Tandori Dezső

3 UA.


 


 

I. Kafka szomszéd faluja, humánanorex


 

Ezúttal nem Kálnoky emlékének


 

Megszűntem érintkezni, Nagyobb Mester,

ki hangzatokba tördelted ifjúkorod keserveinek

alkonyfényét, s a poros grafit graffitijébe

vélted megérkezésed már, rőt bundásan is, Füst

Milán, s mi Musilunk, mondhatni, Musilumunk,

asylumunk, prae és poszt Snasszságlegyőző Szentkuthy,

ki az ész teljességével a művelhetőségben az érzékek

üdvét is kerested s lelted, hogy úgy fejezzem ki

magam, mint Berda József.
De én, kisebb Késeitek,

nem kés élén, inkább minden este – s korán – békén

vágyván elnyugodni, a következőket mondhatom.

A tréfaságok kora véget ért. Megszűntem érintkezni.

Nem mint a rohanó vág-

tájú életben egy-egy megállás jellege pultnál, utcán,

úton (kertben nem, látogatóba nem járok, s kertünk nincsen),

nem mint Szép Ernő, ki annyira adott rá, hogy

szemében a részvét… de nem, ez Kosztolányi.

(Ésjózsefattilababitssorolhatnám. Nem.)

Nem kultúrhistóriai ez az ihletés, és nem is az.

Részleteit nehéz közölni. Betege vagyok, ha

egy nap – főleg délelőtt, utána már a kivont telefon véd,

és nagyon be kell rúgnom (ritka!) ahhoz, hogy bárkivel is

lelkem tárására vágyjam, betege vagyok, ha bárkivel,

s a legjobbakkal is bár, beszélek, élőszót szólok,

maximum a levelezés marad. De nem, hogy a vág-,

mondom. -tató életben ügyeimet ne intézném, nem az ipart

adtam vissza, megélhetésem még szükséges részeit s főleg

elfoglaltságot biztosítok magamnak, ahogy a körülmények

adják és tűrik. Nem, azt a nagyralátást

bírom már csak és csak bűnbánattal kezelni, ha bármit

magam kezdeményezek, vagy ha elderíteni-felhárítani

a véletlen emberközelségét nem tudtam.

Még az ital nem, még az étel sem anorexiám tárgya (csak vágya!),

de a globál-

(nincslondon,nincspárizsnincsbécskölnkoppenhágasatöbbi,

nincsmúzeumnincslómerengésfolyópartonnincsnincs)

– és humán – anorexiám nagyjából teljes.

Feleségem (mint a kártyabajnokság, s mint az ember mellettem),

Totyi, mint Totyi (verebem, halála még kiáll, ott nagy bajok jönnek),

Főmedvémék (mint Főmedvémék), csak s csak ezt mondhatom.


 

Vasdurunggal cirkuszi szalmáról elszórt csontjaimat s bőreimet nem

korcsolják össze, nem kotorják még (s majd se, Kafka) (az éhműv),

de a szomszéd dolgos falu már élethosszra elérhetőnek se látszik,

ez kapcsolatrendszerem. Még a posta jár, járjon, még megbeszéljük

pár munkavégzés paramétereit, érdeklődöm várhatóságok felől (így),

de már a korgó honoráriumok szidalmazását is abbahagytam,

olvasgatok bár, s készülök is (főleg így olvasok) tanulmányírásra,

de zenét nem hallgatok már másfél éve, napom rendje a házi kártya

(utolsó kapcsolatom a világ gyakorlatával, mondom, az irodalom

papír sóhajait leszámítva, néha több száz oldalasak, persze), s nem

sorolhatom én ezt, szedek pasztillákat, kortyolok löttyöket,

s ha legrégebbi gatyáim is feljönnek rám újra, nyögök egyet, érdemes,

jajj! s pár lélektelen tornagyakorlatot lenyomok. Hanem már nem nézem

Spanyolországba települt skóciai és labradori szakácsok

andalúziai édelgését, a leszbikus csatornatisztító-nőket

Toulouse mellől, vagy a Camargue flamingóit, s hogy Izland

gágogó madarai mit trágyáznak, hány százaléknyi termőterületet.

És a II. Bundesliga (német foci) megtekintését is mindinkább

hanyagolom. A legérdekesebb sporthírek három perc alatt

meghallgathatók vagy megtekinthetők másnap,

a síugrók csak ugráljanak (szerettem ezt egykor),

a lesiklók sikoljanak (dettó), és mondom.


 

Nehéz, nehéz az abszolútum ily torz változata, az elhagyásos.

Belátom, elsuhanó átszellemülések állandóságáról kéne számot

adnom. De mint a gödeli tétel mondja a NEMTELJESSÉGRŐL (hülye

szó, nemem teljes), konzisztenciáját egyetlen valóban

konzisztens rendszer sem bizonyíthatja, mert akkor nem

konzisztens szegényke, nem, ezt én humánra tettem

át, így: ha a világgal közölni tudnám konzisztenciámat,

nem lennék konzisztens, mert a világ csak önmagát érti,

semmi mást a világ nem érte (ezt gyerekkoromtól tudtam,

hiába volt a sok játék, társaskodás, mindenféle ambíció

látszata – és valója, na jó), sosem érte vala a világ mást,

csak önmagát, s ha ehhez világi eszközöm lenne, már nem én len-

nék én.
Így, még pár dolognak örülvén, hogy meglesz (idén,

remélem), semmit megakadályozni nem akarván, ám válogasson

tőlem ki mit mint akar, vagy vegyen rá engem ilyenre,

de az érintkezést befejeztem, mert betege vagyok – – – lásd

fentebb, ha bárkivel is élőszót váltottam azont túl, hogy hát

akkor (Totyinak veszem) két salátát, (szintén neki) egy

zsemlét. A többi nem fér a zsebembe, épp mert hogy kerek az (népdal).


 


 


 

II. Önmagam sznobja


 

Ó, Evelyn Waugh-ról jutott eszembe!


 

(Például róla is készülök írni, vastag életrajzi munkákat, róla,

tanulmányozok, és vagy tizenöt könyvet tőle;

az első Waugh az Ottlik-fordítás volt, még a művész

súlyos poggyászával, mit hazavisz ő honi partokra,

hogy a megvilágosodás ritka pillanata után

hosszasan, keservesen dolgozzon a matérián; de a Jámbor

pálya már salingeri leckét adott, arról, hogy vannak,

akik a vurstli forgó korongján sem kívül, örök-lerepülőkként,

örök-visszakapaszkodókként nem próbálkozhatnak célszerű haszonnal,

de profik sem ők, kik csíkos trikóban bennliliomkodnak a középen,

ügyes terpeszben testsúlyt ide-oda rakva, nem, a magamféle

maradjon eleve lent, de akkor a nézőtéren se üljön,

mert nem oly önfeledt, hogy csak úgy haca-buca kacaghatna,

nem, a magamféle ne éljen a rádiók, a hírek, a tévéképek stb.

olcsó, bár kifogásolhatatlan szórakoztatósdijával, hanem ósdi

módon – na és, ha önmaga sznobja! hogy magától mindent

oly komolyan vesz! –, igen, vonuljon el… amivel meg is érkeztünk.)


 


 


III. Króm és karnitin


 

Ez szinte verskötetcím, de nem tervezem


 

Króm és karnitin; és mázsa-nit (annyit kanalazok belőle);

magnézium és mit-tudom-én-mik; nem reklámozhatom,

nem ismerem a hatályos rendelkezéseket, hathatósság (iszom? pfuj!)

reményében zabálok ilyesmit, napomat rendesen beosztják;

a kalandosabb vállalkozások, például a ló, egy-egy város

végigjárása: már az itthon, asztalian megélt alkony mögé szorulnak.


 


 


 


 

Egy más ua.


 

Ahogy a sörben nem ragadtam benn,

hajszálban légy, levesben hajszál,

légyben leves, de ahogy

felháborítónak tartottam, hogy én nem

ihatom, bort, holott

Virginiát kifogástalanul fordítottam nagy

nyárban és nagy jó magányban, aztán

ennyi szemét nedűt ne, a legjobb

sörökre tértem át – a történet ismert:

nekem semmit sem lehet! Lemondok már a

legjobb szereplésekért, inkább nem is fizetem

semmi díját, csak hogy ne kelljen, de

ahogy a sörben sem ragadtam benn,

holott zsebből ittam végül,

na tessék, talán ez is jó kabala,

ennek, a HOLMI (arról is itt volt szó),

és ásványvízzel s orgonavirággal,

Schluttenbergien megtestleépülve

két-három pályatárssal, kedves emberrel,

rokonnal hejehujázom le a hegy oldalán,

derűsen, újabb és újabb találkozások,

dedikálások, beszélgetések, nagy tele-

fonálgatások felé, ki tudja? (Én.

S nem integetek repgépből, bécsi vonatból,

sajnos-sem.) Vagy ua. más.

Rézsű a végszó a Tabánban.