Imreh András

EGY KEVÉSSÉ VIZSGÁLT DRÁMAI TÍPUS

 

Mennék már megetetni a kutyákat,

aztán irány a part. Ha most nem indulok,

vagy kevesebbet maradok a vízben,

vagy hűvösebb lesz, mire kijövök.

Egyik se jó. Micsoda balszerencse,

hogy pont ott tört ripityára hajója,

ahol anno a hordó, amiben vízre tettek.

Veszélyes partszakasz ez, mondanám,

csakhogy a helyzet az, hogy alig ismerek

szelídebbet. Úgyhogy nyilván tréfa lesz,

valami túlpihent agy szüleménye,

hogy itt állunk, a hűs márványteremben,

ahová 20 éven át, mióta itt vagyok,

be sem tehettem a lábam. Amúgy sem érdekelt!

Mint jól ventilált bankban, olyan hűvös van,

és a cseréptető felett pont oda látni,

ahol most nekem úsznom kellene.

 

Kéne kezdenem vele valamit,

mielőtt ő kezd velem, mielőtt

magához tér, mert habár mosolyog,

mosolya egyelőre tárgytalan,

mint egy papírsárkányé, akinek

felfelé görbítette a száját egy darab szén,

és feljutván a mindenség fölé

a túlságos levegőtől zihál,

mely tüdeje tömlőjét telifújja

s lelkéét is, ha van olyan neki.

 

Na és ha most egy testcsellel becsapnám,

elfutnék mellette, és soha többé…?

Esélytelen. Hisz megtudta, hogy élek,

most már a föld alól is feltalál

és mindenképp hazavisz. Viszont így diliház

lenne a jussom, nem királyfiság.

 

Királyfi én? Még rágondolni is rossz.

Jó, tegyük fel, hajóra szállunk,

de komolyan azt hiszi valaki,

hogy túljutnánk az első szigeten

fejenként egy hajótörés után?

 

Maradnánk itt! Azt el bírnám viselni!

Itt rukkolnék elő királyfivá,

én, a talált gyerek, a nincstelen,

akinek egyedüli birtokom

a mindennapok olcsó rítusa:

a híg tejeskávé hajnalban a konyhán,

vagy az óra, amikor klottgatyában

nekidőlök a fáskamra faajtajának,

hadd szárítson törölköző helyett

a déli nap, s amíg körmöm nyesegetem,

arrébb ülök, szárazabb felülethez,

és figyelem, ahogy a déli nap

a barna deszkákról lassan lehúzza

hátam nedves foltjának matricáját.

 

Persze kérdés, vajon királyfiként

nyírhatom-e borotvával a körmöm?
S ha nem, van-e olló, mely viszi még?

 

De hát mindez merő okoskodás,

s engem nem okoskodásért fizetnek,

pontosabban semmiért sem fizetnek.

Királyfi leszek, a sors így akarja,

vagy legalábbis ez a böhöm ember,

aki itt áll szótlanul, s akinek

vonásaiban nem ismerek magamra.

 

Szólalna meg! Úgy látom a szemén, hogy

a munkás évek csengő aranyát

most váltja a szeretet aranyára.

És rám fogja majd pazarolni mind.

Szólalna meg! Úgy látszik, megkukult.

Vagy szóljak én először? Azt nem illik.

Különben is: minek szólítanám?

Uram, király? Kegyelmes úr? Apám?