G. István László

A KOCSIS


 


 

Röntgenkép-kezeit a lovak

sörénye fölé ernyőzte, a gyeplő

csuklója körül vastag véna,

a lónyak lüktetése, a ritmus

vele ugrált ádámcsutkájában

az út buckás torlaszain –

a csípős szél szembepofozta, az izzadt

tincsek hajsatuba fogták

hosszú makkfejét. A szemhéj alá

befogott portól pont olyan véres

a szemgolyó, dühe csak, hogy úton van,

vadul és üresen szeretkezett, aki porban

született, mintha port verne a nemzés

ütemére, a lány sápadt, nagy fogú, tegnap

a padlás lépcsőjén nyaka, horpasza,

húsos háta, az is csak, hogy úton

legyen benne az élet, azért kellett,

tudta, rohadni is csupa mozgás,

nyüzsgés, hajsza a férgekkel meg a földdel,

látta a csontot csuklani, törni, lelkében

a nyüvekkel volt, mikor vétkezett.


 


 


 


 

HALÁRUS


 

A halárus napja ez. Bóbitás fején

mint félreértett harci dísz billeg

a sapka, vevőjét félmozdulatra

felméri, találomra választ pontyot,

visszanőtt körme az akváriumlében

mindig újraázik – érezni kell

a hal fejét, az ezüst szemet

csak az érti meg, akinek

kezében bárd, szívében az ütés

már előreszánt, aki kíméletében

kegyetlen, elvégzi, amit a sors kimért.

Tudja, melyik ujjpercnél megy át

a szeg vajkönnyedén, és ollóval

úgy vág el szemhéjat, ahogy más

salátát, zellert – ritkítja a szót,

az embert, egyenesít, megküzd, ha sért.

Szívén semmi kéreg, képzelj fát, ha üt,

lobog a geszt, ahogy a hal utolsó

kortyért küzdeni kezd, levegőt

harap vízért.