Tandori Dezső

„MAGÁNYOS” BUDAPESTI KÖRCSAVARGÁS


I


 

Író – kezdje dolgát az irodalommal. De ha mindnek csak kis töredékére utalnék éppen, s nem az, hogy „elmondanám”, miféle költemények – „csodák”, idézem Kosztolányi szavát a Halottak című versből –, a költők kicsodák, ihletik emlékezésemet; ó, Jékely csak a hegyvidékeivel, fürdőivel, Tabánjaival; Vas István a Hold utcával, a Duna-parttal; Nemes Nagy a Vérmezővel, a Kék-golyó utcával, ha jól írom, a rég eltűnt kis házakkal; Szép Ernő az Andrássy út és a Liget, a Margitsziget becsavargásával; Kosztolányi… a nevezetes kávéházzal, a Dohány utcával, az egész bús Budapesttel… s még Berda és Tóth Árpád… és… és… nem jutnék a végére, mit, bele sem kezdhetnék. Hagyom hát mégis ezt. Nincs prioritás! Vas racionális bánata, Jékely romantikája, Nemes Nagy „konzervatív” pontossága, Kosztolányi és Szép Ernő világfilozofikus hangulatváltás-játéka… és… és… Nem alakulna ebből körcsavargás, egyetlen pont maradna, mely a magam matematikai-végtelenségtani, zenóni elmélete szerint megalkothatatlan is, mert nincs „legkisebb eleme”. Nem lehet a pontnak így kiterjedése, az abszolútum jegyén nem lehet. Marad hát a magam szerény, szegény, ezúttal végképp indulatmentes, de valamelyest fájó relativitása, marad „csekélységem”, de azzal a bőséggel, mely Budapest körbejárását dúsítja. Induljunk el, mint Eliot mondja, kigyelmed meg én. (Te, Ön, Önök, maga, maguk, hé, nagyérdemű, jaj, Olvasóm!) Nézzük, nővérem és fivérem. (Baudelaire; de ő Párizs.)


 

II


 

Nos hát, könyv nélkül, fejből írom ezt az egészet, mert valami meddő bánat – akkor még ok nélkül – arra késztetett, hogy a különben ily vagy másmily dolgozatokhoz készülő jegyzeteket eldobjam, a további jegyezgetéssel felhagyjak. Fejből írok, de nem könyv nélkül. Mert könyvekről igenis lesz szó. (Kicsit.)

Mi az itt, hogy kör? Olvasóm, mit kap tőlem kigyelmed, mit vágjon falhoz rögvest, vagy mi tartsa ébren mégis netán a kíváncsiságát? Képzeljük el Budapestet… nem, ne körnek, ne is oválisnak, tojásnak se, melyet ha úgy rajzolok, hogy fenn nincs bezárva, s a vonal kicsit visszafut a kezdet mögé, lehet a cím:
A madár? A tojás? S ha egy vonal-alak nyomja iszonyúan, a válasz, keletiesen: A sziszüfoszi kő! Ne így képzeljük Budapestet, hanem a határai szerint. De úgy se, ki volna képes arra, meg sok feleslegesség kerülne ide, sok lényegtelenség, pontatlanság. Elő kellene vennem a térképet. S mondom, ezt én emlékeimből írom. Hát mégis valami furcsa tojást képzeljünk, krumplit, ez Budapest(em), egy ilyen krumplikörvonal. S induljunk el északi-nyugati vonalaktól, pontoktól, mit is mondjak, amerre az ember Óbudát (ekképp Budapestet) Szentendre, Leányfalu felé elhagyja. S nézzük, mit mondhatok én erről a határvidékről?

Ó, igen, hogy ne feledjem, Olvasóm. Ilyeneket mesélek el. Budapest melyik részéhez mi köt. Magam is kíváncsi vagyok az arányrendszerre. Ömlengeni, filozofálni, panaszkodni, főleg gúnyolódni – nem fogok. Remélem, császármorzsánál konzisztensebb lesz az írás állaga, bár Gödel tétele szerint a mű maga nem igazolhatja a konzisztenciáját, mert az ilyesmi épp annak cáfolata! Na.


 


 

III


 

Most hát, hogy a 2005-ös év elején elhagyott a jegyzetelősdi kedv, és csak pár hete meghalt utolsó madárkám napjairól, iránta érzett féltésemről (eleinte nem volt racionális oka ennek!), esetleg munkáim befejezéséről, várhatóságokról írtam élnaplót, lazát, most, hogy az induljunk-el-te-meg-én „te” szereplője csaknem teljesen kiesett, követvén azt, ahogyan rég nem utazom, nem nézek lovakat, nem járok színházba, moziba, hangversenyre, találkozgatni, dedikálni, fellépni sem itthon, sem külhonban, nem nézem meg sem a mások kiállításait, sem a magamét, és így tovább, most akkor, s ezt nem tekintem semmiféle Sorstól pofonverésemnek, meghalt eme madárkám. Róla is csak a legszükségesebbeket írom le majd itt. De ahogy meghalt – s hagyjuk e tárgyat s hozzá kapcsolódó, ép eszemet őrző, eszményi esetben megkeményített szívű önvédelmemet –, eszembe jut egy korábbi nagy halál, kb. első igazi központi madarunké, a talán névről többek által ismert Szpéróé (1977–1988), akinek életében még gyakran jártunk ki feleségemmel együtt – évtizede már csak ő jár – Budapest határába, egy kisvárosba, ahol egy-két éven át másokat is látogattunk, sokkal korábban. S mikor Szpéró meghalt, e kisvárosban két madárfiókát is leltünk, hoztuk haza őket HÉV-vel; bár akkoriban ilyen taxizásokra is szinte az üvegpénzből volt anyagi ereje az embernek; hoztuk őket át ezen az óbudai városhatáron, mind nagyobb szívszorongással, ahogy lakásunkat – Alagút, Várdomb, Víziváros – közelítettük. Hogy sikerül-e életben tartani őket, Szpérót is pótlandó? (Ma már nem hiszem, hogy most meghalt madárkánk, Totyi pótolható. Szpéró sem volt az; de mellette, utána maradt még madár vagy tucatnyi, nem volt olyan szorongató az egyedüllét, mint Totyi után most.) Tehát madárhazahozás a városon kívülről. De annak a kisvárosnak a látogatása is erre történt, sosem Vác felől. És egy Költő s felesége, a Festőnő is itt volt, ebben a kisvárosban, felkeresve több nyáron át. Mígnem nálam belső lehetetlenséggé vált minden, majdnem minden Budapesten kívüli út, s a Költő, nemes szív, ezért egyáltalán nem neheztelt meg rám; gazdag életének tapasztalataival sok mindent meg tudott érteni; a Festőnő csakígy. – De Óbuda északi része a gyerekkori „római-emlék-nézésen”, az atyai csónakház (Szerelvényértékesítő Váll.) látogatásán, a Római-parton töltött nyárvégeken túl (evezések! át a Sz.-szigetre, fel néha a kisvárosig) sok mást is involvál nekem. Ebben a beszámolóban az a mulatságos, ha bármi is egyáltalán, hogy íme, mennyi hordalékból (Déry!) áll össze egy ember-és-város kapcsolat. Meg azért is jó írnom ezt, mert pár délutánomat megmenti a Totyi halála nyomán érzett… nem, kemény a szív, nincs bánat… mitől is, miből menti ki? No, nem fejtegetem.

Tehát a Hajógyári-sziget nekem nem az újabb divatú rock-pop hetek színhelye, hanem egy könyvkiadóba jártam ki oda párszor, a kilencvenes évek elején; de a sok könyvkiadót, ahová járok vagy járhatnék, ugyanúgy nem sorolom külön, ahogy azokat sem, melyekkel „el-maradtunk, el-koptunk” egymástól. Egymástól, igen. S általában is ezt az el-kopást említhetem. Sajnos, ha napestig írnék egy héten át, akkor is ezt mondhatnám csupán: városomban általában vánszorogni szoktam már csak, s nem táskámat, nem is a szívemet érzem nehéznek. El-koptunk, megunódtunk egymásnak mi ketten, e város és én. Sajnos, nem sajnos? Itt is kemény a szívem, ha van; (és van, nagyon is!).

Tehát ez a kiadós sziget. Kiadós séta volt odáig, mert rajongtam akkoriban – még nem vánszorogván – az ilyen túrákért; oda-vissza, semmiség volt a párizsi, londoni 36-37 kilométerekhez, naponta, s erről még említek pesti (sic!) dolgot. Élvezet volt a csúnyácska panelkörnyék is (a Duna okán!), pár apró utca a Krúdy-környék érdektelenebb részén (utcákat, kocsmákat igyekszem nem megnevezni!), nem ittam azonban azokban az években, így csak csodálkoztam, ejha, már 5 óra 30-kor nyit némelyik pincés műintézet? Később ezeknek az ismereteimnek jó hasznát vettem. Na ja, hasznát…! Azokban az években nem bújtam már antikváriumokat, lemezboltokat (antikváriumokat újabban ismét látogatok, lemezt évtizede nem vettem Budapesten!), a jó ég a megmondhatója, mit csináltam. Semmit. Mentem, mint az „Ilyen hosszú távollét”-ben a clochard, ama filmbéli romterepen, nem céltalanul, csak mások céljaival harmonizálni nem bírván. (Szeretné ő azt, de ha „őszintéből” nem megy… Hát a „nem” az őszintébb.)

*

Most felkeltem asztalomtól, mely két gépelőhelyem egyike, huszonöt éve az egyetlen, mert a másik ily asztal a másik szobában kalitkahely lett. Ahogy kimentem a hallba, hogy gyógyszert vegyek be (gyomorra: felfúvódás ellen; karnitint, szénhidrátok és zsírok feldolgozására, de hát, persze, nem szabad sokat enni, lehetőleg nem kell szeszes vagy más szénhidrátos italokat inni, akkor használ bármi karnitinoida etc.), arra pillantottam, ahol a másik szobában Totyi üres, még hármak üres kalitkája áll, és integettem, két kézzel, szokás szerint, ilyenkor a kéz legyen üres, csak úgy hat az integetés… most sehogyan sem hat… de nem érzelgünk! Elfutotta, mégis, a.


 

*

Hogy írásom, ha nekem nem lehet is – látjuk! – igazi terápia, legalább Olvasómnak érjen valamit, elmondom azt a roppant izgalmas tényt, hogy sokat jártam apámmal is, később aztán még többet feleségemmel, a H.-hegyre, ha jól írom, sőt, onnét egészen óriási sétákat tettünk (még nem volt kutyánk, bár madárkáink már voltak) Pesthidegkút, Zugliget (!) felé. E két utóbbi helyre néha a Széna tér tájékáról busszal is kimentünk, ebédelgettünk (70-es évek), vagy a J.-hegyről, a Svábhegyről jöttünk le, oda busszal fel, taxival fel (üvegpénz!), s volt Disznófő, Normafa stb. Sosem síeltem, így erről nem volt szó. Emlékszem akkori fájdalmakra: mi lesz mackóimmal, ha meghalok (34-35 éves voltam, Jékely fiatal halállírája után kullogtam, persze, ezzel), hanem az óbudai részeknél tartottunk.

Furcsa az, ahogy az ember évekig nem jár egy bizonyos útvonalon, villamossal, busszal, s rájön, HÉV-vel is lehet. Mintegy öt éve a kiállításlátogatást azzal hagytam abba, hogy egy igen jó barátom kamarakiállítását ott Óbudán, HÉV-vel érkezvén, nem találtam meg. Csuda gyárépületeket láttam ellenben. S másodjára menvén, már meglett volna a kiállítóterem könnyen (buszról), de úgy döntöttem, ha egyszer sikerült kihagynom (ezt, az ilyesmit) beülök két fröccsre inkább egy kocsmába az érdekesen régi-új nevű, nem munkásmozgalmi hőst idéző utcában, s így is tettem. Egykoriban sokszor ültem be napilapot, hirdetési újságot, még detektívregényt olvasni is csendes délelőtti kocsmákba. Manapság újságot egyáltalán nem olvasok (pár hónapja), feleségem számol be; folyóiratokat, ha magam is megjelenek bennük, lelkesen nézegetek. De nem a régi lelkesedéssel.

Óbudán Kassáknál jártam egyszer. Orbán Ottóéknál, Z. Péter filmírónál többször. A hegyek egyikén fenn Weöreséknél már csak olyan huszonhat évesen, talán, Mészöly Miklóssal. Majd kétszer voltunk az új házukban feleségemmel, s magam harmadszor, e Költő halála után. Vittem egy üveg bort, hallgattam Károlyi Amy telefonbeszélgetéseit – kondoleálások jöttek –, ki-kimentem, meghúztam kabátom alá rejtett literesemet. Taxival távoztam, akkoriban is eléggé untam már a város bizonyos vonalait, és… üvegpénz. Ezt az üveget azonban, ismeretes történetem, e Költő „derűs koldus az életem” felkiáltása alapján (biztosan pontatlan az idézet, kérem, hagyni!) egy koldusnak adtam, de már a Bazilikánál, a pesti oldalon. Feleségemmel irdatlanul sokat sétáltunk a Rózsadombon és „kapcsolt részein” is. Buszoztunk, gyalogoltunk, mértékkel ittunk egy-két pohár (főleg vörös-) bort. Ezek élményeink, eseményeink voltak. Néztük a házakat; hogyan laknak mások. Akkoriban kezdtek épülni a „kacsalábak”, ezt a világot már nem ismerjük. Megjegyzem, fogorvosunk is oda költözött egy szép nevű utcába, kertes házba, jártunk hozzá sok gyökérhúzásra, ínykezelésre, amalgámozásra. A család állatbarátsága máig legendás (nálunk). Kassákhoz Kecskeméti Kálmán festő barátom cipelt el. Jékelyhez egyetemista társnőim. Ezekről a dolgokról mind írtam. Egyszer Jékely engem is majdnem meglátogatott, hosszú történet lenne (egy lábficam stb. volt az ok); miért nem jött össze (részemről) az egész?

S egyszer láttam Veszelszky Bélát: jártunk náluk, mikor még élt.


 


 

IV


 

Nem is tudom, merre lendüljek tovább. A fürdők! Lukács (sokat jártam oda, nem voltam mégsem „lukácsista”, jelentéktelen fürdőző voltam én ahhoz). A Császár is vonzott, de… Később a Római-part, a Duna, nem úsztam át soha, csak úsztam vizében. A csillaghegyi strand (már feleségemmel), Pünkösdfürdő (szintén). A kutya erősen szétszedi olykor a házaspárok programját. Ez még a madarak alatt is volt. Bár ők, fura, nem kötöttek annyira helyhez minket. Eleinte. Engem ma már a Nullovics Nulló Madár is helyhez köt.

Kedveltem a Rózsadombnak azt az oldalát, mely a Bimbó út és a Marcibányi tér között lejt. Sokat jártam ott magányosan is, például verebeinknek füvet szedni. El ne feledjem: Budakalász környékére szintén ily céllal. Dilisnek is tartottak, az út szélén hajlongva… én hajlongtam, remek gyomokat tépve, kis cseresznyepálinkát kortyolgatva… dilisnek, némely arra elhaladó, de tapintatos autós ismerősök. De a Rózsadombnak ezen az oldalán volt a századfordulón még iparos-kereskedő-kocsmáros nagyapámnak egy kis háza. Apám onnan járt óbudai iskolákba, lett lassan „úrigyerek”. (Lassan, bonyodalmasan, s ehhez az első világháború is kellett.) Egy ilyen úrigyerek jó barátja, akivel sokat segítették egymást, bajaikban, tényleg kölcsönösen, a humán érdeklődésű Juszuf bácsi (közig. bíró, nem építész!) jó alkalom volt nekem egyszer már úgy huszonvalahány évesen, hogy apámat megértsem, ő miért nem tud filozófiákról beszélni stb. Holott szegény papa hetvenvalahány éves koráig velem olvasott Camus-t, Graham Greene-t, Virginia Woolfot. Hagyom ezt. Juszuf bácsi fia volt egyik első nagy gombfocipartnerem, gombkészletem kizsákmányolója. Vasárnaponként jártunk hozzájuk, havonta egyszer, s hazajövés az akkori 9-es villamossal ugyanolyan szomorú volt, mert másnap iskola… ahogy a Római-nyaralások vége, merthogy szeptember.

A Moszkva teret ugyanúgy gyakran látogatom, azaz a Fény utcai piacot, ahogy a „Móricz”-ot is, itt a Fehérvári úti csarnokot… de ezek a látogatások Totyi halála után el fognak maradni, mert krumpliért és salátáért jártam, neki. Mást a végén – én, aki régebben roskadásig teli szatyrokkal tértem haza, és külföldre a nehéz mechanikus írógépemet, szótáraimat cipeltem, fordítások végett –, igen, én, én, én nem vásároltam. Most ennyit se. Csak hordozom nagy táskám, néha kéziratokkal, máskor leadandó könyvekkel, tiszteletpéldányokkal. Különös, hogy a Víziváros északi részén nem laktak ismerőseim. Csak a kocsmákat ismertem, már legtöbbjük nem is létezik. Drága éttermekbe nem járok. De a Fő utca kocsmáiba is alig. Van egy vagy két hely, ahol irodalmi ügyeket szoktam bonyolítani munkatársaimmal, itt ez „annyi”, akkor.

Majdnem minden budai útvonal is sivár lett a számomra. Elszállt a körjárások „hite”. Ezzel hitele is. Régen: el a Tabánon át a Krisztinába, fel a Mészáros utcán a Böszörményi útig (közben egy-egy pohár bor), le a Déli pályaudvar vagy a Városmajor felé, erre lakott régen, sokszor megírtam, tanárnőm, Nemes Nagy Ágnes; Lengyel Balázs ma is; Mészöly Miklósék; Miklóssal afféle kölyökkutya-koromban sokat mászkáltunk a Városmajorban és vidékén. Ottlikkal, aki Közép-Budán élt végül vagy harminckét évet, de erre még rátérek, szintén látogattuk a Vasas atlétikai pályát, feleségemmel a Pénzügyőr-pálya táját, van ott egy szép kis félmodernista tér, kedveltük. Még meccset is láttunk. Salakos volt a pálya. Milyen ma? Nem tudom.

Elvész a lendület, igen, s talán soha többé nem jövök le sem egyedül, sem feleségemmel (mint régen mindkét változatban) a Széchenyi-hegyről (kilátó és egyebek), az ottani Nagyszállótól, el valami golfpálya mellett, át egészen kisvárosi negyedeken, nem fogok fogaskerekűzni. Márffy Albin barátommal sokat jártuk a Kis-Svábhegyet, később feleségemmel fedeztünk fel ott egy bisztrót, megittunk ezt-azt. Üzletház áll a helyén. A buszjáratok sem a régiek, arrafelé alig ismerem ki magam már. Magán a Kis-Svábhegyen rengetegszer jártunk, füvet szedtünk. Onnét került egyik madarunk, Éliás. Lett is neve például, hogy Abos (az utcáról ott), de neki még ilyen neve is lett, hogy Zordon Kárpátka, Juszuf, Béni.

Megjegyzem, Szpéró a budai Lánchíd-főtől került, másik nagy szent madárkám, a sánta Aliz, aki tizenkét évnél is többet élt, végig kalitkában, sokat a kezemben (és jaj, sokat utaztam el mellőle, de ő hű maradt hozzám), igen, Aliz sérülten keveredett ide valami jóemberek révén a Jászai Mari tér mellől. Samut a véletlen hozta Angyalföldről (Vahl Ottó, a műterméből, egy napra rá, hogy ő az én Szpérómról először hallott), sokakat a Duna-parton találtunk, széncinegénk a Ráth György utcában esett gázkonvektorba, és nálunk csaknem tizenhárom évet él, Samu is tizenhárom és felet, de Rudi, mezei verebünk, tizennégy és felet, csak ő sosem jött ki a kalitkájából, „utált bennünket”. Nem is mondom: ki honnét. De ezt mondom: tucatnyian is megélték a tízet-tizennégyet, csak Totyi, utolsó madárkám (nem tudom, honnét hozták!), ő ment el 7 és 2/3 évesen, s hagyott itt engem egy várossal, mellyel nem tudok mit kezdeni.


 


 

V


 

– – – S voltak madáreleséges boltok… na, hagyjuk.

Közép- vagy Bel-Budáról már sok szó esett, a Vérmezőről, ahol Ottlik leghíresebb regényét olvasgattam, esőben; frissen vettem a Horváth-kert sarkán, aztán sokat jártam, jártunk is Ottlikékhoz, szerettük feleségét, Gyöngyit… Ottlikkal, „Cipivel” legénykoromban még (hülye szó!) atlétikai versenyeket látogattunk, de valóban a Csömöri úttól (Varjú Vili) a Népstadionon át akármeddig. Teniszt néztünk a Bethlen-udvar mögötti pályán. Ma ezekről a helyekről is a fűszedések jutnak eszembe. S a Tabán oldalában van legalább negyven madárkánk sírja, a legutolsó a Totyié.

A Mészáros utcában egy kedves fotósnál ki van rakva egy sapkás képem, állítólag még vásárolgatják is némelyek; iskolák. Hihetetlen. A Déli pályaudvarról apámékkal sokszor mentünk a Balatonra. Mostanság, az utóbbi másfél évtizedben, főleg a Bécs felől Kelenföldre tartó vonat ablakából „élvezhető” látványok jellegzetesek számomra; vannak ott kiskertek, melyeknek egyikében kutyánk volt dajkaságban, mikor még hol vállaltuk őt, hol nem. Végül vállaltuk. De emlékszem, egyszer, valami buta viselkedése miatt, kiadtuk vidékre. Kétségbeesetten autóztam érte Ország Mihály doktorral, madaraink – mára megvakult – védszentjével. Lónyay utca! Mármint lakhelye. A Nagycsarnoknak nevezett hely közelében. Ó, a Nagycsarnok! Sokat írtam róla. Az 1964-es tokiói olimpiát, itt, vásárlás közben, rádiókon hallgattam. Mindenfélét vásároltam ott egyébként azóta is, főleg zöldféléket, krumplit (Totyi és a többiek), de tejfölt, spárgát, uborkát, kolbászt, pogácsát. Ma, ism., semmit sem vásárolok, leszoktam az evési kezdeményezésről, azt eszem, amit feleségem – szelíd kérlelhetetlenséggel – rám kényszerít. (Na, azért ebben igazi konfliktusaink nincsenek.)

Aztán „bejött” egyszer csak a Lágymányos. Rengeteg csavargás, kocsmázás arra. Vásárlás: gyógyszertárak… posták… és a Kosztolányi Dezső tér, a Költő szobrával. Lakott arra apám. Karinthy Frigyes út. Ez szomorú történet is, meg matt is és „fád” is. Bonyolult. Ám írjanak mások apadolgokat, ebbe nem megyek bele. Lakással kapcsolatos dolgok, utcákkal kapcsolatosak így, apámmal, nincsenek. Fura, hogy rég a Fő utca egyik mellékutcácskájában lakott, ahol a házban egy Három Veréb elnevezésű kocsma volt.

Apám sokat sétált, élete utolsó éveiben, a Feneketlen-tó körül. (Helyesírást: Szerkesztőm, kérem…) Magam a nagy sörözős korszakomban kultiváltam a Kosztolányi teret. Elmentem a Fehérvári piacra (akkor építették a csarnokot, a piac dimbes-dombos, agyagos, téglás, betonos talajon volt), lángosoztam, vettem dobozos sört, zsebből titkon ittam, nyíltan ittam. Szabolcska utca, Fadrusz utca, ilyenek, Ulászló. És a Kosztolányi tér. Onnét egy kis busszal át a Kelenhegyen, fel a víztárolókhoz az Orom utca alatt (jaj, mennyi séta színhelye, régebben apámmal; később a feleségemmel, fű- és vadsóskaszedés madarainknak), de magányosan, sör nélkül is. Buda nekem akkor a dobozos sörözés belterülete lett. Hoztam haza is dobozos sört, és borzalmasan meghíztam. Ez felháborított. Nekem semmit se lehet? Nekem Buda a dobozos sörökkel olyan szépen megvolt megint! Nagy súlyom ellenére lendületben voltam. Mára módszeresen lefogytam (23–24 kilót), nincs sör, de Buda sincs igazán. S ha visszagondolok rá, hogy fél éve még Totyihoz jöhettem haza… elfog a félelem, hogy én ezekre a naphegyi helyekre újra felmenjek. De fel fogok. Legelső jó barátaim közül velem egykorúak éltek ott, L. Gabi, dr. E. M., gombfoci és játék… mindenféle kockadobásos a nagy villaházban például, a Dezső utca és a Derék utca táján, focizások. Na ja, nem voltam jeles játékos. De a házunk mögött, az Öntőház utcában (egy régi öntödéről kapta nevét) a házbeliekkel teniszlabdafociztunk éveken át szinte minden délután. És gombfociztunk.

Érdekes, hogy más osztálytársaimhoz sosem jártam sakkozni, gombfocizni. Nem tudom, miért voltam ilyen, kicsit ilyen is maradtam. Emlékszem azonban – ez ismét Pest – a sokszor „megénekelt” gombfociklubjaimra. Ahol komoly bajnokságokban játszhattam, s ha nem is az első négy, de az első hat között Bel-Pesten fixre ott voltam. Rádió… Röltex-klub a mai Király utcában, más pincék… Dél-budai Vendéglátó… aztán 1963-ban ez abbamaradt. Első állásom (kettő volt életemben) az Illatos útra „sodort”, portásnak és nevelőtanárnak, s nem volt mód klubszerű életet élni. Az Illatos út kibírható volt, a felnőttoktatásos Hungária körút, a mai egyetemek egyike, szintén. De 1971-ben abbahagyni – az volt evidens.

Attól fogva: szerkesztőségek és kiadók, legfőképpen Pesten, ezek jelentették nekem az antikváriumok melletti nappali úti célokat. Az utcarendszerek a Nagykörút tájékán. A Bajcsyn. Az Akadémia utcában. A Bródy Sándor utcában. A Blahán kevésbé. Mikor 57–58 kiló voltam, ötven perc alatt kiszáguldottam tornacipőben V. Tibor barátom galériájába a Városliget mellé (innen az Alagúttól). Amikor 53–55 kiló voltam, ehettem-ihattam, nem híztam. Sokat lófráltam akkor fölöslegesen. Vagy ki tudja. Taxiztam. Grenadírmarsot ettem a Gül Babában (Déli vasúttól áttaxizó ürge), vagy káposztás cveklit, ugyanígy. Taxizva.

Egyáltalán, akkoriban sokat lehetett taxizni. Ma már: három éve nem ültem ilyen gépjárműben. Autózni különben sem szeretek. A bécsi utazásoknál (elmaradtak) a vonatot megoldottam villamossal (Kelenföld), busszal (Keleti pályaudvar). Ma a legszebb úti élményem, ha a déli vasúti hidat elnézem: de jó, hogy engem nem visz át rajta vonat. De jó, hogy a balatoni úton nem visz kocsi.


 


 

VI


 

Milyen takaros, nagy házak vannak, fedeztem fel mostanság. Például a Közraktár utcában. Vagy az Aulich utca és a Hold utca összefutásánál. Fura, a Teleki tér után itt az Aulichban, ha jól mondom, lakott Mándy. Átlendültem közben Pestre, bár sok minden elmaradt Budából. Például ahogy feleségemmel Budafokra mentünk madárvitaminért. S ott nagyot sétáltunk. Elfelejtettem mesélni, hogy nagyapámék (apámék) a Rózsavölgyben is laktak. Meg az Istenhegyi út mentén. A II. világháborút részben a Lóránt útról láttam. Budapest bombázása. Az égő malmok. Aztán októbertől itt voltunk újra a Vár alatt. Kibombáztak minket alaposan. Az életünk, kb. annyi maradt meg. (Ám e dolgokat részben mind megírtam könyvekben. Nem illik ezeket sorolni itt.)

Tehát a tojás, a határjárás, határkitöltés elérkezett jócskán a pesti oldalhoz meg a zűrzavarhoz. Mire van még türelmem? Megírni, szeretem-e még a hajnali várost? A hivatalnegyedet? Hétvégéken délelőtt metrózni, szeretek-e még? Rég nem láttam az állatkertet, a Városligetet, nem ücsörögtem városmajori padokon, egyáltalán, padokon. Egyszer, nagy munkák után, altatósan, rumot ittam, elaludtam egy padon. Gorbacsov aznap lett elnök. Engem bevittek a Róbertre, a kijózanítóba. De nem vagyok alkoholfüggő, cigarettázni végképp nem szeretek, nevetségesen is csinálom. Legalább nem lettem a nikotin rabja, későn is kezdtem. Manapság, ha kevés (számomra) kibírható útvonalaim egyikén, a budai Duna-parton vánszorgok, cigizek is, ha maradt pár szál (egy hét egy doboz nálam). Vannak kocsmák, ahol szívesen „bedobok” egy kétdecit. Kétdecizek, az nálam hatásos. De nincs hová tovább. Messze a következő, meg azt nem is szeretem. Fura lehet mozikba járni. Esti életet nézni a színházak táján. Én, azt hiszem, egyetlen színházi fordításomat sem láttam. Sőt, tudom, hogy nem. „Ugyanakkor” magam meg léptem fel színpadon, önálló estem is akadt. De ezeket mind befejeztem. Amikor nem ittam, féltem este a városban. Amikor ittam, röstelltem magam, hogy kocsmát keresek még előadás előtt is. Szeretek itthon lenni, mára beszorultam ide a lakásba.

Ritkán megyek el. Míg Totyi élt, jó volt úgy elmenni – a Nagycsarnokba, a Fehérvárira; érdekes, a Lehelre, Hunyadira ritkán; az újpesti piacot nem is láttam, más ilyen helyek sem mondanak sokat nekem, kivéve „a Hold”; jó volt úgy, hogy hozzá jövök haza. Manapság vagy a feleségemhez és kutyánkhoz, vagy le se megyek, nem kell hazajönnöm.

Vannak kedveltebb gyógyszertáraim. Kaktuszvásárló helyeim. Antikváriumaim. De ezeket mind: úgy egyik napról a másikra olykor hanyagolni kezdem. S tart ez esetleg hetekig. Jártam egy időben a MOM Park Plazába. Olyan komolyan fogyóztam, hogy sós kiflit se vettem, Totyihoz jöttem haza, gyógyszertárakat, fűszedő helyeket érintve. Most hivatalos ügyben kell holnap a MOM-ba mennem, hazafelé a Totyi sírja mellett jövök el. Megigazgatom rajta a gallyakat, köveket. De lehet, hazasöprök „kísértetként a Krisztinán”. Ennek a legnagyobb a valószínűsége. –


 


 

VII


 

Ahogy befejeztem ezt, gépiesen is Totyihoz mentem be a nyitott szárnyas ajtón. Ah, vagy úgy. Visszajöttem, s e pár sorral tényleg befejeztem csavargásomat.

Magányos volt, nem hazudtam.


 


 

Jegyzetek

Mi minden maradt el. Hová jártam iskolába. Mikor fordultam meg először a Ferihegyi repülőtéren, mely módon lett még „közöm” hozzá. Ottlik-dolgok. Megismerkedések, úgy-amúgy. Bulik és buli-mellé-járások. Hol volt egyházi, hol a polgári esküvőnk. Hogyan érkeztem haza Esztergomból, Vácról stb. esti hajóval. Apámmal hogyan sétáltunk a Várban, ismerkedtem a törökkori emlékekkel. Hogyan mentem át életemben először a Lánchídon úgy, ahogy azt el se mondhatom, de… négykézláb, mert a hunyadi piacról hurkát-kolbászt hozni, ez volt a mániám, s a járda jeges volt. Hogyan potyogtak mellettem homokzsákok, mert a tilalom ellenére átmentem. Hogyan temettük el az ostrom után a Vár oldalában a nagymamámat. Erről mind esett szó így-úgy egyebütt. Jártam Cinkotán kaktuszért. Újpesten madárszépiáért. Nem jártam Újpalotán, Csepelen. De átjöttünk Soroksáron Ország doktorral, mikor a Szuszi kutyát hoztuk haza mégis. Nem tudom, hol hamvasztották el a Szuszit. Nem tudom, hol „pihennek” majd az én poraim. Nem tudom, lesz-e több madaram. S honnét? Íme. Mi minden.


 

*

Még ennek is: van belvilága. A „Jegyzetek”-nek, ahogy a szövegnek is volt. Vagy külvilága, nagyon is? Nem bírok hogyan hazajönni! Semelyik irányból, se az Alagúton át (gyalog végképp nem, holott iskolába ott jártam én, s fél évtized volt, mikor a bűzjelző tábla ellenére szinte gyönyörrel jártam át), busszal se, mert a Nulla Kilométertől sem az Öntőház utcán, sem a magunk utcáján NEM BÍROM. És ugyanígy nagy betűkkel: át a Lánchídon, úgy a Nullától, vagy az E.-híd felől, s a Tabánból, a Váralja utcán stb. a „műtermek” előtt. S mi lesz itt, ha sétáló-csicsa-város lesz, elit… mütyürboltokkal, veszett turistatömeggel! A banánhal-nap Salingernél: de a banánhal az üregben legalább telezabálja magát, akkor jól érzi magát, s így hízik meg, így nem fér ki az üregből. A tenger alatti terem, Eliot! Megfulladunk, ha emberek szava szólít, s madaraimmal, ettől tartok, e tenger alatti termet láttam én, és ha új madaram lesz, ha nem lesz ilyen üres a lakás, az is már csak emberek hangja lesz, a magam hangja, mert én is ember vagyok, az eszem hangja, miért ne új verebet, akármilyen? Térerőnek, hogy szóljon belső „adóm”. De félek, ez is a tenger alatti terem túlja már. Totyival elment… De vissza a józan rációhoz: valahányszor (és kénytelen vagyok rá!) elmegyek, és főleg már csak, mint mondtam, a Duna-part kis szakaszait viselem el, vagy hétvégeken a csendes 86-os buszt, Óbudát… ha elmegyek, tudom, iszony lesz a hazaút, mert egyik hazairány sem elviselhető már többé nekem. És sorolhatnám, nem sorolom, a környékeket: Nagycsarnok, Moszkva tér, Déli pályaudvar, így vagyok. S nem iszom, nem szeretek enni, nincs cigi, más, rossz buli.