenki iránt, aki fegyvert visel, még ha ellenük is.

S ő nagyszerű példa volt erre: vezérkari tiszt s férfi a legjobb társaságból. Erőteljes felépítésű volt és merőben férfias, noha olyan ápolt, mint egy asszony. A világfi előzékeny higgadtsága jellemezte. Homlokának alabástromfehérsége megkapó ellentétben állott egészséges arcszínével.

Hogy ő féltékeny volt-e Tomasovra, nem tudom, de gyanítom, hogy kissé bosszanthatta őt, mint az érzelmes rend két lábon járó képtelensége. De ezek a világfiak kifürkészhetetlenek, és ő láthatólag vette magának a fáradságot, hogy Tomasov létezését a feltétlenül szükségesnél is kézzelfoghatóbban elismerje. Egyszer vagy kétszer hasznos nagyvilági tanácsot is adott neki, az elképzelhető legnagyobb tapintattal. Tomasovot teljesen lenyűgözte a jóindulatnak ez a szembeszökő bizonyítéka a legjobb társaság hideg máza alatt.

Tomasov, miután bevezették a petit salonba, ott találta ezt a tökéletes két embert egymás mellett ülve a kanapén, és az volt az érzése, hogy valamilyen különleges társalgást szakított félbe. Úgy találta, különösen néznek rá, de nem adták tudtára, hogy alkalmatlan. Egy kis idő múltán így szólott a hölgy a tiszthez, akinek De Castel volt a neve: »Azt szeretném, ha odafáradna, és tisztázná, hogy mi a teljes igazság ezzel a híreszteléssel kapcsolatban.«

»Ez jóval több puszta híresztelésnél« – jegyezte meg a tiszt. De engedelmesen fölállt, és távozott. A hölgy Tomasovhoz fordult, és így szólt: »Maga maradjon velem!«

Ez a kifejezett parancs végtelenül boldoggá tette, bár, ami azt illeti, nem is gondolt távozásra.

A hölgy kedves pillantásokkal nézte őt, amitől valami izzást és tágulást érzett a mellkasában. Gyönyörűséges érzés volt ez, még ha elakadt is tőle olykor-olykor a lélegzete. Révülten itta be a hölgy nyugodt, elragadó hangját, amely tele volt ártatlan vidámsággal és a lélek békéjével. Úgy érezte, hogy lángot vet szenvedélye, és kéken izzó lángnyelvekkel vonja be a hölgyet tetőtől talpig s a feje fölött, míg a hölgy lelke mint nagy fehér rózsa nyugszik a tűz közepén…

Hm, ez jó. Sok efféle dolgot mondott énnekem, de ez az egy, amit megjegyeztem. Ő maga mindenre emlékezett, mert azok voltak az utolsó emlékei arról az asszonyról. Utoljára látta őt, bár akkor még nem tudta ezt.

Monsieur De Castel visszatért, betörve az igézetnek ama légkörébe, amelyet Tomasov olyan tökéletes önkívülettel ivott magába, hogy a külső világról tudomást sem vett. Tomasovot minden igyekezete ellenére lenyűgözte a tiszt mozdulatainak választékossága, modorának könnyedsége, minden általa ismert férfinál felsőbbrendű volta, és szenvedett ettől. Úgy tűnt neki, hogy az a két ragyogó lény ott a kanapén egymásnak teremtődött. De Castel, miután leült a hölgy mellé, ezeket a szavakat mormogta neki diszkréten:
»A legkisebb kétség sem fér hozzá, hogy igaz.« És akkor mindketten Tomasovra néztek. Miután ily kíméletlen módon kiragadták őt az igézetből, Tomasov magára eszmélt, és valami szégyenérzés kerítette hatalmába. Ült, és félszeg mosollyal nézett vissza rájuk.

A hölgy, anélkül, hogy levette volna szemét az elvörösödő Tomasovról, megszólalt, tőle szokatlan, ábrándos komolysággal:

»Szeretném megtudni, hogy a maga nagylelkűsége folt nélküli-e. A szerelem csak a legmagasabb fokon lehet forrása minden tökéletességnek.«

Tomasov tágra nyitotta a szemét a csodálkozástól: mintha a hölgy ajkáról igazgyöngyök peregtek volna alá. Ezt a kijelentést azonban nem a primitív orosz fiatalembernek címezték, hanem a világ legtökéletesebbre csiszolt férfijának, De Castelnek. Tomasov nem láthatta, milyen hatást gyakorolt rá, mert a francia tiszt lehorgasztotta a fejét, és úgy ült ott, bámulnivalóan kifényezett csizmáit nézve.

A hölgy részvevő hangon kérdezte:

»Kétségei vannak?«

De Castel, anélkül, hogy felnézett volna, ezt mormogta: »Csinos kis becsületügy kerekedhet ki belőle.«

A hölgy élénken válaszolta: »Ami kétségkívül művi dolog. Nekem csak a természetes érzések számítanak. Semmi másban nem hiszek. De talán a lelkiismerete…«

A férfi félbeszakította: »Szó sincs róla. Az én lelkiismeretem nem gyermekes. Azoknak az embereknek a sorsa katonailag közömbös számunkra. Mit tudnak ártani? Franciaország ügye legyőzhetetlen.«

»Akkor hát…« – szólt a hölgy jelentőségteljesen, és fölemelkedett a kanapéról. Tomasov sietve követte példájukat. Szenvedett a teljes szellemi sötétség állapotától. Mialatt ajkához emelte a hölgy fehér kezét, hallotta, amint a francia tiszt észrevehető nyomatékkal mondja: »Hogyha katonalélek lakozik benne (abban az időben, tudják, valóban így beszéltek), hogyha katonalélek lakozik benne, akkor az ön lába elé kellene borulnia hálából.«

Tomasov úgy érezte, hogy még mélyebb sötétségbe zuhant, mint korábban. Követte a francia tisztet ki a szobából és ki a házból, mivel az volt az érzése, hogy ezt várják tőle.

Alkonyodott már, az idő rossz volt, és az utcák teljesen kihaltak. A francia furcsán lődörögve ment, és Tomasov is vele lődörgött türelmesen. Sosem volt sürgős neki, hogy távolabb kerüljön attól a háztól, amelyben a hölgy lakott. Azonkívül valami csodálatos dolog történt vele: a kéz, amelyet ujjvégeinél fogva tiszteletteljesen megemelt, az ajkához nyomódott. Titkos kegyben részesült! Csaknem megrémült. Forogni kezdett vele a világ, és még mindig alig csillapult. De Castel hirtelen megállt a csendes utca sarkán.

»Nem nagyon szeretnék önnel együtt mutatkozni a kivilágított főutcán, Tomasov úr« – mondta különös, komor hangon.

»Miért?« – kérdezte a fiatalember, túlságosan megriadva ahhoz, hogy megsértődjék.

»Okosságból – felelte a másik kurtán. – Ezért itt most elválunk, de mielőtt elválnánk, elmondok önnek valamit, aminek a fontosságát azonnal meg fogja érteni.«

Jegyezzék meg, kérem, hogy ez 1812 egyik március végi estéje volt. Már hosszabb ideje beszéltek az Oroszország és Franciaország közötti, egyre növekvő elhidegülésről. A szalonokban egyre hangosabban suttogták a háború szót, és végül hivatalos körökben is hallható lett. Erre aztán a párizsi rendőrség fölfedezte, hogy a mi katonai attasénk megvesztegetett néhány hivatalnokot a hadügyminisztériumban, és igen fontos, bizalmas iratokat kapott tőlük. A nyomorult emberek (ketten voltak) bevallották bűnüket, és még aznap éjjel főbe lövik majd őket. Holnapra az egész város beszélni fog az afférról. De a legrosszabb az, hogy Napóleon császár éktelen haragra gerjedt a leleplezés hallatán, és elhatározta, hogy letartóztatja az orosz attasét.

Ez volt De Castel közlendője; és bár halk hangon beszélt, Tomasovot a hang úgy érte, mint valami hatalmas robaj.

»Letartóztatja« – mormogta vigasztalanul.

»Igen, és politikai fogolyként őrizteti összes kísérőjével együtt…«

A francia tiszt megragadta Tomasov karját a könyöke fölött, és keményen megszorította.

»És Franciaországban őrizteti« – ismételte meg Tomasov füléhez hajolva, majd eleresztve őt, hátrált egy lépést, és hallgatott.

»És ön, ön az, aki ezt elárulja nekem!« – kiáltott fel Tomasov a hála tetőfokán, ami aligha lehetett nagyobb, mint csodálkozása a leendő ellenség nagylelkűsége fölött. Tehetett volna testvér többet érte? Kereste, hogy hogyan ragadhatná meg a francia tiszt kezét, de az szorosan a köpenyébe burkolózott. Bizonyára nem vette észre a sötétben a kísérletet. Hátrébb húzódott egy kicsit, és egy világfi tökéletesen higgadt hangján, mintha kártyaasztalon vagy hasonlón szólna át, felhívta Tomasov figyelmét, hogy amennyiben hasznát akarja venni a figyelmeztetésnek, úgy drágák a percek.

»Valóban azok – hagyta helyben a megriadt Tomasov. – Viszontlátásra hát! Nem találok nagylelkűségéhez méltó köszönő szavakat, de ha valaha is alkalmam lesz rá, esküszöm, hogy rendelkezhet életemmel…«

Ám a francia elhúzódott, és már el is tűnt a sötét, magányos utcában. Tomasov egyedül maradt, és akkor nem vesztegette tovább annak az estének drága perceit.

Látják, hogy az emberek puszta pletykálkodása és üres beszéde hogy válik történelemmé? Ha megnézik annak az időnek memoárjait, mindegyikben azt olvashatják, hogy attasénkat egy magas állású hölgy figyelmeztette, aki a szeretője volt. Köztudomású persze, hogy sikerei voltak a legmagasabb körökhöz tartozó asszonyok körében, de az igazság az, hogy a figyelmeztető személy nem más volt, mint a mi szerény Tomasovunk, a szerelmesnek egész más fajtája, mint ő.

Ez hát a titka, hogyan menekült meg uralkodónk képviselője a letartóztatástól. Ő és egész hivatalos kísérete szerencsésen kijutott Franciaországból – mondják a történelmi beszámolók. És abban a kíséretben persze ott volt a mi Tomasovunk. Katonalélek lakozott benne, hogy a francia tiszt kifejezésével éljek. És mi lehetett volna vigasztalanabb egy ilyen lelkű férfi számára, mint fogságba esni a háború előestéjén, elszakadni vésszel küzdő hazájától, a bajtársi családtól, a szolgálattól, tisztességtől és – igen – a dicsőségtől is.

Tomasov a puszta gondolatába is beleborzadt annak az erkölcsi gyötrelemnek, amitől megmenekült, és szívében határtalan hálát érzett az iránt a két ember iránt, akik megmentették őt ettől a kegyetlen megpróbáltatástól. Csodálnivalóak voltak. Számára a szerelem és a barátság csupán kivetülése volt a legmagasabb rendű tökéletességnek. Ő mindezek mintaképeit megtalálta személyükben, és szinte kultikus tisztelettel vette körül őket. Ez, bármilyen nagy hazafi volt is, általában kihatott a franciákhoz való viszonyára. Hazájának megtámadása természetesen felháborodást váltott ki belőle, de ebben a felháborodásban nem volt személyes ellenszenv. Alapvetően finom természet volt. Szenvedett a maga körül látott, megdöbbentő emberi szenvedéstől. Igen, a maga férfias módján tele volt részvéttel az emberi nyomorúság minden fajtája iránt.

Az övénél kevésbé finom lelkek félreértették ezt. Az Emberbarát Tomasov gúnynevet ragasztották rá a regimentben.

Nem sértette őt a gúnynév. Semmiféle összeférhetetlenség nincs az emberiesség és a katonalélek között. Az olyan emberek, akikben nincs részvét, civilek: kormányzati tisztviselők, kereskedők és hasonlók. Ami pedig azt a sok vérszomjas beszédet illeti, amelyeket jóravaló emberektől hallani háborús időkben – nos hát a nyelv legjobb esetben is rakoncátlan testrészecske, és mikor valami izgalmi állapot áll be, nincs fék, amely mérsékelje bősz aktivitását.

Így aztán nem voltam nagyon meglepődve, amikor azt láttam, hogy a mi Tomasovunk lassan a hüvelyébe csúsztatja kardját, mondhatnánk, a csata kellős közepén. Azután is hallgatag maradt, hogy ellovagoltunk onnan. Általában nem volt beszédes, de most nyilvánvaló volt, hogy a Grande Armée olyan mélyen érintette őt, ahogyan semmi más látvány a földön. Én magam mindig meglehetősen kemény valaki voltam, s lám, most én is… hát még az a fickó azzal a költői természettel! Elképzelhetik, hogy mi ment végbe benne. Lovagoltunk egymás oldalán, és nem nyitottuk szóra szánkat. Erre egyszerűen nem voltak szavak.

Az erdő sarkán ütöttük fel szabadtéri táborunkat, hogy lovaink némi oltalomhoz jussanak. Ám a heves szél éppoly hirtelen elállt, amilyen hirtelen támadt, és az országra nagy téli csönd borult a Baltitól a Fekete-tengerig. Az ember valahogy úgy érezte, hogy a hideg élettelen tömege a csillagokig ér föl.

Embereink tüzeket gyújtottak tisztjeiknek, és eltisztították a havat körülöttük. Nagy rönkökből ülőhelyeket csináltunk. Meglehetősen tűrhető tábor volt az egészében, ha nem töltötte is be diadalmámor. Később arra is sor került, de ott akkor reánk nehezült a zord és terhes kötelesség.

Az én tüzem körül hárman ültünk. A harmadik az adjutáns volt. Talán jóindulatú fickó, de nem olyan kellemes, amilyen akkor lehetett volna, ha kevésbé érdes a modora és kevésbé nyers felfogású. Úgy gondolkodott az emberi viselkedésről, mintha az ember olyan egyszerű valami volna, mint, mondjuk, két keresztbe fektetett pálcika, holott az ember sokkal inkább a tengerhez hasonlítható, amelynek mozgásai túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy megmagyarázzuk, és amelynek mélye csak az isten tudja, mit okád ki bármely pillanatban.

Beszélgettünk egy kicsit arról a feladatról. Nem sokat. Az ilyen dolgokból nem alakul ki társalgás. Tomasov mormogott néhány szót valami közönséges mészárlásról. Nekem nem volt mondanivalóm. Amint mondtam, igen hamar engedtem, hogy kardom dologtalanul lógjon le csuklómról. Az a kiéhezett tömeg még csak meg sem próbált védekezni. Épp csak néhány lövés. Két sebesültünk volt. Kettő!… És Napóleon Grande Armée-jának fő hadoszlopát támadtuk meg. Tomasov fáradtan mormogta: »Mi értelme volt ennek?« Nem kívántam vitatkozni, hát csak ennyit mormogtam: »Áh, igen!« De az adjutáns bántóan közbevágott: »Nos, fölmelegítette az embereket egy kicsit. Engem fölmelegített. Ennyi bőven elegendő oknak. De hát a mi Tomasovunk nagy emberbarát! És amellett bele is szeretett egy francia nőbe, azért is sajnálja őket. Semmi baj, fiam, Párizs felé tartunk már, így hamarosan viszontlátja őt!« Egyike volt ez szokásos és, ahogy hittük, bolond beszédeinek. Nem volt közöttünk, aki azt ne hitte volna, hogy Párizsba csak évek múltán juthatunk el. Évek múltán. És lám! Nem egészen tizennyolc hónappal később jó kis summa pénzt játszottam el a Palais Royalban.

Mivel az igazság gyakran képtelenebb, mint bármi a világon, nemegyszer a bolondok hibáznak rá. Nem gondolnám, hogy az adjutánsunk hitte is, amit mond. Ő csak Tomasovot akarta egy kicsit bosszantani, megszokásból. Mi persze nem szóltunk semmit, így azután tenyerébe hajtotta fejét, és szundikálni kezdett, ott, a farönkön ülve, a tűzzel szemben. Lovasságunk a sereg jobbszárnyának legszélén helyezkedett el, és be kell vallanom, hogy eléggé pocsékul őrködött. Erre az időre minden bizonytalanságérzésünk elmúlt. Ám azért továbbra is csak úgy tettünk, mintha valahogyan végeznénk a dolgunk. Nemsokára egy lovas érkezett egy vezeték lóval, Tomasov mereven fölkapaszkodott rá, és elindult, hogy körbejárja a külső őrhelyeket. A tökéletesen haszontalan külső posztokat.

Az éjszaka csöndes volt, csak a tábortűz ropogását lehetett hallani. A dühödt szél magasan a föld fölé emelkedett, s finom lehelet sem hallatszott belőle. Csak a telihold úszott rohanva az égen, majd hirtelen megállt, és mozdulatlanul függött fejünk fölött. Emlékszem, amint szőrös arcomat felé emeltem egy pillanatra. Akkor, úgy gondolom, én is elszunnyadtam kétrét görnyedve a farönkön, szemben a hevesen lobogó tűzzel.

Tudják, milyen változékony az ilyen szendergés. Egyik pillanatban belehull az ember egy szakadékba, a másikban újra itt van a világban, amelyet túl mélynek érez ahhoz, hogy bármilyen zaj elérje az utolsó ítélet harsonáján kívül. Aztán elmegy újra. Úgy érzi, hogy a lelke is feneketlen gödörbe zuhan. És megint vissza a megriadt öntudatba. Egy rémálom kegyetlen színjátéka zajlik. Itt is, ott is csupa gyötrelem. De amikor a legényem megállt előttem, váltig ismételgetve, hogy »Nem kegyeskedne nagyságod enni?… Nem kegyeskedne nagyságod enni?…«, akkor sikerült el nem engednem… el nem engednem azt az ásítozó öntudatot. Kormos fazekat nyújtott felém valami vízben főtt kásával és egy csipetnyi sóval. Egy fakanál volt beleszúrva.

Abban az időben az volt az egyetlen ellátmány, amelyet rendszeresen kaptunk. Merő csirkeeledel, a fene egye meg! Hanem az orosz katona csodálatos. Igen, az én emberem ott várakozott, amíg én lakmároztam, aztán elment az üres fazékkal.

Már nem voltam álmos. Csakugyan, a létezésnek valamilyen felfokozott tudatállapotával ébredtem, amely túlterjedt közvetlen környezetemen. Az ilyenek csak kivételes pillanatai az emberfajta életének, mondhatom örömmel. Egész roppant kiterjedésében éreztem a hóval borított föld meghitt közelségét, melyen nem volt egyéb látvány, mint a fák gyertyaszál törzsükkel és halotti levélzetükkel; és az általános gyásznak eme pompájában hallani véltem az élettelen természet ölében halálba hulló emberiség sóhaját. Franciák voltak. Nem gyűlöltük őket, nem gyűlöltek minket: egymástól távol léteztünk. És egyszerre csak ide özönlöttek fegyverrel a kézben, nem félve az Istent, s egyéb nemzeteket is hozva magukkal, hogy mindannyian itt pusztuljanak el együtt, az átfagyott testek hosszú menetében. Magam előtt láttam ezt a menetet: kicsi sötét buckák szánni való sokasága, elnyúlva a holdfény alatt a világos, csendes és irgalmatlan levegőben – iszonyú békében.

Talán csodálkoznak, hogy minderre ilyen jól emlékszem. Mi egy múló érzelem vagy egy félig kialakult gondolat, hogy ennyi év múlva is megmaradjon az ember tünékeny, jelentéktelen kis életében? De ami úgy belevéste emlékezetembe az engem azon az estén eltöltő érzést, hogy a legfinomabb árnyalat is feledhetetlen maradt, az egy különös, végzetes esemény volt, egy életen át el nem felejthető esemény, amint majd látni fogják.

Nem hinném, hogy öt percnél régebben időzhettem azok közt a gondolatok között, amikor valami arra késztetett, hogy nézzek hátra a vállamon keresztül. Azt sem hinném, hogy valami zaj volt az oka, a hó minden zajt elnémított. De kellett hogy okozza valami, valami olyan jel, amely a tudatomig eljutott. Mindenesetre megfordítottam a fejemet, és ott láttam a felém közelgő eseményt, anélkül, hogy tudtam vagy a legcsekélyebb előérzetem lett volna róla. Annyit láttam, hogy a távolból két alak közeledik a holdfényben. Egyikük a mi Tomasovunk volt. Az a sötét massza pedig mögötte, ami keresztülhaladt a látóteremen, a két ló volt, melyeket a legénye elvezetett. Tomasovnak nagyon jól fel lehetett ismerni a külsejét: hosszú csizmák és magas, csúcsos kámzsában végződő termet. De oldalán egy másik alak is közeledett. Először nem akartam hinni a szememnek. Elképesztő volt. Forgóval díszített sisak fénylett a fején, teste fehér köpenybe burkolózott. Az a köpeny nem volt olyan fehér, mint a hó. A világon semmi sem olyan. Inkább ködfehér volt, és végtelenül kísértetiesen s marconán hatott. Olyan volt, mintha Tomasov a Hadistent fogta volna el. Azonnal láttam, hogy karjánál fogva vezeti azt a tündöklő jelenséget. Aztán azt is észrevettem, hogy támogatja. Amíg én egyre csak bámultam őket, ők közelebb kúsztak – mert valóban kúszás volt az –, végül bekúsztak a tábortűz fényébe, és bejöttek a farönk mögé, amelyen ültem. A láng játszani kezdett a sisakon. A végletekig elnyűtt sisak volt, s alatta a fagy marta, sebhelyekkel teli arcot rongyos prém keretezte. Nem a Hadisten volt ez, csak egy francia tiszt. A nagy fehér vértes köpeny el volt tépve, meg volt perzselődve, és tele volt lyukkal. Lábát ócska birkabőrökbe bugyolálta csizmájának maradványai fölött. Éktelenül néztek ki, és csak támolygott bennük, mialatt Tomasov tartotta, és a legnagyobb óvatossággal leeresztette a farönkre, amelyen ültem.

Elképedésem nem ismert határt.

»Foglyot hoztál be!« – mondtam Tomasovnak, mintha nem tudnám elhinni, amit látok.

Meg kell érteniük, hogy mi nem ejtettünk foglyokat, csak nagyobb egységekben. Mi értelme lett volna? Kozákjaink vagy leöldösték a leszakadtakat, vagy magukra hagyták őket, ahogy itt is történt. A végeredmény mindkét esetben ugyanaz volt.

Tomasov feldúlt arccal fordult felém:

»Felugrott a földről valahol, amikor elhagytam a külső őrhelyet – mondta. – Azt hiszem, hogy egyenesen felém tartott, mivel vakon belesétált a lovamba. Megragadta a lábszáram, és azután természetesen már egy legényünk sem merészelt hozzányúlni.«

»Hajszálon múlt, hogy megmenekült« – mondtam.

»Nem méltányolta – felelte Tomasov, még kétségbeesettebben tekintve rám, mint előbb. – Úgy jött idáig, hogy fogta a kengyelszíjamat. Azért jöttem vissza ilyen sokára. Azt mondta nekem, hogy törzskari tiszt, aztán olyan hangon, amilyenen csak a kárhozottak szólnak, károgva a dühtől és a kíntól, azt mondta, szívességet akar kérni tőlem. Egy végső szívességet. Megértettem-e, kérdezte valami ördögi suttogással.

’Persze hogy megértettem – válaszoltam. Azt mondtam: – Oui, je vous comprends.

’Akkor – mondta – tegye meg! Máris! Azonnal, ha van szívében irgalom!’«

Tomasov elhallgatott, és különös tekintettel bámult rám a fogoly feje fölött.

Megkérdeztem: »Hogy értette ezt?«

»Én is ezt kérdeztem tőle – válaszolta Tomasov kába hangon. – És ő azt felelte, arra kér engem, hogy legyek szíves, lőjem főbe őt. Mint bajtársa, mondta. Mint egy érző ember, mint egy… mint egy emberséges ember.«

A fogoly csak ült közöttünk összeszabdalt, iszonyú múmiaarccal, mint marcona madárijesztő, mint rongyos, mocskos rém, szörnyű, eleven szemmel, mely teli volt életerővel, olthatatlan tűzzel egy szörnyű, nyomorúságos testben, egy csontvázban a diadalmi lakomán. És az a szörnyű, kiolthatatlan szempár újra Tomasovra szegeződött. Az meg, szegény fickó, megbűvölten viszonozta a szenvedő léleknek a puszta férfiburokból felé irányuló, iszonytató tekintetét. A fogoly Tomasovra károgott franciául:

»Most már felismerem önt! Ön az ő orosz ifjonca. Aki annyira hálálkodott. Felszólítom, hogy fizesse meg adósságát! Fizesse meg, azt mondom, egy felszabadító lövéssel! Ön becsületes ember. Nekem még csak egy törött szablyám sincs. Egész valóm iszonyodik ettől a lealacsonyodástól. Ismer engem!«

Tomasov nem szólt semmit.

»Hát nincs önben katonalélek?« – kérdezte a francia ingerült suttogással, de valami gúnnyal is a hangjában.

»Nem tudom« – felelte szegény Tomasov.

Micsoda megvetést lövellt rá a madárijesztő csillapíthatatlan szeme! Úgy tűnt, hogy már csak a felbőszült és tehetetlen kétségbeesés tartja életben. Hirtelen felzihált, és előrebukott egész teste görcsének vonagló agóniájában. Nem ritka hatása ez a tábortűz hevének. Olyan volt az egész, mint valami szörnyű kínvallatás. De eleinte megpróbált felülkerekedni a kínon. Halkan nyögött csupán, mialatt fölé hajoltunk, nehogy beleguruljon a tűzbe, és időnként lázasan motyogta: »Tuez moi, tuez moi…«, amíg csak le nem gyűrte őt a kín, és időről időre fel nem sikoltott oly módon, hogy minden jajkiáltás összeszorított száján keresztül tört elő.

Az adjutáns fölemelkedett a tábortűz túlsó felén, és iszonyú káromkodásban tört ki annak a vadállati zajnak a hallatán, amit a francia keltett.

»Mi ez itt? Már megint a maga pokoli emberbarátsága, Tomasov! – ordított reánk. – Mért nem dobatja ki ezt az alakot az ördögnek a hóra?«

Mivel ügyet sem vetettünk ordítozására, pokoli káromkodással fölállt, és átment egy másik tűzhöz. A francia tiszt csakhamar jobban lett. Fölsegítettük a rönkre, és hallgatva ültünk két oldalán, míg csak hajnalhasadtával föl nem harsantak a kürtök hívójelei. A nagy láng, amelyet egész éjjel életben tartottunk, elsápadt az ólomszínt öltő hótakarón, mialatt a fagyos levegő körös-körül zengett a lovassági kürtök rezes hangjától. A francia, akinek szeme üvegesen meredt előre, és egy pillanatra azt a reményt keltette bennünk, hogy csendesen üldögélve köztünk meghal, lassan megmozdult jobbra, balra, ahogy hol egyikünk, hol másikunk arcába tekintett. Komor pillantást váltottunk Tomasovval. Aztán megremegtette bensőnket De Castel hangja, amely váratlanul visszanyerte erejét és kísérteties nyugalmát:

»Bonjour, Messieurs.«

Állát mellére ejtette. Tomasov oroszul szólított meg:

»Ő az az ember, ő maga…« Bólintottam, és Tomasov fájdalmas hangon folytatta: »Igen, ő! A ragyogó, a tökéletes ember, akit a férfiak irigyeltek, s imádtak a nők – ez a rémség, ez a nyomorult lény, aki nem tud meghalni. Nézz a szemébe! Iszonyú!«

Nem néztem oda, de anélkül is értettem, hogy mire gondol Tomasov. Nem tehettünk érte semmit. A sorsnak ez a bosszúálló tele vaskézzel markolta mind a menekülőket, mind az üldözőket. A könyörület üres szó volt ez előtt a könyörtelen végzet előtt. Megpróbáltam mondani valamit arról a konvojról, amely bizonyára gyülekezik már a faluban, de hangom elakadt attól a néma pillantástól, melyet Tomasov vetett rám. Tudtuk, milyenek azok a konvojok: reményvesztett nyomorultak megdöbbentő tömege, melyet a kozákok lándzsavéggel terelnek vissza a jeges pokolba, egyre távolabbra űzve őket hazájuktól.

Századaink az erdő szegélye mentén fejlődtek fel. A kín percei múlóban voltak. A francia egyszerre csak erőlködve lábra állt. Segítettünk neki, anélkül, hogy tudtuk volna, mit teszünk.

»Jöjjön! – szólalt meg fegyelmezett hangon. – Ez az a pillanat.« Várt egy jó ideig, majd ugyanazzal a határozottsággal folytatta:
»Becsületszavamra, minden hitem elhagyott.«

Hangja hirtelen elvesztette önuralmát. Kis idő múlva fojtott hangon hozzátette:
»És már a bátorságom is… Becsületszavamra.«

Újabb hosszú szünet telt el, mielőtt nagy erőlködéssel, rekedt hangon ezt suttogta: »Nem elég ennyi, hogy a kőszívet is meglágyítsa? Térden csússzak ön elé?«

Újra mély csönd ereszkedett hármunk közé. És akkor a francia tiszt Tomasov arcába vágta haraggal teli végszavát:

»Csecsszopó!«

Egy arcizma sem rebbent szegény fickónak. Elhatároztam, hogy hozok magammal két lovast, vezessék el a faluba a nyomorult foglyot. Nem volt mit tenni mást. Még hat lépést sem tehettem a századunkkal szemben várakozó lovasok és tisztiszolgák csoportja felé, amikor… de önök már kitalálták. Persze. És kitaláltam én is, bár szavamat adom önöknek, hogy Tomasov pisztolyának dörrenése az elképzelhető legjelentéktelenebb hang volt. A hó, ugye, elnyeli a zajt. Csupán erőtlen pukkanás hallatszott. A lovainkat tartó legények közül nem hiszem, hogy egy is arra fordította volna a fejét.

Igen. Tomasov megtette. A sors vezette De Castelt ahhoz az emberhez, aki tökéletesen megértette őt. És Tomasov sorsa volt, hogy ő legyen az előre kiszemelt áldozat. Tudják, milyen a világ és az emberek ítélete. Keményen nekiestek táplálékhoz jutó képmutatásukkal. Igen! Az a vadállat adjutáns volt az első, aki borzalmas célzásokat kezdett tenni egy fogoly hidegvérű legyilkolására! Tomasovot persze nem mentették fel a szolgálat alól. De a danzigi csata után maga kérte nyugdíjaztatását a seregtől, és elment, hogy elássa magát valahol az ország mélyén, ahová még évekig követte őt valami sötét tett halavány meséje.

Igen. Megtette. És mi volt az a tett? Egy katona fizette ki százszorosan adósságát egy másik katona lelkének, megmentve őt a halálnál rosszabb sorstól – attól, hogy minden hitét és bátorságát elveszítse. Önök így ítélhetik meg ezt a dolgot. Én nem tudom. És maga szegény Tomasov sem tudta. De én voltam az első, aki odamentem ahhoz az ijesztő sötét csoporthoz a havon. A francia kimeredve terült el a hátán, Tomasov fél térden előtte, inkább a lábánál, mint a fejénél a franciának. Sapkáját levette, haja aranyként ragyogott az újra hullani kezdő hópelyhek örvényében. Gyöngéd, szemlélődő testtartásban hajolt a halott fölé. S fiatal, nyílt arca, félig lehunyt szeme nem fejezett ki sem fájdalmat, sem zordságot, sem rémületet – csak valami mélységes és vég nélküli, vég nélkülien néma tűnődést.”