Nádasdy Ádám

A HULLÁMVASÚT


 

Én nem akarok kijózanodni,

inkább nevetséges legyek,

centrifugálisan sikoltozó,

még akkor is, ha illetlen a hév.

Egyszer megállt velem a hullámvasút,

valami üzemzavar, a szerelő

prózaian mászkált a pályatesten,

hangosan kiabált a földre le,

percekig álltunk, azalatt összeomlott

az egész: a félelem, a gyomorkönnyűség,

a sikolyok, a kipirult arc, a remény.

Összeomlott a gyors üdvözülés,

keskeny és olajszagú lett a pálya,

szögekkel, oldalt villanykapcsoló,

sivár, sivár Hádész. Függött a lelkem

hullámzatlanul. Pedig a zuhanás

tökéletes, ha bódult, ha rövid.


 


 


 


 

BESZÉLNI, ODA-VISSZA


 

Kicsit reggel utána indulok,

jelképesen, pár lépést a szobában.

Fényképe is van nálam.

Amire mindig vágytam: egy burok.

Egy zsák, ahonnan, mint a kiskutya,

kifelé forgatom a fejemet. De

inkább beszélni kéne, oda-vissza.


 

Kétfelől fúr a szeretet, mint ahogy

az alagutat építik, erős hittel,

vaktában, a dolgok belsejében.

Az is lehet, hogy nem találkozik –

vagy inkább kis eltéréssel, azt ugye

el lehet szépen kozmetikázni.


 

Amiről nem beszélünk, ott lóg a szobában,

imbolyog, mint a csillár, amit az imént

lökött meg valaki, futtában, ahogy

elbújt a szobában. Nézi valahonnan,

ahogy mi nézzük a lengő, nagy tabut.


 


 


 


 

ADATÁTVITEL


 

Az izzadság az orráról csöpög,

közben röhög,

hogy nem tudom még a nevét se.

Ne, ne is mondja meg. Vésse belém

a személyi adatait, ahogy a szobrász

vési magát a nyers márványba,

sok száz ütéssel. Kalapáljon. Futkos

a vizes véső, repesztve viszi be

az adatait márvány ereim közé.

Megmondjam? – kérdezi minden lökésnél.

Ne, kérlek, ne, hörgöm, erre leáll:

Ne?!… – De! – De?… – De ne! Aprózni kezdi,

hajszálanként, héjanként tárja föl

a márványban régtől ott lapuló szobrot.

Az izzadság a szemembe csöpög,

sós, csíp, és nincs neki neve,

röpköd a szikra, ég egy gyújtózsinór,

és szobrostul szétrobban a márvány.

Nem őrződtek meg az adatok.