Fűri Mária

MOLIèRE


 

Nem lehetett könnyű országutakon szekerekkel

porfelhőben járni hideg padláson aludni

lesni az úri kegyet tragikus szerepekben a rothadt

almát tűrni s a füttyöt a packázást de Te nappal

játszottál míg éjszaka írtál megszületett el-

ső vígjátékod sok röpke bohózat a csöndben

kezdte a nép ismerni neved merthogy kacagott és

tapsolt dőlt a közönség úgy hogy a könnyei folytak

míg nevetett gyarapodtak tagjai társulatodnak

és a vidéki siker csak a kezdet volt hisz a hűtlen

Párizs visszafogadta fiát fütty itt is a véres

drámáknak és felszabadult kacagás Sganarelle-nek

még gőgös Lajosodnak szíve is olvad az udvar

lelkes tapsa kiséri az úr meg a párizsi köznép

később egymáson nevetett telt-múlt az idő és

lassan gyűltek ellenségeid is sikered biz-

tos jeleként reszkettek tőled a fűzfapoéták

egy gúnyos jelenet s megölelt feldúlva La Feuillade

s Júdás-köntöse gombjával megvágta az arcod

felszarvazva dühöngtek zsarnoki ostoba férjek

szégyent nem feledett a tudálékos meg a kékha-

risnya s amíg Tartuffe-ért szórta a klérus az átkot

ellened összefogott minden doktor filozófus

öklöt ráztak az álszentek támadt az erénycsősz

mert a Te Don Juanod megnyerte a párizsi népet

Szenvedtél megjárattad s megjártad a poklot

érted Madeleine a hű társ szíve szakadt de a lánya

Armande-od fiatal feleséged mást szeretett és

csak vicsorítottál bús féltékeny Sganarelle-ként

Színpadodon minden színész jól tette a dolgát

Madeleine a bölcs szép büszke Thérèse De Brie a naiva

kancsal sánta kutya Louis Béjart hűtelen Armande

friss pezsgés elevenség izgalmak körülötted

S végül a vég hőn áhított tragikus szereped már

írta a sorsod a vígjátékok végszava: Jean Bap-

tiste Poquelin mint egykor a kőszobor Don Juanért nyúlt

érted s elsüllyesztett életed álma a színpad