Bodor Béla

BABITS MIHÁLY-PALIMPSZESZT


 

Midőn Az Est, e zörgőn takaró

festékillatú papírtakaró

– jóvoltából a Steinnek, ki a standról

pár remittendapéldányt összemarkol

s padodra vet – alád-föléd kerül

s kék lábfejedre pilleként terül,

és arra is jut még, hogy megsodorván

(ahelyt a padléc lévén meghasadva)

a résbe tömködd hurkapárna-formán,

így mint a pallos nem hasít hasadba

a deszka éle, s már e lap-lepelnek

a cúgra zizge szárnyai felelnek:

olyankor ajkad elhuzódik mélán,

csiklánd a só nehéz szemednek héján,

és visszapergi képeit a nap,

jön sok jeletlen, tompa pillanat;

a délelőtt, hogy jóllakott ebekkel

a bolt kukáitól a sarkig hajtat

röhögve, ő se tudja mért, egy ember;

hogy nézzed lombon át a lusta holdat

– midőn a resti zárt, s már este volt –,

de át ne hághadd még a cserjesort;

lapulva bokrok alján mozdulatlan

érezted, döglött pille léghuzatban:

a kultúrváró fényporába von

a vibrafényű, brummogó neon;

egy idegen várost bolygál keresztül,

mely ismerős, mint nézve fólián át,

gyerekszemed látása rájarezdül,

hogy klottgatyásként ládd a tornapályát;

aztán ott álltál újra, s ő is ott áll,

a forgalmista, zára végre kattan,

és már az állomás előtt osontál,

hogy zörgött Stein a kulccsal a lakatban

– peron kövére tolt ovális tűkör:

a tócsán DRÁZSKEZS vibrál fénybetűkből –

és megpróbáltál hangtalan benyitni,

a padra ültél, nem nyikordult, így ni,

hát így történt, a főd alá való

rongy-tömte cekker ott a karfazugban,

s mit bánod, mennyi abban a hazug tan:

ez itt Az Est, a szárnyas takaró;

a csontok fájnak fáján a pad-ágynak,

de mégis ringat itt e deszkaöl,

mint majd az árok, hol beléd botolnak,

mentén a külső téglagyári sornak

egy tar ripők ha tréfából megöl;

a cekkereddel, Glóbuszával Atlasz,

hová tolatsz, és mondd, meddig tolathatsz

a szénhalomra dőlt idő elől?

s mért várod úgy, mint fotöjben ha hölgy ül,

hogy membrán reccsen, s füstösen begördül

a vicinális Tolna-Mözs felől?