Schöpflin Aladár

A VÁROS


 

Róma, Bizánc valami különös, beteg varázzsal vonta magához a népvándorlás kóbor csapatait. Átvergődtek az Alpeseken, a Balkán hegyein-hágóin a síkföldre született barbár lovasok, csak hogy meglássák, amit sóvárogva gyűlöltek, a dús kincsek, márványos paloták, tündéri asszonyok és puha férfiak rengeteg gyülekezőhelyét, a soha nem látott gazdagság, soha nem hallott bűnök, soha nem élvezett gyönyörök nagy gyűjtőmedencéjét: a várost. Vágytak rá és gyűlölték, meg akarták hódítani, hogy kierőszakolják kincseit, puhaságukba fojtsák férfiait, tobzódjanak gyönyöreiben, és elkárhozzanak vétkeiben. Ez a sóvárgás vitte a germánokat, gótokat, longobárdokat Róma alá, ez hajtotta a vitéz Botondot virtusos cselekedetére.

És vonta őket, Ázsiából jötteket valami más is, amit nem ismertek, amit soha nem is láttak, de aminek sejtelme, szüksége ösztönszerűleg élt bennük. A kultúra. Mert azok a kincsek nemzedékek kultúrmunkájából halmozódtak fel, azok a nők évezredes fejlődés során lettek tündériek, azokat a férfiakat apáik, ősapáik szerzett gazdagsága és műveltsége ernyesztette puhákká. A barbár harcosok megvetették ezeket a férfiakat, de irigyelték őket, és öntudatlanul kívántak hozzájuk hasonlók lenni. Talán ekkor pattant ki belőlük a kultúrélet első alapeleme:
az önmagában való meghasonlás. Addig talán egységes, harmonikus, nyugodt volt a belső életük, ellentétek nem kavarták; talán a gyűlölt és sóvárgott város falai alatt vették észre először, hogy lehet ugyanazon egy dolgot egyszerre szeretni és gyűlölni, vágyni rá és undorodni tőle. Ez pedig kultúrérzés volt, új dolog, itt Európában szerzett. Megbontotta boldog lelki egyensúlyukat, és belehajtotta őket Európa civilizálásának keserves feladatába.


 

A többiek, nagyobbak, szerencsésebbek aztán megtanultak maguk is várost alapítani a maguk képére. És a városokban megcsinálták a maguk kultúráját a maguk képére. A barbár lovasok közvetlen utódaiban, a középkor rablólovagjaiban élt ugyan még a régi düh a város iránt, de idővel csak bele kellett nekik is illeszkedniök a fejlődés kérlelhetetlen rendjébe. A város kivívta a maga jogait, kifejlesztette a maga életét, s mire elértük a XIX. század fordulóját, már a városok adták meg Nyugat nagy nemzeteinek jellegét. És kifejlődött a nemzetekben a büszke szeretet, a ragaszkodás a városok iránt, mint a nemzeti nagyság, a nemzeti haladás gyűjtőlencséi iránt.

A magyarnak nem volt városa. Ami elkezdett fejlődni, azt elfojtották a történet viszontagságai. A Felvidék töröktől mentesnek maradt vidékein alakult valami kis, szegényes, halvány városi élet, de német polgárok alakították, magyarnak csak harcok elől biztonságba vonuló helyül volt jó. Az Alföldön megvoltak a városok magyar jellegű fejlődésének rudimentumai, de ezek beleenyésztek a török hódításba. Az egy Debrecenben alakult csak ki valamelyes magyar városi élet. A török kiűzetése után éppoly kevés városi érzék volt a specifikus magyarságban, mint hajdan az Árpádok korában. A lassan, de mégis némi fejlődésbe lendült városok, Buda és Pest, Arad, Temesvár, Nagyvárad német elemekből alakultak újjá, és a XIX. század elején csaknem teljesen németek voltak. A született magyar falun élt, vagy ha városba tömörült is, mint Szegeden (bár itt is sok volt a német és rác elem), a falusi ember gazdálkodóéletét élte, s a városra, iparűző, kereskedő népére úgy nézett, mint valami kuriózus idegenségre, bizonyos irigykedő lenézéssel és bosszankodó humorizálással. Mint valami idegen testet tekintette a magyar a várost a maga nemzetének testében.

Csakhogy ez az idegen test nagyon hamar felszívódott a nemzettestben. A német polgárság két nemzedék alatt magyarrá alakult, és a fajbeli magyarság mind nagyobb tömegeit vonta magához. Ma még nem is tudjuk értékelni, de bizonyos, hogy a legfontosabb történeti folyamatok egyike, amelyek a magyarság életében a török kivonulása óta végbementek, a városok német polgárságának a magyarsághoz, a magyar politikai és kulturális feladatokhoz való csatlakozása. Ez az egyetlen komoly hódítás, melyet a magyar nyelv és érzés száz év óta tett, mert a falvak nemzetiségi népe közül csak minimális mennyiséget sikerült asszimilálni, holott a két generáció előtt még német városok ma már vagy teljesen, vagy legalább javarészben magyarok lettek.

Ez a fejlődés oly sebességgel ment végbe, hogy még élhetnek olyanok, akik látták elkezdődni, s látják most befejeződéséhez közeledni. Aki ma hatvanéves, az még mint gyökereiben német várost látta Pestet, ma pedig a német szó végleg visszavonult Buda öreg házaiba, s ott is az öregapák már alig tudnak szívük szerint eldiskurálni unokáikkal, mert az öregapák még nem tudnak magyarul, az unokák pedig már nem tudnak németül. A mi apáink generációja hódította meg magyarnak Budapestet s a többi várost. Ez a hódítás nemcsak azzal ment végbe, hogy a városok törzsökös lakossága magyarrá lett, hanem azzal is, hogy a magyarság mind nagyobb tömegei vonultak be a városokba. Az egykori falusi nemesnek, akinek gazdasága elpusztult a magyar élet hirtelen átalakulásában, fiai a városban élnek lateiner-életet, a falusi magyar csizmadia utódja a városban finom cipőt varr, s a parasztapák ivadéka gyári gép mellett dolgozik, lokomotívot vagy villamoskocsit vezet, leveleket kézbesít. Ezek mind ma még csak félig honosak a nagyvárosban, gyermekkoruk emlékei, összes tradíciójuk a falura, a falusi élethez hívják őket vissza. A mai budapesti férfiak között, akik eredeti magyar nevet viselnek, csak keresve talál az ember budapesti születésűt: az eredeti magyar még mindig indigéna az ország fővárosában. A fia azonban már éppolyan született pesti lesz, s éppúgy könyvekből, nyaralási emlékekből fogja ismerni a falusi életet, mint a régi pesti nyárspolgárivadék. Ma még érezzük a falusi eredet bélyegét önmagunkon, faluról jötteken. A gentry-származás még melankolikus szeretettel táplálja magában az apai négyes fogatok emlékeit. Láttam mozdonyvezetőt, aki éppoly virtussal torpantotta meg a lokomotívot a Nyugati pályaudvaron, mint apja, az urasági kocsis a vasderes négyest a kastély udvarában. Ignotus írt arról a levélhordóról, aki kaszálást látott a fővárosi gyepen, s maga is nekigyürkőzött, hogy de jó lenne kaszálni. A fia bizony már nem fog kaszálni.

A ma uralkodó magyar generációt még nem idomította eléggé magához a városi élet. Olyasformán van vele, mint az öreg tekintetes úr, aki váltig szidta, gyalázta a huncut német bolond találmányát, a gőzmasinát, de azért, ha kellett, bizony ráfanyalodott ő is a vasútra. Beilleszkedik a városi élet formájába, félig-meddig a szellemébe is, de csak kényszerűségből. Parlamentünk még ma is a vármegyei, tehát falusi politika szempontjaiból nézi a városi ügyeket. (Ezért panaszkodnak, s joggal, a városok az ő speciális érdekeik elhanyagolásáról.) Feltűnő, hogy a budapesti városi közéletben szereplő emberek közt – hacsak nem városi tisztviselők – elvétve is alig találni törzsökös magyar embert; őt még ma is jobban érdeklik az elhagyott falu vagy vármegye ügyei, minta fővároséi, melyben él és fiai élni fognak. S ez az uralkodó generáció a dolgok természeténél fogva bosszankodik, ha azt látja, hogy gyermekei már nem érzik ezt a közösséget a faluval. Szeretné beléjük nevelni (minden nevelés alapjában véve nem más, mint hogy az apa bele akarja nevelni fiába a maga érzéseit, gondolkodásmódját, ízlését). S amint minden nevelés sikertelen, hasztalan az apáknak ez az igyekezete is, mert a gyerek már a nagyvárosban született s nőtt fel, s hiába volt az öregapja gazda, mikor ő csak az elemi iskolai tanításból ismeri a tehenet.

Itt van a gyökere annak az ellentétnek, mely a mai öreg és fiatal nemzedéket elválasztja. Nem értik egymást, apák és fiúk; s nem érti az egyik, amit a másik csinál. A fiú a városi élet temperamentumát örökölte, könnyebben hajlandó az újdonságok befogadására, akár új irodalmi vagy művészi felfogásról van szó, akár csak újfajta szabású kabátról. Az apa a falusi ember konzervativizmusával óvatosabb az újdonságokkal szemben, ifjúkori emlékeivel együtt ragaszkodik az ifjúkori ízléshez is, és nem bírja megérteni, haragra lobban, ha azt látja, hogy a fia a maga új eszméihez új formákat, új nyelvet keres. Őneki a költő daloljon a falusi életről, a parasztlegények és -leányok szerelmeiről, gentry úrfiak és kisasszonyok virtusairól. Ő ezt szereti, tehát neki ez így van helyesen, sőt egyedül ez méltó a magyar emberhez. Ebben van nemzeti szellem. Hogy a fia már észrevette, hogy magyar emberek ezrei dolgoznak füstös gyárakban, fülledt műhelyekben, vasutakon, boltokban, hogy ezt a felismert tényt irodalmilag és művészetileg is konstatálni akarja, hogy e célból a kifejezésnek új eszközeiről is kell gondoskodnia: ebből nem az következik, hogy a fiatal nemzedék egy más, a régitől a természet rendje szerint különböző nemzedék, egy más fejlődési fok képviselője, hanem azt, hogy a fiatal nemzedék elfordult ősi hagyományaitól, meghamisítja a tiszta magyarságot, és nincs benne nemzeti szellem.


 

Vajon csakugyan részes-e ez a nagyvárosi élet s az ennek kifejezésére törekvő irodalom az úgynevezett nemzeti szellem, vagy ha jobban tetszik, nemzeti géniusz, vagy ha még jobban tetszik, nemzeti sajátságok letörlésében vagy meghamisításában? Hogy erről precíz módon beszélhessünk, el kellene végeznünk a nemzeti szellem boncai és sámánjai helyett azt a feladatot, amely az ő kötelességük volna, hogy ti. pontosan meghatározzuk, mik azok a nemzeti sajátságok, s miben áll az a nemzeti szellem. Ily pontos meghatározás hiányában érjük be egyszerűen azzal az általánossággal, hogy ilyen nemzeti sajátságok vannak, hogy a magyar embernek lelkialkata bizonyos árnyalatokban eltér minden más fajtabeli ember lelkialkatától. Mármost milyen hatással van erre a városi élet?

A falusi ember, ha balsorsa fölkergeti pesti lakosnak, itt leveti paraszti gúnyáját – ha ugyan odahaza viselte –, csizma helyett cipőt vesz a lábára. Nem lakik bogárhátú viskóban, hanem nagy bérkaszárnyában. Nem a templom harangszaváról tudja meg, hogy dél van, hanem a gyári kürt búgásáról vagy a Műegyetem órájáról. Ha odahaza is úrféle volt, akkor nem vadászni jár, hanem beül a kávéházba, este nem a tiszteletesnél kártyázik, hanem a kaszinóban, s nem a saját pej lovait fogatja be a saját kocsijába, hanem bérkocsin vagy villamoson jár stb. Szóval: külsőségeiben teljesen megváltozik az életmódja. Talán ezek a külsőségek teszik a nemzeti jelleget? Lehetetlen, hiszen akkor a városok lakói közt egyáltalán nem volna nemzeti különbség, s a berlini ember szakasztott olyan volna, mint a bécsi, a bécsi mint a párizsi, a párizsi mint a budapesti. Pedig tudjuk, hogy bár az életmód külsőségeiben a budapesti kishivatalnok sokkal közelebb áll párizsi kollégájához, mint az alföldi paraszthoz, mégis lelkialkat tekintetében annyira különböznek egymástól, hogy rögtön megismerem az egyikről, hogy magyar, a másikról, hogy francia.

Ha már egy kicsit meggyökeresedett ez a falusi magyar a városban, lassankint átalakul a gondolkodása is. Teljesen ki nem vesznek ugyan, de elhalványulnak lelkében a falusi benyomások, s megtelik az új képzetek nagy tömegével. Lát képeket, színdarabokat, talán zenét is hall, sőt olykor-olykor egy regényt is elolvas. A látköre tágul, könnyebben fogad be új benyomásokat, mert azok nagyobb vehemenciával rohanják meg. Észreveszi, hogy a külföldön is vannak szellemi áramlatok, melyeket érdemes ismerni, szükségét kezdi érezni, hogy megtudja, ki volt az az Ibsen vagy Wagner Richárd. Röviden formulázva, a városban az ember egy más – éspedig magasabb – kultúrfokra kerül. Lelkialkata azonban ugyanaz marad; ha előbb temperamentumos, lagymatag, energikus vagy álmodozó volt, az marad azután is, akármennyit módosít is rajta a városi élet. S mivel azok az úgynevezett nemzeti sajátosságok nem az esetlegességek közül valók, hanem a lelkialkatnak integráns részei, megmaradnak benne ezután is, s csak úgy el fogják különböztetni minden más nemzet fiától, mint azelőtt. Akarva sem tudna tőlük szabadulni, mert ezek még a nyelvnél is maradandóbbak. Nyelvét, sokáig külföldön élve, elfelejtheti, de ami benne magyar jelleg volt, az megmarad akkor is. Ezt csak az nem látja be, aki úgy nézi a dolgokat, mint a peleskei nótárius, aki a külföldi divatú ruhában látta a magyarság veszedelmét.

A mi specifikus városi életünkben azonban van még egy szempont, amely látszólag komolyabb támasztékot ad a nemzeti szellem vesztén siránkozóknak, mint a fajbeli magyar színváltozása városi emberré. A mi városainkban aránylag igen nagy tömegben vannak az első generációbeli magyarok, a megmagyarosodott idegen fajbeliek. Ezeknek kétségtelenül más a faji jellegük, mint a törzsökös magyarnak. Én is síkföldi faluban töltöttem gyermekkoromat, vidéki városban ifjúságomat, éppolyan életkörülmények közt, mint a barátom, és mégis a jellem, modor, világnézet stb. különbségein, szóval az egyéniség különbségein túl is érzek kettőnk közt bizonyos koncíz módon nem formulázható különbségeket, amelyeknek nem tudom más magyarázatát adni, csak azt, hogy az én családomban én vagyok az első, aki csak magyarul tud tisztességesen, s hogy a szépapám még – úgy tudom – Elzászban nevelkedett, holott a barátomnak már a tizedik ükapja is a Csallóközben lakott, s talán ő a családjában az első, aki úgy-ahogy megtanult a magyaron kívül még két-három más nyelvet. Ezeket a megkülönböztető, tipikus sajátságokat én akarva, nem akarva beleviszem minden olyan cselekményembe, amelyben teljes lélekkel veszek részt, s ha költő volnék, egy nagyon vájt fülű olvasó talán észrevenné őket a verseimen is. S mivel az újabb generáció az első, amelynek irodalmában az ilyen, magamhoz hasonló, beolvadt magyarok tömegesebben vesznek részt, lehet, hogy ez megérzik ennek a generációnak az irodalmi termésén, mint ahogy talán egyszer egy nálunk finomabb elemző meg fogja találni Petőfiben minden magyarsága alatt a szláv eredet csökevény nyomait.

Mi következik azonban abból, hogy a városokban lakó idegen fajbeliek tömeges beolvadása a magyarságba egy s más árnyalatban módosítja a magyarság faji vagy, ha úgy tetszik, nemzeti jellegét? Vagy az, hogy ezt a jelleget tiszta tenyészetben akarjuk megőrizni, s akkor egyszer s mindenkorra meg kell akasztani a beolvadási folyamatot – vagy az, hogy a nemzeti jelleg módosulásába, mint elmaradhatatlan konzekvenciába beletörődünk a magyarság gyarapodása érdekében. Nem hiszem, hogy akadjon az országban komoly ember, aki az első alternatíva mellé áll. A jövő intelligens magyarsága – mert a beolvadás túlnyomó részben az intelligencia számát szaporítja – némely finom árnyalatokban más jellegű lesz, mint a múlté volt. S mert ennek a beolvadásnak összehasonlíthatatlanul nagyobb része a városokban megy végbe, a jelleg módosulása a városi lakosság rovására esik.

Veszedelem azonban a dologban nincs, mert ez a módosulása a nemzeti jellegnek oly szubtilis természetű, hogy szinte hajszálhasogatás számba megy beszélni róla. A beolvadó fajták ugyanis nem teljes jellegükkel fognak folytatódni a jövő magyarságának egészében, hanem, éppen mert beolvadásról van szó, annak csak egyes elemeivel. A magyarság, a magyar jelleg, számánál s egyéb erőinél fogva túlnyomó marad, aminthogy minden vegyületben túlnyomók maradnak annak az elemnek a sajátságai, amely a legerősebb benne.

Mondjuk azonban, hogy ezek a sokat hangoztatott nemzeti sajátságok nem a faji jellegen alapulnak, hanem a történeti és milieu-beli állapotoknak azon a közösségén, melyet hagyománynak szoktak nevezni. Minden generáció a hagyományokról beszél az utána következőnek, csakhogy hagyománynak – szent és sérthetetlen hagyománynak – tüntet fel olyasvalamit, ami nem az. A hagyomány helyes értelmezésén múlik a dolog. Én nem érthetek mást a hagyomány szó alatt, mint az eddigi fejlődésből leszűrődött eredmények gyűjtőfogalmát, azt az örökséget, amelyet az ősök harcaik, küzdelmeik, munkájuk, tudásuk árán összegyűjtöttek és ránk hagytak. Ettől elrugaszkodni semmiképpen sem lehet. Annak a ténynek, hogy Magyarországon másfél évszázadig török hódoltság volt, éppúgy része van az én életem, gondolkodásmódom meghatározásában, mint ahogy az én beszédem és írásom semmiképpen sem lehet független attól, hogy Petőfi, Arany, Jókai, Gyulai magyarul írt. A mai magyar emberben fel vannak halmozódva mindazok az elemek, melyek a magyar nemzet történeti fejlődéséből mint eredmények leszűrődtek, s a mai művelt magyar ember beszédében benne vannak mindazok az eredmények, melyeket az előtte élt írók a nyelv kifejlesztésében elértek. Ezen nem változtat az, hogy én esetleg más szemmel nézem a múltat, más a világnézetem, más az ízlésem, mint az előttem járt generációé volt. Akarva vagy nem akarva, ha ma magyar költő vagyok, a Petőfi hagyományainak felhasználásával dalolok, ha költészetem tartalma és formái mégannyira ellentétesek is a Petőfi költészetével.

A hagyományok buzgó őrzői nem is az igazi, helyes értelemben vett hagyományról beszélnek. Ők egyszerűen megteszik hagyománynak a maguk s koruk világnézetét, ízlését, alkotási módját, amely beléjük csontosodott, s amelyet örök érvényűnek szeretnének kikiáltani. Mivel pedig az ő korukban magyar városi élet alig volt, az ő ízlésük teljesen a falusi eszmekör művészi megalakításának körén belül marad. Mivel az ő korukban a hazafias romantika volt divatban, ezt a hazafias romantikát akarják ránk erőszakolni. S mivel az ő koruk liberalizmusának kedvence az idealizálttá halványított magyar paraszt volt, ránk akarják kényszeríteni az ő népiességüket.

Mi azonban már azóta keresztülettük magunkat a naturalizmus kásahegyén is, a látásunk differenciálódott az övéktől, mások az életünk viszonyai, más a vágyunk, az örömünk, a bánatunk. Mi már más színben látjuk a parasztot, és nemcsak őt látjuk, hanem a városi élet színeivel is telítve van a képzeletünk. Túlhaladtuk az ő romantikájukat, az ő liberalizmusukat, az ő népiességüket. Ezek megtették az ő óriási szolgálataikat – az irodalomban Petőfivel és Arannyal –, elkocsonyásodtak e nagyok epigonjaiban – most más irányok és eszmék foglalják el a helyüket. Ez nem a hagyományok sérelme, csak némely konzervativizmusok sérelme. Mi nem vagyunk a fejlődés láncának megszakítói. Új szemei vagyunk ennek a láncnak, amely nem szakadhat el soha.

És ha már éppen irodalomról van szó, annak ebből csak nyeresége volt. Mert csak letagadni lehet, de tagadni nem, hogy irodalmunk óriásit bővült, színesedett, gazdagodott az új generáció kezében. A régi generáció irodalma csaknem teljesen egyszínű volt. Petőfi és Arany megütött egy-egy hangot, ezt visszhangoztatta, többé-kevésbé halaványan a többi mind. A mi korunkban, ha talán nincs is két olyan óriásunk, mint Petőfi és Arany, megvan a teljes zenekar. Mikszáth közvetlen humora, Herczeg Ferenc eleganciája, Gárdonyi plein air népiessége, Molnár Ferenc gamin-elméssége, Szabolcska szelíd melankóliája, Kiss József ünnepélyessége, Ady Endre nekibúsulása – és a többi nem fejezi-e ki többszínűen, tehát hívebben a magyarság lelki életét, összes osztályának, műveltségbeli fokozatának sajátságait, mint az ő koruk Arany Jánostól és Petőfitől függő egyoldalúsága? Vagy hogy részletekbe menjünk, magyarabb-e Vas Gereben csak azért, mert falusi parasztokat és tekintetes urakat írt meg, mint Molnár Ferenc, aki pesti alakokat állít elénk? Hát ezek a pestiek nem éppúgy hozzátartoznak a magyarsághoz, mint akárki más? Azon múlik a magyarság, hogy valaki az eke szarvára támaszkodva beszél-e az ő kedves rózsájával, vagy a Népligetben ringlispílezik vele? Budapest nem éppúgy része a magyar nemzetnek, mint a Jászság vagy Göcsej?

Hiábavaló minden rugdalózás: a magyar megalapította a maga városát itt a Duna partján – az egyetlen, komolyan városszámba menő várost, amelyet a turáni fajnak valaha alapítania sikerült –, s ez a tény tükröződik az irodalomban is. S tükröződnie kell, ha az irodalom csakugyan hű tükre akar lenni a nemzeti életnek. Mi, akik azt mondjuk, hogy meg kell hódítani az eddiginél nagyobb mértékben, a városi életet az irodalom számára, igenis, mi képviseljük hívebben és igazabban a magyar nemzeti jelleget, amelyet ellenünk akarnak fordítani.


 

Árpád vitéz lovasainak utódai ma már várost csináltak maguknak a maguk képére, nagyobbat, szemünknek szebbet, mint Bizánc, melynek kapuját Botond vitéz bevágta. És ebben a városban laknak sokan Árpád utódai közül, itt töltik életük napjait, de még nem tanulták meg hallgatni a város zenéjét. Szívük visszavágyik a kaszák pengésére, a pacsirtadalra meg a tücsök cirpelésére. És eltelnek haraggal a város gépeinek kattogása, villamoskocsijainak csörömpölése, embereinek zsivaja ellen, mert nem veszik észre, hogy szép zene a kasza pengése, a pacsirta éneke, a tücsök cirpelése, de éppen olyan szép, ha nem szebb, a gyári gép kattogása, a villamosvasút csörömpölése és az emberek vásári zaja is. Mindegyik egy-egy szólama a nemzeti jövő, a nemzeti nagyság nagyszerű szimfóniájának.