Bódis Kriszta

ARTISTA (III)


 

Harminchat fokos láz


 

Zsigabá elégedett volt.

– Nézze, Marika, az az igazság, hogy engem nem tudtak megkerülni, hiába akartak.

Beleszívott a cigarettájába, és Marika felé emelte a poharát. Marika szégyenlősen mosolygott.

– Maga, Zsiga, nélkülözhetetlen – mondta, és finoman Zsigabá poharához érintette a sajátját.

Ugyanazon az útvonalon vezetett végig mindenkit, és Marikát igyekezett megkímélni a „méltatlan” kérdésektől.

Zsigabá különösen akkor ragadta magához az irányítást, amikor felmérte, hogy az aktuális riporter felkészületlen, tájékozatlan, kezdő vagy egyszerűen felületes típus. Ezt a soron levőt egyenesen a „szentimentális linkóci” kategóriába sorolta.

Zsigabá bármennyire is lekezelte az újságírókat, valamint hiába volt meg mindegyikükről „Marikám, esettanulmány szintű emberismerettel” a véleménye is, egyszerre tartott tőlük és vonzódott hozzájuk.

– Kérem szépen – szegődött a „szentimentális linkóci” mellé, aki láthatóan és Zsigabá szerint nagyon helytelenül, két perc alatt kívánta átlátni és letudni az ügyet –, én, nem fogja elhinni, ötven éve vagyok itt nevelő. Hozzám, ezt ők is tudják, mindegyik tudja, nyugodtan fordulhatnak a problémáikkal. Mert nekem, kérem, már nem tudnak újat mondani. És nem bíznak senkibe, ugye, mert mire megszokják az egyik helyet, megszeretik az egyik nevelőt, máris kerülnek, ugye, a másik helyre ésatöbbi. Pszichológiailag állandóan fennforog az elszakadás veszélye.

Zsigabá alig tudott lépést tartani a langaléta nővel.

– Én akkor is ott voltam – mondta sokatmondóan. De hiába, mert az amazon azt a ragyogó kék szemét a folyosó végére függesztve csak röpült előre. – Ügyeletbe – tette hozzá Zsigabá, és egy bakkecskeugrással lépést váltott. – A legtöbbször karácsonykor vannak, ugye, ezek az öngyilkossági kísérletek. Legtöbbször komolytalanok. Szakmailag ugyanis nekem már semmi újat nem lehet mutatni, kérem szépen. Nemegyszer hozzám jönnek az ilyen fiatalok, mint maga, az egyetemről a szakdolgozatukhoz meg a disszertációjukhoz szakanyagért, mert ugye az ilyen tapasztalat, ami nekem van, az kincset ér ám, kérem szépen. Mert ezt a könyvekből bizony nem lehet megtanulni, ami nekem van az éveknek köszönhetően. Hogy például karácsonykor. De az egész országban. Statisztikailag ez bizonyított tény, hogy akkor. A sok magányos, ugye…

Zsigabá a gyors tempótól kifulladt, és akkor átvillant az agyán, vajon miért is gondolta erről a hajas babáról, hogy szentimentális, amikor nyilvánvaló, hogy „sem egy fikarcnyi együttérzés, sem a minimálisan elvárható érdeklődés nincs benne”.

– Ez a mai… – buggyant ki Marikából – nagyon dekoratív nő volt.

– Uggyan! – legyintett Zsigabá.

– Hogy néz ki Pinkler? – kérdezte váratlanul a riporternő, és csak akkor pillantott lefelé a bal válla irányába, hogy megvan-e még a kis mitugrász emberke, amikor Zsigabá késlekedett a válasszal.

– Hogy is mondjam… – kezdte meghökkenve Zsigabá. – Vékony, fiús, nem nézné tizennégynek. Sündisznó. Még a haja is úgy áll neki összevissza. De erős, szívós természetű. Tudja, ezt hiába zárta be az ember. Nagyon rossz hatással volt a többire, főleg a Mariannra.

Hiába mondtam neki:

– Ide figyelj, Pinkler. Én tisztelem, becsülöm a te tehetségedet. Eztet, amit csinálsz – mondom neki – nem itt kell gyakorolni, hanem az artistaiskolába. Az lenne való neked, de azt ki kell érdemelni.

Rám néz, mert addig, amíg ez a szó el nem hangzott, hogy artistaiskola, ez rám se hederített, rám néz:

– Hogyan kell kiérdemelni? – kérdezi.

– Még te kérdezed? – mondom. – Nagyon jól tudod te, hogy én miről beszélek.

De kérem, én nem török fölötte pálcát, mert valahol mélyen én látom benne azt a kisgyereket, érti, akit az anyja ellök magától. Mert ennek a gyereknek az anyja volta mindene. Mindig azt kérdezgeti:

– Mikor jön anyu.

Hogy mikor viszi ki, mert az anyja folyton hitegeti. Ha kimehetett hozzá szünetben, hétvégén, akkor volt, hogy visszahozta, még le se telt az idő, hogy nem bír vele.

– Az apja? – érdeklődött a riporternő, Zsigabá pedig készségesen fújtatott az oldalában:

– Ja, kérem! Régen elváltak. Az is próbálkozott, hogy magához veszi, de tudtommal annak hol volt lakása, hol nem. Ivott. Hát az se tudott azzal a gyerekkel mit kezdeni. De hát anya az ilyen?, mondja meg. Még a Pinkler mesélte itt a Marikának, tőle tudom, mert ő nagyon ért a gyerekek nyelvén, neki megnyílnak, mer neki ez a szakmája. Azt mondja neki a Pinkler, hogy őneki segítenie kell az anyjának.

– De szép volt, azt azért nem kell eltagadni… – gyűlt hirtelen könny Marika szemébe.

– Én már régen akartam mondani magának… – Zsigabá a karját előrenyújtotta és az asztal lapjára fektette, majd ő maga is előrehajolt, Marika szemébe nézett, aztán a mellettük elsikló pincérnő után szólt – még egy kört, Emmuska!

– Az anyám nagy bajban van – mondta a Marikának a Pinkler, mert a Marika ért a nyelvükön, szakember. – Az anyámnak se lakása, se senkije, csak az élettársa. Az élettársa miatt van minden – mondja neki a Pinkler. De a Marika tisztában van vele, hogy egyik se tud szembenézni avval, hogy nem kell az anyjának.

– Irracionális kötődés az anyához – magyarázta el nekem a Pinklert a Marika, ha szóba került.

Ismerjük mi ezt, az anyja inkább megy, éli az életét, a gyerekét meg nevelje, aki akarja. Ez a nagy büdös igazság, kérem szépen.

– Megígértem az anyámnak, hogy nem hagyom el soha! – mondta neki a kis Pinkler. Hiába magyarázta neki a Marika:

– Nem lehetsz az anyád anyja. Lehet, hogy fáj, amit mondok, de nem tarthatsz vele, még akkor sem, ha tényleg szüksége van segítségre. Mert lehúz.

Ezt próbálta vele megértetni a Marika, de hiába.

– Hogyha az utcára kerülök, ha beledöglök, akkor is vele maradok! Megmondtam neki, hogy bízzon bennem! – kiabálta ez a kölyök, hát ez nem is olyan rég történt, talán mielőtt volt az az ominózus értekezlet. Mi nevelők ezt mind figyelembe is vettük nála. Hogy vannak neki problémái. De melyiknek nincsenek, most mondja meg nekem őszintén?

– Szakmailag nekünk együtt kell működni. Ezt én már régen egyeztetni akartam magával.

Emmuska kihozta a második kört is.

– De az a nő, úgy higgye el, egy könnyet sem… Áll bent az ágya mellett, de az anyja egy könnyet sem… Az élettársa meg sír. Mert ettől még egy férfi is, még annak is több szíve van.

Zsigabá legyintett, és nagyot sóhajtott, aminek következtében a riporternő szinte behozhatatlan lépéselőnybe került. Zsigabá a menet végén lépkedő hangmérnök mellé sodródott:

– Hát anya az ilyen? Ígérget, hogy kiveszlek, ha rendesen viselkedsz, kérdem én. Nem bír vele, és akkor máris vissza kell hozni? Aj!

A hangmérnök megértően bólintott, bár nem hallott semmit, mert a fülhallgatóját nem szerette levenni. A hangmérnök a hosszú évek során fokozatosan megtanult kikapcsolva járni a fülhallgató gyapotcsendjében, nyitott szemmel aludni, értelmes tekintettel bólintani, és csak akkor lépni működésbe, amikor munkájának szükségességére egyértelmű jelek utalnak.

Mire a hálókhoz értek, Zsigabá már a férfiak csoportjának szerves részeként szavait kizárólag az operatőrhöz, a technikushoz és a hangmérnökhöz intézte, akik láthatóan „végre értették, miről van szó”.

Vége volt a tanulószobának, a háló ajtaja előtt már várakoztak a lányok.

A férfiak jól megnézték őket, és velük Zsigabá is friss szemmel tudta látni a Hajni bodros fürtjeit, a Berti kihúzkodott és újrafestett szemöldökét, Annus feszes pólóját és a Márti szőlőszemköldökét.

– Ez, kérem szépen – fordult Zsigabá az operatőrhöz, miközben Hajni vállára tette a kezét – megnyerte az intézetek közti országos szavalóversenyt. – Mit szavaltál? – hajolt Hajni arcába.

Hajni zavarba jött, Berti és Annus vihorásztak, Márti kihúzta magát.

– József Attilát – kuncogott lehajtott fejjel Hajni.

– „Harminchat fokos lázban égek mindig, és te nem ápolsz, anyám” – kezdte Zsigabá kántálni. – Ezek mind ezt szavalják – tette hozzá, és az operatőrre kacsintott. – Na és sírva fakadt a zsűri? – kérdezte a haja mögé bújó Hajnitól, de a lány nem válaszolt, csak a többi vihorászott, Márti pedig állta az őket vidáman mustráló technikusfiú tekintetét.

– Próbálja meg, de ezekből semmit nem lehet kihúzni – nézett szigorúan Zsigabá a körön kívülre szorult riporternőre. – De azt elmondhatjátok, hogy az anyja virágos szoknyában riszál – vonta magához Hajnit, és ezzel hangjába visszatért a bennfenteskedők pajkossága. – Ezek itt jobban megsiratják, mint a saját anyja – nézett aztán ünnepélyesen a kamerába, mert az operatőr közben elindította a felvételt, és Zsigabá figyelmét nem kerülte el, hogy kigyulladt a piros lámpácska.

– Na, akkor tessék befáradni – nyitotta ki a zárat és tárta ki az ajtót Zsigabá.

Mariann akkor érkezett. A stábon keresztülnézve beviharzott a tévéhez, bekapcsolta, és belevetődött a fotelbe. A riporternő látszólag nem foglalkozott vele, a lányokat egymás mellé ültettette az ágyra, a technikus pedig állványra rögzítette a kamerát. A tévében a „Sztár” ismétlése ment. Hajniék a nyakukat nyújtogatták, hogy lássanak valamit a képernyőből, de nem mertek elmozdulni a helyükről.

– Ilona, ez nem a te estéd volt – közölte Pele Béla a tévében. Erre Mariann káromkodott egyet, hogy akkor „megint lemaradtak az Ilona számáról”.

– Na, most azonnal kikapcsolod! – parancsolta Zsigabá.

– Zsigabá, ne legyen má ilyen! – dörmögte Mariann, és tovább bámulta a tévét.

– Ez hülye – jegyezte meg a soron levő zsűritagra a riporternő, és Mariann fotelje mellé guggolt.

– Mind az Ilonáért van oda – nevetgélte Zsigabá.

– Ja és még valami. Megtisztelhetnéd a közönséget azzal, hogy megtanulod a szöveget – mondta Bambino. Ilona türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, szívében a toporzékoló lovak zabolátlansága. A tekintetéből, ha most felpillantana, kések röpülnének a díszletek felé, de nem pillantott fel, úgyhogy keserű vér szakította át az érfalakat, és elöntött mindent, forrón, sűrűn, értelmetlenül…

– Tiszta Pinkler, nem? – szipogta Mariann.

Egy pillanatra megfagyott a levegő.

A riporternő már elfoglalta a helyét a kamera mellett.

– Ha nem mondjátok el, mit tudtok, akkor nem tudunk segíteni – mondta a hangmérnök, és kikapcsolta a tévét.

Mariann fölnézett:

– Ez komoly…

– Miért nem hagyják a Pinklert végre békén? – pityeredett el Hajni.

Zsigabá Mariannra mutatott:

– Ez volt vele az oszlopnál.

A riporternő Mariann vállára tette a kezét.

– Gyere – mondta halkan, kedvesen.

Mariann kikászálódott a fotelból, és Hajniék mellé ült.

A riporternő egy kérdést intézett hozzájuk. Mit szólnak ahhoz, hogy a Sárga füzetben sem egyetlen tanár, sem egyetlen nevelő, senki nem állt Pinkler mellé, mindenki az eltávolítását kérte. Aztán a riporternő néhány véleményt fel is olvasott a Sárga füzetből, Szarkai Dénes nevelőét, aki „semmilyen eszközt nem tud elképzelni arra nézve, hogy rend és fegyelem legyen, ha Pinkler marad”, Sári Gizella igazgatónőét, aki szerint Pinkler „saját és társai testi épségét súlyosan veszélyezteti”, aztán Berényi Zsigmondét, miszerint Pinkler „deviáns, az emberi szóra nem hallgat”.

Hajniról lassan átragadt a sírás Bertire és Mártira is, csak Mariann ült összegörnyedve, némán.

A riporternő akkor felvilágosította őket, hogy a végső döntésben a Sárga füzetnek egyáltalán nem is volt szerepe, mert, mint ahogy azt a szakmai bizottság az Átmeneti Otthonban megállapította, „a Sárga füzet méltányolandó demokratikus kezdeményezés, azonban a döntést szigorúan szakmai érvek alapján kellett meghozni a zártabb intézeti elhelyezés irányában”.

– És a döntés, hogy Pinkler javítóba kerüljön, már a Sárga füzet körbeadása előtt megtörtént – mondta a riporternő.

Mariann felállt, és kiment a hálóból.

„A könnyező lányok közelije alá vágom hangban a József Attila-verset”, tervezgette a riporternő.

– „Harminchat fokos lázban égek mindig, és te nem ápolsz, anyám” – szavalta sírva Hajni.


 

Fent


 

Emelkedett, zuhant. Emelkedett, zuhant. Összerándult, a lélegzete fennakadt, a levegő langyosan lebbent az arcába, alig mozdult, a hinta röpített, a belsejét röpítette, a mellkasát, a medencéjét, ujjongó szerveit, a vért az ereiben. Föl és le. Nagyon hosszan föl, nagyon hosszan le. Emelkedett, zuhant. A reflektor fénye nem ért el idáig, a levegő napmelege körülölelte. Halkan föl, halkan le. Emelkedett, zuhant. Izgatottan, várakozón. Boldogan és megnyugodva. Újra föl és újra le. Almaillatú porszemek között pendült a hintakötél. Lassan csúsztatta le a kezét, halántékát, a homlokát elzsibbasztotta a lezúduló vér, a térdhajlatában a hintarúddal nem is kellett tartania magát. A széksorok kiszakadtak, és bordón örvénylették körül a felpuhulva hullámzó porondot, a tartókötelek, a hálók elszabadultak, és bonyolult szövedékük lecsukott szemhéjára hullott. Édesen tapadt, pókhálópuhán az olvatag biztonság vattacukra. Süllyedt, emelkedett. Vitte, hozta. Belebújt, kitöltötte. Némán, kiáltva. Ringatta, lökte. Emelkedett, zuhant. Emelkedett, zuhant. Mígnem egész valója keresztülhasított a fény pászmáján. Oda, vissza. Hasított egyszer és még egyszer. Az egyre magasabban kereső reflektor fénykardja keresztülvágott a testén. Felnyitotta a koponyáját. Bordái közé akadt. Leszakította a karját. Feltöltötte és szétrobbantotta a sejtjeit. Fölszabdalta az inakat, és a húst, mint a selymet, vörösen kiterítve közé feszítette. Kirántotta a derengésből, fogók közé szorítva, torkának szegezett diadallal jéghideg hegyére szúrta.

A szemerkélő eső bágyadtan verte a fémlemezeket. A málló rozsdapelyhek átnedvesedve összetapadtak, a bodzabogyók szétpukkantak a szélvédő üvegén. Az aszfalton a tenyérnyi véraláfutások gyorsan felszívódtak, mert a villanásnyi borongás után a nap újra kisütött.

Először azt hitte, hogy önmagát látja, de az arc sötétebb volt, a tekintet szomorúbb, melyben a borostyán és a lombok zöldje váltakozik, ahogy az ember a hegyeket vagy az őserdőt elképzeli: tágas, merülő smaragdragyogásban, a fénytörés távolba gördülő hullámaival.

– Merre vezet kifelé út?

Az esőcsepp lyuggatta üvegen át a hangok zúzaléka finom réteggel hintette be a szuszogó kölyköket.

– Merre vezet kifelé út?

A hangok csöndesen és forrón, akár a parti homokszemek peregtek Pinkler fagyott szemhéja alól, a karjából és az öléből, ahogy kiemelte bénult kezét a lába közül.

– Merre vezet kifelé út? – kérdezte a fiú, és újra megzörgette az ablakot.

Először azt hitte, hogy önmagát látja, de az arc sötétebb volt, a tekintet szomorúbb, és a szemek inkább zöldek, ahogy az ember a tengert vagy a drágaköveket elképzeli: mélyükben a tágas ragyogással, a fénytörés merülő, távolba gördülő hullámaival.

Pinkler megmozdult. A fiú hátrébb lépett. Az ajtó nehezen nyílt, vállal kellett meglökni. Csípősen, mint az ostorszíj, a résen át az alvók közé csapott a zajos levegő. A kölykök nem ébredtek föl. Pinkler kikászálódott a kocsiból, hunyorgott, és cigaretta után kutatott a zsebeiben.

– Van cigid? – kérdezte végül az idegentől. Fájtak a hangszálai, mintha a kiáramló lélegzet túlfeszített damilokat rezdítene.

– Nem dohányzom – válaszolta a fiú.

Nézte a lány mozdulatait. Megijedt az érzéseitől. Egyszerre kellett volna menekülni és most már egy tapodtat sem mozdulni. Felismerték egymást, noha még sohasem találkoztak.

– Kajád van? – kérdezte Pinkler.

– Az van – válaszolta a fiú.

– Ez a kocsid? – bökött Pinkler a futót húzó Lada felé.

– Jössz? – kérdezte a fiú.

Pinkler bólintott, azzal Jocóékra csapta a kispolszki ajtaját, és a fiú után indult.


 


 

Ünnep


 

Az istálló üvegajtaján át az udvarra dőlt a sárga lámpafény, valamikor ott volt az orvosék rendelője, arra a kevés időre nem szedték le az osztott üveges nagyajtókat, a városból úgyis kitiltották a lovakat, hamarosan ők is kivitetik mindet a tanyákra.

Az udvar közepén a póznára kötve maradt a Jágó kötőfékje.

Megigazította a kontyát, beszólt az emberüknek, hogy tegyen az udvaron is rendet, Jágó fölhorkant, amikor belépett. Az emberük eltette a pálinkásüveget.

– Már ébren, Bizó mama? – motyogta, felállt, megroggyant a térde.

– Hoz a lány kenyeret, szalonnát – szólt, és már fordult is kifelé. Igyekezett, mert nem volt kedve a Horvát Pistába botlani visszafelé menet. A birkákat már előző nap levágták, de a Pista szeretett hajnalban fontoskodni, vihessen a nyers húsból is haza, „válasszon, hadd vigye”, gondolta.

A kamrában a hosszú asztalon kiterítve illatoztak a birkák. A fölaggatott kolbászrudakat, füstölt sonkákat, szalonnatáblákat meghintáztatta a huzat, épp hogy csak nem csilingeltek.

A lisztet a vájdlingba öntötte, zsírt kanalazott rá, és átcipelte a nyári konyhába. A legfiatalabb menye már fölébredt, az asztal mellett ült mozdulatlanul a szürke világosodásban, a kisfia visszaaludt a mellén.

Nyikorogtak az eresztékek, ahogy összegyúrta a tésztát. Sózott, gyúrt, öntött, visszaigazított egy elszabadult tincset a kendője alá.

– Istenem, az én jó anyám! – bokolyisütés közben mindig eszébe jutott az anyja.

– Gyúrjátok, gyerekeim azt a tésztát, amíg nem csepeg a mestergerenda! – mondta a kislányoknak az anyja. És ők gyúrták a teknő fölé hajolva, míg az első sós cseppek kiültek a kendőcskék szélénél a pihés homlokokra, akkor az anyja azt mondta:

– Jól van, lehet nyújtani.

– Akkor lesz jó a bokolyi, lyányom, ha mikor megsült, fogod, így megforgatod, és az pörög, pörög, mint a malomkerék, és valósággal dobban az asztalon. Ha kettétöröd, foszlik, mint a rétes – magyarázta most ő ennek a lánynak itt.

A Horvát Pista benyitott. Már kivitte az apróra vágott birkát, mindent, ami kellett, meggyújtotta az udvaron a tüzet.

– Üljön csak le egy cseppet – hívta be, pálinkát töltött, és a férfi kezébe adta.

– Egészség! – emelte az asszonyok felé a poharát Pista.

– A polgármester is itt volt tegnap, a legényfiamat kereste – mondta fennhangon és szándékosan magyarul, hogy a Horvát Pista értse.

– Tárgyalni akart vele, hogy a lótartással gond van, hogy a városba nem lehet ló.

– Nekik könnyű mondani, hogy vegyem meg a tanyát, de miből? – jegyezte meg a menye cigányul, szemrehányás is volt a hangjában, hogy az anyósa mindig a legényfiáért van oda, hogy különbséget tesz.

– Nem akarok én ebbe beleszólni – dünnyögte Pista, az asszony újabb pohárral töltött neki.

– Nem kell nekünk senkié – fordult hozzá magyarul a fiatalasszony –, mi se bántunk másokat, ők se bántsanak minket. Mert akárhova megy egy cigány, már mondanak valamit, már kitalálnak valamit – lovalta bele magát, előre-hátra ringatva a testét, a gyereke békésen aludt az ölében.

– Tudják, hogy van az. A Bizó mama apjának a lakodalmán is én főztem itten a birkát, nagy hajtó volt az öreg, azt mindenki elismeri – mondta Pista, és egyszerre itta ki a második poharat is.

– Pista, mi nem kérjük azt, hogy a magyarok álljanak ki mellettünk a lótartásért, mert azért mi megküzdöttünk – szelt egy vastag szelet kenyeret Bizó.

– Szabályosan el van a szívünk keseredve, mióta behozták megint, hogy a lovakat meg fogják szüntetni – kapcsolódott a beszélgetésbe a másik menye. Az almás tésztáért jött, a mákosat már szépen tányérokra rakta, és kitette az ebédlőben a zongora tetejére.

– Nyolcvankettőben – tett szalonnát, kolbászt és paradicsomot is Pista elé Bizó – amit kerestem a vasipariba, ki kellett fizetnem, hogy ne menjek a börtönbe. Most újra kezdik.

Ki-be járt már a többi asszony is a konyhából az udvarra, Pista, mielőtt a reggelihez látott volna, újabb rönköket tett a tűzre. Mikorra visszajött, az asszonyok a színültig telitöltött káposztás lábas körül forgolódtak.

– Ez mán csak a kályhán fér el – mondta az egyikük, és Pista átvitte nekik a kisszobába, fel a kályhára a fazekat.

A kolbász csípős volt, a szalonna új, Bizó nemrég vágatta le a disznót, a bokolyiba friss tepertőt gyúrt.

Szállingóztak befelé az emberek, a fiai, majdnem mind itt aludtak, azok a rokonok is, akik messziről jöttek. Vidám hangoskodás, civódás és nevetés töltötte meg a konyhát, a folyosón az unokái szaladgáltak, a nagyobb lányok segítették összetolni az asztalokat, átvinni a székeket és padokat, seperni, felmosni, cserélni a kiürült poharakat a tálcáról, a férfiak már a fogadóban koccintgattak a család, a testvérek egészségére.

Pista nekilátott fölaprítani a hagymát. Bizó ura, Rugó a konyhaasztalhoz telepedett. A feleségéhez cigányul beszélt, de a Pista miatt magyarul még mindig a lótartás körül folyt a vita.

– A svájci, a német, a holland csak ide jár. Ebbe el vagyunk ismerve. Az üzlet az így megy, nem úgy, hogy ráütök a hasamra. Van benne rizikó, mert van benne rizikó, ott van a pej kancám vagy bármelyik lovam, az elpusztul, egy-kettő kilöktem az utcára.

Rugó levette a kalapját, és a tányérja mellé tette. Bizó mindent az asztalra tett, amit szeretett.

A konyhában meleg volt, már sült a bokolyi, egy húszliteres kondérban itt is forrt egy másik adag töltött káposzta. Bizó leemelte a fedőt, a fedő alól kicsapódó gőz fényesen bodorodott, az ablakon át rásütő nap átvilágította, és a világító, sűrű párafelhők mintha hegyek hátáról omlanának alá, átbuktak a lábas peremén, felgomolyogtak a gerendák felé.

– Ha százezer forintos bírságot küldenek havonta, ha börtönbe kell menni érte, Pista, mi leüljük azt a bírságot, de a ló akkor sem fog elpusztulni az életünkből, mert az az életünk része. Ott a kisebbik fiam. Most érettségizett. Arra nem mondhassák, hát hogy nem akar dógozni vagy tanulni. Megyen majd még tovább, és már romamenedzser itt a tanácsnál, na. Hiába tanult ember, mert a magyarok is elismerik a tudását neki, hiába dolgozik az önkormányzatnál, és hívják mindenfele, de ő is cigány, és a ló neki is egyik felerésze, mert Pista, a fiamnak nem telik el úgy nap, hogy ne menne be az istállóba. Ha üzlet van, nem néz semmit, megy – kavargatta meg a káposztát Bizó, már ideje volt be is rántani.

– Igaza van a fiadnak – helyeselt Róza menye –, akkor a cigány hagyomány elsemmisülne, lemenne a földről, ha már a lovakat megsemmisítik, akkor már a cigányság is megsemmisül.

– Mert mi csak ehhez értünk, a lótartáshoz – a kisebbik menye befejezte a szoptatást, a gyerek felkelt, és egy fakanállal játszadozott.

– Mert ha eladjuk, megesszük.

A hároméves Leonárd beszaladt, előtte kötőféken a vele egyidős Amanda ugrabugrált.

– Mondd, ne! – kiáltott utánuk nevetve az apjuk a folyosóról.

– És most hogyan ugratsz? – fordult feléjük Rugó, visszatette a kalapját. – Mondjátok, nee! Mondjátok! – biztatta őket.

– Ezek is a lovakat hajtanák – mosolygott Pistára Bizó, mint aki az egész jelenetben a szavai megerősítését látja.

A keresztapja fölkapta Leonárdot:

– Mondd, Bizó mámi, adj egy ötszázast!

– Mámi, adjál ötszázast! – ismételte Leonárd.

Bizó felkacagott. A kötényéből elővette a tárcáját.

– Mondd: veszek rágót és üdítőt – ölelte magához a kicsit a keresztapja.

– És üdítőt.

– Üdítőt innál? – kérdezte Bizó.

– Add az ötszázast! – nyújtotta nagyanyja felé kis kezét Leonárd.

– Nem! – nevetett Bizó.

– Add nekem! – követelte a kisfiú.

– Na, lássa, már ott van a vérébe, hogy kereskedő! – fordult Bizó Pista felé. – Nem! Nincs pénzem! – vágta aztán csípőre a kezét, és belekacagott Leonárd gödrös kis arcába.

– Add ide az ötszázast, haljak meg! – huncutkodott tovább a gyerek.

– Imádlak! – ölelte magához a keresztapja. – Hallod, még szidja is magát!

– Nincs ötszázas, fiam – kukkantott a pénztárcájába Bizó.

– Adj egy ezrest! – kacsintott Leonárd apja. Bizó egy papír kétszázast adott a fiúnak.

– Mondd, köszi! – csókolta meg az öléből lekívánkozó Leonárdot a keresztapja.

– Köszi – nézett fel Leonárd a nagyanyjára, és megragadta a ficánkoló Amanda kötőfékjét.

– Eladod nekem a lovat? – tartotta orra elé a tenyerét Rugó. – Elcseréljük?

Leonárd belecsapott a nagyapja tenyerébe.

– Jól van, kereskedő – simogatta meg Rugó a fejét.

– Kóstold már meg, elég sós-e – tolta az egyik belépő lány szájához a fakanalat Bizó. – Nézd már! – lépett hátra hirtelen a meglepődéstől –, tisztára olyan vagy, mint egy cigánylány!

Bizó Pinkler szájához tette a kanalat. Pinkler végigsimított a szoknyáján, aztán belenyalt a káposztalébe.

– Jó – mondta cigányul.

Rugó elismerően dünnyögött valamit.

– Na, további jó munkát, Horvát úr – nyújtotta kezét Pistának, indult, hogy a lovak után nézzen, éppen megcsördült a mobiltelefonja, a füléhez emelve sietett ki a konyhából.

– Na, gyere, akkor megtanítalak, hogy kell berántani, ahogy mi szeretjük, Nikoló különösen, sok pirospaprikával, fokhagymával – vonta maga mellé Bizó Pinklert. – De előtte rágyújtunk, megkávézunk.

Azzal megkínálta a lányt a cigarettájából, a kezébe nyomott egy csészét, de Pinkler még bele sem kortyolt, amikor gyerekcsapat tódult a konyhába, hogy menjen velük a szénabálákon ugrálni, kézállásból szaltózni az istálló mellé.

– Gyerekeim! Vegyétek arrébb magatokat! – csitította őket Bizó, mert Pinkler mégiscsak vendég volt. De a gyerekek nem tágítottak, egymás szavába vágva kiabáltak.

– Mámi, mámi! Hadd jöjjön már!

– Kell nekik egy igazi artista a cirkuszoshoz – magyarázta Ilon.

– Az más – hagyta rájuk Bizó. – Menjél, ha akarsz, itt semmi se erőszak – és mielőtt Pinkler kérdezhette volna, Bizó felvilágosította: – Nikoló fiam később jön, lóért ment.

– Mikor érkezik? – kérdezte Pista.

– Amikor ideér – válaszolta Bizó.


 

*

A régi barátságunkra való tekintettel.

János nagyon rossz állapotban van. Ha megengeded, tudnom kell, hogy miért vagy itt.

Judit, ez most szigorúan szakmai kérdés. Kérlek, bízzál bennem, és mondd el, jobb, ha megfogalmazod.

Nem azt nem kérdezem, hogy „akarsz-e róla beszélni”, nem, ez most nem vicc.

Megpróbálok segíteni a fiún. Tudnom kell, hogy kerülsz a képbe. De hogy lásd. Mondom, kizárólag szakmai alapon, a régi barátságunkra való tekintettel.

Egy alagsor pincéjében találtak rájuk. Két napja feküdtek ott. A lány már nem élt. Úgy öt órával azelőtt, hogy az egyik lakó felfedezte volna őket, az előtt exitált. János gyöngén lélegzett, de nem tudott mozdulni, újra és újra elvesztette az eszméletét. Csoda. Tulajdonképpen csoda.

Kétszer beszéltem vele, mióta úgy-ahogy magához tért. Hajnalban hívták ki hozzájuk a mentőket. Elmondta nekem, hogy közösen határozták el, hogy egy nagyobb adaggal végeznek magukkal. Minden simán ment. Kiválasztották az épületet. A környéket jól ismerték. A ház alagsorában is többször jártak, sőt aludtak is lent néhányszor. Senki nem zavarta meg őket soha, és akkor sem. Ekkora adagtól mindkettőjüknek meg kellett volna halnia. A lány jó ideje szerfüggő volt, valószínűleg alaposan leromlott egészségi állapottal.

Hogy ki volt a lány.

Nem tudom, milyen viszonyban vagy Jánossal, de gondolom, el fogod mondani, annál is inkább, mert János abban az Átmeneti Otthonban várja az elhelyezését, ahol te a vizsgálatokat folytatod. Ha nem tévedek, ő jóban volt Pinklerrel.

Igen, nem tagadom, János említett téged, Judit… Nem is akartam elhallgatni, de először szeretném, ha te mondanád el, mi a helyzet. Visszatérve az áldozatra. Gondolom, tudod, hogy Jánosnak van egy gyereke. Nem élt együtt a gyerek anyjával, mert nem érezte felkészültnek magát az apaszerepre, nem is élhettek volna együtt, mert János még legalább fél évig gyámhatósági gondozás alatt fog állni. A gyerek anyja öt évvel idősebb volt Jánosnál, amikor összeismerkedtek. Elég különös történet. János tizenkét éves volt akkor.

Persze van pszichológiai magyarázat, hogyne volna. Szóval az áldozat János barátnője vagy volt szerelme, mindenesetre ez a nő. A Kati, a gyereke anyja.

De János nehezen nyílt meg ezzel kapcsolatban. Rossz pszichés állapotban van, sokat lakrimál. Nemrég tudta meg, hogy ő és csak ő élte túl ezt a bulit, hát érthető.

Természetesen ezzel kell magyarázni a heveny paranoid reakcióit is, amit nyilvánvalóan a nagy emocionális stressz váltott ki. A stressztényezőt támadásnak és fenyegetésnek értelmezi, torzítja. Elhárít minden segítséget, és az érdeklődésemet is veszélyhelyzetként éli meg.

Mindazonáltal nem kell neked mondanom, hogy engem a komplex állapotkép érdekel, ha már ide került, a továbbiakra nézve majd szeretném előmozdítani a kommunikációt a vele foglalkozó gyámügyes szakemberek között, ezért még igyekszem benn tartani, hogy az állapotkép okait és feltételeit tisztázhassuk, annál is inkább, mert az intézetben vezetett kartonja felettébb hiányos, ennek ellenére a pszichológus véleménye elég súlyos, mondhatni sommás. Hallgasd: „csavargás, rossz magaviselet miatt iskolából való eltanácsolás, szökések, tartós hazudozás, ismétlődően alkalmi jellegű szexuális kapcsolat, narkománia, alkoholizmus, lopás, képességeihez mérten nagy fokban elmaradó iskolai teljesítmény, az otthon és az iskola szabályainak krónikus megsértése, ismétlődő, indokolatlan életvezetési, egzisztenciális, magánéleti kudarcok, felelősségtudat hiánya, valódi érzelmi kapcsolatra való képtelenség, morális érzéke fejletlen, parazitizmusra hajló”.

Egyetlen interjú alapján a gondozásba vétele idejéből…

Ahogy mondod… Nekem is sok egy kicsit. Komplett aszociális személyiségzavar.

Mióta dohányzol? Jó, kivételesen rágyújthatsz itt bent is.

Nem akarok a dolgok elébe sietni, de mivel a tünetei autoplasztikusak, és egodiszton módon éli meg őket, én abszolúte optimista vagyok. Lelkiismeret-furdalása van. Úgy veszem észre, piszokul szenved.

De nem akarlak feltartani. Megígértem, bemehetsz hozzá.

Várj! Talán tudod, talán nem, hogy a gyerekük úgy két hónapja állami gondozásba került, csecsemőotthonban van az anya drogfüggő életvezetése miatt. A gyerek anyja végső elkeseredésében találta ki ezt a közös öngyilkosságot. Feladta. Úgy érezte, képtelen lejönni a szerről. Itt, a Lipóton is volt az addiktológián a Lánghnál. És ami igazán elgondolkodtató, mi több, jelzésértékű, magával tudta rántani Jánost.

Egyvalamit azért engedj még meg. Ami Pinklerrel történt, az nem véletlen. Ugye ezzel mindig is egyetértettünk. Nem lenne jó, ha a dolog megismétlődne bármilyen formában.

Felkészültél? Rendben. Akkor visszavárlak.


 


 

Üvegbura


 

A konyhában Ramóna mosogatott. Szúnyog eltörölte a poharakat, és gúlába rakta őket. Bizó pálinkát töltött az üvegkancsóba, a kancsót ezüsttálcára tette, és apró kristálypoharakkal bástyázta körül.

A fogadóban az asztalnál opál cigarettafüstben beszélgettek a férfiak.

Egyre emelkedett Szúnyog üveghegye a konyhában tevő-vevő asszonyok és a fogadó kerek asztala körül gyülekező férfiak közé. A kristályburában, mint ritka ásványok prizmáin át felragyogtak az oszlopokká hasadó férfiöltönyök, a virágszirom-inggallérok, a fénytörés fürtjeiben tündöklő ametisztlila és tömör zöld kalapok. Nefritkavicsokként a halvány abrosz földpátmezőire dobálva csillogtak a stampedlis poharak, hamutartók, mobiltelefonok és cigarettásdobozok. A látványt az asztalt feltöltő és leszedő lányok bíborvöröse és égszínkékje szórta körül, mintha málna- és kökényszemek gurulnának szét a cukorban, vagy cseresznyék hullottak volna a hóba.

– Volt itt, Ember, húsz darab ló! – emelte föl a mutatóujját Boci. Kalapjára Szúnyog gúlájában éppen rácsukódott az utolsó pohár metszett kelyhe, de az ujja a felfelé meredő üvegtalpon is túlmutatott. A hangja átharsogott a magnóból szóló Gróf fergeteges énekhangján is.

– Mondtam, Kozi, inkább vidd el a kancádat. Sok ló van.

Kozi meg:

– Nem viszem, bajom van, majd jövök két hét múlva érte.

Rugó Bocival szemben, balján és jobbján a nagyobb fiaival, rezzenéstelen arccal hallgatott. Méltósággal szívta egyik cigarettáját a másik után. Mozdulataiban grácia volt és megfontoltság. Legnagyobb fia Boci elé tette a szódásüveget. Boci, ha pálinkát ivott, azonnal leöblítette egy kupica szódavízzel. Két napig is képes volt így inni, anélkül, hogy meglátszott volna rajta. Nagydarab ember volt, tekintélyes hanggal és bajusszal.

Bizó az ebédlőben már a terítést irányította, szakadatlan érkeztek a vendégek is, csak Nikoló nem volt sehol. Bizó aggódott érte. Mindig aggódott érte, ha üzletelni ment, ha vásárba, ha hivatali ügyben valamelyik szomszéd városba. Most rászámolt két órát az útra, mert a fia futót vitt, és a lóval nem lehet száguldozni.

– De nem a pénz számít – mondta mindig a rokonoknak, szomszédasszonyoknak –, csak hogy meglegyen a fiamnak a boldogsága.

– Éljél, fiam – simított végig Nikoló karján –, nem kell semmit elsietni. Nem kell még a lakodalomra gondolni, mert amit egy fiú megtehet, azt egy lány nem teheti meg, a fiú ebből a szempontból is előnyben van, mert megteheti.

– Így van! – helyeselt Ilon.

– Az asszony meg legyen tisztességes, akit hozol – nevettek a sógornői –, mert a cigánylánynak tűrni kell. A törvényt a házban te hozod, az asszony pedig tűrjön, akkor is, ha a férje megcsalja.

– Na, mámi, hoztam a menyedet! – kiáltotta Nikoló szinte kötekedve, amikor Pestről egy hete beállított, és a házhoz hozta a lányt.

Pinkler nem értette, mit mond Nikoló, Bizó pedig nem tudta kiverni a fejéből a fia nevetős-komoly szemét.

– Legyen boldog vele! – hagyta rá Rugó, amikor este beszélgettek. Bizó egy rövid időre megnyugodott. – Legyen szerencsés a fiad! Igazad van – mondta rá, de nyugtalanította valami, nem is tudta, hogy mi, talán Nikoló szemében a különös fény, vagy ahogy Pinkler után szaladt, és ahogy később is mentek ide-oda… de nem ám csak diszkóba, hanem csatangoltak. Még a lovakat is megfuttatta, vitte ugratni annak a lánynak a kedvéért.

– Csókolom – köszönt Pinkler, amikor Nikoló az anyja elé húzta.

– Ő a legöregebb, a legjobb, őt tiszteljük a legjobban. Mind tőle származunk – dicsérte Nikoló az anyját.

– Jó napot kívánok – viszonozta Pinkler köszönését Bizó.

– Jött két hét múlva este a Kozi. A kanca meg összeesett, igaz, hogy soványodott.

Bocit egyre többen hallgatták az asztal körül. A konyhából is be kellett hozni a székeket.

– Mondja Kozi: Halljátok! Én nem viszem el, tegyétek le a pénzemet!

– Kozi – mondom –, te ezt a kancát megvetted, mondtuk, hogy nincs szénánk. Mit csináljunk? Vidd el a kancát, Kozi!

– Nem viszem el!

– Élje ki magát a gyerek – próbált lecsillapodni Bizó, amikor meglátta „ezeket” egymásra nézni.

– Mit aggódol? – nevettek rajta az asszonyok. – Nem kell neki mindjárt elszöktetni ezt a lányt.

– Aggódom hát. Senki se tudja, honnan jött. Ki ez. Még azt se, cigány-e, merthogy nem tud cigányul – törölgette az orrát meg a szemét, még sose látták Bizó mámit ilyen állapotban.

– Féltékeny – néztek össze a menyei.

A lány szeme meg a haja a Boci lányaira emlékeztette Bizót. És Bizó legszívesebben onnan házasította volna a fiát. Boci lányaiban meg lehetett bízni, jó volt a hírük, azok nem a koszorúért akarnák a lakodalmat.

– Csak a rendőrséggel meg ne gyűljön a bajunk miatta – hozta minduntalan a lányt szóba Bizó Rugónak is. – Mit fognak szólni a cigányok? Ha lesz lakodalom, ha nem lesz, bolondnak fognak nézni.

– Már annyira rámennek a lányos házak arra, hogy a fiús házak… hogy a fiú szülei kiállnak magukból a lányért. Én nem fogok lakodalmat csinálni – mondogatta márjó ideje a fia. És Bizó örült is, nem is, maga se tudta, miért.

– Nem úgy van az, mi meg másképp gondolkodunk – tiltakozott azért mindig.

– Attól függ, hogy mi ebben mennyire vagyunk partner, fiam – állt olyankor mellé Rugó is. – Ha én úgy látom, hogy ezt fölajánlom, bele akarom adni, beleadom. Attól függetlenül, hogy kérik vagy nem kérik. Jóhiszeműen.

– A lányok manapság csak a koszorúért mennek a templomba. Jóhiszeműen beleadod, hogy tisztességes a lány, nem volt senkivel előtte, nem járt moziba, diszkóba, sehova. De manapság megvan a lakodalom, és máris szétmennek utána – erősködött Nikoló.

– Hát ott van a Dilo fiának a lakodalma is – jutott eszébe a Bizónak. – Juli haja abba fehéredett meg. A bánatba megőszült, megfehéredett.

– De hát azt lehetett tudni, mindenki tudta, hogy az erőszakból volt – jegyezte meg Ilon.

– Megcsinálták a többmilliós lagzit, és mennyit jártak? Miután a lány szépen ellógott? Hónapokat, hogy a szüleitől visszakérjék legalább a felit!

– De nem is fizették ki őket, vagy igen? – kérdezte Szúnyog.

– Azt mondta a Dilo: Száz év száz nap, ezeket a kölcsönöket vissza tudjuk nektek adni!

– Nagy viták voltak! – emlékezett vissza Nikoló is jókedvűen. – Majdnem verekedésig ment a dolog. Még verekedés is lett belőle, de a Dilo a családjával megbeszélte, hogy ezeknek hagyjanak békét, mert a Dilo nem akarta, hogy a sok emberből egy is megsérüljön, hogy egyet is megüssenek. Azt mondta:

– Megnőnek a mi gyerekeink is, és lesznek férfiak, majd mi is elszöktetjük az ő feleségüket vagy a fiaiknak a feleségeit, mert a gyerekeink is visszaadhatják a kölcsönt, amit ők csináltak velünk, mert kiugrasztottak tőlünk több milliót a kéretésre meg a lakodalomra.

– Mi, fiam nem avatkozunk ebbe bele, mert hívták az apádat is, hogy tegyen igazságot, de nem ment – mondta Bizó. – Még csak az kéne, belerángatják, aztán azt mondják, rosszul döntött, és akkor neki kell fizetni, még a végén őt teszik törvénybe.

– A Dilo megkérdezte a lány apját, a Mokányt, hogy milyen feltételek mellett mehetnek kéretni. Hogy készüljenek fel a dologra, mert a Dilo tudta, hogy az a kéretés nem akármilyen dolog lesz, mert ők olyan kéretést kérnek, hogy az embernek le kell vetkőzni, és neki ki kell adni az egész tőkéjét, és mondták neki, hogy úgy nyissák be hozzájuk a kaput, hogy nekik nagyon sokba fog az a dolog kerülni. Tudom, ott voltam a Mokánynál – elevenítette fel Nikoló a kéretés előtti tárgyalást a Mokánynál.

Bizó a lakkozott komódba tette az ajándékokat, mosóport, tusfürdőket, kávét, szőnyeget. Koccintott az érkezőkkel, nyitogatta a vitrinek üvegajtaját, kivette a porcelánt. Róza, Ramóna, Ilon és Szúnyog a kosarakban kenyeret hoztak, tálakba szortírozva az asztalra tették. Ilon, Leonárd anyja felmosott, a kisfiú a szoknyájába kapaszkodva totyogta körbe a partvist.

– Na, ez egy tisztességes asszony – nézte megelégedve a legszelídebb menyét Bizó. – Még az arca is tisztára mint a Szűz Máriáé.

Mintha róla festették volna a fogadóban azt a képet, amit Bizó a legjobban szeretett a ház szentképei közül, ugyanaz a végtelenbe néző, tengerzöld szem az Ilon szeme is.

– Elhoztam a kancát magamhoz, mondom, Kozi, két hét múlva gyere a kancádért. Ha sovány lesz, én adom a pénzt neked vissza! – harsant Boci hangja. – Hallgasd, mit mondok, Rugó, haljak meg, ha nem mondok igazat. Két hét múlva nem meghízott az a kanca, hanem ahogy mondom, mint a szobor. Valóságos dinnye! – és Boci olyan mozdulatot tett, mintha körbesimítaná a kanca kerek hasát.

– A kígyók királya beszorult egy sziklarepedésbe – suttogta Amanda bátyja.

Pinklerrel a szénabálák tetejére másztak.

Pinkler Ilonnal, Leonárddal, Amandával és Amanda bátyjával aludt egy ágyban. Ilon minden este mesélt nekik az ősökről vagy a saját életéről.

– A kígyók igyekeztek, de nem volt kezük, hogy megbontsák a rést, mert a kígyóknak a szájukban az erejük. Meghalt a kígyókirály tehetetlenül, mint a legutolsó féreg.

Ilonnak cigarettafüst- és tusfürdőszaga volt, a kicsiknek langyos bababőrillata.

– A kohók tüzétől megbarnult utódok egymásra származtatták a titkot, mert ősük megtalálta azt a követ, amelyik mindegyik kövön túltesz. A vasat. Mert aki azoknak a köveknek a vérét veszi, hatalmasabb lesz a hatalmasoknál. De ő nem akart hatalmat. Segíteni akart. Csak hát azt soha nem tudhatod, hogy a jó szándék mikor segít, és mikor árt.

Ilon sohasem faggatta Pinklert, aki este ugyan hátat fordított, de reggel egy kupacban, összegabalyodva ébredt a gyerekeivel.

A lányok mindenhova csapatokban jártak, még a vécére is elkísérték egymást.

Ilon és Róza felöltöztették Pinklert a ruháikba, de Bizó mámi névnapjára a haját is kontyba fésülték, csilingelő fülbevalót tettek a fülébe.

Ám Pinklert nem nagyon érdekelték az ékszerek vagy a ruhák. A karám szélén egyensúlyozott, felmászott a bálákra, és nem félt a lovaktól. Egy elszabadult pejt egyedül fékezett meg, elkapta a kantárját, még mielőtt bárki közbeléphetett volna. Ilon hálás volt, mert a kis Leonárd sikoltozva menekült az emberük kezéből kicsúszó, rúgkapálva vágtató Jágó elől. Mire Nikoló és a bátyja kiértek, Pinkler már erősen tartotta és lecsillapította Jágót, Ilon felkapta a kisfiát:

– Ne ríj már, hej, látod, megvan a ló, Artista megfogta.

Egy hét alatt Pinklerre ráragadt a becenév.

– Mi, cigányok – magyarázta Ilon – jobb szeretjük a beceneveket. Van olyan, akiről nem is igen tudom, hogy hívják igaziból.

– Fogja a kancát a Kozi embere, a Jancsi, és vitte haza. A jóisten értse meg a Kozit, azóta meghalt. Az embere az egyik kocsmáról a másikba ment, ha esett, ha fújt.

Boci egyik, majd a másik irányba is suhintott egy lendületeset a karjával.

– Vidd! Vidd haza a kancádat, Jancsi! Menj, vidd haza, vidd haza a kancádat, Kozi! – mondták azoknak, de hiába. Két hónap múlva, mert a kanca hasas volt, hogy a vetélésbe-e, megdöglött. Két hónap múlva!

Rugó bólintott, Boci folytatta:

– Ne légy bolond, ember! Két hónap múlva jött reklamálni, hogy megdöglött a kanca! Jöttek oda a vásárba Mokány, a Kutyu meg a Palcsik. Ezek a cigányok mind ott voltak. Tették az esküt:

– Fizess, Józsi! Fizess, Józsi! – mondják az apámnak –, mert járja.

– Csináljatok törvényt – mondta apám. Erre elmentek a sátorba inni.

– Én nem fizetek – mondja a Józsi a Kozinak –, mert te egy üveg sörért elmész hamisan esküdni. Nekem a ti törvényetek nem kell – mondja apám –, hanem találkozunk vasárnap korán reggel a templomba, és adom a pénzedet, Kozi! Amennyiben elmész nekem, és hajlandó vagy igaziból esküdni, hogy az én kancámnak régi baja volt, én fizetek.

– Bementem a templomba. Az utolsó öt forintig – itt haljon meg előttem a fiam – odaadtam tíz forintig – csapott az asztalra Boci. – Nem hogy a felét, hogy a felét elveszítse, hanem az utolsó tíz forintig! De mái napig jóban vagyunk, üzletelünk, és soha nem hoztam fel neki, hogy Kozi, te elmentél nekünk hamisan esküdni, soha nem hoztam fel neki, hogy „elmentél ingyen esküdni”. Eljött, lovakat vett, ettünk, ittunk.

– De nem is volt ilyen ember az országban – szólalt meg Rugó, és a többiek helyeseltek.

– Az ő családjaikban egy okos ember nincs!

– Nem, nem, az ő családjából egy se ütött rá.

– Pedig nem volt bolond ember az apjuk, az Isten verné meg a gyerekeimet, ha mondanám, az a Kozi, nem volt olyan még egy az országban.

– Meg amilyen a Cino Rudi, mert annak se volt az országba párja.

– Meg itt van a Csurári családból a Sajtos Toncsi.

– A gróf Abonyi hívta, de nem ment – emlékezett vissza Kálmán, Rugó öccse –, Bizó mámi apját hívta személyesen…

– Ráktól haljon meg a Leonárdom, ha nem így volt – hozta fel erre a nagyapját, ahogy szokta, Ilon ura is. – Te mi köztünk való vagy! – így mondta öregapámnak a gróf Abonyi.

A szénabála tetejéről Pinkler vette észre először a futót, és Leonárd meg néhány nagyobb gyerek már szaladtak is Bizóhoz a hírrel. Keresték a mámit a Horvát Pistánál a bogrács mellett, a kamrában, a konyhában, de a fogadó ajtajánál nem jutottak tovább, előreengedték az újabb vendégeket:

– Mind szerencsések legyetek, öregbítsen titeket a jóisten még száz évig!

– Adjon az isten erőt, egészséget mindegyikünknek!

A férfiak felálltak az asztaltól, Bizó újabb poharakat hozott, töltött a szilvából, fogadta a jókívánságokat, de még a kötényt se vetette le, hiába őt ünnepelték, az ünnep mindig az egész családé, ahogy az ember a lakodalomban sem csinál különbséget: a szegényt ugyanúgy nézi, mint a gazdagot. Bizó kötényét a lábak között besurranó Leonárd rángatta meg:

– Érkezik a fiad, Bizó mámi! – újságolta sugárzó arccal.

– Áldjon meg az Isten, gyerekem! – csókolta meg a nagyanyja.


 

*


 

Nem kellett volna idejönnöd. Nem, nem tudsz segíteni. Nem kell. Érted? Nem kell segíteni!

Haverod a doki, mi? Gondoltam. Kibaszottul idegesítő a csávó. Szólhatnál neki, hogy szálljon le rólam.

Már jól vagyok. Akár azonnal kiengedhetne. Tényleg, mibe kerül neked, hogy elintézd.

A Gelencsér személyesen akar meglátogatni az Átmenetiből. Hogy a filmbe kellene az a dal, hogy csak én tudom elénekelni. Mondtam nekik, hogy ne fárassza magát fölöslegesen. Úgyis kiengednek.

Megértettem, hogy vége. Nehogy azt hidd már, hogy nem értettem meg.

Pedig ekkora adagtól ki kellett volna hogy nyiffanjak, tutira.

Ne beszélgessünk szerintem. Szerintem meg ne beszélgessünk a Katiról. A gyerekemről se beszélgessünk. Most már csak én maradtam neki.

Kurvára nem érdemli meg az a csóri gyerek, hogy ilyen kibaszott szar élete legyen, bezárva meg minden, mer miről tehet? Csórikám, semmiről.

A dokid mindenféle faszságokat kérdez, folyton faggatózik. Rólam, rólad, a Pinklerről.

De tőlem semmit nem fog megtudni. Nem fog kihúzni belőlem semmit.

Kicsit sápadt vagy. Hányni fogsz?

Naná, hogy hülyéskedek, éppen ahhoz van kedvem. A helyzet az, hogy kibaszottul elegem van.

Ha kikerülök innen, lejövök a cuccról, leteszem az érettségit, dolgozok, albérletbe megyek, és kiveszem a gyereket, itt haljak meg, nem hazudok. Pont az én kölyköm legyen állami gondozásba? Hát nem.

Mit segítesz. Abban segíts, hogy kiengedjenek innen. Szarok rá, hogy mit szoktak. Semmi bajom.

Mit mondasz?

Igen. Hallom… A kis gádzsik rádiója…

„Tudtam, hogy eljössz, tudod, hogy várlak, nincs a világon semmi se nálad fontosabb, ugye jól tudod, fogod a kezem, és én boldog vagyok.”

Nem tudok nélküled élni. Az a helyzet, hogy…

Most ehhez meg mit fog szólni a dokikád?

Lelépünk innen, lejövök a cuccról, leérettségizek, dolgozni fogok, albérletbe költözök, most az egyszer higgyél nekem, utoljára, ez komoly.

 „Jó, hogy eljöttél, maradj itt velem, ne hagyj el soha, fogd a két kezem…” Nem engedlek el többet. Szükségem van rád.

Én tartozom a Katinak, de az élet megy tovább. Mit szólsz? Kivesszük a gyereket! Te úgyis gyereket akarsz már, nem? Itt az ideje, nem? Te tartozol a Pinklernek. Szerintem te jó anya lennél, neked illik a gyerek. Nehogy már pont ez a kölyök szívja meg, mert te is meg én is pontosan tudjuk, hogy milyen élete lenne. Egy szar élete. Mi ketten meg összetartozunk, mert összetartozunk. Mert ez nem véletlen. Szerintem neked le kell szállni a témáról, szerintem. Nem mész semmire a Pinklerrel, csak kínozod magad. Az élet megy tovább.

Igen, ezt pont én mondom.


 


 

Bogárfekete


 

– Olyan deres kancát vettem, vesse ki az ördög az öregapámat a mellkasomra, se a Kisjankónál, se a Pistinél, se a Kálmánnál, se a Sajtosnál, de még a Bocinak se volt ilyen az istállójába! – lépett a „fogadóba” Nikoló. – Legyetek szerencsések, testvérek!

– Legyen szerencsés a lovad! – mosolygott Rugó. Bizó a fiához szaladt, megcsókolta:

– Áldjon meg a drága szent Isten, fiam!

– Na mi van, kereskedő! – üdvözölték a bátyái.

– Hol voltál?

– Pesten voltam. Ott vágtam zsebre egymilliót – viccelődött Nikoló. – Ötszázat a Grófnak adtam belőle, nem, ötvenezret.

Mindenki tudta, a Gróf milliónál kevesebbért nem megy lakodalomba zenélni, márpedig mindenhova őt hívták manapság.

– Ember vagy. Jó volt – somolygott a bajsza alatt Ilon ura.

– Legyetek szerencsések, gyerekek! – kiáltott feléjük Boci.

– Üljetek le, fiúk! – mutatott körbe Rugó. – Hozzál, lány, székeket! – rendelkezett Szúnyoggal. – Róza, te húzd már feljebb a hangot!

– Mit isztok? – hozta a víztől még ezüstcseppes, friss poharakat Ilon.

– Az az egy, hogy szép feleségem van! – pirosodott már ki az italtól Ilon urának az arca.

Pinkler szalmaszálakkal a kontyában és az ölében Leonárddal a bejárati ajtó mellé húzódott. Nikoló nem vette észre a sok asszony között, majdnem mindegyik oldalán ott kapaszkodott a kicsije. A lányok fel-alá sürögtek a székekkel, tálcákkal, süteményes tálakkal.

Megérkeztek Nikoló unokatestvérei, aztán Dilo és Juli is.

– Istennel talállak benneteket, fiúk!

– A drága szent Isten segítsen nekünk, mindannyiunknak!

– Öntsetek, fiúk, mintha otthon lennétek! – szólt Rugó Dilónak. – Tegyetek a szátokba, egyetek, fiúk, gyertek.

– Én a Kisjankónak a családjára haragszom – kezdte a panaszt Juli, miután átadta Bizónak az ajándékokat –, a mai napig haragszom. Ha meghalnak, a temetésükre sem megyek, amikor én meghalok, ne jöjjenek a temetésemre, így száradjak le a lábamról, mint ez a cigaretta, azért haragszom, mert az uram nekik a legidősebb bátyjuk, a Mokány meg csak sógoruk, és azok beszélték rá, hogy ne adjon vissza egy fillért se.

– Ez a dolog a lakodalomnak a dolga, nem a halálnak a dolga – kínálta Bizó a barackos vodkából Julit. – Ezt a dolgot nem halállal, hanem a lakodalom útján kell csinálni.

– Volt, ami volt, elmúlt – jött Ilon a frissen főzött kávéval.

– Felnőnek a fiaim – hallatszott a férfiak asztalától a Dilo hangja is –, az ő lányukat mind elszöktetem vele! Tudjátok, hogy mennyit engedem, hogy velük legyenek? Egy-két hetet, aztán elzavartatom vele, aztán nézem, neki hogy esik ez.

– És ha a gyerek szereti? – szólt közbe Nikoló. A válaszra már nem figyelt, mert akkor vette észre, hogy Leonárd kiabál felé, már régóta integethetett neki a fiú, hogy adja el neki a derest, mikor Nikoló végre észrevette. Akkor Leonárd diadalmasan Pinklerre kacagott.

– De olyannal kezdetek ki vele, akit nem szeret, egy másikkal kezdetek ki vele, nem vagyok bolond! – csökönyösködött Dilo. – Én azokkal a lányokkal csináltatom meg, akikről úgy érzem, hogy megérdemlik. Azok a lányok nem hibásak, de a családjaik miatt megcsináltatom velük a fiammal. Nem akarom én elrontani az ő életüket, nem tudatom én ezt senkivel, csak az anyjukkal, de okosan, hogy ne tudja ki ezt senki, csak az anyjuk, és bemutatom, hogy visszaadtam nekik.

– Hiába küldöd te vissza, ha a fiú szereti őt! – szólalt meg Rugó. A férfiak bólintottak. Zavarukban a kalapjukat igazgatták, volt, aki a pohár után nyúlt, hogy köszöntőt mondjon, mások cigarettára gyújtottak. Nikoló, Pinkler és Rugó között nem csak Bizó és Leonárd látta a pillantások mentén kirajzolódó ismeretlen indulatok hálóját. De az ő szívük most összeszorult: ugyanazért Bizóé és ugyanazért Leonárdé is.

Pinkler letette Leonárdot az öléből, és játszani küldte. Aztán a konyhába ment, hogy segítsen Ilonnak a tiszta poharakat gúlába rakni a tálcán. Érdekelte, hogy min veszekedtek odabent a férfiak.

– Nem veszekedtek azok! – nevetett Ilon. – Van egy ügy – magyarázta –, ami régóta foglalkoztatja a családokat. Mert mióta ez van, nincs az a nagy összetartás, ami volt köztünk régen. A Dilo azt hiszi, hogy a Mokány, a lány apja, az tehet róla, hogy az mindent tudott, és mégis belement a lakodalomba, hogy elfogultak voltak, sírtak nagyon, amikor elbúcsúztak a lánytól.

– Szép beszéd volt – vett tiszta poharakat a tálcájára Szúnyog. – Melyik apa nem beszél így.

– Rendesen ment, semmi nem volt ott. Amikor én mentem férjhez, a Rugó fiához, akkor is sírtak. Szépen beszélt a Rugó is, hajjaj! De végestelen-végig sírtak. Sír az ember. És amikor a Szúnyog férjhez ment, ott is sírtunk – állt meg Ilon kezében a mosogatórongy.

– A Mokány nem tudott semmit a lányáról, jól nevelte a lányait, de szerintem az anyja tudta – fordult ki a konyhából Szúnyog. Ilon vállat vont:

– Nincs ebből baj. Áldja meg mindannyiukat az Isten, én nem haragszok rájuk, jó emberek ezek, a Dilo meg a Mokány is. Legfeljebb nem üzletelnek majd tíz évig. A pénz felit visszaadták, megesküdtek, hogy nem szidják egymást, elmentek a templomba is esküdni. Az eskü meg szent dolog minálunk, akár igaza van annak, aki megesküszik a gyerekeire, akár nincs, azt úgy kell elfogadni. Mert ha megátkozza magát vagy a gyerekeit, annál nincs igazabb dolog. Mert az Isten megmutassa. Hetedíziglen – lögybölte Ilon a mosogatóvizet.

– Jaj, sukár csávó ez a Nikoló, igazam van? – buggyant ki Szúnyogból, ahogy elnézte Nikolót a férfiak között. – Az a sötét ragyogó szeme neki!

Ilon kíváncsian fordította halvány Szűz Mária-arcát a válla fölött Pinkler felé.

– Rendesen osztod, de az is téged.

– Mióta itten vagy, egyfolytában tégedet néz – szólalt meg Róza is.

– Hadd nézzen! – nevetett Pinkler. – Abból még nem volt baj!

– Az én anyám… – sóhajtott Ilon – répázni járt az édesapámmal.

– Hajajj! – nevetett Róza. – Azok egymás mellett feküdtek, azt mégse nyúltak egymáshoz, egy ujjal se!

Ilon szerette felidézni a lánykorát, és úgy vette észre, hogy az Artista is szívesen hallgatja, ami így összevissza az eszébe jut. Pedig sokat szenvedett Ilon, tanulni nem tanulhatott, kivették az iskolából is a beteg gyerekek mellé, legyen, aki otthon marad, ő ápolta a szegény Lacikát, a legkisebbet, amelyik mozdulni sem tudott, kanalazni kellett bele az ételt tizenhat éves koráig, amíg el nem vitte egy tüdőgyulladás. Tizenhat éves koráig olyan volt, „mint egy csepp gyerek”, pityeredett el még most is Ilon, mikor eszébe jutott Lacika, a paplanok között a nyirkos, sötét putriban.

– Az igaz – vágta rá Ilon. – Ezek, az én édesapám és édesanyám nem nyúltak egymáshoz, hiába feküdtek egymás mellett. Egy ágyban feküdtek, az én édesapám meg az édesanyám, de rosszaságképpen nem ismerték egymást. Akkor az anyám apja a fejükre tette a kezét, és azt mondta:

– Áldjon meg benneteket a jó Isten, fiam. – Így történt. Aztán másnap mentek a munkába, és első télen pirított hagymát ettek, amikor megszülettem, azt mondják, olyan voltam, mint az aszalt szilva, a sok nélkülözéstől, éhezéstől. Sokat szenvedtek, de engem is, a testvéreimet is tisztán járatták, taníttatták.

– Mink úgy fogunk meghalni, hogy az istálló nem lesz üres – mondogatta édesapám. – Mi más jószághoz nem értünk.

– Én is – mosolygott Pinklerre Róza –, ha bemegyek az istállóba, és ránézek a lovainkra, már jóllakok. A szép lovainktól. De már a fiatalabbak azt se tudják, mik vagyunk. Jön a kishúgom, azt kérdezi:

– Mik vagyunk mi – azt mondja –, lovárik vagyunk? Mert nem tudta. A nyelvet is elfelejtik. Én cigányul beszélek a gyerekeimmel, de az iskolában magyarul beszélnek, és már egymás közt is könnyebb úgy nekik.

– Itt van ez a fiatalember – mutatott Ilon arrafelé, ahonnan az ura hangját vélte most hallani. Jött apám. Jött anyám, a sógornőm, keresztanyám: – Szereted-e azt a fiút, hozzá akarsz-e menni?

Jöttek, mert a Bizó mámi megkereste anyámat, jöhetnek-e kéretni.

– Mert ha egy szóval azt mondod, hogy nem szereted, ha annyi pénzt hoznak ide, hogy nem férünk tőle, akkor se – nézett a szemembe édesapám. A bátyáim azt mondták:

– Inkább szökjön el ez a lány olyannal, akit szeret, és ne legyen lakodalom.

– Mert minálunk csak annak lehet lakodalma, aki még nem volt senkivel – magyarázta Róza –, csak az a lány teheti fel a fejére a koszorút. Ha én mást szerettem volna, mással lettem volna úgy, akkor azzal is elszökhettem volna, édesapám megáldott volna, és akkor mi már összetartozunk. Mert azt is megmondta édesapám:

– Szökjön el olyannal, akit szeret, és ne legyen lakodalom, csak a boldogsága maradjon fönt.

– És szeretted? – kérdezte Pinkler. – Mert én olyanhoz nem tudnék menni, akit nem szeretek.

– Dehogy keserítettem volna a szívét, hogy megszökjek – mondtam is nekik. – De tudod, tetszett is nekem a Rugó fia, ha a családok összejöttek, mindig vele voltam, megszerettem. Nem tudom, mi lett volna, ha mást szeretek, talán úgy lett volna, mint a Dilo lányával, talán még a lakodalomból is megszöktetnek.

Ilon megtörölte a kezét. Az Artista gúlája – mint egy vár füstüvegből és hajnali ködfalból – veszedelmesen, sziporkázva magasodott. Tetszett Ilonnak.

– Esküre vett a Bizó. Szentkép előtt. Fekete kendőn:

– Úgy verjen meg a drága szent jó Isten, hogy ne adjon neked, de még a gyerekeidnek, a gyerekeinek se boldogságot soha, hogyha nem szereted tiszta szívből a fiamat. Taszítson a jó Isten és az egész családodat szegénységbe, hogy úgy verjen meg a jó Isten, ha csak a koszorúért akarod a lakodalmat.

Mondtam:

– Ámen.

– Tudod, ezért is tart a Dilo tőle, hogy kinevetik a cigányok, mert az én édesanyám is azt mondta – vette át a szót Róza, és ő is a Pinkler gúlája mellé állt, miközben beszélt, gyönyörködött a csillogásában:

– Hiába gyűlölöm azt a családot, amelyik kéretni jön, ha az én lányom szereti, de nem akar vele elszökni, azok meg ragaszkodnak hozzá, hogy a lányom a családjukba kerüljön, akkor én már azért is, mert haragszom arra a családra, megpumpolom őket úgy, hogy abba hiba nincs.

Ilon és Pinkler együtt nevettek, még a szemük is könnybe lábadt.

Leonárd szaladt be, megtorpant, és ámulva megcsodálta ő is Pinkler építményét, azután vágtatott is, hogy hívja a többi gyereket, micsoda palota tündököl aranyból, ezüstből az Artista keze alatt.

– Édesapám könnyezett. Szép kéretésem is volt – terelte vissza a szót a saját lakodalmára Ilon. – Édesapám kiállt a házán belül, még egy vagy két ló is elment róla. Azt mondta, ő nem várja el a lányától, hogy mit tudom én, milyen nagy pompával menjen el, ha szegény az a fiú, és szereti, akkor a jó Isten adjon nekik boldogságot, de ha van nekik miből, akkor álljanak ki magukból. Egy szavam nem lehet, négy lovat fogtak be a hintóba, hintón mentünk a templomba. Nemhiába vette apám a két lábát a nyakába, vette meg keservesen az első lovat. Az uram is tiszteli, becsüli a lovat. A gyerekeimnek az az első, hogy bemennek az istállóba.

Bizó mosogatnivalót hozott. Ilon tiszta vizet eresztett.

– Akárhogyan gondolkodunk, akárhogyan variálunk, mindig a lótémánál lyukadunk ki, mindig oda jutunk – simogatta meg Ilon hátát Bizó, bejött, vitt ezt-azt a tálcákon befelé a vendégeknek.

– Az édesapám is úgy volt a lóval, de az uram is, hogy hozzá vagyunk nőve, olyan a ló, mint a család – folytatta Ilon. – Ha hagynánk elvenni mitőlünk, az olyan dolog lenne, mintha én adnám a gyerekeimet a menhelyre.

Bizó letette a tálcát, megtörölte a kötényébe a kezét, és Pinkler mögé lépett.

– Hadd igazítsam meg a kontyodat, te lány! – mondta, kiszedte a csatot, végigsimogatta, eligazgatta Pinkler haját a tenyerével, és újra feltűzte.

A poharak kristályvirágain vörös, zöld és kék szikrák pattantak, a csillámlás hol kígyózó villámokká sűrűsödött, hol szétszóródott Pinkler szeme előtt, és a semmibe porladt, mint a madarak apró, fehér csontváza.

A férfiak felkerekedtek, Nikoló hívta őket, nézzék meg végre a lovát.

– Most menjünk, mert később be leszünk rúgva! – javasolta az apjának.

Pinkler is csatlakozott a férfiak után zúduló gyerekekhez és asszonyokhoz. Horvát Pista az udvar végében fakanállal álldogált a rotyogó bogrács fölött. A birkapörköltet Bizó, aztán Ilon is megkóstolta.

– Na, mi van, kereskedő! – csipkelődtek Nikolóval a férfiak.

– Csinált valamit a te bolond fiad? – nevetett Rugó mellett Boci.

– Temetőbe tetted a Kisjankót, eladtad neki a karós lovadat? – tettek rá a többiek is.

– Mind bogóid vannak neked!

– Soha ilyet még, Boci! – zárkózott Boci mellé Nikoló.

– Nyakon sütött?

– Igen.

– Akkor az nem igazi lipicai!

– Fél lip.

– Bogó az. Gondolod, ha jó, akkor a Kisjankó odaadja?

– A Jankó tiszta bolond, dobjam ki a tüdőmet.

– Nem fekete deres?

– Bogárfekete!

– És ez a lyány? – kacsintott Pinkler felé Boci.

– Tudod, hogy van… – vont vállat Nikoló.

– Tudom, amit tudok… – döcögött Boci. – Fiatalka még.

– Én még sose voltam szerelmes, de most…

– Nem is arról van szó – komolyodott el Boci.

– Arról van szó, hogy most meg igen. A szerelem nekem egy szent dolog. – Nikoló egészen elszomorodva lépkedett Boci mellett.

– Ej, fiam – veregette meg a vállát Boci. – Legfeljebb kivártok. Azt engedélyek is vannak a világon. Ha komolyan gondolod, hivatalokhoz lehet fordulni.

Nikoló Bocira mosolygott. A többiek már elöl betódultak az istállóba. Közben Ilon ura dalra fakadt, híres volt a jó hangjáról, és kedve támadt énekelni. „Szeretem a testvéreket.” Nikoló végre kivezette a lovat.

– Nem kis ló ez, fiú! – veregette meg a ló hátát az apja. – Van ez 75-ös.

– 72–73 – igazította ki a fia.

Boci megvizsgálgatta a ló lábait, a patákat:

– Nincs hiba itt semmi, két patkó kell rá csak.

Pinkler a férfiak között a lóhoz furakodott. Az asszonyok mind a háttérben maradtak.

– Felülsz rá? – kérdezte Nikoló.

Pinkler a fiú vállába kapaszkodott, amíg az bakot tartott neki. Boci csak somolygott a bajsza alatt.

– Na, mi van, kereskedő? – fintorgott Nikolóra Pinkler.

– Mutasd meg, mit tudsz, Artista! – lendítette a lányt a ló hátára Nikoló.

A férfiak combjukhoz vert tenyérrel biztatták a lovat, mintha a vásárban futtatnák, de a kantár a lovagló Pinkler kezében volt. Pinkler szoknyája széthasadt, mikor felült, de nem törődött vele. Átugratott a karámon, és nekiiramodott a földeknek. Nikoló nem tudta levenni a szemét a bogárfekete kancáról, csak fél füllel hallgatta a közben fellobbanó vitát:

– Nem jobb, mint az enyém! Az enyém százhetvenhat centi és indigókék deres! – csapott le Dilo Rugóra.

– Neki jobb az övé, neked jobb a tied! – közvetített Boci üzletet szimatolva.

– Ha ő kér a lováért egymillió hármat, akkor én kérek a lovamért rögtön egymillió ötöt, itt haljak meg! – kiáltotta felhevülve Dilo.

– Na, cseréljünk! Mennyit kérsz a lovadért? – tartotta Rugó a tenyerét.

– Egymillió ötöt! – csapott bele Dilo.

– Elcserélem veled a Jágóra – csapott vissza Rugó.

– A Bogárfekete és még kétszázezer!

Bizó Nikoló mellé lépett. Nem szólt semmit, csak várta, nagyon várta már, hogy a fia eligazítsa. De az csak gyönyörködött az erdőszél felé vágtató új lovában meg a lovasában.

– Itt ült fel először lóra, most mondd meg, anyám, valósággal tehetséges.

– Apró, ügyes lány – hagyta rá az anyja.

Az üzlet nem jött össze. Az emberek visszaindultak. Az asszonyok porcelántálakban behordták az ebédet, roskadásig rakták az asztalt gőzölgő, veres levű töltött káposztával, sűrű birkapörkölttel, foszló bokolyival, pálinkával, borral. A férfiak az asztal köré telepedtek, az asszonyok és a gyerekek már megebédeltek, kit hol és mikor ért az éhség.

Ilon, Szúnyog, Róza most körbevitték a kenyereskosarat, pálinkát töltöttek a kis üvegkancsókból. Jóízűen tunkoltak a vendégek a szaftban, vitatkoztak, nevettek, csipkelődtek és dicsekedtek, dicsérték az asszonyokat, a lovakat és a szerencsét, hosszú életet, egészséget kívántak egymásnak, nem feledkezve el újra és újra felköszönteni Bizót.

A vendégség zaja kihallatszott az istállóig. Nikoló és Pinkler bekötötték Jágó és a vemhes kanca mellé a Bogárfeketét is. A lovak nyugtalanul rúgták a bokszok oldalát.

Kifelé tartva Nikoló Pinkler után nyúlt. Lassan hajolt a szájához. Pinklerben a feszültség szétszikrázott, váratlanul lövellt a bőre alá és a zsigereiből is az ujjongás. Mint előbb, amikor átugratott a karámon az idegen lóval, vagy a bálatornyok legtetejére mászva, ahova már nem tudták követni. Elszabadult a mellében, az ölében valami.

Az idősebb férfiak az ebédlőasztal körül maradtak, énekeltek. Boci hangja messzire kihallatszott:

– „Ne csak mindig verjél, Isten, egyszer áldjál is meg engem, annyira versz engem, és én nem érdemlem…”

Az orgonalila égre esőt rejtő fátyol ereszkedett. Rugó házának mészkő burkolata világított a tompa ég háttere előtt.

– „De ne üss meg az ostoroddal, de csókolj meg a te száddal, a száddal, azzal a vékonnyal, a nagy Isten engem verjen…”

Simogatásban és suttogásban nyíltak ki az ámulat tűkristályai. A köd vízzé vált, és álló cseppek töltötték meg a levegőt.

A fiatalasszonyok a hátsó szobában gyűltek össze, ahol a Gróf zenéjére táncoltak, Bizó mámi is az unokáival, Ilon és Ramóna egymással, Szúnyog Amandával, Amanda bátyja Nikoló unokatestvéreivel, Dilo fiai Boci lányaival.

Az áramlás csillag alakban lüktetett szét a húsban, a verőerekben, a boltozatok közt, a duzzadó, nyíló, záruló rétegekben, a szétrobbanó öblökben, a nedvesen hasadó nyálkahártyákon, a pulzáló idegek végződésein, az elernyedő és megfeszülő izmokban.

Félig hunyt szemhéjuk alá a villámok vakuágai csapódtak, és minden egyes sós csepp iramában külön világ tüzelt: csípős óceánnal, zengő kvarcfalakkal, légkörrel, szárnysuhogással.


 

Éhség


 

Amikor először járt az irodában, le sem tudta venni a szemét a fényképekről. Helyszíni fotók, tablóképek között kivágások a zsarumagazinból. Telefonos óvodai fényképek copfos kislányokról, szeppent kisfiúkról. El sem tudta képzelni, hogyan képes a főnöke akár csak egy percig is meglenni ezekkel az irodájában. De nemhogy megvolt, még gyűjtötte is őket, kitapétázta már vele körben a falakat. Minden bájos gyerekarc mellé jutott egy kiterített, szétszabdalt, lilára puffadt, lefejezett, felakasztott, megnyúzott vagy megerőszakolt gyerektetem.

– Én már nem úgy nézek rá – legyintett a főnöke. – Pedig volt, hogy kint még hánytam is.

Letette a dossziékat az asztalra. A főnöke föl se pillantott. A mobiltelefonján nézett valamit, talán az üzeneteket vagy a farkába harapó kukacot, vagy semmit, csak céltalanul nyomogatta a gombokat, esetleg éppen azért, hogy ő elfoglaltnak lássa, ki tudja, nem lehetett rajta eligazodni.

A kaparászásnak először nem tulajdonított jelentőséget, aztán mégis, mert főnökének asztalra tett lába, fekete cipője irányából jött a hang, mintha a lábujjak unták volna meg a bezártságot. A főnöke mindig feltett lábbal ült az irodában, mintha valamelyik amerikai film nyomozója lenne. A haját is hátrazselézte, hasonlított így egy kicsit a Tom Cruise-ra, az volt a kedvenc színésze is meg a beceneve.

– Én is földi halandó vagyok, tele hibákkal – szólalt meg váratlanul a főnöke, és még mindig a gombocskákon pilinckéztek az ujjai. Valószínűleg nem a cipőjében kaparászó nagylábujjára gondolt. A főnöke néha megosztotta vele a borzasztó tapasztalataiból lepárolt életbölcsességeit, ahogy más a pálinkáját kínálja.

– A különbség talán csak az, hogy az életben nincs abszolút értelemben vett Mount Everest, ahova egyszer eljutsz, és kifújhatod magad. És nem csak a munkáról beszélek.

A telefont az asztalra dobta, a tarkóján összekulcsolt kézzel hintáztatta magát a széken.

Szinte erőltette az emlékezetét, nem látta-e már ezt a jelenetet is valami filmben, s ha látta már, akkor azért látta, mert ilyenek nap mint nap megtörténnek, és éppen ezért, a „hitelesség végett” vannak a filmekben is.

„Tom mélyen a szemébe nézett, mintha olvasni akarna a gondolataiban.”

– Az a kérdés, hogy lehet mindennap a legjobbat kihozni magadból?

Ő erre vállat vont, mert minden kérdésre nem tudhatja a választ. Például arra sem jött rá, ha nem a főnök nagylábujjai kaparásznak, akkor ki vagy mi kaparászik, rugdalózik. Csak azt tudta, hogy a dossziéban az újabb eltűnt személyek anyagai vannak, köztük egy tizenegy hónapnál régebben bejelentett gyereké.

– Azzal biztos nem mész sokra, ha nagyítóval keresed a hibákat. Azt kell észrevenni, hogy kiben mi a jó. Én mindent megteszek, ami tőlem telhető.

A főnök levette a lábát az asztalról. Előrehajolt, és összeráncolt homlokkal nyitotta ki a dossziét. Ő meg földbe gyökerezett lábbal állt, mintha volna még valami feladata.

– Én két lábbal fogom a talajt, és nem élek tökéletes világban – nézett rá, mélyen a szemébe a főnöke, de erre nem lehetett mit mondani, csak dünnyögni, hogy „hát igen”, kissé ámulva, hogy a főnök milyen szépen, milyen mélyen tud beszélni. Hamarosan akkor lehet, hogy mégis ő lesz a sajtószóvivő a testületnél, ahogy azt már rebesgetik is, hogy „kívánatos lenne a kultúra meg a kommunikációs képessége végett”.

– De csak az igazság érdekel. Mennyire ismered a pszichiátriát? – szegezte a mellének a kérdést, ő meg erre elvörösödött, még le is izzadt.

– Hát… – rebegte végül.

– Szóval nem akarsz válaszolni – ráncolta homlokát a főnök.

– Tanultunk valami pszichológiát – próbálta kivágni magát, de félt, hogy ezzel végleg zsákutcába szorul.

– Oké. Hallgatlak – mondta a főnöke erre, és lapozgatni kezdte a dossziét. A kaparászás most mintha az ablak irányából hallatszott volna, de ő nem tudott másra figyelni, csak a főnöke manikűrözött körmeire, a körömház harmatos csillogására.

– Tizenegy régi, a többi új – válaszolta, mert a kérdést szerette volna inkább a dossziéra érteni, mint a pszichológiára.

– Szerintem a pszichiátria magánvélemények gyűjteménye – ragaszkodott a felvetett témához a főnöke. A dossziéban lapozgatott, ki is vett egy fényképet belőle. A fél szemét behunyva a hátsó fal fotórengetege elé tartotta. Meg volt elégedve a látvánnyal.

Ő is jól ismerte ezt a képet, tulajdonképpen nem is igen értette, miért nem rakta ki már a főnöke, „még nincs annak itt az ideje”, mondta baljóslatúan, meg hát úgyis mindenki ismerte a lányt, bár ő még nem botlott bele a gyerekbe, „majd annak is eljön az ideje”, mondta a főnöke.

– Se a tényekhez, se a tudományhoz semmi köze – szögezte le a főnöke a pszichiátriáról.

– Tudtad, hogy Amerikában az ötvenes években több amerikai pusztult el ideggyógyintézetekben, mint az első és második világháborúban, a koreai és a vietnami háborúban együttvéve?

Ezt a megállapítást kicsit sommásnak, körvonalazatlannak érezte, ő maga a szerény tudásához mérten is mindig inkább az árnyaltabb véleményekhez vonzódott. Tomkrúz azonban erős volt és igazságos, ehhez kétség nem fért. Most is olyan magabiztosan folytatta, mintha mindjárt a kormányfővel beszélne:

– Ma itthon is több százezren élnek nyugtatókon, mert valahol valakik összedugták a fejüket, és kitalálták, hogy ezek a gyerekek ideggyengék. Tudod, hány szülővel beszéltem, akinek ebbe halt bele a gyereke? És hány gyereket pátyolgattam, amíg abbahagyta a gyógyszerzabálást?

Az ablakban, mintha a szeme káprázna vagy hallucinálna, a képen látható gyerek feje bukkant fel. Elsápadva bámulta, mire a főnöke is az ablak felé fordult.

– Na, ez a Pinkler – állapította meg a főnöke nyugodtan, mintha mindez természetes volna.

Pinkler beugrott. Leporolta a ruháját, és csípőre vágta a kezét.

– Megéheztél, angyalom! – fordult a lány felé Tomkrúz, a széke nagyot nyikordult alatta. – Még jó, hogy a földszinten vagyunk, bár ahogy a híredet hallom… – Artistának képzeli magát – jegyezte meg a főnöke –, és most a mi költségünkön szépen visszataxizik. Ha egyáltalán kell még valakinek, mert múltkor nálunk éjszakázott, hogy hagyjuk futni, mert rossz hatással van a többire.

Úgy mondta ezt, hogy közben végig a lányt nézte, de mintha a háta mögött beszélne, nem neki, nem hozzá, csak róla. Aztán belepillantott a dossziéba.

– No, most látom csak, hogy megint az Átmenetibe vagyunk – dünnyögte, és hirtelen felpattant, annyira fürgén és acélosan, hogy csodálkozni sem hagyott időt. Megragadta a lány nyakát, de az meg belevillantotta a szemét a lelógó haja alól az ő főnöke szigorú szemébe.

– Két hete nem hallottunk rólad, hol kurválkodtál? – a főnök fenyegetően suttogott, ahogy a kihallgatásoknál szoktak a profi zsaruk a filmeken.

Pinkler elütötte a kezét, kirántotta magát a fogásból, de mielőtt nekiiramodhatott volna, ő már bilincset kattintott a csuklójára. Mert sok mindent mondhat róla a főnöke, hogy gőze nincs a pszichológiához, hogy nem gondolkodik elég mélyen, de hogy ne tudna tökéletesen együttműködni, hogy nincs ott abban a pillanatban, amikor szükség van rá, hát azt nem, ezt nem mondhatja.

– Artistának képzeli magát? Akkor most felléphetünk ugyanabban a számban – mondta ő, olyan felszabadult hangon, ahogyan még soha, és a főnöke szinte elismerően nézett rá.

*

Hogy hanyadika van? Hát persze hogy tudom. Július 19. Ma hoztak vissza a zsaruk. Én láttam is magát, amikor a Tomkrúz fölvitt.

Hogy hogy értettem a nyarat? A nyár az a szabadság. Itt meg be vagyunk zárva.

Szerencsére itt is vannak barátaim. A Janó mondjuk. De a Sodrásban… a Sodrás utcai lánynevelőben, ott több van. A Mariann, a Hajni, a Berti, ezek. Én mindenkivel barátkozok, nem kell félteni.

Csak azért féltenek, mert nem tudják, milyen vagyok. Azt hiszik, hogy én hülye vagyok. Nem tudnak ezek semmit. A nevelők meg az igazgatók. Azért vannak, mondjuk, pozitív kivételek ez alól. Van olyan nevelő, akivel meg lehet beszélni.

– Mikor akarsz kimenni? Mondom: – Mikor lehet. – Mikor jössz vissza? Mondom: – Normálisan.

Ez az utolsó napja? Maga akkor most azért van itt, hogy kivizsgálja a panaszainkat, én meg véletlenül éppen itt vagyok, engem még beletesz, aztán lezárja. Igaz, azt annyi.

De nekem nincsen semmilyen panaszom.

Hát milyen legyen az intézet?

Az ember be van zárva, mindenhol rácsok meg falak. Nincs saját holmid, semmid, ami úgy a tied. A hálóba csak tanulószoba után lehet bemenni. A zsebpénzed kevés, azt is elveszik, ha nem viselkedsz nekik megfelelően, vagy nem tanulsz. Folyton basztatnak valamivel. Bocs.

Aztán vannak nem normális, szemét vagy mit tudom én, milyen nevelők is. Akkor most mit szóljak. Hogy azok miket csinálnak a gyerekekkel. Tisztelet a kivételnek. Vagy a nagyobbak a kisebbeket hogyan kínozzák. Semmit nem lehet csinálni.

És akkor unalmas az iskola, unalmas, unalmas bent lenni.

Az embernek nincs senkije, semmije. Nem lehet kihez fordulni, ha bajban vagy. Ha igazán bajban vagy.

A Bertinek kellett volna szemüveg, mert nem lát. Nincs neki, mert nem vitték orvoshoz. A Hajni szeretett volna egy József Attila-kötetet, összenyert mindenféle díjakat a versenyeken, de nem vették meg neki, hogy nincs pénz.

A testvéreknek rosszabb. Vagy ahogy vesszük, legalább az embernek van valakije, akihez tartozik. De akkor meg látja, hogy a másik hogy szenved, és az jobban fáj, mint a saját baja. A Hajni egyszer még kisebb korában arra ébredt, hogy viszik vidékre. A buszon meg nem volt sehol a Berti. Hiába sírtak akkor már. Szétválasztották őket, el se köszönhettek egymástól. A Mariann is úgy tudja, hogy a testvérei intézetben vannak, de senki nem segít neki, hogy felkutassa őket. Nekem végül is a Mariann majdnem olyan, mint a testvérem.

De engem nem érdekel az egész intézet annyira. Csak sajnálom őket, főleg a kicsiket. Mert azok még nem tudják, hova kerültek, csak lassan fogják fel, hogy nem kellenek senkinek, hogy csak a bajnak vannak.

Nekem ott van az anyám. Az anyám bármikor kivenne, csak, tudja, van neki egy élettársa, és az zűrös. Az engem utál, de én is őt.

Az anyám meg nem tehet semmit. Én nem akarom, hogy miattam az utcára kerüljön. Anyámnak sincs semmije, mert megörökölte az öreg házát, de azt az élettársa elitta.

Amikor kiszökök, mindig megkeresem az anyámat.

Képzelje, hát nem lekapcsol a Dénesbá? De vele mákom volt. Ő nevelő a Sodrásban. Szinte a karjába ugrottam. De a Dénesbá az egyetlen, aki tényleg jó fej. Nem dobott fel, mondom:

– Nem lesz gáz, van hova mennem.

Megbeszéltük. Még aludhattam is nála.

Hát lett volna hova mennem, nem hazudtam, csak éppen az anyámat nem találtam meg.

Kórházban van, csak nem tudom, melyikbe. Elindultam, még be is mentem az egyikbe, hogy segítsenek, a mentősökkel is beszéltem, hogy hova vihették. De nem találtam. Aztán vidéken voltam egy családnál, ott mondja az egyik csaj:

– Megnézem neked a nyilvántartásban.

Mert a csaj ápolónőként dolgozott. De ő se talált senkit.

Nem, arról inkább most nem beszélnék. Hogy mi történt az anyámmal. Arról inkább nem.

Apám meg egy szerencsétlen, ahhoz se mehettem. Mehettem, de abba nincs köszönet. Olyan fazonokkal héderel, na, nem az, adtak cigit, minden.

Apám mindig meg akar nevelni, mindig rájön a nevelhetnék, ha meglát. A haveri kör, azt mondja, engem elront a haveri köröm. Mert az ő haverjai mind bankigazgató meg miniszterelnök meg szerzetes.

Amikor kisebb voltam, nem bírtam azt, hogy bezár. Kihozott az intézetből, aztán meg bezárt. Akkor minek hozott ki? Bezárni itt is be tudnak. Azazhogy itt se. Akkor ő meg mért gondolja, hogy ezzel a nevelés le van tudva.

Nem tudnak ezek gyereket nevelni.

Az öregre meg mind ki volt akadva, pedig az öreg az nagy ember volt. Nála laktam, amikor anyám próbálta elrendezni valahogy az életét. Én az öregtől sok mindent tanultam, azt mondják, az én szemem éppen olyan, mint az övé, nem a színe, a nézésem. Pedig szerintem én az anyámra hasonlítok inkább.

Hogy mit tanultam az öregtől. Meséket. Volt egy meséje, nem az övé, de ez mellékes, amiben a Bogár szerepelt. Ez egy lány, aki nagyon jó volt és nagyon erős. Elindult, hogy megkeresse az apját. Vele ment az anyja is mindenhova. Nem hagyták el egymást egy pillanatig sem, csak egyszer, de akkor Bogárnak az anyját is sikerül megszabadítania. Bogár mindenkit le tudott győzni a hatalmas erejével meg az ügyességével. Még az elátkozott királyfit is legyőzi. Kézfogásával vért fakaszt az ellenség ujjaiból, mert az fitogtatja az erejét, mikor bemutatkozik. Aztán találkoznak egy vaddisznóval. De az olyan, hogy emberi nézése van, és elvezeti őket egy kastélyba egy ajtóhoz. Nekiront az ajtónak kétségbeesetten nemegyszer a vaddisznó. És akkor Bogár meg az anyja megijednek, hogy talán a kicsinyei lehetnek az ajtó mögött. De amikor betörnek, látják, hogy ott fekszik kiterítve egy öreg király hullája. De már olyan aszott, mint egy múmia. A vadkan körbeszaladja a hullát, aztán lerángatja róla a halotti leplet, és a kezében levő kardot odacibálja Bogárnak.

– Mit kezdjek ezzel a vénséges fegyverrel – tűnődik Bogár.

Erre a vaddisznó, mint aki meg akar valamit nagyon magyarázni, megint a királyhoz szalad, leráncigálja róla az inget, és állával bökdösni kezdi a hulla mellkasát.

– Ez azt akarja, hogy vágjam szét! – döbben meg Bogár.

A vaddisznó erre lelkesen röfögni kezd. Akkor lecsapott a hullára Bogár, de a kardja ezer darabra törik. A hulla sértetlen marad, de úgy, hogy egy karcolás sem esik rajta. Erre meg a vaddisznó a földre fekszik, és keservesen sírni kezd. Akkor Bogár nagyon megsajnálja a vaddisznót, és újra próbálkozik, most már a saját kardjával, és egy csapásra kettészeli a testet. A testből, mint a friss húsból ömleni kezd a vér. A vaddisznó visítva fetreng benne, de mielőtt Bogárék kellőképpen elszörnyedhetnének, mert borzasztó látvány a vérben röfögő disznó, a vaddisznó egyszer csak fiatal királlyá változik. Bogár és az anyja akkor felismerik az apát.

Álmodni is szoktam. Vagyis régebben. Amikor behoztak. Amikor még egészen kicsi voltam. De már nem emlékszek, hogy mit. Szerencsére, mert szörnyű volt, de nem tudtam felébredni, és be is pisiltem, ebből voltak gondjaim, sejtheti.

Mostanában nagyon aggódom anyám miatt, mert gyógyszerezik, és arra iszik, hogy kibírja valahogy… Vidékről is azért jöttem el, pedig ott jó dolgom lett volna… De az anyámról nem tudtam semmit egy ideje.

Én hiába mondom, hogy vele vagyok, hogy elviszem tuti helyre. De például az is, hogy anyám a cigányokat ki nem állhatja.

– Az már a vég, ha én arra a szintre lecsúszok – ilyeneket mond anyám. Meg hogy: – Azok mind lopnak. Mert azok nem tudják, mi a tisztesség, nem ragad rájuk a jó példa.


 


 

Én már úgy nem is bírtam ezeket már régebben se hallgatni, de hát már nála meg is szoktam. Nálunk az intézetbe azt nem nézik, hogy kinek milyen a bőre színe. Én sem nézem. Ismerek cigányokat, akik tisztességesebbek is, mint a nem cigányok. De én tudom, hogy ennek ellenére az anyám nem rossz ember. Ha megismeri mondjuk a Janót, vagy mit tudom én, ezeket a családokat vidéken, akkor szerintem megváltozott volna a véleménye szépen lassan.

Mert tudom én, hogy vannak, akik nem tudják elképzelni, hogy egy nem cigány egy cigánnyal. Pedig én nem egy esetről tudok, hiába, hogy a szülők kitagadták a gyereket. Ott van például a Janó meg a Kati esete. Csak sajnos a Kati ezt nagyon nehezen viseli. Ezt, hogy kitagadták a Janó miatt, és még terhes is. Persze örül a kicsinek, és a Janó is, bár az szerintem hülye ahhoz, hogy felfogja. A Janó még gyerek. Mint ahogy én sem tudom, mi lenne velem, ha most terhes lennék. Mert az tuti biztos, hogy elvetetni nem vetetném el, mert abba belebetegednék, megölni egy életet. De itt nem lenne más választásom, és akkor még az apját is bajba sodornám, hogy kiskorúval.

Szóval az anyámra visszatérve, nem egy könnyű eset. Hogy én jó helyen vagyok az intézetben, biztonságban, csak tanuljak.

Most múltam tizenhárom. Mire innen kikerülök, lehet, hogy anyám nem él, ha így folytatja. Nekem ő a legfontosabb. Engem más nem érdekel. De ezt senki nem érti meg. Igaz, nem is nagyon beszéltem erről senkinek, csak most magának.

Tudja, mit érzek olyankor, hogy hazamegyek, és látom, mi van? Én azt nem kívánom senkinek…

Az anyám a konyhában fekszik. A keze a konyhaasztal lábához kötözve. Az ajtót az az állat nyitva hagyta, és elment valahova. Kocsmába, mit tudom én. Az anyám meg beszélni sem tud. Be van az arca dagadva, és olyan furcsán néz. Üvegszilánkok vannak körülötte, és csak egy ing van rajta, az is összevissza hasogatva, a hasa is, mindene. Nincs rajta a bugyija se. Nem is találtam sehol. És minden csupa vér.

Hívtam a mentőket, de nem tudtam nekik semmit mondani. Visszahozattak persze, mire én újra megszöktem. Nem hagyhatom anyámat a kórházban szenvedni, de nem tudom, hova vitték.

Azt hittem, ezt nem fogom tudni soha elmondani.

Nem, ezt még nem mondtam senkinek.

Azzal nem segít, ha most maga itt elmondja nekik. Azt ígérte, minden köztünk marad. Hogy a vizsgálat névtelen, igaz? Mert akkor végleg elvágnám magam. Akkor, lehet, az anyámat nem is láthatom többet.

De most már magának azt is megmondom. Mert maga nem fog elárulni. Ahogy lehet, megszökök, és megkeresem.

Lehet, hogy soha nem vesznek vissza a Sodrásba, de nem tud érdekelni. Egy árva büdös szót se szóltak, hogy mit döntöttek az alatt az egy hónap alatt, amíg én szökésbe voltam, mintha nem is az én sorsomról döntöttek volna, érti. Mindegy. Átszökök a Sodrásba a Mariannhoz, rég láttam. Ha kiszökni ki tudok, akkor beszökni se lesz nehéz. Kihívom hátra. A pusztában szoktunk dumálni, szívni, az oszlopok alatt, ott nem zavar senki. A Marianntól úgyis megtudom, mi van, mert ezeket leszarom. Ha nekik nem fontos, nekem mért legyen fontos.

Ha visszavesznek a Sodrásba, azt megünnepeljük. De ha mégis a másik intézetbe… ahol meg össze akarnak rakni a bűnözőkkel…

Javítóba akarnak tenni. Hát mit követtem én el? Nem követtem el semmit. Anyám mit gondolna rólam, és igaza van.

Nem, engem a fiúk nem érdekelnek. Nem voltam szerelmes soha. Nem találkoztam még olyannal.

Nem akarok úgy járni, mint anyám. Az se úgy indult ám, hogy véresre verték egymást. Én még egy normálissal se találkoztam. Meg ha találkoztam is, lehet, hogy el se hinném neki.

Úgyis azt akarja, akkor megkapja, kész. Csak hagyjon békén. Nekem ilyenkor lemegy a redőny. Nem érdekel semmi, nem érzek semmit.

Figyeljen ide, ez hülye kérdés. Tízéves voltam, amikor elkezdtem cigarettázni. Megkínáltak a nagyok, az ember meg azért is rágyújt, hogy őt is nagynak nézzék. Na. Ez így van a szexszel is. Az itt bent meg nyílt dolog, hogy ki kivel megy el, a lány meg úgyis igyekszik megszabadulni a szüzességétől. Engem azért csak egyszer kaptak el, akkor viszont többen. Túl vagy rajta, szar, de elfelejted. Ami nem téma sem kint, sem bent, az a drog. Ezt nem nehéz megtanulni.

Én még annyira nem vagyok rákattanva semmilyen szerre, hogy elcsesszem az életemet. Csak buliból csinálom.

Igaz, amit mondanak. Ezt mondták most magának? Előttem nincs fal vagy csukott ajtó. Engem ezek nem érdekelnek. Én azt csinálok, amit akarok. Például tudok lovagolni. Ugratni meg minden. Kipróbáltam, hogy fölállok, rendesen kiegyenesedek a hátán, és elindul. Azt még azért gyakorolnom kellene… Na, mindegy. Van még kérdése?

Nem, nem hagyom, hogy bántsák az anyámat. Az apámról mondjanak, amit akarnak, én nem bírom annyira. Kilökte az anyámat. Lehet, hogy nem rossz ember, csak nincsen akaratereje. A híd alatt van, és ott is marad, míg él, az biztos.

Hogy mit szeretnék. Hát anyámhoz visszamenni.

Úgy érti, hogy az életben? Hát. Őszintén szólva nem tudom. Ezen még így nem gondolkodtam. Artista szerintem már nem lehetek. Mindegy. Most nehogy azt higgye, hogy izgat.

Tanulni azt nem szeretek. Unalmas az iskola.

Úgy képzelem az életemet, hogy veszek egy tanyát az anyámmal, és lovakat tartunk. De úgy nem szoktam tervezgetni. Ezt is csak azért mondtam, mert kérdezte. Azért jutott eszembe. Most ezt mondom, de nem szoktam úgy rágódni ezen.

Hát nem tudom, hogy mit fog ebből maga kihozni. Egész véletlen, hogy éppen most jött. Hogy bent vagyok. De nem bánom. Jót beszélgettünk, igaz? Vegye úgy, hogy én már itt se vagyok!

*

Hát igen… Nehéz.

Sokféle halál van….

Nem mindegy, hogy éljük meg a halált…

Szóval be kell járni azt az utat, én azt mondom. Én sajnálom azokat, akik például nem tudnak bejárni egy utat, Judit.

Judit. Bibliai név.

Nekem nincs meg, Judit, csak a nyolc általános, de tanultam. Kerestem a mestereket. Akik tanítanak. És meg is találtam őket. Most már megérett az idő. Engem találnak meg. Nem számítanak az iskolák. Nem az a tudás számít.

Nem könnyű visszaemlékezni. Egy év. Van, akinek nagy idő, van, akinek elröppen. Érdekes. Július 19-e délután. Érdekes. Egy évvel ezelőtt. Bevésődik, Judit. Vannak pillanatok. Esteledett. Látom magam előtt ezeket az oszlopokat.

Megérkeztünk.

Nem láttam rémültnek abban a pillanatban.

– Dénesbá!

Itt van előttem a Mariann arca.

– Pinkler?

Érthetetlen volt akkor. Persze mindennek eljön a maga ideje.

Nem félt. Nem volt rémült. Nem volt megijedve. Nem hisztizett. Nem jajgatott, hogy: „jaj, Istenem, most meghalok!” Olyan érdekes volt. Mintha semmi nem történne, tudod? Csak egy kicsit rosszul lenne.

Össze volt égve. Onnan. Látod? Egészen fölmászott.

– Hol van anyu?

Ennyi. És nem ő volt megrémülve. Hanem mi. Hú, az nagyon rossz volt.

Utána az a hét. Az újságírók.

Jobb lett volna, ha azonnal meghal, de kómában volt. Megvakult, és mindkét karját amputálni kellett. Felpuffadt az egész teste. Hát szörnyű volt, mit mondjak.

Megmondjam, mit érzek? Itt. Legbelül. Ennek így kellett történnie.

Ehhez az öngyilkosságnak semmi köze. Szaltómortále volt, ha érted.

Az, amit most mondasz, Judit, elgondolkoztat. Soha. Kerested a névsorban. Személyesen. És nem.

Pedig mindannyian azt hittük, ő maga is mesélte, hogy az Artistaképzőbe járt.

Érdekes… Szóval nem volt benne a névsorban… Hát most mit mondjak…


 

(A regény szereplői és cselekménye kitaláltak.

A hasonlóságok nem szándékosak, nem is véletlenek, hanem elkerülhetetlenek.)