Loschitz Ferenc

ŐSZI LEVÉL


 

A túlviseltes bőrzekék

emléke is vállunkra tágul,

mint a gyerekkor… „Jössz-e még?” –

kérdi a szakadó kabátujj,

kérdezi a gyűrt ing, tiéd

volt, ma is még mintha viselnéd,

cérnája leng, bomolva szét,

s szétfoszlott ugyanaz az emlék

ami itt fog, ami miatt

mégis itt vagy, teljes alakban.

Csak a szavak valódiak.

Mit akarsz még? Veled maradtam!


 

Szűrd át az idő tenyerén

magad! Vess a Hold kráterében

cigánykereket! Már felém

csupán így közelíts a fényben,

csak így hiszem, így tudhatom:

te állsz ott a könyvtárszobában

Rilkét lapozva, nagy halom

olvasmány közt, amíg kint nyár van,

szép szárnyú pillangó piheg

az üvegen, az eresz fémjén –

csak így hiszem: ver a szíved.

Csak úgy hinném el, ha elérném.


 

De kedvencünk, az ősz topog…

Hol is? Figyeld a parki fákat!

Fotografáld le! Kócsagok

is vannak? Itt is, ott is. Láttad?

Ősz. Ennyi. Mondd, akarsz-e még

barangolni? Kabát? A ballon?

A túlviseltes bőrzekét?

Jó, ahogy a hangodat hallom.

Mégis, a lét milyen nehéz!

Mit akarsz még? Veled maradtam.

Hol vagy? Lehámlasz, mint a mész.

Tovább élsz a csupasz falakban.