BESZÉDGYAKORLAT TILTOTT NYELVEN


Takács Zsuzsa: Üdvözlégy, utazás!

Magvető, 2004. 86 oldal, 1490 Ft


 

A Némajáték-kal kezdődött és a Sötét és fény kora válogatásában összegezett (nagyon erős, de nagyon széttartó építkezésű) első, majd a Tárgyak könnye és Viszonyok könnye kötetekben felvázolt és az Utószó válogatott és új verseiben lezárt második pályaszakasz után Takács Zsuzsa lírai életművének immár a harmadik műegyüttese, talán stíluskorszaka is kibontakozott és kiteljesedett új kötetének költeményeivel. Kortársai között nem áll egyedül azzal a sajátosságával, hogy ilyen élesen elválasztható egységekre tagolt életművet alkot. Ilyen költő volt Petri György, de még határozottabban ilyen Tandori Dezső vagy Oravecz Imre is. Érdemes azonban megjegyezni, hogy (tágan értett) generációjának nőnemű költőire sokkal inkább az egységes megmunkálás, a szakadásmentes építkezés a jellemző. Gondoljunk Gergely Ágnesre, Beney Zsuzsára, Székely Magdára, Kiss Annára, Gutai Magdára vagy akár Mezei Katalinra. A pályakezdés környékén persze természetes némi bizonytalanság, útkereső kísérletezés, de attól fogva, hogy rátaláltak a maguk hangjára, jelentős fordulat nem következett be költészetükben. Erre a későbbiekben még ki kell térnem.

A közvélekedés szerint Takács Zsuzsa költészete pályájának első szakaszát nézve az Újhold poétikáját követte, folytatta és újította meg. Valójában ez a poézis mind a versformák, mind a témák vagy a retorikai-stilisztikai alakzatok tekintetében egyszerre volt változatos és egynemű. Szinte kizárólag szabad versek alkotják, de azon belül a hosszabb sorokból építkező, kissé ünnepélyes hangvételű szövegek közé ingadozó sorhosszúságú, impulzívabb darabok illeszkednek. Vagyis az előképet nem követő forma a legkevésbé sem prózai, zenél, ível és lüktet, csak éppen egyedi megalkotottságú, tehát nem egy már eleve meglévő mintát tölt ki, mint a strofikus formák. Ezzel szemben második költői periódusában, melyet a Tárgyak könnye, a Viszonyok könnye és az Utószó anyaga alkot, kialakított egy jellegzetes, rugalmas, de mégis kötött formát. Ez volt az az emlékezetes „pszeudo terzina”, melynek sorai egy-egy versen belül nagyjából ugyanolyan hosszúak, de nincs kötött ritmusuk, nem szigorúan adott a szótagszám (inkább gondolatritmus ez, mint metrika), és persze szinte soha nincsenek rímek. Ezzel szemben a téma mindig ugyanaz: egy szeretett személy – előbb beteg, majd haldokló – szenvedéseinek együtt érző leírása, a szenvedő és a szenvedés szembesítése a tehetetlen részvéttel, vagyis elvesző és elvesztő viszonyának analízise, ennek a kapcsolatnak a pszichológiája és anatómiája. Többé-kevésbé tudni lehet, hogy a halál felé sodródó személy a költő édesanyja volt. De mind a versek beszélőjének, mind a betegnek az alakja nagyon kevéssé pozicionált nemi tekintetben, sokszor androgünnek vagy semleges neműnek tűnnek mindketten. Az a benyomásom, hogy a súlyos betegség szinte felszámolta mindkettejük életében, de a leghangsúlyosabban kettejük kapcsolatában a nemi szerepekhez kötött viselkedésmintákat és nyelvhasználatot.

A harmadik periódus Takács Zsuzsa életművében A bűnök számbavétele című, vegyes műfajú összeállítással kezdődött, és A letakart óra verseivel folytatódott 2001-ben. Ezekben az újabb szövegekben a hang kevésbé személyes, a verseknek nincs meghatározott központi szereplőjük, mint a beteg ember és a kétségbeesett szemlélő volt korábban. Ezzel aztán természetes módon a narratíva beszédválasztéka is kibővül. A világ dolgairól való filozofikus gondolkodás formái éppúgy megjelennek, mint a látomás vagy a (Pilinszkyéhez hasonló) tömör, példázatos fabula változatai. És maga az intonáció is változatosabb már: a naplófeljegyzés rögtönzöttségétől és személyességétől az alig értett álom esetleges plaszticitásán át a látomás Füst Milán-i (persze mértékletesen) öblös harsányságáig, az indulatosan előadott jelenetek és helyzetek pátoszáig terjed a skála.

Voltaképpen abban a tekintetben nincs is változás, hogy az Üdvözlégy, utazás! is könyvkompozíció, de nem abban az értelemben, ahogyan a „könnyes könyvek” vagy A letakart óra az volt. Előbbi esetben a tematika és a versalakzatok egysége természetes módon alkotott kötetszerkezetet, utóbbiban pedig a címadó versek (több azonos című vers volt a könyvben) pilléreire épült a változatos formák gondolati-hangulati hídszerkezete. Az új kötetben nem erről van szó. Az Üdvözlégy, utazás! egyes darabjaiban Takács Zsuzsa tovább munkálja korábban kedvelt versalakzatait, így az Egy ábránd vége megismétli a könnyes könyvek terzináit, de itt már a halott kísértete tér vissza az álomszerű példázat valószerűtlen világában. Tehát a téma és a forma már nem kapcsolódik szorosan egymáshoz. A Búcsúzók alakja nem ebben a versformában, hanem rövidebb sorokban, szakaszos tördelés nélkül beszél a kórházi látogatás emlékeiről, ezzel szemben látomás (Holtpont), példázat (Egy ábránd vége), meditatív álomjelenet (Álom) is megjelenik az említett terzinák alexandrinra emlékeztető hosszúságú soraiban. Lét- és élményösszegző gondolati konstrukció ez a kötet, melyben a költő végigtekint életén és költői pályáján, és egészében, alkalomtól és életidőtől elemelten szemléli tapasztalatainak anyagát és tanulságait. Vagyis sem gondolati, sem életrajzi, sem hangulati vagy szemléleti értelemben nem nevezhető lineárisnak, valahonnan valahová tartónak a költeményeknek ez az együttese. Összességükben, kaleidoszkópszerűen mutatnak egy megélt világegészre, mely csak a mindenkori pillanat perspektívájából látható, csonkán, kitakarások és rövidülések torzításában, de ami egészében, absztrakcióként mégis teljes: egyfajta transzcendencia erőterében álló ember látószögéből ábrázolják a világban lét problematikáját és érzelmi kondícióit.

De milyen alapvető adottságok határozzák meg ezeknek a szövegeknek a beszélőjét? Van néhány vers, amelyben határozottan egy felnőtt nő beszél magáról. Ilyen a Fénykép, 1947 című darab, melyben a narrátor gyermekkori önmagaként tekint a fotón látható kislányra. A legtöbb költemény beszédhangjának tulajdonosát azonban sokkal nehezebb azonosítani. Ilyen szöveghelyekre gondolok: „Tenyerek, ahogy fölfelé / kúsztok egy üvegfalon, / de visszazökkentek újra…” (Üvegfal), vagy „A szolgák kiszóltak, / hogy ne zaklassuk őket, mert / alszik az Úr…” (A szolgák), illetve „Dermedtségünkből hegycsúcson felébredni…” (Holtpont). Az igék egyes szám második vagy többes szám első személyben állnak, illetve főnévi igenév helyettesíti őket, miközben nem tudjuk, hogy kik alkotják a csoportot, melynek cselekedetéről a hang beszámol, vagy hogy ki az, akit megszólít. Olykor önmegszólításról van szó, mint a Foszló kötél-ben:
„Porlepett, laza / polcokról életed lim-lomjait / szedegeted össze”, másutt a beszédhelyzet összetettebb. A Forma, üvegkoporsónk című vers eleje így hangzik: „Forma, üvegkoporsónk, / te látni engeded, de magadba / zárod, hogy sisteregve szét / ne folyjon tagadásunk.” Vagyis egy többes szám első személyt használó hang szólít meg egy absztrakciót: a képviseleti beszédforma evidens nyelvi alakzata önmaga ellen hat, hiszen nem írható le a képviseltek köre; annál kevésbé, mert a Grimm-meséből vett mottó a téma komor filozofikusságát is infantilizálja: „Akkor kigurult fogai közül / a mérgezett alma, és mint aki / álmából ébred, hirtelen felült.” Hófehérke fiatal lány. A tagadás nyelvi aktusával meghatározott alany hagyományosan a racionálisan gondolkodó ember, akit a magyar irodalmi hagyományban kézenfekvő Az ember tragédiája Luciferével azonosítanunk. A vers egyébként így zárul: „Fekete / hajjal, üveglapok közt fekszünk, / és egy érintésre várunk.” A fekete haj Grimm és Madách kettős vonzásterében egyszerre jeleníti meg az ártatlan Hófehérkét, akit a mese a fehér-piros-fekete színekkel jellemez, és a sátánt, akinek a fekete szín általános attribútuma. A két megidézett figura, a naiv és a cinikus, a passzívan a megváltásra váró és az aktív tagadó alak ikonográfiai összevonása olyan olvasói magatartást generál, melynek azonos fontosságú eleme a gyermeki azonosulás és a racionális távolságtartás, a kiábrándultság és a csodavárás, és a megszólító alak révén a mindettől való különállás, a biztos távolság adta rálátás mind ambivalenciákkal leírható önmagunkra, mind az ezt az eljárást lehetővé tevő, felmutatva elzáró üvegkoporsóra, a formára.

Az egyes szám első személy használatától való tartózkodás olykor komikus eredményre vezet. Ez a komikum azonban nem a költői nyelv különösségéből, hanem az ironikusan idézett hétköznapi nyelvhasználat esetlenségéből adódik. Például: „…a doktor / mellkasunkra szorítja fülét […] Sóhajtsunk! mondja, / és mi sóhajtozunk…” (Dániel az oroszlánok között). A magyar nyelv különössége a tegező és magázó igehasználat kettőssége, és bizonyos beszédhelyzetekben a választás nem könnyű. Az udvarias parancsadás nyelvi formulája lett ez az idétlen többes szám első személyű felszólító mód, amivel a vizsgálat részét alkotó utasítgatás és az orvos-beteg kapcsolat egészét jellemző empatikus magatartás közti nyelvi szakadékot igyekszünk áthidalni. Ezt az alakot egyébként szinte kizárólag férfi orvosok használják, az orvosnők talán nem azonosulnak ennyire a saját nyelvi megnyilatkozásaikkal, és jobban bíznak a metakommunikációjukban. Az ironizált beszédhelyzetben bizarr (korábbi költeményeiben is előfordult) eljárással él a költő: egy-egy képes kifejezést szó szerinti jelentésében használ. A vizsgálathoz tartozó sóhajtás sóhajtozássá válik, de meghallja közben „összeomlásunk ágropogását” is, illetve mellkasunkra szorítva fülét „futásunkat a kockaköves utcán”. A fenyegető, szorongató jelenségek hangulata oldottabbá válik ezzel a nyelvi játékkal, és az orvos tudálékos semmittudása Isten és az oroszlánok kettős hatalmi terében mosolyra készteti az olvasót, pedig látnia kell a választás rettentő tétjét: a saját földi és azon túli életét.

Általában elmondható, hogy Takács Zsuzsa verseinek van némi epikus magja, de ennek a történetfélének a kifejtése elmarad, vagy csak töredékesen történik meg. Az Ifrit című vers például így kezdődik: „Egy ifrit néz így…”, és a versből mindvégig nem derül ki, hogy mi a hasonlat másik fele, tehát hogy kicsoda vagy micsoda az, aminek vagy akinek a tekintete egy ifritére (az indiai–perzsa–arab mitológia nagy hatalmú szellemlényére) hasonlít. Vagyis a hasonlat mint alakzat felismerhető, de a költő megfosztotta attól, amit közölnie kellene. Ugyanilyen „visszavont” alakzatot találunk ebben a szóképben: „…a nap visszfénye / táncol a csónak szimatoló orrán”. A csónak orra lényegében véve kihunyt metafora. Amikor kimondjuk, már nem jelenik meg a képzeletünkben egy szaglószerv, amelynek látványáról áttéríti a jelentést a csónak elejének képére a megértés aktusa, hanem ez az alkatrész közvetlenül jelenik meg előttünk. Takács Zsuzsa azonban újraéleszti a metaforát, amikor a szimatolás műveletét társítja a kifejezéshez. Nem ugyanezt, de ehhez hasonló visszavonást, áttérítést találunk a figyelmes varjú kifejezésben is. A költő a jelzőt voltaképpen a figyelő jelentéssel használja, tehát nem vesz tudomást a szó átvitt értelméről. Röviddel később a varjú „civakodik, / évődik, károg és zajong”, tehát a legkevésbé sem udvariasan, figyelmesen viselkedik.

Érdemes ebből a szempontból megvizsgálnunk a kötet 12–13. oldalpárján elhelyezettA tiltott nyelv és Üdvözlégy, utazás! című darabokat. Az első vers erős kritikát fogalmaz meg a nyelvvel kapcsolatban. Máshol és máskor talán módom lesz kifejteni azt a meggyőződésemet, hogy Takács Zsuzsa poétikái erős szálakkal kapcsolódnak az aktuális avantgárd egyes tendenciáihoz. Innen nézve maga a nyelvkritikus magatartás nem meglepő. Mélysége, radikalizmusa annál inkább. Nemcsak a nyelvnek – amely sohasem más, mint éppen egy nyelv a sok közül –, hanem magának a beszédnek és annak közvetítésével a gondolkodásnak a bírálata fogalmazódik meg itt, szembeállítva a fényérzékeny növények közvetlen, vegetatív „életszentségével”. A vers egészében így hangzik:


 

„Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk,
de ha már gondolkodunk is,
nem szabad megszólalnunk rajta.
Megszólalni és kimondani, milyen
következtetésre jutottunk. Mert lehet
hogy következtetésünk hibátlan,
kétségbeesésünk mégis ostoba.
És akkor élhettünk volna úgy,
mint a fényérzékeny növények:
fölfelé törekedve. Élhettünk
volna úgy, mintha éltünk volna.”


 

A másik vers Szent Ferenc Naphimnusz-ának és más keresztény imádságok egyes motívumaival operál. Ezt is egészében idézem:


 

„Üdvözlégy, utazás, egy kivilágított,
téli villamoson. Üdvözlégy, sötét,
délelőtti Nap. Sehová sem néző
égitest, pillantásod ma nem
nyugszik meg rajtunk.
Fivérünk: sár az ormótlan cipőkön,
nővérünk:
gumiszőnyeg ráncai.
Ha van megindult tekintet a fekete tükörben – a miénk az.
Ha van szív bátor – a miénk.”


 

Szent Ferenc fivérünknek nevezi a Napot, a szelet, a tüzet; nővérünknek a Holdat, vizet, a földet, testvérünknek a testi halált. Maga a forma, a (Napot) köszöntő imádság sok változatban – már a pogány germán, egyiptomi, mezopotámiai és más ősi vallási rítusokban is – megjelenik. („Üdvözlégy, Mária, csillagkorona, a messzi Nap trónusa”, mondja egy etiópiai Mária-ének.) Takács Zsuzsánál (Ginsberg Kaddis-át is eszünkbe juttatva) lefokozással, ironikus alakzattal van dolgunk. Ez a lefokozás azonban a legkevésbé sem humoros, viszont nem is igazán dehonesztáló. Valójában óda az emberléthez ez a költemény, melyben a hozzánk mérve aránytalan világ válik eltúlzottá, ormótlanná, a realitásoknak ellentmondóvá.

Kiemelkedően fontos darabnak látom ezt a két verset (melyek nyilván nem véletlenül kerültek egymás mellé). Jól reprezentálják azta költői világot, melyet Takács Zsuzsa az Utószó után, a korábbi periódusokra nem jellemző tudatossággal, szépprózai és esszéisztikus stúdiumokat követően épített fel. Ez a világ ma teljes gazdagságában áll előttünk, és épül tovább, mondhatni különösebb korlátok nélkül. Szellemi tere egy transzcendens létező által besugárzott, de számára kontrollál(hat)atlan szféra, melyben a fogalmi cselekvésnek, az önélet meghatározásának roppant szabadsága nyílik meg, méghozzá úgy, hogy ehhez sem ebben a világban, sem a felmutatott, de felfoghatatlan transzcendencia féltekéjén nem lehet tájékozódási pontokat, pláne eligazítást találni.

Három nevet fontos kimondani, amikor megpróbáljuk elhelyezni a megújult Takács Zsuzsa-lírát a magyar költészet hagyománytörténetében: Pilinszkyét, Nemes Nagy Ágnesét és Füst Milánét. Nemes Nagy Ágnes nemcsak szellemében, hanem rejtett idézetekben is megjelenik, például a Végiggondolta újra életét című darabban. Talán egy kerub lehet a vers főhőse, aki „letette kezéből a méregpoharat. / Megpróbált egy-egy szárnycsapást / (ment még), a szoba kissé / megemelkedett, az egyik fal enyhén / rézsútosan állt. Balválla-tájt / érezte a túlfeszített izmok / szúró fájdalmát…” A méregpohár talán Szókratészé, a szárnyak azonban angyalra vallanak. Az eredetiben is szereplő kiemelés azonban Nemes Nagy Ágnes Lázár-jából való: a csoda elszenvedője érzi ezt a fájdalmat: „Amint lassan felült, balválla-tájt / egy teljes élet minden izma fájt. / Halála úgy letépve, mint a géz. / Mert feltámadni éppolyan nehéz.” Takács Zsuzsa verse költőről szól, hiszen verssorokról esik szó benne, de ez a költő: feltámasztott angyal. Tevékenységének leírása kerüli a nagy szavakat: precíz, célratörő, racionális ténykedésről számol be, melynek célja a felfoghatatlan megragadása, valami bizarr rítus útján: „…de nekiröpült mégis / a vakító téglalapnak, / mely hol nyílt, hol zárult, / ahogy a huzatban a zsalu kilengett. / Átolvasta a verssorokat, elvett / egy rímet (egy hazugságot). / Megcímzett egy borítékot, ráírta / valamelyik szerkesztőség címét.” És már csak a vers első sorával tartozom: „Végiggondolta újra életét.” Innen indul a rejtelmes cselekedetek sora.

Miről is szólnak ezek a képek? A költő, erejét megfeszítve és emberfeletti képességeit kiélesítve kísérletezik valami nyilván lelki-szellemi épségét veszélyeztető gyakorlattal, melynek révén olyan birodalomba nyer bepillantást, melyről embermagának sincsenek ismeretei, csak lényének ez az asztrális alteregója szerezhet róla benyomásokat. Egyszerre elfogadása és provokatív elutasítása ez Nemes Nagy Ágnes radikális racionalizmusának. A zárt, kemény héjú, kikerekített Nemes Nagy Ágnes-i verseszmény ebből a látószögből nem több illúziónál. Takács Zsuzsa fragmentumokat mond a mondhatatlanról, álmodik és vizionál a megélhetetlenről: ez megújult költészetének nagyszabású programja.

Az Ez a világvégi hely valósággal végigkalauzol bennünket az egész nyomasztó labirintuson. Pilinszky-toposztól indulunk: „Isten lakott a végességben”, mondja a Takács-vers narrátora, aki itt egyes szám első személyben beszél. Aztán Nemes Nagy Ágnes módjára szemrevételezzük szűkös magánvilágunk tárgyait, a bolyhokat, szöszöket, pihéket, melyekben Isten lakott, de amelyek ma is „a hosszú szögben beeső napfényben” állnak. És ezeknek az érzékleteknek a tapasztalása során történik meg a történelmi teljességnek, az évezredes emberlét jelenvalóságának a megélése. Füst Milán óta nem kísérleteznek ezzel a költők, mert csak dagályosan, komikusan széles gesztusokkal lehet beszélni róla. Takács Zsuzsa azonban megtalálta azt a kontextust, melyben ez az intonáció újra megszólalhat, szárazon, anyagszerűen és kissé keserű iróniával: „Mert betelt az idő és alászállt velem, / szemeim nem kívánnak látni, mint eddig. / Hogy nézzen mindenem, és ne nézzen, / kívánom, hogy nézzen a szájam, / a fülem, a kezem. A beeső napfény / hegyesszögében a bolyhokkal, a párákkal, / a szöszökkel és pihékkel együtt nézzek // és ne nézzek. Mert félek egyedül.” 

Takács Zsuzsa egy évtized alatt úgy bontotta ki nyelvének és gondolkodásának újabb lehetőségeit, hogy semmit sem adott fel az elmúlt évtizedek munkájából. Lépésről lépésre építette be saját korábbi költészetének tematikus és intonációs metódusait, miközben más poétikák felé is távlatokat nyitott. Hangja nyugodt lett, csendes, nincsenek meg benne a korábbi évtized olykori egzaltált elcsuklásai – természetes beszédhangon tud beszámolni legvégletesebb élményeiről is. Sokat beszél félelemről, szorongásról, csüggedésről, de ezek csak a versben megszólaló narrátor hangvételét meghatározó rendezői instrukciók. Költészete egészében a mindenkori végponton áll, onnan tekint az életre, az életére.

A kötetet záró vers, a Szabadulás egyetlen álomba/vízióba foglalja ezt az egész problematikát.

„Míg álmodban egy polcról a pohár
lezuhan, egy vonatkupéban
földet lapátolsz, és az ablakon át
dobálod kifelé az egymásra
rétegződő tömböket. Nem is érted,
hogy fértél el eddig ennyire
szűk helyen, türelmetlenségében
hogy nem temetett maga alá a föld.
Vagy hogy fért el benned ekkora
tömeg, hogy nem tömte el
torkodat, és hogy tudtál beszélni.
Szünet nélkül lapátolsz tehát,
meg sem fordul fejedben, miért,
mit kezdesz majd magaddal,
ha betölti a friss levegő a fülkét,
ha elindul a szerelvény,
és életed gazdag tájain szalad,
és te bentről a lélegző kocsiból
nézed szabadulásukat.”


 

A kép valójában időmetafora, József Attila Eszmélet-ének záróképét fordítja az ellentétére: míg ott a sötétben iramló fülkefényekben mozdulatlanul és némán áll a költő, addig itt szüntelen aktivitás szükséges a mindenkori jelen pillanat levegőjének és terének megteremtéséhez. De ki ez a megszólított hiperaktív valaki? Ki cselekszik a szűkösségben, honnan kerül elő ez a roppant anyagtömeg, és mi marad a helyén idebent/odabent? Ki vagy mi szabadul meg kitől vagy mitől? Ki áll kiben, és egyáltalán mi az a „lélegző kocsi”? Nem tudjuk. Takács Zsuzsa sem tudja, és nem is törekszik rá, hogy megtudja, hiszen olyan vidékre lát, mely egy innen nézve érthetetlen világban, „életed gazdag tájain” terül el. Egyetlen ambíciója, hogy higgadtan beszéljen erről a valamiről – helyről, életérzésről, világészlelésről, állapotról –, amelyben maga az utazás az egyetlen üdvözölhető cselekvésminta, és ahol megszabadulhatunk a tevékenykedés kényszerétől, hiszen az utazás megtörténik az emberrel, ha akarja, ha nem. Valójában semmiféle aktivitást nem követel. Csak koncentrációt, érzékenységet, figyelmet. Költőtől és olvasótól egyaránt.

Bodor Béla