Fulvia

CITY CENTER


 


 

Ipse locus causas vati facit


 

Lassan vége a télnek. Nézem az alkonyi várost:

farsangos tömegét görgeti, mint a folyó.

Még egy vad buli, és kész: zajlik a jég, hava olvad,

szél fúj, árad a víz, maszktalan-meztelenül

járnak a lányok az utcán, nyitva a férfiak inge –

fogd hát, tűzre vele: égjen a téli kacat.

Még egy vad buli, öltözz téltemető figurának:

máglyán ég el a tél, öld meg a szalmababát!


 

Érzik a várakozás, noha sáros, mély pocsolyák lepik el még,

piszkos hókupacok végig a nagykörutat –

bőrben, bundakabátban, tolldzsekiben igyekeznek

ormótlan alakok, mennek a dolguk után.

Én magam is sietősen, krémszínű hosszú kabátban

(hátul már csupa sár), vásárolni megyek.

Mára egy partira hívtak, meg kell vennem a jelmezt:

este Heléne leszek, rajta, raboljanak el!


 

Itt van előttem a végcél: villog az estben a fénye,

mint egy vár meredez; zászlaja bástyafokán.

Ömlenek tárt kapukon most befelé a felajzott,

fáradt kiskamaszok, kismama, nagymama, mind,

boltra meg árura éhes, lógós nézegetésre:

pusztulj, munkaidő, éljen a szórakozás!

Megcsap az emberi pára, fúj kifelé a meleg szél –

állok egy pillanatig, szokva a plázaszagot.


 

Pár lépést teszek aztán, visz befelé a tömegsvung,

torpan a sodra, ahogy még két ágra szakad –

s jobbra meghallom a zúgást: ömlik egy falról a csapvíz,

zúdul a szürke-komor vasbetonon – vízesés.

Kis tó gyűl a tövében, abba csurog le csobogva,

aprópénz fenekén, halpikkely-ragyogás.

Szúrja az orrom a klórszag, jéghideg permete freccsen,

arcomat éri, ahogy tükrére ráhajolok.


 

Állnak még körülöttem, randira várva, magukban,

hallják, mint muzsikál, nézik a szürke vizet –

jöjjön már az a kedves, mentse a várakozókat,

mert hiszen arcuk üres: várnak-e még valamit?

Jóshely ez itt, igen, érzem: Albunea vizesése,

bűzös, lélekölő, zsarnoki-látnoki hely,

itt hozol áldozatot Faunusnak, de birka helyett most

itt hagyod kinti valód, itt hagyod józan eszed.


 

Nem evilági mulatság: istenek kéjpalotája a pláza:

menj, nézd meg magad is, párosan és egyedül –

káprázó szemeidben szinte tiéd is a sok tárgy,

itt minden eladó, fogd, tapogasd, simogasd!

Nézd csak: tetszik a csizma? Hát ez az öv? Ez a táska?

Próbáld fel, hiszen épp rád szabták a ruhát!

Bársony nyakszalagodhoz illik e fülbevaló itt –

hát az a kis kitüző? Á, bagatell, vigyed el!


 

Samponok orgonaszínben, bíbor- és szilvalilában,

tömbszappanban a friss, illatos rózsaszirom,

szín szerint sorba kirakva a szemceruzák xylofonja,

áll katonásan a rúzs, s csöpp üvegekben a lakk.

Spriccentsd a parfümöt, kend el a kézen a kenceficéket,

krém, púder, ajakír – győzze az orr meg a bőr.

Áll az idő, csak a bőség nagy, ragyogó szarujából

ömlik a fényes eső, és te vagy, ím, Danaé.


 

Én vagyok, ím – a királyné, megvan a jelmezem is már:

Szépheléne-fejék, maszkszerű napszemüveg,

mélyvörös pikkelyes-flitteres báliruha, és az ékszer:

végig a nyak vonalán ógörög indavonal.

Hat tasakot cipelek már, szinte még izzik a plasztik-

kártya, az összegeket nem tudom, bánom is én!

Nincs még vége, felét sem láttam, nem hagyom abba:

még van két emelet, felmegyek, körbemegyek!


 

Ringat az enyhe zsibongás, úgy zsong, mint uszodában:

áramló sokaság visszhangos tömege.

Felmosószer szaga szállong, citromos illatosító,

díszkutak vízszaga és fentről az étteremé.

Kétoldalt eladók és biztonsági személyzet

jön-megy, várakozik, megfigyel és csomagol.

Színek és fények és áruk és emberek, illatok, álmok,

vágyak rajzanak – mert az a jó, ami új,


 

mind, amin rajta a cédula, rajta a küzdelem ára:

perc alatt elfelezett, elvert kéthavi bér.

Ám ami jó a tükörnél, sokszor nem csinos otthon,

és ami már a miénk, már soha nem ugyanaz,

percekig él a divat, és trendinek lenni se könnyű,

mert ami még ma menő, holnap dobhatod el!

Meggyűrődik a szoknya, feslik a top meg a póló…

Jó, még megveszem ezt, elteszem, és megyek is –


 

még tovább… Jobbra sötétség: szűk terű, mélyvizi barlang,

benn lihegő kamaszok, játékgéppityegés,

vijjog a hárpianépség, zord Phlegeton tüze éget,

mennek a puskacsövek kőlabirintuson át,

felvillannak a szörnyek, fröccsen a vér a falakra,

gépfegyver kerepel, hördül a fritz katona –

vad, rituális öléssel hódol a férfi a vérnek,

Cumae jóslata szól: hős leszel, nem menedzser!


 

Balra meg tág terű boltban ott sorakoznak a gépek:

DVD, videó, winchester, webkamera,

tévétől, monitortól roskad a polc meg az asztal,

zümmög a jogger a sok ötlemezes hifiben,

játékkal telitetten a nintendó meg az X-box

kínálgatja magát, nézi a férfisereg,

fogják, megtapogatják, konzolját simogatják –

nincs pénz? Dönteni kell – erre való a hitel.


 

Nem megyek én ide most be, nem kell a discman, a magnó,

kordul a gyomrom, üres, inkább enni fogok.

Felmegyek gyorsan a lifttel a legfelső emeletre,

gyorsétkezde-soron verni az éhemet el.

Almasaláta, narancslé, vékony eperpalacsinta:

ezzel ülök egyedül, több emelet magasan,

nézem a lenti zsibongó bolyszerű emberi rajzást,

város, csak kicsiben, zárt tér, nagy, kupolás


 

légbuborék, teli korzó, légvár tiszta üvegből:

védtelen, mégis erős fénypiac, bábeli tér.

Épp moziból jön a nép ki, lelkesen, álomi arccal,

látni: az ő idejük két órára megállt.

Mint Kirké szigetéről, jönnek elő a sötétből,

képzelet hályoga még megbűvölt szemükön.

Páratükör a valóság, fényes olümposzi pláza:

nézz bele, megveheted, látod, az istenülést.


 

Szédülök, én se tudom már, hol vagyok, mért vagyok én itt,

felveszem sok csomagom, indulok. Nem lefele:

itt a kapu a magasban, vár a tetőn különös tér,

ösvények, kicsi fák, tág ég, jókora park.

Állok vacogva-remegve az utca felett, a magasban –

itt csupa fényszmog az ég, rejti a csillagokat.

Most telihold van, ezüstös jégbe faragva a maszkja…

Megfagyok így egyedül.
Mert nem igaz, csak a tél.