George Szirtes

A LEGYEK


 


 

Nézd el e bő beszédet. Ahogy írok,

az ablakon kövéren verdeső

légy búcsúztatja a telet.

Tavasz jön: ragyog a megnyomorított

gyep. A levegőben meleg eső –

mint légy szárnyában az erek.


 

Most már lent zúg, a fűtőtest mögött.

Nem jó idő ez még. Felkecmereg,

dühödten dong, s neki

az üvegnek, a motor felpörög,

gáz, és gyerünk. Percre sem állna meg.

Pici gépek a lábai,


 

járnak, míg le nem járnak. Kieresztem.

Zsugorodó pont pöttyös levegőben,

elenyészik egy perc alatt.

Két légyméretű madár csap le messze.

Szinte hallom, ha figyelek erősen,

a zörgő szárnyakat.


 

A távolban pár légypöttynyi személy…

Nekem e távcsőjátékból elég is,

hisz isten nem voltam sose,

sem sportember, bár vadászszenvedély

van bennem is. Tudom, a házi légy is

személyes javát keresi,


 

saját kupacát, orrát bárhogy facsarja;

hisz esztétikai döntés e lét,

mármint annak, aki esélyt kap,

ahogy most mi, szerencsések. A falra

kéne figyelni, az tud sok mesét.

A giliszta megbocsát az ekének –


 

s a légy ekéje a Buda felől

gyülekező jó pár fekete felleg,

a fagy, a kései.

Meglágyulhat, de el nem az idő,

ahogy a piacon minket sem érdekelnek

az árusok költségei.


 

Pár utcányira fényes, örök arcok

rekedt rikkancsszerepbe kényszerülnek:

„Kiskutyát, szőttest vegyenek!” –

kiárusítják életük leharcolt

lomjait, melyek egyre kisszerűbbek,

míg el nem enyésznek, mint a legyek.


 


 


 


 

SZOBORJÁTÉK


 

Simának tűnik a tó, az energia

pontokban gyűlik, aztán szétrebeg.

Vedrekben úszik az avar.

Foncsor reped. Hasad a fólia.

Harang- és hóvirágpöttyös a gyep.

Röpgyűlést tart millió madár.


 

Öléshez öltözködött körutak

és városi parkok. Pöffeszkednek a házak.

Szobrok bújnak elő rejtekhelyükről,

próbálják átpréselni vállukat

a téglafalon, végül már régi gyalázat

és ósdi bűn színtere minden erkély:


 

ott parádéznak. Felragyog a fényben

sok domború mell, íves karizom,

helyet kérnek a nap alatt

a nyomorékok is. Lemállik róluk a szégyen,

feltárják stigmáik. Oromzaton

üres arcok rikkantanak.


 

Ünnepi hangulat. Emlékezés meg

idő társalog. A lépcső romokban,

de ő halad, fel. Táborokból,

vagonokból jött haza meglepetésnek.

Arca minden ablakszilánkban ott van,

lépte, mint tompa dob szól.


 

Tudja: nem az étel a gyógyerő –

forró utcagőzt kell, hogy inhaláljon,

sóhajokat, félszavakat.

Mehet. A szobában jó levegő,

de jobb túljutni rajta, a halálon,

a vas-, kő- s díszvakolat


 

fél-édenébe. Fejek, karok nyomulnak

kifelé a falmélyedéseken,

százak várják az utca fölött

jelképeit az örökkévalónak.

Gondold el: ágyukban, függélyesen

hogy küszködnek a fal örök


 

rémálmával. Mintha inná magába

a teljes utca a fényt. Visszhangzik a tópart

az eksztatikus madársereg

zsivajától. Egy magányos, szinte kába

szobor valóságos virágokat tart.

Elhervadnak, míg szendereg.


 

Imreh András fordításai


 

(A két vers a költő The Budapest File [A Budapestdosszié] című kötetében jelent meg [Bloodaxe, 2000].)