Vidor Ferenc

VALLOMÁS – GRANASZTÓI PÁLRÓL ÉS BÚCSÚ – GRANASZTÓI PÁLTÓL

Egy író-építész Buda-Pestje

Immár húsz év telt el azóta, hogy az akkori építészeti folyóiratban búcsúsorokat írtam Granasztói Pálról, arról az építészről és városépítészről, akinek gondolatvilága idehaza a legközelebb állt hozzám, akinek szakmai és emberi meglátásai, élményanyagából táplálkozó kisugárzásai mind a mai napig elevenen élnek bennem. Egyik könyvének a címét választottam ennek az írásnak a címéül is, hiszen az eltelt egyszerre oly hosszú és mégis szinte pillanatosan rövid két dekád után vallani szeretnék mindarról, ami vele kapcsolatosan felmerül bennem; és úgy búcsúzni tőle, hogy a Holmi hasábjain ez ne csak azokat szólítsa meg, akik ismerték és emlékeznek rá, hanem azokat is, akik számára neve és munkássága keveset, esetleg semmit sem mond.

Granasztói Pál is azok közé a hazai szellemi értékek közé tartozik, akiket – az elmúlt, oly súlyos ellentmondásokkal teli huszadik században – nemcsak az építészet és az urbanisztika sajátos közegében felejtettek el, hanem az értékekre ráérző és kultúrára éhes mai olvasók is alig-alig ismernek már.

Granasztói szinte egyedülálló jelenség volt a múlt század negyvenestől nyolcvanasig terjedő évtizedeiben. Túllépve az emberi környezet művi építészeti szakmai világán, az emberi kapcsolatok széles spektrumát az irodalom szintjén is megragadta. Maga is vállalta, sorsa is úgy hozta, hogy végül is nem gyakorló építészként működött. Noha az építészek nagyrészt ma is elutasítják és lebecsülik, nem is tekintik „igazinak” a nem a „dizájn”-nal foglalkozó kollégákat, úgy hiszem, a Granasztói képviselte architektúra egy más, tán magasabb szempontból akár többnek is tekinthető amazoknál. A tématerületnek olyan színképét vetíti a szakmai és nem szakmai társadalom elé, mely, bár elsősorban nem rajzokban és tervekben, hanem leírt és kimondott szavakban nyilvánul meg, gyakran elevenebbnek és korszerűbbnek bizonyulhat a praktizáló átlagnál.

Az építészeti és városépítészeti szféra mégoly tág szakmaisága nem elégítette ki Granasztói Pálnak környezete – és önnönmaga – megismerésére törekvő igényességét. Irodalmi műveiben alapképzettségének, az architektúrának a lényegéből következő, a teret és az időt egyaránt betöltő művészeti megformálásai odaillő természetességgel jelennek meg háttérként. Írásaiban ezek éppúgy válnak műalkotásokká, mint amivé azok az építészeti „csodák” lettek Itáliában, Franciaországban vagy idehaza is, melyekről oly rendkívüli elragadtatással ír rövidebb-hosszabb esszéiben.

Ennek a személyiségéből fakadó, egyben megélt élményeiből építkező kettős egységnek a fő helyszíne Európa, Granasztói olyannyira európai, hogy – családjának német és francia gyökereit és kapcsolatait ismerve – olvasóinak az az érzése támadhat, mintha írásaiban az olasz történeti architektúra szépségideálját német szakmai gondossággal ötvözné francia irodalmi esszévé, nem elfeledkezve természetesen a hazai építészeti és urbanisztikai lehetőségekről és korlátokról sem.

Az Európát bejáró Granasztói útjai végül is mindig Budapestre vezettek vissza. Itthon éltem című könyvében megrázó őszinteséggel fejti ki annak a tudósnak-művésznek az érzelemvilágát, akinek – bárhol járt is külhonban – a hazát, az otthont mindig Magyarország, a magyar tájak, városok mellett legfőképpen Budapest jelentette.

Mielőtt Budapestnek Granasztói munkásságában való kiemelkedő szerepéről a későbbiekben szólnék, hadd emeljek ki írásaiból a szűkebb szakmaiságához kapcsolható, de ezen túl is lépő néhány olyan gondolatot, melyek nemcsak érdeklődésének széles spektrumát jellemzik, hanem napjaink technokrata világában is aktuálisnak bizonyulhatnak.

Írásaiban gyakran foglalkozik a táj – a bennünket körülölelő tájak – jelentőségével. A huszonnyolc éves korában kiadott A táj jelentősége az építészetben és a városépítésben mintegy jelezte már, hogy az embernek tájként megélt természeti, épített, sőt társadalmi környezetéhez való viszonya egész életén kísérti – és kíséri majd. „Hol észrevehetően, hol észrevétlenül, egyszer vonzó, másszor taszító értelemben, de az embert mindenkor és mindenütt formálta, magatartásában és műveltségében befolyásolta a táj, csaknem olyan mértékben, amilyen mértékben az ember is mindenkor és mindenütt átalakította a tájat műveltségének foka és jellege szerint. Ember és táj között tehát kölcsönhatás áll fenn, amely kölcsönhatásban az erők jelentőségét különböző korok különbözőképpen ítélték meg: az ember hol a tájnak tulajdonított démonikus erőket, hol önmagát képzelte korlátlan hatalmúnak a természet erői felett” – írta 1942-ben. Majd így folytatja: „Időszerűnek, sőt szükségesnek látszik tehát annak megvizsgálása, hogy mi a jelentősége a tájnak az építészet és a városépítés számára, volt-e jelentősége a múltban és lehet-e jelentősége a jövőben is? – Ehhez azonban elsősorban a táj fogalmát kell köznapi jelentőségénél bővebben értelmeznünk. Nem csupán az egy bizonyos szemszögből feltáruló szemhatárra kell gondolnunk, de még a földrajz tágabb tájfogalmára sem. Tájon a tudatunkban egységként megjelenő, állandóan jelen lévő környezetet kell értenünk, amiről ugyan elsősorban érzékeink útján, tehát anyagi mivoltában szerzünk tudomást, de ami egyre nyilvánvalóbban befolyásolja lelkialkatunkat, formaalkotásunkat is. Összetett és titokzatos nem csupán a táj – teszi hozzá –, hanem maga az építészeti formaalkotás is, ami egyképpen táplálkozik szellemi és anyagi, erkölcsi és érzéki indítékokból és feltételekből. Éppen ezért egyképpen meg kell vizsgálnunk a tájnak az építészeti és városépítési formaalkotással kapcsolatosan kifejtett mind szellemi, mind anyagi vonatkozású hatásait, azzal az alapvető meggyőződéssel, hogy a szellemi nem csupán előbbre való az anyaginál, hanem bizonyos értelemben magába is foglalja azt.”

A tájról mondottak után hadd utaljak egy másik, ugyancsak korai írásában megjelent gondolatára, melyben a városépítészet lényeges vonásainak megragadása kapcsán Freudnak abban a legutolsó munkájában írottakkal (Das Unbehagen in der Kultur) csengenek össze. A pszichológusnak ez az egyetlen olyan műve, melyben az ember lelki életének, egyedi sajátosságainak megvilágítására egy városnak, Rómának a képét vetíti elénk.

Míg múltjának felidézésével Freud Rómát szinte perszonifikálja, történetét jelenével szembesíti, az építész és városépítész Granasztói számára a jelenből kibontakoztatható jövőképek a lényegesek. A köztársasági, a császári, a reneszánsz és barokk korszakokban emelt épületromok és maradványok, nem kevésbé a mai Róma szemléletes leírása után Freud fantasztikus feltevéssel él: „tegyük fel – írja –, hogy Róma nem emberi lakóhely, hanem hasonlóan hosszú és gazdag múltú lelki lény, amelyben semmi sem semmisült meg, ami egyszer létrejött, amelyben az utolsó fejlődési szakasz mellett ott vannak az összes korábbiak is… Nyilván nincs értelme annak, hogy ezt a gondolatot továbbszőjük – folytatja később –, hiszen az elképzelhetetlen dolgokhoz, sőt képtelenségekhez vezet. Ha a történelmi egymásutánt térbelileg akarjuk ábrázolni, ez csak térbeli egymás mellé helyezés útján történhet; ugyanazt a teret nem lehet kétféleképpen kitölteni. Próbálkozásunk értelmetlen játszadozásnak látszik, csak az az egy jogosultsága van, hogy megmutassa, mennyire távol vagyunk attól, hogy szemléltetően ábrázoljunk”.

A freudi történeti tér-idő összekapcsolásának a (nem einsteini) lehetetlenségét elfogadva – és mégis túllépve ezen –, Granasztói az építész alkotó attitűdjével fordul Róma jövője felé: „A tervezőknek kímélniök kell páratlan múltját és emlékeit; mindezeken felül világvároshoz illő megkapó és nagyarányú megjelenést kell adniok annak a városnak, melynek műkincseivel, gazdagságával talán egy város sem vetekedhetett, de amely éppen a múlt századok halmozódó gazdagsága, a múlt sokszoros rétegződése folytán oly szövevényesen áttekinthetetlenné vált.” Tényszerű megállapításait lírai sorok követik: „sötét lombtengerbe olvadó fehér romok, a közöttük szélesen, merészen megvont új útvonalak: ez a kép foglalja egybe a hajdani várost és a mait, ebben a képben teljesedik ki az, ami a várost várossá, Rómát Rómává teszi: a mai és mindennapos életbe, a város vérkeringésébe és külső képébe egyaránt belefoglalt, beleötvözött múlt”. A városépítész következtetése nyilvánvaló: a múlt zárványainak nemcsak Rómában kell(ett) helyet kapniok, hanem szerte a világ városaiban – nagyokban és kicsikben –, ezek jövőjébe kell beépülniök.

Zavarban vagyok a folytatással. Az eredetileg francia abondance de la richesse kifejezés, mely a „gazdagság bőségeként” szó szerinti fordításban kétszeresen is aláhúzza a bőség és a gazdagság szinonimáit (a magyar nyelvbe a bőség zavaraként került át), jut újra meg újra az eszembe Granasztói „termékenysége” kapcsán. Bár sok szakmai (építészeti-urbanisztikai) írását őrzöm idehaza, irodalmi műveiből is számosat, mégis amikor a Szabó Ervin Könyvtárban utánanéztem és áttekintettem műveinek halmazát, elképedve tapasztaltam életművének terjedelmét is.

Hadd oldjam fel zavaromat azzal, hogy a magam „szakmai” hátteréből is kiindulva, e megemlékezésben elsősorban azokat az architektúrát és urbanisztikát érintő gondolatait idézzem és méltassam, melyek a legerősebben hatottak rám, és melyekből, úgy érzem, nemcsak a hazai építészek és városépítészek profitálhatnak, hanem az irodalmi alkotásokat méltányló szélesebb kultúrabarát közönség is ráhangolódhat ezekre. Annál is inkább vélem ezt, mert (erre vissza-vissza kell térnem) Granasztói esetében bizony sokszor elég nehéz a határokat megvonni építészeti és irodalmi „szakmaisága” között.

Granasztóinak a városról alkotott véleménye túllép az építészek „mesterségéből” következő grafikus esztétikai avagy technokrata hangsúlyú szemléleteken. Hatvanhárom évvel ezelőtt kiadott könyvéből (Városok a múltban és jövőben) idézem: „A város nem csupán épületek és mérnöki berendezések szövedéke, hanem bonyolult életegység, melynek működését az emberi, a társadalmi, a gazdasági élet törvényei irányítják. A város tehát nem gyúrható anyag, amit tetszésünk szerint alakíthatunk, hanem élő szervezet, aminek titkait ki kell fürkésznünk, mielőtt sorsába avatkozunk.” És mennyire aktuális ma is, ahogy folytatja: „A városépítők – művészek, mérnökök vagy egyszerűen polgárok a hatalom kisebb-nagyobb fokán – nem feledkezhetnek meg erről, nem hagyhatják figyelmen kívül az összefüggéseket, melyeknek révén a városépítés ezernyi finom szállal fűződik a mindennapos élethez és az emberi törekvésekhez.”

Egyik legátfogóbb, fiatalkori és javakorabeli írásainak gyűjteményes kötete, a Magvető kiadásában 1966-ban megjelent Az építészet igézetében című válogatás már szinte teljes spektrumát mutatja addigi életművének, és mintegy előrevetíti a lényegen mit sem változtató későbbi finomításokat is.

Egy kis ízelítő csupán az első rész tanulmányainak a címeiből (zárójelben az eredeti megjelenés évszámával):

A városok sorsa a huszadik században (1937)

A magyar népi építészeti mozgalom (1938)

Az új építőművészet ígérete (1942)

Görög építészet (1942)

Városépítésa közösség művészete (1947)

Város és otthon (1960)

Budapest városépítészeti arcképe (1962)

A jövő városának körvonalai (1964)

A városnak, mint az emberi alkotókészség talán legjelentősebb művének egyre több szempontú, egyre színesebb és változatosabb megvilágítása képezi Granasztói gondolat- és érzésvilágának egyik gyújtópontját. „A városok jelentették a rögtől való menekülést, a szellem győzelmét az anyag, a természet felett” – írja A városok sorsa a huszadik században című tanulmányában. Más helyütt a történelem során újra meg újra felbukkanó statikus és formalista elgondolásokkal szembeszegülve jegyzi meg, hogy: „a város sohasem lehet megszerkesztett, merev, fejlődésre képtelen szerkezet, mert a városnak, mint a mindenkori élet gyújtópontjának lényege ugyanaz, mint magáé az életé: örök változás, örök megújhodás!” A városokat tehát nagy elődeinek, részben kortársainak – egyebek között Patrick Geddesnek és Lewis Mumfordnak – a mintájára élő és önmagukat folyamatosan újjáteremtő organizmusokként fogja fel, nyomatékosan megkövetelve mind a városokba betelepedőktől, mind a bennük megszületettektől, hogy „ne veszítsék el a leglényegesebbet abból, amit a város a mindenkori emberiség számára jelent:
nemzedékek során át csiszolódott és nemesedett értékeket, azt a fel nem mérhető nevelőerőt, amit ezek az értékek képviselnek”.

Granasztói nagyon jól tudja, hogy a modern város – és különösen a nagyvárosok – élete elképzelhetetlen a mindenkori technika vívmányainak a felhasználása nélkül. E sorok írója 1984-ben megírt Technika, architektúra, urbanisztika című nagydoktori értekezésének kulcsgondolata: a modern technika „rabságában” sínylődő tömegek „újtradicionális” technikájának szembeállítása a görög gondolatvilág technéjével nemcsak merítkezett Granasztói Pál írásaiból, hanem azt továbbfejleszteni, a technikával szembeni ambivalenciáinkat valamelyest értelmezni is igyekezett.

Ezeket az ambivalenciákat Granasztói már az 1940-es években, technikus korunk akkori sikerei közepette is felismerte. Állításai időszerűbbek, mint valaha. „Korunk természettudományos és ipari technikájában az emberi szellem egyik legnagyobb erőfeszítése mutatkozik meg… ennek az erőfeszítésnek eredetileg humánus céljai voltak, de ezek nagyrészt elsikkadtak” – írta.

A görög techné eszméit némileg aktualizáló, talán a modern technikát is megtermékenyítő gondolatok után szóljunk Granasztóinak előbb magáról a görögségről, illetve a görög architektúráról való véleményéről, hogy a következőkben ezután francia élményeiből táplálkozó – a szorosabban vett építészeti-városépítészeti „szakmai” világán túllépő – kitűnő esszéformáló tehetségét is illusztrálhassuk.

Az antik világ görögsége Granasztói világszemléletében – sok más kiemelkedő kortársához hasonlóan – fontos szerepet töltött be. A görög építészetről szóló írásában nosztalgiával jegyzi meg, hogy szemben napjainkkal, amikor különállóan kezeljük a jót és a szépet, a mesterséget és a művészetet avagy a hasznost és a szükségeset, ezek „dualitásait” annak idején a görögök egy máig is csodált egységben látták. A görög architektúrának a tökéletességét – mint megjegyzi – a szaktudás és arányérzék, a mesterségnek a tudása, az anyagnak, a munkának és a szerkesztésnek a tisztelete hozta létre. Tartok tőle, hogy sokáig lesz időszerű az a véleménye, hogy „talán sohasem fogjuk tudni teljes biztonsággal, hogyan érték el a görögök a szépségnek a felsőrendű fokait. Csak feltehetjük joggal, hogy nem annyira keresték, sóvárogták, mint inkább szükségszerűen – az építés belső törvényeit követve – megtalálták”.

Mintha ennek – a görögökre vetített – megtalálásnak a gondolata Granasztói személyére is vonatkoztatható lehetne. – Különböző festészeti korszakainak indítékait firtatván, Picassótól kérdezték egyszer, vajon mi volt az, amit kubista, kék, rózsaszín, illetve más stílusjegyekkel jellemezhető korszakaiban keresett. Röviden csak annyit válaszolt: „Keresni? keresni? én nem keresek, én találok! Granasztói építészeti-urbanisztikai és irodalmi trouvaille-ai Picassóval szemben azonban nem rapszodikusnak tűnő korszakváltások termékei, ezeket inkább folyamatosan építkező oeuvre-jéből kisugárzó finom megérzéseknek, felismeréseknek, mondhatjuk, amolyan intuitív „találatoknak” tekinthetjük.

Véletlenül vagy talán mégsem: az előző gondolatsorban többszörösen is megjelent már a francia kapcsolat. A franciává lett Picasso mellett a nálunk is némileg meghonosodott trouvaille és oeuvre mintha már előrevetítették volna Granasztói Pálnak a francia kultúra iránti fogékonyságát, odaadását. Ennek általánosabb tisztelete kapcsán ki kell emelnünk Marcel Proust iránti különös vonzódását, ami nemcsak Proust világának megismerésével járt együtt, hanem irodalmi stílusának olyan sajátos hazai megjelenítésével is, mely a hazai palettán az ő interpretálásában nagyon egyedi – és egyszeri – színképekben jutott kifejezésre.

Az Egy délután Illiersben című rövid kis esszéje nemcsak remekművé sikeredett a maga nemében, hanem amellett, hogy bepillantást enged ennek a Chartres közelében lévő kisvárosnak egy mindennapjába, Proust iránti rajongása mellett építészeti és irodalmi világának egységéről ez esetben is tanúskodik. Hadd idézzek bővebben ebből az 1964-ben közzétett írásából: „Proust regényének valósághatását sok más között az is bizonyítja, hogy én Combrayt, gyermekkori élményei, regényének talán legszebb részletei színhelyét – sokáig valóságos névnek hittem. Még térképeken is kerestem, persze nem találtam. Mert – s ezt nálam tájékozottabbak régebben tudták – Illiers-nek hívják, s félreeső városka, egy a sok hasonló közül a Loir (nem a Loire) nevű kis folyó mentén, a mi Alföldünkhöz hasonló, tükörsima, határtalannak tetsző, termékeny síkságon. Itt-ott tanyák látszanak, távolban harangtornyok, az előtérben hatalmas bevetett zöldellő táblák…”

Elragadó – ahogyan az eltűnt idő nyomait követve – ő is megtalálja és bemutatja a Tante Léonie házát: „A Tante Léonie házát nem nehéz megtalálni, hiszen az utcát alighanem az író apjáról nevezték el (Rue du Docteur Proust), a házon emléktábla van, s rövid ideje múzeum, korabeli bútorokkal, berendezési tárgyakkal, a családtagok, köztük »Françoise« fényképével. Itt minden kisebb és egyszerűbb, mint az olvasó gondolná. A ház maga is egyike a legegyszerűbbeknek az emeletes házak sorában. Az ebédlő, a nappali, a konyha szinte miniatűr helyiségek. Az emeleti szoba az ággyal, ahol »Tante Léonie« betegen feküdt, s naphosszat az utca életét nézte, hálókamra méretű. De a legmeghökkentőbb a kert… A háttérben vasból való kerek kerti asztal áll székekkel, mögötte, a sűrű lombok között, a kőfalban rácsos zöldre festett, ugyancsak vasból való kerti kapu, ez egy hátsó utcára nyílik… Talán ezen a kapun csengetett olykor Swann nyári estéken, amikor látogatóba jött, itt üldögéltek s beszélgettek a szülőkkel a kerti asztal körül, amit a kisgyermek az emeletről kihallgatott. Talán itt szólt hát az a csengettyű a kapu nyitásakor, csukásakor, akár a bolti ajtók csengettyűi, ennek feszült, érces, szakadatlan, harsány és friss (rebondissant ferrugineux, interminable, criard et frais) hangja szól benne egy életen át…”

Időből kilépő megelevenedő élmény – az olvasónak is – Granasztóinak a kerti kapuhoz kapcsolódó meditációja: „Ez a kerti kapu most nekem is – másként – valami visszatérési ponttá, teret és időt jelölő dologgá vált, abban a mérhetetlen dimenzióban, amiről én sem tudtam, s most bennem is szinte szédülést okozott annyi év után – hiszen a regényt huszonöt éve olvastam. De másfélét, mint az írónak – bennem most azt a szédülést okozta, amit a valóság és a költészet hatalmas távolsága s mégis ily szinte elképzelhetetlen egybeesése kelt. S annak bizonyságát adta, hogy élet és irodalom össze kell hogy érjen, hogy minden leírt helynek van valóságos megfelelője. Szépség és valóság valahol egybeesnek hát. Ezt érezni ott, egy napsütötte, kihalt utcában, egy lombok közt rejtőző kis kerti kapu láttán csaknem mágikus, félelmetes volt. Hiszen ez a kapu a legnagyobb regények egyike felé nyílt – a valóságban is s bennem is.”

Hosszan folytathatnánk a sort Granasztóinak az európai városokat – szellemüket és hangulatukat is – bemutató munkásságával, ez a kép azonban egyoldalú lenne, ha építészeti és irodalmi munkásságának fő színtere: Budapest nem kapna kellő hangsúlyt, annál is inkább, mivel a fővárosnak – a szerencsés helyzetéből adódó topológiaiak melletti – építészeti és kulturális értékeire kevesen mutattak rá olyan kitűnő szakmai (és szakmán túli) képességekkel, mint Granasztói Pál. Írásaiban ott csillog és vetül sokszorosan vissza nemcsak az ő, hanem mindannyiunk Budapestje.

Hadd idézzem (csupán 1964-ig terjedően), ismét csak címeivel, néhány, a főváros egészét avagy egy-egy körzetét (belső tájegységét) érintő tanulmányának címeit már korábban említett gyűjteményes kötetéből:

A budai oldalon (1943)

Budapest városépítészeti arcképe (1962)

A budapesti Dunapartok (1963)

Séták Budapesten (1963)

A város ölében (1964)

Ha a fenti írásokhoz a főváros legkülönbözőbb értékeit bemutató, egészen élete végéig érdeklődésére igényt tartó témákkal foglalkozó műveiből még néhányat hozzáteszünk, akkor derül ki, hogy a huszadik században rajta kívül nemigen akadt olyan tudós-művész-irodalmár urbanista, aki jobban ismerte volna Budapestet, mint ő. Tenni sajnos – túlságosan sokszor is – nem tudott, írásai azonban olyan cselekvésekre késztethették volna az arra illetékeseket, melyek nyomán ma harmonikusabb és sok szempontból nívósabb fővárosban élhetnénk. Hadd említsem még három Budapesttel foglalkozó jelentős későbbi művét is:

Pestbudai városképek (1969)

Budapest egy építész szemével (1971)

Ifjúkor a Belvárosban (1980)

Ez utóbbi könyvének szép leírásaiban a fiatal Granasztói világa elevenedik fel az egyszerre történeti és modern Belváros épületei és utcái-terei közepette.

A főváros iránti szeretete kapcsán kell megemlítenünk egy olyan fogalmat – vagy inkább érzést is –, mely gyakran jelenik meg írói munkásságában. Az otthonosságról van szó, mely városléptékben is sokkal igazibbnak, őszintébbnek tűnik a manapság használt „EU-konform lakhatósággal” szemben. Az otthonosság érzése Granasztóinál tehát Budapesthez – vagy mint később látni fogjuk –, elsősorban Budához kapcsolódik. Mielőtt idevágó soraival ezt kifejezésre juttatja, nézzük, mit mond általánosabban is erről a mindannyiunkban élő igényről, az otthon érzésvilágához fűződő térbeli „burkok”-ról: „Mi az otthon, mi az otthonosság? Ez már túlvisz az építészeten, és általánosabb – társadalmi, lélektani, egyéb – dolgokba torkollik. Ki így, ki úgy véli a házat, a lakást otthonosnak. Az otthonosság végső fokon szinte megfoghatatlan, atmoszferikus, szubjektív valami. Az egyéni képzelőerőn is múlik. Egyedül a technika eszközeivel létrehozni, berendezni, egyedül ésszerű indítékokból előre megszabni, éppenséggel kötelezővé tenni – kilátástalannak tűnik. Mégis foglalkozni kell vele, tudatosítani sok, ma még tudattalan összetevőjét, s ha nem is megteremteni az otthonosságot magát – ezt végső fokon mindenki csak magának teremtheti meg –, de legalábbis a kereteit, a lehetőségeit. Az otthonosság nem végződik egy lakás falainál, még egy ház falainál sem. Legalább annyira múlik azon is, hogy hol van az a lakás, az a ház, milyen más lakások, házak között. Ezek miféle színhelyét, keretét adják a mindennapos életnek?”

Granasztóinál a budai táj az, ami otthonosságának színtere, ami lelke legmélyéig megragadja. „A budai táj, az egész budai oldal egyre inkább bennem volt, valahol mélyen a lélek és az emlékezet titkos rekeszeiben, amelyek már szinte nem is az enyémek – bennük a múló és az időtlen, a személyes és a személytelen keveredik. Erre először a Krisztinavárosban gondoltam, ahol nap nap után megfordultam, mert ide jártam vásárolni, ebédelni, kávéházba. A templom, körülötte a tér meg néhány ide torkolló utca lett számomra a központ, a »város«, s olykor úgy éreztem, mintha itt születtem s mindig itt éltem volna. Ez az érzés valahányszor elfogott, oly erős volt, egyben oly oktalan és valószínűtlen, hogy nem hagyott nyugton. Kerestem az okát, s gyanakodtam, hogy az egész nem egyéb, mint érzelgés és öncsalás. Próbákat tettem. Visszamentem Pestre, abba az utcába, ahol huszonöt évig laktunk, fel-alá sétáltam a házunk előtt, belestem a kapunkon, felnéztem az egykori ablakainkra – hiába! Idegen utca volt, idegen ház, idegen ablakok, közönyösek és némák. Nem indítottak felém olyan áramlásokat, amilyenek gyakran elindulnak a tárgyakból, és híreket hoznak az elfelejtett időkről. Ha hirtelen elveszítettem volna az emlékezőképességemet, mint némely betegek, akár megesküdtem volna arra, hogy itt sohasem éltem, s arra is, hogy Budán a Krisztinavárosban volt a hazám. De egy újabb próba mást mondott, és még jobban megzavart. Átmentem a Vízivárosba, s ott megint a templom és a főtér környékén ugyanezt éreztem: minden oly valószínűtlenül s mégis oly mélyen ismerős volt, mintha valamikor itt is születtem, itt is éltem volna.”

Egy másik, a Vízivárosról szóló esszéje a szívemhez szól, hiszen a magam gyermekkorának élményeit idézi fel. Tízéves koromig éltem a Margit körút és a Szász Károly utca sarkán álló, a Statisztika-kertre néző bérházban; innen jártam kisiskolásként előbb a Jurányi utcai elemibe, majd később gimnazistaként a Bimbó út egyik legöregebb kis családi házából (ma is itt lakunk) a Vízivároson keresztül fel a Várba, az Ilona utcai Mátyás Király Gimnáziumba. A Víziváros–Országútként aposztrofált II. kerületnek akkoriban az egész Víziváros volt része, elkeskenyedve egészen a Lánchídig nyúlt el. Máig is emlékszem, hogy gyerekként – anyámat kísérve – figyeltem fel arra, hogy a kerületi Elöljáróság a Fő utcának a Lánchíd melletti egyik legutolsó épületében milyen „excentrikusan” helyezkedett el. A kerületek határainak egy legutóbbi módosítása óta a Vízivároson már két kerület osztozik; a Vár–Tabán–Krisztinavárosként ismert I. kerülethez a történeti Víziváros déli hányadát csatolták hozzá.

Mennyire nincs azonban jelentősége a kerületek igazgatási határai ide-oda tologatásának! „Még a Lánchídtól délre eső rész is tulajdonképpen a Víziváros, akárhová sorolják az igazgatásban… egészen a Kioszkig, az egykori hajóhíd helyéig”, jegyzi meg írásában Granasztói, majd így folytatja: „Valaha csakugyan itt végződött a Víziváros, és itt kezdődött a Rácváros. Itt volt a legnagyobb forgalom, hiszen Pestről csak itt jöhettek át Budára, s innen indult fel az út a Várba. – Ez a környék ma néma, kihalt, s talán a legkülönösebb egész Budapesten. Itt az újabb dolgok is a múlt varázsát kapták meg, mint például az Ybl Miklós, az Operaház építésze által a század végén épített Várbazár és Kioszk. Csaknem olyanok már, mintha csakugyan az olasz renaissance idején épültek volna. Lombok, repkény, pergolák, szobrok, baluszterek, oszlopok, örökké zárt kapuzatok furcsa együttese van itt.”

A gyönyörű Kioszk, amelynek pergolái alatt Granasztói beszámolója szerint uzsonnázó nénikék, odaszokott asztaltársaságok üldögéltek valaha, ma üres; a belső termekben viszont éjjel-nappal játékkaszinó működik… És a szépséges Várbazár? A hetvenes évek Ifjúsági Parkja legalább életet lehelt a lepusztult baluszterekre. Napjainkban ugyanúgy kihalt ez a táj, mint Granasztói leírása szerint korábban, legfeljebb az átmenő forgalom járművei lehelnek – főleg csúcsidőben – életet Budapestnek e méltatlanul elhanyagolt részletére.

És még egy élmény, mely saját gyerekkorommal cseng össze. A lánchídi villamos-aluljáróról írja Granasztói: „Itt mászik elő a villamos a híd alatti alagútból, ritkán és olyan nehezen, mint az öregemberek a pincéből.” Máig emlékszem magam is: hosszú percekig – tán félórákig is – kellett szegény anyámnak velem várakoznia az aluljárónál, hogy leshessem a föld alól kibújó, akkor egykocsis 9-es vagy 53-as villamosokat; és milyen ismétlődő csodája, milyen gyönyörűsége volt gyermeki világomnak az újra meg újra felbukkanó (ma úgy mondanám, „antropomorfizált” vagy „zoomorfizált”) sárga óriás ember- vagy sárkánylények meg-megpillantása…

Ahogyan a harmincas években a Tabán földszintes házai tűntek el, és helyüket legnagyobbrészt zöldterületek, parkok foglalták el, úgy tűnt el a régi Vízivárosnak a Csalogány utca és Margit körút közötti része is. A beépítettség – a Tabánnal szemben – megmaradt; a földszintes, legfeljebb egyemeletes házakat hat-nyolc emeletes iroda- és lakóházkomplexumok váltották fel, a régi hangulat eltűnt, legfeljebb egy-egy utcanév (Kacsa utca, Hattyú utca, Medve utca) idézi fel a múltat.

Tovább olvasgatva Granasztói Pálnak Budával és Pesttel foglalkozó írásait, úgy tűnik, talán mégsem kell egyértelműen tudomásul vennünk Buda iránt érzett egyoldalúként minősíthető szerelmét. Pestnek olyan szépségeit is felfedi, melyek más fajtájú építészeti és hangulati értékekkel büszkélkedve bizony vetekedhetnek az imádott Budáéval.

Elragadó és álomszerű, egy olyan pesti térnek a leírása, amelynek értékei nemcsak az átlagpolgárok, de bizonyára az építész és városépítész szakmai körök érdeklődéséből is kiesnek: „A Népszínház utcán túl egyszer nekivágtam a Józsefváros sűrűjének, keskeny utcákon, alacsony, rozzant házak között, és ott is kiértem egy térre, amiről már hallottam, de nem ismertem – a Mátyás térre. Füst Milán ír szép regényében – A feleségem történeté-ben – egy furcsa, félreeső londoni térről, amit hőse hiába keres, mert csak álmában látta. Legalábbis így emlékszem. De a Mátyás tér csakugyan olyannak látszott, mintha álmomban látnám, vagy már láttam volna, és azon sem csodálkoznék, ha újból meg sem találnám. Az életen kívülisége ellenére mégis városias tér. Nem nagyvárosias, sem kisvárosias, hanem valami sajátos, önálló jellege van. El tudnám képzelni, hogy itt olyanok laknak, élnek – e néhány fa és bokor körül, ebben a néhány két-, háromemeletes házban –, akik a tér zárt négyszögét sohasem hagyják el, itt dolgoznak, vásárolnak, a kerti padokon üldögélnek. Talán azt sem tudják, mi van a Rákóczi úton túl, meg hogy valahol messze a Duna folyik, és hajók mennek, hidak vannak rajta.”

Hadd emeljek ki még egy pesti teret Granasztói finom és élvezetes leírásával. A Mikszáth Kálmán térről van szó. Arról a páratlan kis térről, melyet egyszerre jellemez tárgyilagosan: „a rajta álló épületek vegyesek, érdektelenek”, egyben a művészi látó biztonságával is: „valami nagyon kulturált és intim térhatás érződik itt, amihez talán a könyvtár, a múzeum, a paloták közelsége is hozzájárul; valami szemérmes megbúvás e tér egy nagyváros belsejében”.

Számos tanulmányában, különféle írásaiban Granasztói Budapest egészének fejlesztési és rendezési problémáival is bőven foglalkozott. Mégsem ezekről szóltunk ezúttal; úgy éreztük, leírásai egy-egy fővárosi „tájról”, terekről, ezeknek szinte időtlenül lebegő formái, olvasóit közelebb hozhatják megismeréséhez – és az ő megmérettetéséhez is.

Ugyan folytathatnánk a sort, csak jelezzük azonban Granasztóinak azokról a vidéki nagyvárosokról, Szegedről, Debrecenről – és nem utolsósorban – Pécsről írott városépítészeti-irodalmi esszéit, melyekben megkapó képet fest ezek építészeti értékei mellett azokról az asszociációkról is, melyeket e sajátosan egyedi jellegzetességekkel is rendelkező városok benne keltettek. Élményszerűen jelenik meg a szegedi belváros és a Tisza-part, a debreceni Nagytemplom, a Libakert vagy a Nagyerdő avagy az otthonos mediterrán Pécs bámulatos látványa a Havihegyi Boldogasszonytemplom felől írásaiban. Ezekben nemcsak e városokat már ismerő szakemberek és ott lakó polgárok fedezhetnek fel általuk még fel nem ismert szépségeket, hanem azok is, akik sohasem jártak e tájakon, biztatást kaphatnak arra, hogy maguk is személyes részesei legyenek az e tájakból kisugárzó értékeknek.

Befejezésül szóljunk néhány szót arról, hogy Granasztóinak az a – már korábban többször említett – építészeti-irodalmi „duál-uniója”, saját vallomása szerint is, milyen családi gyökerekből ered, nem kevésbé milyen belső-külső küzdelmekkel járt együtt élete során.

Íráskészségének kibontakozását másodszülöttségéből származó magányosságából eredezteti. „Otthon, így éreztem – írja egy önéletrajzi írásában –, sohasem jutottam szóhoz, szavamba vágtak, elnémítottak. Apám és bátyám harsogó hangja, éles, gyors vitái közben meg sem mukkanhattam… a szóhoz nem jutás vagy a meg nem hallgatás, meg nem értés érzése gyakran fogott el.” Később az olyannyira tisztelt és szeretett Proustra utalva megjegyzi, hogy önmagára is érvényesnek érzi a francia íróval kapcsolatos mondást, vagyis nemcsak Proust, hanem ő is olyan kamasznak tekintette magát, aki „végre kibeszélhette magát”.

Bizonyára sokfajta kamasz-„allűr” marad meg számos felnőttben is, és az íráskészség túltengése korántsem tekinthető általánosnak még gyermekkorukban elnyomott másodszülött felnőtt „kamaszok” között sem. Granasztói sorsa, életpályája azonban azt bizonyítja, hogy a szükségből igenis lehet erényt teremteni. Építészeti-városépítészeti és irodalmi művei is azt jelzik, hogy – alighanem ugyancsak gyermekkorából eredő – szemlélődő természete nyomán az átlagos építésznél messze többet vett észre nemcsak művi, hanem társadalmi világunkból is.

Kortársával, az ugyancsak kiváló városépítész-művészettörténész Pogány Frigyessel szemben, aki kitűnő előadó volt, kinek szavai nyomán szinte megelevenedtek Toscana városai vagy Leonardo da Vinci alkotásai, Granasztóinak nem a verbalitás volt a kenyere. Egyetemi előadásain, nagy létszámú konferenciákon mintha szorongott volna, a sok ember jelenléte zavarta; kettesben vagy kis társaságban azonban kedves és közvetlen volt, egy-két pohár sör mellett színes egyénisége, személyiségének tájékozottsága, kulturáltsága nyilvánult meg.

Húsz év telt el, de húsz év múltával sincs mit hozzátennem azokhoz a zárósorokhoz, melyeket 1985-ben nekrológként az építészeti-városépítészeti szakfolyóiratban írtam róla. E vázlatos kép csak mintegy a keretét adja egy olyan korszaknak, melyben Granasztói Pál eszméi a kibontakozáson túljutva megértek, és szemléletformáló szakmai művei, mint a Város és építészet, Az építészet igézetében, Ember és látvány városépítészetünkben, Városaink sorsa, nemcsak a szűkebb szakmai közvéleményre hatottak, hanem az építészeti-urbanisztikai problémavilág jó néhány alapvető kérdését az érdeklődő nagyközönség elé is tárták. E művekben írói-alkotói lényének sajátos tulajdonságait csillogtatta.

Életútjának egy-egy szakaszát bemutató lírai hangulatú önvallomásai, egyebek közt a Vallomás és búcsú, Múló világom, Itthon éltem, Karácsony Mallorcán révén közel került a humán kultúrát becsülő és értékelő hazai publikumhoz is.

Granasztói Pál irodalmi műveinek az építészet és az urbanisztika külső világával ötvöző, az alkotómunka apoteózisát hirdető, de transzcendens távlatokat is megvilágító sorai minden értő és érző olvasójához szólnak: „A modern urbanisztika hatalma, spirálban táguló, felfelé tartó körön visszatérhet bizonyos értelemben az építészethez, melyből még az ókorban elindult. Egy olyan építészethez, építészeti értelmezéshez azonban, mely egyrészt semmi esetre sem diploma, szakképzettség kérdése, s amely másrészt évezredek során és leginkább az elmúlt évszázadokban az emberi tudás, tapasztalás hatalmas ismeretanyagával gazdagodott. Szemlélete egy rohamosan táguló világban roppant méretűvé tágult. A társadalmi és technikai haladás pedig még ennél is nagyobb távlatokat nyit meg számára. Éppen azért kell megmaradnia az építés, az építő közösségek szilárd talaján – az urbanisztika szó klasszikus és lényegi értelmezésénél –, hogy ezt a kiteljesedő, kitáguló hivatást a valóságban betölthesse. A szemlélet célja ugyanis nem lehet magában a szemléletben, az elméletekben, a szervezésben – ha ezek igen fontosakis –, hanem csak az alkotásban, a művekben: épülő és maradandó városokban, településekben.”