„ISTENI RÉSZ AZ EGÉSZBEN”


Ágh István: A megtalált időből

Nap Kiadó, 2005. 72 oldal, 1950 Ft


 

Öt esztendővel ezelőtt, 2000-ben azt írtam Ágh Istvánról, hogy „jól megy neki mostanában”. Persze csak költői értelemben, mert versbeszéde klasszikus módon beérett, vagyis végbement benne az, amit Németh László „az elemek végső elrendeződésé”-nek nevezett, amikor eszméletének és szemléletének magaspontjára jutva, egy költő vagy író végleges érvénnyel tekint szét a világban és a létezésben. Amikor a maximumát tudja művével sugallni, a maga módján és az alkotó évtizedek során kialakított-megszerzett eszközeivel mindannak, ami teremtő személyiségét kitölti. – Mi történt 2000 óta? 2003-ban napvilágot látott egy újabb Ágh-kötet (Semmi sem úgy, Nap Kiadó); ezt követte 2005 könyvhetén a mostani, amelynek olvasása közben újra csak azt mondhatom, hogy változatlanul jól megy Ágh Istvánnak. (Persze ismét csak költői értelemben… Sub specie aeternitatis, mert egyébként meg azt tapasztalom, hogy nem kapja meg – ez a költő sem kapja meg – azt a figyelmet, ami pedig kijárna neki, a kétségbevonhatatlanul biztos értékeket létrehozó poétának a sok napjainkbeli versificator között.)

De hát érdemes-e pörölni a kor vak vagy színlelt közönyével, hiszen ez sohasem vezetett minálunk eredményre; hajoljunk inkább közelebb Ágh István új könyvének verseihez, amelyekben feltárul a mélyemlékezet „erős színekben játszó tündöklése”. Jelzi ezt már a kötet címe is, a világirodalomban tájékozottabb olvasó számára nem is olyan rejtett utalással Marcel Proust regényfolyamának zárókötetére, A megtalált idő-re, ahol véget ér az átélt és eltűnt idő utáni grandiózus nyomozás.

A XX. század filozófiai, művészi és pszichológiai felismerései óta tudatában vagyunk annak, amit korábban öntudatlanul éltünk meg, hogy többféle emlékezettel élünk. Egy hétköznapi és az életidővel együtt romló emlékezettel, amelynek – úgy-ahogy – urai vagyunk, továbbá a megélt élet végtelen filmtekercsének rövidebb-hosszabb foszlányait váratlanul és akaratunktól függetlenül előhívó mélyemlékezettel, amely fölött nincs hatalmunk. Ez a tünemény azoknak a hirtelen pillanatoknak a kegyelmi ajándéka, amelyek egy másik költő, Weöres Sándor szerint „kilógnak az időből”. – Ágh István új kötete ennek a ritka kegyelmi állapotnak köszönheti létét; a „meglepő, zsúfolt látomások” akaratlan jelentkezésének, „hol minden részlet ismerősen földi, / de teljessége valóságfölötti / visszfény meg árnyék, elfelejtett dolgok / erős színekben játszó tündöklése” (Ámulat), ahogyan a karcsú kis kötet nyitóverse fogalmaz, vagy ha tetszik: „a lét isteni része az egészben”, ahogyan a kötet záróverse (Zene) bizonyossággal állítja. Minden látszat ellenére ez bizony nem sorolható a hagyományos „élményköltészet” zónájába: ontológiai líra valósul meg itt a személyesség maszkjában, amely az egykor megélt valóság felszínének gyorsan fakuló fátylait leoldva mutatja meg azokat a szavakkal szinte megfoghatatlan érzelmi és életérzésbeli tartalmakat, amelyek Ágh István személyiségének a mindenki mástól megkülönböztető karaktervonásait formálták, és előhívták belőle a költőt.

Emlékszilánkok szakadékos-összetapadó lírai önéletrajzát kínálja visszafogott, „alulhangszerelt”, de éppen ezáltal hiteles és megragadó költői erővel Ágh István „megtalált ideje”; az a varázs, ahogyan ennek a mélyemlékezetnek a szó bergsoni értelmében vett tartamát megszólaltatja. Egy ómexikói mondás szerint „a költészet attól költészet, hogy úgy viselkednek benne a szavak, mintha először találkoznának”. Az Ágh István mélyemlékezetének az üzeneteit hordozó szavak úgy fénylenek föl a kötet verseiben, mintha költőjük a szemünk láttára és itt és most először élné meg tulajdon múltját.

Említettem már, hogy személyes életünk mélyrétegeibe, bár legsajátabb tulajdonunk, nincs bejárásunk, s hogy ez a képtelen életigazság a XX. századi művészek számára köztapasztalat. Marcel Proust megfogalmazásában, aki az emlékezet akaratunktól független működését regénye műformájává nemesítette: „hiába próbáljuk felidézni, értelmünk minden erőfeszítése hasztalan – írja a Swann-ban. – Kívül esik az értelem területén és hatalmán, valami kézzelfogható tárgyba van rejtve (ennek a kézzelfogható tárgynak a bennünk keltett benyomásába), amiről még csak sejtelmünk sincs. Pusztán a véletlenen múlik, hogy ezt a tárgyat halálunk előtt megtaláljuk-e vagy sem”. Ezt a rejtelmet Ágh „talányos magunkbanvalóság”-nak nevezi egyik versében. A megfogható tárgyakba rejtett idő emléke, ahogyan ezt Proust is kifejti, ősi mítoszi hit, s ennek az anyagából elevenedik ki Ágh István hetven versben megörökített „megtalált ideje”. Műformáját tekintve rokonságot tartva a XX. századi magyar líra egyik csúcsteljesítményével, Szabó Lőrinc Tücsökzené-jével, mely alcíme szerint: „rajzok egy élet tájairól”. S Ágh István ugyanúgy tizennyolc soros, jambikus lejtésű versek sorozatában fogalmazza meg a léthez és a világhoz való viszonyát, mint Szabó Lőrinc, akinek a művével kapcsolatban Rónay György kiemelte a hangvétel többszólamúságát, „amelyben egyszerre van jelen a fölidézett múlt is – írta 1959-ben, a Tücsökzene második, bővített kiadása alkalmából –, meg az emlékezet aktusának jelen ideje is”. Ugyanezt írhatná, ha köztünk lehetne, Ágh István új kötetének időrétegeiről is, mert a fölidézett múlt idő és az emlékezés folyamatának jelen ideje A megtalált időből verseiben is át- meg átszövik egymást. „Az ihlet hangulata is kétszólamú – hangsúlyozta annak idején Rónay György –, elbeszélően objektív, de ugyanakkor emlékezően szubjektív is – dallam, de kísérete is önmagának.”

Ágh István kötetének uralkodó motívumai, kipreparálva őket a versek költői erőteréből, többnyire „lényegtelennek” tűnhetnek, pedig ezek a lassan múlttá foszló s a korviszonyokba ágyazott életidő nyomjelző képei: a falusi gyerekkor „első anyanyelvének, melyet a beszéd előtt megtanultam… illó fények bújócskái az áldott békességnek” (Időtlen mályva); „kenyérmeleg konyhában” virrasztó mécses emléke (Első árvaságom); aztán „fűrészsírás” és a beszolgáltatás elől a padlás végén elfalazott hízó és lefejezett pulykakakas; később a szakadt „mosottszürke overallból” kilátszó, hullasárga test 1956 októberében; a „második árvaságát” élő ifjú megzavart szeretkezésének idétlen szégyene a kietlen lágymányosi mezőn; „az útelágazás a Bimbó és a Keleti Károly utca sarkán”; a „DVIRAG-panzió” meghibásodott fényreklámja a Mátrában vagy a Bosnyák téri „ládabár”, a fővárosban mindjobban elszaporodó szarkák lázas csörgése, a hajdani, otthoni állomásépület emlékképe és a nemzedéktárs emléke, aki Szigligeten „épp ebéd alatt, vasárnap, a szobájában, Mozart dallamára” halt meg – „szívzárlat” következtében. – Igen:
Orbán Ottó lényét őrzi ilyen rendíthetetlenül Ágh István mélyemlékezete, és az ő hiánya – örökhiány – eszmélteti rá arra, hogy – „azt a rengeteg szétszórt töredéket”, ami a balatoni tájhoz kötődő közös idejük szilánkjait idézi, „egésznek” vélje (Déli éjfél). S a szétszórt töredékek teljességének az érzése az egész kötetre érvényesen igaz.

Ágh István új verseskönyve természetesen másképpen összegzi a megélt élet megtalált idejének a teljességét, mint a Tücsökzene Bildungsromanja; másféle életérzés közös nevezőjén. Eltekintve a terjedelmi különbségtől, hiszen az ő hetven versből álló könyve más léptékű, mint Szabó Lőrinc háromszázhetven darabból összeállított opusa, Szabó Lőrinc lírai rajzainak „első mozgatója” egy élet tájairól a mohó és kielégíthetetlen életvágy. „Ahogy Kína mondja: a Tízezer Dolog, az Egész élet” (Mi még?) érzéki gyönyörűsége és habzsolása, ami átragyogja a töredéknek érzett élet személyes drámáit és megpróbáltatásait; az a mohó életszeretet, amelynek „Semmi Sem Elég!” – Ágh István verseinek uralkodó dallama ezzel szemben egyfajta árvaságtudat és történelmileg is motivált életfélelem. „Ezért muszáj a nincs s lehet közt félnem azóta is” (Gyalogút), dereng át egy gyerekkori képzelt veszedelem szorongása a verseken. S fel is teszi magának a kötet vége felé a kérdést: „Mitől félek, ha a semmitől félek?” A semmitől való félelemnek a rettentő realitása a XX. századi ember létélménye, s ennek a korunkat jellemző ontológiai szorongásnak a színszűrőjén keresztül sejlenek át a versek szövetén a versek anyagát képező emlékdarabkák, a megtörtént élet motívumai és rekvizitumai. Ennek a sejtekbe ivódott létszorongásnak jellemző tünete az a versekben is megfogalmazódó érzés, hogy tulajdon életünk valamiképpen nélkülünk zajlik, s legfeljebb csak kívülről lehetünk szemlélői mindannak, ami velünk történik: „a félelmes bizonytalanság” tudata a sorsunk, mert önrendelkezési jogunkat saját életünk fölött elvették tőlünk. „Akárhol voltam, nélkülem vigadtak” (Búcsúebéd); „olyan magamra hagyott sose voltam” (Második árvaságom); „lassan elkezdődött valami más, akkor beláthatatlan életveszély” (Áttűnések) – s még idézhetném tovább is ennek a jellegzetes korunkbeli szorongásnak a kifejezett tüneteit, mint „valami régi szorongástól félszeg” költő életérzésének állandó kísérőjelenségét. S az eltűnt idő perspektívájából nézve ezért érzem egyre jellemzőbbnek, hogy a pályakezdő Ágh István első kötetének Szabad-e énekelni? volt a címe 1965-ben.

Ugyanaz az „ősi szorongás” kapna itt hangot, természetesen a személyes sors színezékével, amiről először talán Fernando Pessoa beszélt a modern világlírában? „Nem tudom, mihez tartsam magam ebben az életben, / ezzel a rosszulléttel, amely lelkemre ráncokat vés! – – – Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak! Gondoltad volna, hogy így kilakoltatom önmagam? – – – Hol az, aki békésen aludt falusi tetőd alatt? / Kisiklott.” (Fernando Pessoa: Ez az ősi szorongás. – Somlyó György fordítása.) – Ágh István is megkérdezhetné – önmagától? a sorstól? –, hogy hova lett a gyerekkori „ámulat sugárzó deleje”, amit fölváltott az árvaságtudat? És megkérdezhetné a József Attila-i „mért nincs bűnöm, ha van” formula megfordításával, hogy miért kényszerül a büntetlenség tudatával elviselni a megélt élet nem gyógyuló sebeit? De biztos művészi ízlése e tekintetben sem hagyja cserben, és mindannak, ami a személyi részt illeti, csak szordínóval és moll hangnemben ad hangot. De kíméletlen erővel fejezi ki iszonyodását, amikor egy látomásos képben arról ad számot, hogy mivé lett őszerinte az ember a mi időnkben. Egy kaukázusi pásztorkutya testesíti meg ezt az ítéletet „marcangolásra álló fogsorával / támadó pofáján a gazda maszkja / rémlik, azé, ki beleszuggerálta / kegyetlen félelmét e házi vadba, / hogy más szorongjon kutyaláncon, jobban, / emberállatnak kiszolgáltatottan” (Az éj kutyája). Ez a vízió költői emblémája annak a föld alatti szörnyvilágnak, amely a szemünk láttára foglalja el a földet, mi pedig tehetetlenül és kiszolgáltatottan nézzük, hogyan uralkodnak el a pokol kutyái az életen, amelyet „a lét isteni részé”-nek is érezhettünk valamikor, míg meg nem értettük, hogy „hiába, nem vezet földi út a délibábba” (Csupa áttetsző).

Domokos Mátyás