Ágh István

BUDAPEST-KÖLTEMÉNY


 


 

Ablakodból a megszokott kilátás, zöld mögül csillámló Duna s az eltűnő hajók, méltóságos egyetemépület az útig érő parkkal. Íróasztaloddal szemben a nyír könnyed, csipkefinom lombja a mészfehér ágak hálózatán. Sűrű gesztenyés őrzi a királyi vén akácot. Kiválasztottad magadnak az öreg fát. Most éppen hajtani készül, hogy nemsokára bódító virághabzásba fehéredjen. S eszedbe jut, minden budapesti lakásod előtt állni kellett egy fának, őrködni érted, gyermekkorod üzenetével azt a látszatot keltve, mintha sosem mozdultál volna el. Életed részévé váltak ezek a fák, betöltik a teret, nyitott ablakon tükröződnek.

Szinte a gesztenyelombban állt az ebédlőasztal a Kisrókus utca és a Ganz-gyár felől a Keleti Károly utca végén. Máriaremetén nyugágyadba hullatta gyümölcseit az almafa. Zuglóban erkélyed fölé csüngött a nyárfa ága. Itt Lágymányoson pedig ez az akác legelső világélményed jegyében.

Odaszáll a szarka, gyerekkorod madara billegve fészkelődik ágazatában. Örömmel vetted észre a fekete fészkek koloncainak megjelenését, mintha ötven lombhullásnak kellett volna elmúlnia megérkezésükig, hiszen a hazalátogatásaid alkalmával sem találtad már otthon őket. S lám, nemzedékről nemzedékre közelebb kerültek hozzád. Egyikük a gangra bátorkodott, holnap talán a világítóudvarból csörög. A dolmányos varjú is megjelent az idei tavaszon. Párban ülnek a fán, óvatosan, és nagyon bizalmatlanul csipegetnek a földön a rigók között, melyek téged is befogadtak. Viszonzásképpen szereted a rigókat, figyelemmel kíséred életüket, mióta az Eötvös-kollégium vaskerítésének repkényén először láttad mint igazi városi madarat. Majd csak kislányod mondja első szavai közt a nevét, az ő első rigója odafészkelt a máriaremetei kis ház ajtaja elé, az ezüstfenyőre. Zuglóban reggeltől estig együtt voltál velük. Tükörképedet röpítették a szemükben, s mint egy miniatűr repülő ablakából néztél magadra. Reggeliztek a földön, hármat ugorva közeledtek a rózsaszín gilisztához. Akár a falusi baromfiudvaron, billegősen sétáltak a galambok. Szeleburdi verebek szálldostak föl-le, ha kúszott feléjük a macska, rögtön a semmibe tűntek.

Ha megszólít az autóbuszon valaki, már nem gondolod, hogy az a férfi a falubelid lehet, hiszen senkit sem láttál évtizedek óta közülük. Az idegennek tetsző ismerős nővérével egy osztályba jártál. Érdeklődsz a családja felől, s akihez az iskolán túl is közöd volt, meghallod, hogy nem él már. A szó elterelésével leplezed személyes érintettségedet, azt, hogy a farsangi bál után, húszéves korában a tiéd lett, s nem vette észre senki, s azóta sem láttátok egymást.

Pesti életed elején gyakran összeakadtál az idekerült otthoniakkal. Tegezve köszöntél a kalauznőnek, a motoros rendőr megállt a járdaszigetnél miattad. Volt, akire a söntéspultnál találtál, vagy éppen a Váci utcán biciklizett mint távirat-kézbesítő, retikülszerű táskával a vállán, s földre nyújtott lábbal fékezett. Emlékszel a tűzoltó és a szövőnő házaspárra, akik a diókopálás barna mázát szégyellték előtted kezükön. Élnek-e még? Nővéred ifjúkori szerelmének a sírját ismered csupán a bátyádé közelében. Ráképzelheted arra járva az egyedül neked ismerős világot, melyben az apai műhelynek nászágyas, koporsós faillata volt. Hajnali forrás égő agancsú szarvasait formálta a firneiszszagú ecset. A tejcsarnokban is apja dolgozott a kézzel hajtott szeparátoron. Elfért a fél falu az utcára nyíló házacskában s a járdán. Zománcos kannákkal zörögtek a menyecskék, nagyhangú legények körében visítoztak a lányok, mielőtt átadták volna az utcát a kísérteteknek.


 

Az elhagyott világba látogatva titkolt szégyen fogott el. Öreg szüleid fölül is elkívánkozott a ház más, életrevaló építkezésbe, mégis a helyén maradt egy vértelen háború jelképeként. Ebben a csata utáni állapotban elvesztették értelmüket a tárgyak is. Mintha távoli bolygóról sugároznák mivoltukat, másvilági fényben, finom penész-, agyag-, szúőrlött fapor ül meg mindent sárgásan, zöldesen, ibolyakék árnyalatokkal. A végső romlás következett be, mikor anyád, az utolsó lakó, maga után hagyta valószínűtlen elrendezését. Kukoricát tárolt a tisztaszobában, hát odakényszerült, ott vicsorgott a tüskés pofájú kukoricazúzó is. Az ősi ágy használaton kívül zsugorodott a sarokban merőleges deszkáival. Kenyérszárítón lóg a kasza. Nem ostor, kimerevedett repedés csap le a kamrafalról. Tonettszék áll magában a bejárati ajtó előtt. Mintha az utolsó órában is róla várt volna valaki. S már senki sincs ott, senki sem jön.


 

Most, mikor jól tudod, szülőhelyed nyomorúságának részese vagy te is, vesztes és győztes ugyanakkor, megengedhetsz magadnak bizonyos költői választ, miért jöttél el, s mibe került a kiszakadásod? Talán nem is a nyilvánvaló okok a legfontosabbak. Hanem például ahogy első érzékeid emlékében rátalálsz arra az egy szem narancsra, melyet édesapád hozott Pestről neked. Fehér ingben, ezüstcsíkos bordó nyakkendősen, dohányszínű ruhában nyújtotta át a nyáralkonyi fényben. S elindított a kisfiában valami olthatatlan vágyakozást a különös gyümölcsök s a finom ruhák iránt. Mesebeli lett minden, ami nem a hazai kertből való, s tünékeny, mint Árgírus fájáról az aranyalma, melyet a gyermek Tündér Ilona, a háborús menekült kislány visz magával. Mintha meséből szállott volna, s oda is röppent volna el.

Megesett cselédlányok fiaival játszottál a porban, akiket nagymamájuk udvarába pottyantott a gólya Pest felől. Igazi játékaikkal uralkodtak fölötted, melyeket a búcsú szombatján, a vacakos sátor fölállítása előtt megkaptak kisautó, kispuska, teniszlabda formájában. Akkor, évente egyszer jött hozzájuk az anyjuk. Ezek a nővéreidnél alig idősebb lányok olyan szép ruhában mutogatták magukat, úgy billegtek a körömcipőben, hogy vidám és hangos lett körülöttük mindenki. Éneklő nyelven beszélték el a városi eseményeket. Volt abban valami titok, hogy a gyerekeik, barátaid itthon maradtak, de ha az anyjuknak jól ment a sora, akkor miért nem lett az egész falu szolgálólány, postás, kalauz, hogy nekik is olyan jó legyen. Mert ott az élet, akár a búcsú, ringlissel, játékossátorral, bállal. Csak a házmesterek nem jártak haza, bár jött a katona, a rendőr, de még a börtönőr is. Megfogadtad, ha nagy leszel, te is pesti leszel majd, s mennél ritkábban jössz meg, annál jobban szeretnek.

Tudtad, magával visz a testvéred, ahonnan a bőröndjét körüllengő illat ered a könyvekből, a töltőtollból. Úgy akartál a közelében tartózkodni, mint mikor tízévesen Pesten voltál. Akkor vált valóságossá a képes újság elejéről a fénykép, melyet annyira megjegyeztél a havas budai utca miatt. Meredek bástya emelkedett a szélén, fehér fasor boltozta, s a kucsmás lámpaoszlop alatt egyetlen ember látszott prémes nagykabátban. A Mátyás király útján, mintha egy palotából nézted volna a Svábhegy alatt elterülő végtelen csillagvilágot. De nem találtál szavakat rá, mert ismeretlen helyekről vibrált a rengeteg fény, amint a villanykörték, a világos ablakok egymáshoz közelítve a távolban öszszemosódnak a sugárutak tengelye körül, a Duna sötétségétől cikcakkosan. Csak azt tudtad, gondol rád valaki az egyik csillogásban, s mégsem vagy annyira egyedül. Mennyi hasonló látvány és képzelgés lepett meg addig, míg ezt az elsőt kifejezhetted. Hány budapesti év élményei légiesedtek egyetlen hosszú költeménnyé!


 

Most éppen a királyi vár déli falából lépsz ki a kovácsoltvas kapun. Meglepődsz, hiszen erre a pázsitra sosem tetted a lábad. S annyira különös innen a Gellérthegy északi, erdős oldala, mintha egy festménybe ereszkednél a Szarvas-házig, ostrom utáni csöndben, ahol távoli csatazaj ülepedik a völgy aljára. Bárányfelhős ég szűkül fölötted, egyre magasabb a toronyórás templom. Nem találod a villamosmegállót, pedig Kosztolányi szerint itt kell lennie Virág Benedek háza helyén. Hát gyalog indulsz haza a hegy mögé Szokoli Musztafa fürdője mellett. Az épület emeleti ablakában muskátli nyílik. Virágzó orgonás lilul Szent Gellért szobra körül, vízesés robajlik. Fönt gyűrött bőrű elefántok a sziklák. S te fölfogod a lányszemek nagy ibolyántúli sugárzását. Légies, lobogós hajókkal játszik a Duna hömpölygő ünnepélye. Odakívánkozol, mert eszedbe jut egy mészfehér fedélzet. Borospohárban hagytad gyűlni az alkonyatot, hogy el ne szálljanak vele a hidak, a pesti palotasor az Országházzal együtt. Lebegett a Várhegy, a zöld meredek csigaház-sárga oszlopokkal, mohos tetőkkel, fakózöld tornyokkal, kupolával. Telekáprázik mindent túlzsúfolt látomásod. Hajdani ringatózást érzel a lépteidben, s az egész várost újra föl szeretnéd fedezni.


 

Vannak emlékeid, melyek még most is versbe vágynak, mint a bordó kárpitos cukrászda, ahol csokoládébarna, vaníliasárga, eperpiros krémekből választhattál. A szőkeség arcát elfeledted akkori külsőddel együtt, csak a hosszúkás fehér kéz látható, amint a kerek mérőkanállal adagolja a tölcsérbe a fagylalt gombócait. Csak az édesség különleges ízeit érzed, s a szádban szétolvadt hideget a megszorult tepsimelegben. Forró mezőkről jutottál abba a cukrászdába, s biztosan azért jegyezted meg, mert ott végre megkaphattad, ami eddig annyira hiányzott, s még a szerény kielégülésnek is akkora jelentősége volt.

De egy másik emléktöredék verssé változott évtizedek múlva. Először nélkülözted a falud szeretett búcsúját, s magadban ünnepelted a Gellért Szálló teraszán pohár sörrel, ahol nemsokára megtudhattad, micsoda kamrák rejtőzködnek a széked alatt, mikor megsebesültél a forradalomban, s odamenekítettek a kórházi ápolás után a zsúfoltság miatt s a razziáktól tartva. Ettől lett akkora súlya a könnyed vasárnap délutánnak.

Mégis a körúti Pálma presszóról őrzöd a legpontosabb képet, ha az első Pesten írt költeményed miatt sosem felejthető. A hosszú helyiség utolsó asztalánál készült, a sarokban, hétfő délelőtt tíz órától délig. Költőnek akkor érezted magad életedben először, a vidéki őszt idézted, mégis mintha másvalaki súgná, s te lelkesen veted papírra, tiszta fejjel gyönyörködve betűid formájában: „Rózsaszín Szent Erzsébet / deres réteken lépked, / s rebbenti csillagfényét / a tél előtti szépség.” Otthoni hangulatra szabadított föl a város géniusza, megsejtette a tehetséget, megajándékozott a rácsodálkozás örömével.

Legújabb élményeid azonban elégtelenek még a megfogalmazásra.

Petőfi Sándor lett volna képes azonnal válaszolni a vasárnapi ebéd alatt ért sérelmedre. Amitől szégyenkeztél a menzán, ő nem a saját természetét okolta volna. A divatjamúlt öltöny kezdte ki önbizalmadat. Társaid kockás ingben, vászonnadrágban ültek az asztal körül, te pedig, banketti ruhás, túlöltözve a pellengéren, rozsdavörös kétsoros egygombos zakóban, melynek gallérja vállad széléig hegyesedett, cipőd orrát buggyosan fedte a nadrág szára. Aztán az öltönyt zaciba adtad, s ott feledted többévi hosszabbítgatás után. Először követted el a hűtlenség bűnét, míg a szüleid ellen való vétek eszedbe sem jutott, azt hitted, levetetted Magadról esendő mivoltodat is.

A női fazonú, fordított gombolású ballonodtól már az elképesztő forradalom szabadított meg, melyet olyan okok is előidézhettek, mint a rád kényszerített ballonkabát, hogy azt kellett viselni, mi éppen kapható volt.

Kinek lett volna feltűnő akkor egy fiatalember öltözéke? Különben sem figyelt rád senki. Más miatt fogadott be a város, mikor véredet kérte iszonyú beavatási rítusához. Magával sodort, s egyedül hagyott, hogy az életveszélyt és a bátorságot megértsd a csillagdöntő ember példájában, aki a helyőrség tornyára mászó civilként szerelt, mintha csak az volna a dolga, s éppolyan megfontoltan ereszkedett le a toronyból az alácsörömpölő vörös csillag után. Míg tankok dúltak a völgyben, kézifegyverek szóltak a háztetőkön. Akkor értetted meg igazán az élet kockázatát, a bátorság esélyeit. S miután a melletted fekvő barátod kimentett a vérengzésből, a kórházban a létezés édességére eszméltél, ahogy az önkéntes ápolónő, a tizenhat éves diák azt a narancsgerezdet nyújtotta a szádba, amiért világgá mentél. És az a pillanat jutott neked az életéből néhány nappal hősi halála előtt.


 

Mikor a lánykollégium portáján ácsorogtál, a testére tapadó piros trikóban egy ismerősnek tetsző bentlakó lány is várt valakit. Hasonlított arra a kiskorodban annyira tetsző fruskára, aki az ostrom elől rokonaihoz menekült. Éppolyan kék szemű szőke, futó izgékonyságtól bájos, kedvesen türelmetlen volt, hogy megszeretted. Mintha érte aggódtál volna, mikor a béke csalóka reggelén elindultál te is egy egész kollégiumra való védtelen nőn segíteni. Eszerint miatta keveredtél a tüntetésbe, mely az Astoria Szállótól a Kossuth térbe torkollt, s az a mélyen rejtőzködő energia tartott életben, ha nemsokára feléd irányította s közeledben marasztalta a sors. Az öt egyetemi év alatt egy padban és soha ágyban. Miatta utasítottad el a hozzád méltó közeledéseket, őt csaltad meg a lotyókkal. A szilánksebes leágyúzott falakat neki akartad kifejezni az újjáépítés állványainak reményével. Templomok málnaszín ablakán vélted átsejleni, miközben kapualji merényletre készülődtél. Aranystrucc lett a feléje futó villamos, ezüsthalak ragyogtak az almafákkal berendezett kirakatokban. Esengő és dühös versekre, megalázó kitörésekre késztetett, s a ráolvasás barbár ütemével űzted volna magadból.

Pedig mikor ugyanazt az osztályt tanítottátok, a diákjaitok a menyasszonyodnak gondolták. De amit soha nem váltott valóra, abban már akkor is más asszony részesített, hogy végre valami családias meleget élvezz a másik nő albérletében, melyet nehéz ételszagok árasztottak el a konyha felől. Tapintatos gondoskodással vásárolt be a vacsorához, sajttal, szalámival, péksüteménnyel, borral rakta tele a kosarat, mintha sokáig magánál szeretne tartani. A rövid házassági előgyakorlatokból hamar visszaestél a szeszély sodrásába. Megpörgetett és kivetett.

Tizenöt év múlva előbb érkezett ismeretlen címedre a levele, mint ahogy új lakásodat elfoglaltad volna. Máig is rejtély, honnan tudta, s mit akart tőled. Értetlenül bontottad föl az ajtórésbe tűzött borítékot, meglepődtél a könnypecsétes soroktól.


 

Elkeserít a rád öregedő város, még amit magadévá ismertél belőle, az sem neked való. Utazz csak el a Népszínház utcától a Józsefvároson át Kőbánya végébe a temető ravataláig, ahol kedves egyetemi leánypajtásod a halott. A gyász, a borús hideg s a nyomor ijesztő szomorúsággal tölt el. Egyre fáradtabb arcok vesznek körül, egyre sivárabb zónákon jutsz tovább, s mintha látásodat a korai szürkület farkasvaksággal rontaná. Titkos tevékenység folyik a lélektelen üzemekben, sikátori veszélyek várnak a vadkeleti piacon. Úgy érzed, a bűn és a kiszolgáltatottság vásározik belül, akár a salakká hámlott házakban. Kietlenségtől szenvednek a fák. A barakktetőket elfújhatná egy hirtelen jött vihar, éppúgy a sportpályák öltözőit, mint a lelátók székeit. Nem emlékeztet ittjártodra semmi a sörgyár gőzölgő magasán kívül, ahol olyan jóízűen ittad a sört, mint a forrásvizet a piros kockás abrosszal terített asztalnál, pirított máj szagában. Hiányoznak a rezes hámú, macskakövet csöndítő muraközi lovak. Benéz a börtön a temetőbe, s elkezdődik a kedves asszony utolsó útja. Egy veled egykorú szív csöndjét viszi előtted a fekete kocsi a sírokon túlra, ki tudja, hova, ha már az erdei úton gurul. Erdély szülötte akarta, hogy fenyők alatt nyugodjon, hadd lehessen majd itt a teste hazai föld.


 

Tél van, ritkán mozdulsz hazulról. Hosszan merengsz a vén akáccal szemben. Fekete öntöttvas most a törzse, öt vastag ága cizellált koronába nyílik, sűrű feketesége megfakul a széle felé. Különös formák alakulnak a tetőcserépen. A szétszakadt vastag hó alja összetorlódott az esőcsatorna fölött, ragyogó piros mezőt hagyott maga után, melyre a gerinctől félkörökkel boltozódott, lassan hártyává vékonyult, alul pedig márvány- sziklaként, omlásra készen nehezedik a födémre. Hetekig nem láttad a napot, azt sem tudod, melyik fázisban lehet éppen a hold. Farsangot mutat a kalendárium, Antal-, Piroska-, Sára-, Sebestyén-napokat. S Berda József költő kiáltja világgá a könyvből, „Bitang tél! Kegyetlen ellensége szenvedő testem minden tagjának: ó, mint utállak-gyűlöllek én!” Szegény vándor ágyrajáró, kinek költőietlen utóda baktat a túlsó járdán, vékony nagykabátban, kötött pomponos fejfedőben, koszlott szatyorral, talán a pamutkesztyű ujjai is lyukasak. Lehetnél ő, te is! Mint egyik elszenvedője a büntetésnek.

Amíg családod, lakásod lehetett, meg kellett találnod a létezés szépségének rád eső részét. Onnan muszáj becsülni mostani otthonodat győzelmes emelkedettséggel és a kallódó emberek iránti részvéttel is, hogy ezt az élhető hajlékot elnyerhetted. Ide még kiskorod boldog emlékei közé is hazamehetsz, melyek a távolból honvággyal csalogatnak. Elmész, s ha visszajöttél, megújult képet mutat a régi utca. Lakásod minden tárgyának története van, s a legbecsesebb darabok hajótöréseid kimentett uszadékai. S ahogy az ablak végtelenné növeszti a szobát, úgy érzed, mintha az egész várost belaktad volna, ahonnan elköltöztél, ott is otthon lehetsz, hiába meszelte át a falakat másnak a szobafestő.