TÖRTÉNELMI DOKUMENTUMOK NYOMÁBAN

Egy tankönyvről és egy történelmi szöveggyűjteményről


Magyarország története a 19. században

Szerkesztette Gergely András

Osiris tankönyvek-sorozat

Osiris, 2003. 556 oldal, 3780 Ft


Magyarország története a 19. században

Szöveggyűjtemény

Szerkesztette Pajkossy Gábor

Osiris tankönyvek-sorozat

Osiris, 2003. 902 oldal, 4800 Ft

Emlékeznek még a régi egyetemi jegyzetekre? Puha fedelű, igénytelen, füzet jellegű, stencilezett könyvecskék voltak – rossz papíron. Látványuk ma is előhívja bennem a szorongást, mely az intézménnyel és államhatalommal állt kapcsolatban, mely e jegyzeteket megjelentette. Csak vegyenek kézbe egy ilyen régi jegyzetet! Tapasztalni fogják, mit jelentett és jelent a múltunk.

Az Osiris Kiadó két kötete nem ilyen. Mindkettőt jó kézbe venni. Az 556 oldalas tankönyv kemény borítójú, szövegét szép, fehér papírra nyomtatták. A fekete alapú címlapon korabeli Kálvin (egykori Széna) téri életkép: a Pollack Mihály tervezte, 1846-ra felépített Nemzeti Múzeum „világít” középen, sötét bokrokkal övezve, mellette jobbra, némileg sötétebb árnyalatban az azóta megsemmisült Pesti Hazai Első Takarékpénztár iroda- és bérháza, az épület előtt a Danubius-kút, mely újrafaragott formában ma már az Erzsébet téren áll. (A kiadó elfelejtette vagy nem érezte szükségesnek feltüntetni a kép alkotójának nevét s elkészültének időpontját. Az olajfestményt 1885-ben festette Molnár József, ma a BTM Fővárosi Képtár tulajdona – a jelenlegi állandó kiállításon nem látható.) A könyv gyönyörű. Ettől az embernek kedve támad magával a témával foglalkozni.

A szöveggyűjtemény még a tankönyvnél is terjedelmesebb: 902 oldal. Kemény fedelű ez is, a bordó alapú címlap közepén a 12 pont eredeti példányáról készült szürkéskék, színes fénykép, rajta 1848 jelszavai: „Egyenlőség, szabadság, testvériség!” – középen nagybetűkkel: „Mit kíván a’ MAGYAR NEMZET.” Egy sorral alatta: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Szép ez is. Külön figyelemre méltó, hogy a fotó minősége olyan jó, hogy előtűnnek rajta a 157 éves papír aprócska, sárgás foltjai, s ha hirtelen odakapod a fejed, olyan, mintha nem is a fénykép, hanem a borító kávéfoltjai volnának. A kép bal szélét szabálytalanra vágták, egy kis gyűrődés is érzékelhető rajta – ez különleges érzékenységre vall (a könyv műszaki szerkesztője Szigligeti Mária). A címlap érzékletes, arányos, szép.

Mikor kezdődött a XIX. század?

John Lukács írja A XX. század és az újkor vége (Európa, 1994) című munkájában: „A civilizációk, a nemzetek, az egyes ember életében azonban az igazi fordulópontok (s a fordulópont más, mint a mérföldkő) nem esnek egybe a decimális naptárral.” Mikor „kezdődött” a XIX. század? Szerzőink ezt az időpontot II. József 1790-ben bekövetkezett halálában, a korszak végét pedig 1918-ban, az első világháború befejezésében jelölik meg. Ez kétséget kizáró határpont: a Monarchia felbomlásával minden megváltozott Magyarországon.

A történelemkönyveket utólag írják. Csak utólag látható, mikor fordul visszavonhatatlanul új irányba – ha nem is varázsütésre, ha nem is egyik napról a másikra – a történelem. Ami a XIX. századot illeti: a végjáték bizonyára már a világháború kitörésével megkezdődött. A háború maga talán köztes idő – átmenet egyik korszakból a másikba, egyik „századból” a következőbe. A háború kitörésére így emlékezik 1939. február 3-án Babits Mihály (Curriculum vitae [Keresztülkasul az életemen]; Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993): „…egy napon aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. A gyertyák kialusznak ilyenkor, a papírok szerteröpülnek a szobában, az ajtók becsapódnak, a hideg szél ujját érezzük nyakunkon. Emlékszem, csakugyan szélviharral kezdődött, én akkor éppen megint otthon voltam, a rozoga, régi házban, ahol anyám hajdan a mustos tököt megkívánta és a szép levelet megírta. Kellős közepét tapostuk a nyárnak. Én délben érkeztem meg Budapestről, útközben, jól tudom még, egy francia könyvet olvastam, mely bizonyos rejtelmes fizikai tüneményekről szólt, esetleges kozmikus befolyásokról, amik planéták életét megváltoztathatják. Ebéd után hirtelen elborult, szinte egészen sötét lett, mint ítéletnapján, a fák derékban megcsavarodtak, az udvar közepén hatalmas portölcsér emelkedett, s az emeletről egy ablaktábla csörömpölve zuhant a pázsitra. A kapu fölött magától csöngött a drótcsengő. Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden másképp lesz, mint eddig volt.

Valóban minden másképp lett, s azon a napon derékba törve, kétfelé oszlik az életem, mint különben talán mindenkié, aki akkor már ember volt.”

Az Osiris tankönyve az első világháború befejezésével zárul, a szöveggyűjtemény a fenti idézettel szemléltetett 1914-es határponttal – a világháború dokumentumai már nem kerültek a válogatásba. Ezt Pajkossy Gábor a szöveggyűjtemény előszavában így indokolja:
„A szöveggyűjtemény a Kiadónál a Magyarország története a 19. században címmel megjelent egyetemi tankönyvet (szerk. Gergely András, Budapest, 2003) egészíti ki, a felső időhatárt tekintve azonban a Romsics Ignác által szerkesztett Magyar történeti szöveggyűjtemény. 1914–1999 című kiadványhoz (Budapest, 2000) illeszkedik.” Tekintettel arra, hogy Romsics válogatása már tartalmazta az első világháború dokumentumait, ezek újbóli megjelentetése nem volt indokolt. De a tankönyvíróknak még egy szempontot figyelembe kellett venniük: az ELTE vizsgarendjében 1918 a megszokott szigorlati korszakhatár. Hiszen – ne feledjük! – a könyv, melyről szó van: tankönyv, egyetemi hallgatók számára (is) készült.

A tankönyv első fejezete Magyarország XIX. századi történetét a Habsburg Birodalom egészének szerkezetével indítja, ezen belül határozza meg a korabeli Magyar Királyság helyzetét, szerepét, kitekintést nyújtva arról is, hogy korábban – itt 1989-et tekinthetjük határpontnak – milyen torzító szempontok, esetleg szándékos leegyszerűsítések gátolták vagy határozták meg történelmi folyamatok reális megközelítését. Imponáló ez az indítás – a két szerkesztő közös munkája –, a szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy történelem nincs gyökérzet nélkül, változásai évtizedekig vagy tovább készülődnek-lappanganak. A szöveggyűjtemény első dokumentuma: II. József 1790. január 26-i, Bécsben kelt nyilatkozata (I. 1.), mely szerint visszavonja Magyarországot és Erdélyt érintő rendeleteit. A tankönyv utolsó részfejezete A Monarchia szétesése, az összeomlás címet viseli. A szöveggyűjtemény az Országos Polgári Radikális Párt 1914. június 21-én, az első világháború küszöbén elfogadott alakuló nyilatkozatával (VI. 50.) zárul. Ferenc Ferdinándot 1914. június 28-án gyilkolják meg, a Monarchia követe 1914. július 23-án nyújtja át a Birodalom ultimátumát Szerbiának. A szöveggyűjtemény az első és utolsó dokumentum közötti ívet hivatott láttatni.

Sem a tankönyv, sem a szöveggyűjtemény nem előzmény nélküli. Az Osirisnál most megjelent tankönyv első változatát az ELTE BTK Újkori Magyar Történeti Tanszék oktatói (Csorba László, Dobszay Tamás, Fónagy Zoltán, Gergely András, Kövér György, Pajkossy Gábor, Pölöskei Ferenc, Tóth Zoltán) készítették 1995–
1996-ban, ez jelent meg 1998-ban a Korona Kiadónál. E kiadvány fontos igényt elégített ki megjelenésének idején, hiszen a rendszerváltás előtt az egyetemeken használt történelemtankönyv, a tízkötetes Magyarország története – V. (1790–1848), főszerkesztő Mérei Gyula; VI. (1848–1890), főszerkesztő Kovács Endre; VII. (1890–1918), főszerkesztő Hanák Péter (Budapest, 1978–1980) – időszerűségét vesztette. Az 1989-es változás talán a történelemtudományt érintette a legérzékenyebben – felvetve addig elfedett, kényszerűségből szőnyeg alá söpört problémáit. Kérdés: sikerül-e kényszerítő ideológia nélkül láttatni a történelem folyamatait? Kényelmetlen – mert ideológiai támasztékok és kényszerűségek nélkül a tények valódi feltárására ösztönöz; de felszabadító mégis, hiszen ez – a félelem bénító szorítása nélkül – lehetséges.

A történelmi szöveggyűjtemény előző változatát még az 1960-as években adta ki a Tankönyvkiadó két kötetben. 1967-ben Galántai József, Pölöskei Ferenc, Szabad György, Tóth Ede válogatásában Szemelvények abszolutizmuskori és dualizmuskori magyar történeti forrásokból (1849–1918) (Nevezetes törvények és pártiratok) címen a korszak második felének dokumentumait, ezt követte két évvel később, 1969-ben, ugyanott Szabad György és Tóth Ede válogatásában a Szemelvények újkori magyar történeti forrásokból (1790–1849). Mindkét könyv olyan, mint a korabeli jellegzetes egyetemi jegyzetek. Címoldalukon ott áll: kézirat. Az elsőként kiadott, időben későbbi korszakot dokumentáló kötet 415 oldal, az utóbb napvilágot látott, 1790 és 1849 közötti szövegek gyűjteménye – tartalomjegyzékkel együtt – 403 oldal.

Ha összevetjük a Korona Kiadónál 1998-ban megjelent tankönyvet a 2003-ban publikálttal, sok azonosság mellett több fontos eltérést is tapasztalhatunk. Ez örömteli tény. Nem tudom, milyen előzményei vannak a módosításoknak, de elvileg nagyon is jó, hogy egy tanítási céllal készülő könyv alakul, változik, esetleges új tapasztalatok birtokában módosul. Külön szerencse, hogy viszonylag rövid időn belül adódott lehetőség a korrekcióra, továbbgondolásra. Három új fejezetet találunk az újabb tankönyvben, mindhárom lényeges és fontos. Gergely András munkája a XI. fejezet, A dualista Monarchia külpolitikája, Dobszay Tamás és Fónagy Zoltán írása a XII. fejezet, Magyarország társadalma a 19. század második felében, valamint a XIII. fejezet, Magyarország kulturális élete a dualizmus idején Dobszay Tamástól. E három új rész terjedelme is tekintélyes: 104 oldal. E témákat érintendő a tankönyv első változatában csupán egy rövid, mindössze 11 oldalnyi szöveg készült el, az akkori könyv XI. fejezete, A népesség gyarapodása és polgárosodása címmel, melyet Tóth Zoltán írt. Ez a fejezet – értelemszerűen – kimaradt a tankönyv újabb változatából. A módosítás jelzi: a tankönyv készítői, saját tanári tevékenységüket megsegítendő, maguknak és tanítványaiknak készítik a tankönyvet. Nem államnak, nem pártnak, nem megfelelésre gyártanak valamit, hanem egy változó-alakuló folyamat alkotóiként a maguk felelősségére változtatnak. Így kellene történnie mindig. A módosítások a tanítás ősi értelmére utalnak. Addig vagyunk szerencsések, amíg változni képes a tudomány, mert változik az ember, aki műveli.

Megkerestem Gergely Andrást, érdeklődtem, hogyan készült a tankönyv és a hozzá kapcsolódó szövegválogatás. A Korona Kiadónál kiadott első változat – amint a fentiekből láttuk – az Osirisénál kisebb igényű, ám megjelenése idején hiányt pótolt mint a rendszerváltás utáni első komolyabb vállalkozás. Az egyetem hosszú ideje együtt dolgozó oktatói a maguk évekre, évtizedekre visszanyúló kutatási területeiről írtak. A könyv körülbelül egy év alatt készült el. Visszhangja nem volt. Nem foglalkozott vele a sajtó, nem jelentek meg róla elemzések. Ezt részben értem. A Korona Kiadónál megjelent munka „küllemre” tankönyvnek is látszik. A címlapot a magyar trikolór színei díszítik, középen Barabás Miklós a Lánchíd alapkőletételét ábrázoló ismert festményének mintegy előtűnő részlete – nem különösebben szép. Régi reflexeket mozdít. Pedig fontosak a tankönyvek. Fontos az oktatás is. Rombolni és nevelni is lehet általa.

A módszer – könyv és dokumentum egymást kiegészítve – jó. Ma jobb, mint valaha, mert eltűnt az ideológiai prés. Nem egyetlen nézet az egyetlen elfogadható, nem a népköztársaság kormánya rendeli meg és üti rá a pecsétet, nem az egyetlen párt adja meg rá az engedélyt. Sokféle tankönyv lehet – ilyen is, meg olyan is. Az alkotóé a felelősség. Ő nevesíti, amit ír, amit tanítani akar. És bemutatja a korszak dokumentumait, hogy más is meggyőződhessék arról, minek nyomán alkotta meg a maga nézeteit.

Az ELTE kollektívájának tankönyve nagyon jó. Világos, érdekfeszítő olvasmány. Erénye példaértékű nyitottsága. A fejezetek között négy olyat – VII., VIII., X., XIV. – találunk, amelynek végén a szövegíró kitekintést ad a téma fellelhető szakirodalmáról, bár ez a törekvés a tankönyv teljes szövegében folyamatosan jelen van. A szöveggyűjtemény esetében ez különösen bölcs döntés, hiszen egy ilyen jellegű válogatás soha nem lehet teljes.

Milyennek kell lennie egy századnyi történelmi dokumentumnak?

„A válogatás – írja előszavában Pajkossy Gábor –, úgy gondoljuk, akkor éri el célját, ha sikerült érzékeltetnünk, melyek voltak azok a kérdések, amelyek korszakunkban a politikai viták homlokterében álltak, mely politikai csoportok, mozgalmak és milyen érvrendszerrel vettek részt a politikai diskurzusban.” Ennek értelmében: „A fennálló rendet és működését rögzítő és tükröző jogszabályok mellett súlyt helyeztünk az azt kritizáló, a rend megváltoztatását célzó, társadalmi támogatottsággal rendelkező politikai törekvések dokumentumainak közlésére is.”

A szöveggyűjtemény 284 dokumentumot vagy részdokumentumot közöl. A 60-as évek imént említett két jegyzetének 167 szövegéből csupán 112 került a válogatásba. 172 tehát azoknak a dokumentumoknak a száma, melyek újonnan kerültek a válogatásba. A szerkesztő másfél tucatban jelöli meg azoknak az írásoknak a számát, melyekkel az olvasó „abban a formában, ahogyan azok most megjelennek, még nem találkozhatott”.

A szövegek hangsúlyozottan a magyar politika dokumentumait hivatottak bemutatni négy különböző területről: 1. törvények (törvénytervezetek), uralkodói rendeletek, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, miniszteri rendeletek; 2. pártok, politikai mozgalmak dokumentumai; 3. nemzetközi szerződések; 4. jelentős politikai sajtótermékek.

A könyv 124 év történetét (1790–1914) hat részre tagolva mutatja be. Az I. egység 1790-től 1830-ig tart (23–111. oldal); a II. 1830-tól 1848-ig (112–216. oldal); a III. külön tárgyalja 1848–1849 dokumentumait (217–339. oldal); a IV. részben találjuk az 1849-től 1867-ig terjedő időszak szövegeit (340–495. oldal); az V. rész 1867-től 1890-ig (496–670. oldal), a VI. 1890-től 1914-ig, az első világháború kitörése előtti pillanatokig tart (671–890. oldal).

A kötetet a Felhasznált forráskiadványok és forrásközlések listája, Szómagyarázatok és a Rövidítések jegyzéke zárja.

A jelzett korszakhatárokat érdemes lazán kezelni. Egy példa: 1825-ben, az első reformországgyűléssel sok minden vette kezdetét. Széchenyi megajánlotta az Akadémiát (1825. november 3.), először volt együtt Pozsonyban a teljes reformnemzedék. Nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy itt valami új kezdődött. Annál is inkább, mert előtte több mint tizenhárom évig nem üléseztek a rendek – az 1811. augusztus 25-ére összehívott országgyűlés 1812. május 26-án rekesztetett be –, azután nem volt diéta Pozsonyban. Az 1825-ös korszakhatár jelentőségét növeli, hogy a korszak egyik meghatározóan fontos irodalmi alkotása, a Zalán futása is ebben az évben jelent meg. Másik álláspont, ha a Hitel 1830-as megjelenését tekintjük korszakhatárnak. Teljességgel indokolt ez is, hiszen amire Széchenyi akkor rájött, valóban egy korszak nyitánya. Ezt erősíti, hogy az Akadémia (Tudós Társaság) csak 1831 februárjában tartotta első nagygyűlését. És nyílván sok minden más is e korszakhatár mellett szól. (Erre a tankönyv írója is kitér, és a kérdést hasonló értelemben érinti.)

Vagy: 1859–1860. Ekkor írja Madách Az ember tragédiájá-t. Összefoglalja, mit jelentett számára 1848–49. Számot vet tanulságaival-reményeivel, megfogalmazza a maga kételyeit. E kételyek, ellentmondások a korfordító pillanat sajátjai – egyéni és nemzeti sors tekintetében egyaránt. Előre- és visszatekint. Összegző mozdulat ez, egy korszak lezárása – s egy új korszak kezdete. Ez idő tájt Arany János is ugyanígy érez. Nem tudja, mit hoz a jövő, még ott az elvesztett nagy lehetőség keserűen édes emléke – e kettősséget, a múlt varázslatos emlékét és a jövő kételyeit több versében is megfogalmazza. Ilyen költemény például a Magányban – a jövőtől szorong, de tudja: minden változik. Épp most változik. Ugyanez az érzés ihlette a Rendületlenül és Az örök zsidó című költeményeit is. Arany régi idők kövületének érzi magát, aki látta a reformkor tündöklését, és egy új korszak hajnalán látja múlt remények halványodását, újak ébredését. Itt maradt hírmondónak. Tanú – a régiekből egyedül. Mint bolygó zsidó, akinek a soha meg nem nyugvás örök büntetése. Vagy mint Pilátus ajtónállója, akinek Krisztus visszatértére kell várakoznia. Korfordulónak látja 1859–60-at. 1860. április 8-án meghal Széchenyi István. Nem csak Arany érezte: valami megváltozott. E sorok írója úgy véli – elfogadva a történelmi kiegyezést részkorszakhatárnak –, hogy a szellem életének nagy fordulata 1860-ban játszódott le. A történelem tényeiben reális az 1867-es korszakhatár. De hogy ez a határ létre is jöjjön, a szellemi életnek meg kellett változnia. Pontosabban az emberekben kellett lejátszódnia a változásnak. 1860 körül tudatosodott: valami visszavonhatatlanul eltűnt. Felmerült a régiek s a letűnt aranykor iránti hűség, miközben új távlatok nyíltak, és a régi reményeket feledtették – lett légyen az bármily fájdalmas, bármily nehéz. Új értelmet kellett adni annak, ami a reformkorban és 1848–49-ben történt. 1860-tól érezhetően másképp gondolkodtak, másként éreztek, másképp ítéltek az emberek. (Ezt a benyomást erősítik a külpolitika eseményei is.)

A recenzens nehéz helyzetben van, mert e történelmi dokumentumgyűjtemény egyes darabjait nem értékelheti, ugyanis ezt már megtette az a kitűnő tankönyv, melyet épp most dicsért meg. Nem egy közölt dokumentumról önálló könyvek születtek, a jelentősebb írásoknak óriási irodalmuk van. Fölösleges néhány szóval érinteni őket. Nem tudok olyan fontos szöveget említeni, mely ellentmondana a tankönyv állításainak. Ami pedig a szöveggyűjtemény egyes darabjait illeti, feltétel nélküli az örömöm, hogy különböző rendeletek, fontos, lényegbevágó írások egyetlen kötetben hozzáférhetők. A korszak legfontosabb írásai szerepelnek a válogatásban. Hálás vagyok tehát azoknak, akik ezt a válogatást és a tankönyvet létrehozták. Sokat segítettek nekem, gondolom, másoknak is.

Tekintettel arra, hogy nem foglalkozhat ez az írás azzal, hogy valaki az ismeretlenségből megdicséri Kossuth Lajost vagy Jászi Oszkárt, számot vetve ezzel a képtelenséggel, a legszubjektívabb megoldást választom: elmesélem a meglepetéseimet. Már rögtön az elején meglepődtem:
a szövegválogatás úgy indul, mint egy zenemű. 1790. január 26-án II. József visszavonja Magyarországot és Erdélyt érintő rendeleteit – igazán drámai nyitány. Eldöntetlenséget, megtorpanást érzékeltet. Aztán különböző témák hangzanak ki a zenekarból: Hajnóczy József mértéktartó jogtudósi hangja (1790. március 5-i értekezése [I. 2.] az alkotmányos átalakulásról), és Széchényi Ferenc grófé, aki lendületes, jóhiszemű, naivan kedves fiatalember, mindössze huszonhat éves! Olvastam tőle, de ilyen elevenségű szövegétrészlet Pártatlan gondolatok az 1790-ben megtartandó országgyűlésről (I. 3.) címmel írt eszmefuttatásából – még nem. Ócsai Balogh Péter programja (I. 4.) a következő a sorban, ugyancsak 1790 tavaszáról. Az eddigiek mind hiányoztak az 1969-es válogatásból. A gyűjtemény ötödik darabja II. Lipót cenzúrarendelete – egy lépés a hatalom oldaláról. Ezt követi az 1790/1791. évi országgyűlés 15 törvénye és újból a másik oldal:
a Martinovics-összeesküvés dokumentumai. A szövegek együtt adják ki a kor drámáját.

A következő meglepetés Napóleon magyarokhoz írott 1809. május 15-i kiáltványa volt (I. 15.). Győrben mindig elmegyek a ház mellett, amelyben Napóleon egy (!) éjszakát töltött. Ott az emléktábla. De a kiáltványát csak most olvastam. (Az előző gyűjtemény nem közölte.) Most már értem, hogy szegény Batsányi Jánosnak miért kellett 1815 augusztusában immár másodszor is börtönbe vonulnia, ugyanis ő módosította, véglegesítette e kiáltvány magyar változatának szövegét. Mindenesetre a hatalomról sok mindent elmond, hogy valakit ezért lecsuknak. Napóleon alakja egyébként is hallatlanul érdekes. Néha barát, néha ellenség. Mennyire osztotta meg személye a korabeli magyar társadalmat? Mondjuk a nemességet? Érdemes ennek utánanyomozni.

I. Ferenc sem tétlenkedhetett: 1804. augusztus 11-én kinevezte magát Ausztria örökös császárának (I. 12.), hogy megelőzze Napóleont, aki francia császárrá koronáztatta magát. Erről a tankönyvírók – Gergely András és Pajkossy Gábor – a következőket írják: „1804-ben [Napóleon] deklarálta a Francia Császárságot, s meg is koronáztatta magát. Hogy a régi-új, örökletességénél fogva rangban első francia császárságot megelőzzék, Bécsben sietve »saját« császárság alapításáról döntöttek. II. Ferenc német-római császár 1804 augusztusában egyoldalú nyilatkozattal, »független királyságaink és országaink oszthatatlan birtokában« I. Ferenc néven felvette az osztrák császári címet.” Amikor Napóleon 1806-ban uralma alá vetette a német területeket, I. Ferenc – ha vonakodva is –, lemondott addigi német-római császári címéről, „örökös osztrák császár” lett. (Mielőtt szegény Ferenc alól a Napóleonhoz csatlakozó Rajnai Szövetséggel kihúzták volna az országát, a Német-római Császárságot, ő császári fensége igyekezett biztosítani a megélhetését – ő is új koronát tétetett a fejére.) Magyarországon felmerült: része-e Magyarország az Osztrák Császárságnak? Az udvari körök szerint igen. Más álláspont szerint Magyarország kívül áll az Osztrák Császárságon. Krízishelyzetben nem lényegtelen kérdés…

A II. szövegegység a reformkort dokumentálja, Kossuth és Széchenyi nagy korszakát. Ha számításaim nem csalnak, a régi gyűjteményhez képest itt 23 új szöveg szerepel. A Pesti Hírlap két itt közölt Kossuth-cikke közül az első a történelmi jelentőségű lap első számának beköszöntő írása (II. 10. a), a második, a Kiábrándulás című (II. 10. b), sajtó- és művelődéstörténeti ritkaság – a szemléletes szövegkiadás a cenzor keze nyomát is ki tudja mutatni az általa törölt, illetve beszúrt szövegek feltüntetésével. A cikkek érzékeltetik Kossuth személyiségét, népszerűségének okát, a hatást, melyet kortársaira (is) tett. Nyilvánvaló, a válogatásnak nem célja Széchenyi és Kossuth konfliktusának szemléltetése. Ez alighanem fegyelmezett, bölcs döntés. Mértéktartásra vall. Széchenyitől csupán a Stadium előszava és a XII törvény (II./2.) került a szöveggyűjteménybe a gróf kommentárjaival. A régi terjedelemhez Pajkossy Gábor még hozzá is tett néhány oldalt. Az új szövegrészben valóban van is néhány fontos, Széchenyire jellemző megállapítás. Egyébiránt jó döntés a Stadium-nak ezt a részét idézni: összefoglalóan láttatja a társadalom átalakításának Széchenyi által képviselt irányát, módját, céljait. A régi szöveggyűjtemény sem idéz Széchenyitől mást, bizonyára más okokból. Tény:
Széchenyi nehéz olvasmány, Kossuth cikkei erős írói-szónoki tehetségről tanúskodnak. Pajkossy Gábor a Tankönyv 218. oldalán jelzi, hogy nem Széchenyi és Kossuth között húzódott a „politikai vízválasztó – hiszen a valóságban mindketten a reformtáboron, a liberalizmus táborán belül és a régi rend híveivel szemben képviseltek két, egymástól eltérő stratégiát”. Ismerteti a két politikus időről időre eltérő értékelését, kultuszát, mely újra és újra más-más megvilágításba helyezi érveiket, és hol egyiket, hol másikat tekinti példának. Van ebben valami szép. Már abban, hogy vannak, akiknek fontos: Széchenyi? Kossuth?

Az 1833-as berlini szerződés is meglepett. Az 1833. október 18-án Berlinben kelt államközi szerződést Ausztria, Poroszország és Oroszország kötötte (II. 3.), mely fegyveres konfliktus esetén egymás megsegítését rögzítette. (Megerősítették a 1815. szeptember 26-án aláírt Szent Szövetséget.) Lám, milyen a történelem! Hogyan aktivizálódnak bizonyos történelmi szituációban rejtett aknák! Gyanútlanul olvassuk – pedig e szerződés nyomán lép majd hadba Oroszország az osztrák császár oldalán, hogy a magyar függetlenedési törekvéseknek együttesen állják útját (Ferenc József 1849. május 2-án I. Miklós orosz cárhoz írott levelében kért katonai segítséget, melyre egy héttel később a cár kiáltványban deklarálta a segítség megadását). És – ha nem tévedek – ugyanez a szerződés, amelynek a Habsburg-monarchia nem tesz eleget, amikor a krími háborúban (1853–1856) nem adja vissza Oroszországnak a kölcsönt. Az ezt felülíró új, 1854. december 2-án Angliával és Franciaországgal kötött szövetségi szerződés nem került a szövegválogatásba, gondolom, azért nem, mert nem érintette közvetlenül a magyar belpolitikát.

A III. szövegegység a szerkesztettség benyomásával szolgál: nyitány Kossuth 1848. március 3-án Pozsonyban elmondott beszéde – végszó (III. 21.) az 1849. július 28-i szegedi országgyűlés törvényei. Közben: forradalom és önvédelmi harc. Megleptem magam egy hazafiatlan kérdéssel: szemben egymással I. Ferenc József soha életbe nem léptetett olmützi alkotmánya (III. 18.) – egy vérző szívű, szenvedő császár határozata – és a Kossuth fogalmazta Függetlenségi Nyilatkozat (III. 19.). Hogy lehet ugyanazt a helyzetet ennyire eltérő módon megítélni? A császári nyilatkozatot válasz nélkül hagyni nem lehetett. Kényszerhelyzet? Kinek van igaza? (Jó, tudom, hogy ez történelmietlen, nem tudományos kérdésfelvetés, de mégis.) Vagy pontosabban: ki mit állít? Milyen távlati cél érdekében teszi, amit tesz? Hiszen történelmi tényeknek, tetteknek mélységes hátterük, vonzatuk van. Mit gondolhatott valójában az uralkodó? Nem tudta, hogy ebből baj lesz? Mégis vállalta a kockázatot? Milyen háttérrel? Mire számított Kossuth? Milyen támogatókra? Angolokra? Amerikaiakra? Nem jutott eszébe az orosz invázió veszélye? Soha nem kételkedtem a magyar álláspont jogosságában, igazában – ha ez egyáltalán szempont lehet a történettudományban –, és lám, most újraolvasván az olmützi alkotmányt, feltűntek az ellentmondások. Naivitás, persze, de – mondjuk – a naiv olvasó szeretné eldönteni: kinek van igaza? Egyáltalán: szabad ezt a kérdést feltenni? Hogyan foglaljunk állást ebben a kérdésben elfogultság és részrehajlás nélkül? (Az olvasó ne gondolja, hogy az idevonatkozó válaszokat e sorok írója nem tudja, vagy nem adta meg a maga számára, ez talán már a kérdések feltevéséből is kiderült. S a problémát a tankönyv is – az idevonatkozó fejezet írója Gergely András – nagyon világosan megválaszolja [Tankönyv, 265–268. oldal]. Tudatlanságom vállalásával inkább csak azt akartam szemléltetni, hogy a dokumentumok milyen kérdések feltevésére sarkallják a történelmi tények naiv szemlélőjét.)

Az önvédelmi harc bukása és a kiegyezés között két politikus, Deák Ferenc és Kossuth Lajos drámája határozza meg a magyar politikai életet. Deák, aki a korszak elején mindenféle együttműködést elhárít az osztrák kormányzattal (IV. 1.), a kiegyezés előkészítője és megvalósítója lesz; az emigráns Kossuth, jóllehet számos nagy jelentőségű írás kidolgozásával próbálja előmozdítani a magyarországi élet normalizálását, alkotmánytervezete, a dunai népek konföderációját célzó elképzelése – mind-mind országa érdekében történik, egész életét ennek a feladatnak szenteli, mégis Deák terve valósul meg. Szívszorító az úgynevezett Kasszandralevél (IV. 25.). Kossuth élesen fogalmaz, de nincs benne gyűlölet. Érdemes komolyan megválaszolni: mi lett a deáki elképzelésből, és mi valósult meg Kossuth „jövendöléseiből”.

Bevallom, megrendített Kossuth sorsa. Nem először. Élete csaknem olyan hosszú volt, mint a korszak, melyet vizsgálunk: 1802-ben született, és 1894-ben, két évvel a millenniumi ünnepségek előtt halt meg. Külföldön élte le élete felét, felnőttélete nagyobb részét, de soha nem tudott elszakadni attól a Magyarországtól, melyet 1849-ben elhagyott. 1849 utáni, megváltozott arcát nem ismerhette, de folyton újabb és újabb kísérleteket tett országa helyzetének megoldására; végül csalódnia kellett: vissza nem térhetett, azok az elképzelések, melyeket Magyarország érdekében kidolgozott, alig, félig vagy egyáltalán nem valósultak meg.

A Kasszandralevél előzményeit két kiemelkedően fontos írás dokumentálja, melyeket nem lehet – legalább érintőlegesen – említés nélkül hagyni. Az egyik Kossuth 1851 áprilisában eredetileg francia nyelven megfogalmazott (1851 novemberében angolul is megjelent) alkotmánytervezete (IV. 10.), melyet 1859 áprilisában, tehát közvetlenül a francia–osztrák–piemonti háború előestéjén Londonban magyarra fordított és átdolgozott, majd az átdolgozott változatot francia közlés céljából eljuttatta Irányi Dánielnek. Néhány nap múlva töröltette a szövegből a francia politikát bíráló bekezdéseket; és töröltette, illetve új megfogalmazásokkal helyettesítette azokat a részeket, melyekről úgy ítélte meg: magyar részről túlzott engedményeket tartalmaznak. A gyűjtemény szövegkiadása példaértékű. A szerkesztő megkülönböztetett jelzésekkel közli Kossuth minden változtatását. De ennél sokkal fontosabb, amit Kossuth ír. Hosszan foglalkozik a nemzetiségi kérdés megoldásával. A gyűjtemény 402. oldalán például ezt olvashatjuk:Ami Erdélyt illeti: Erdély nem jő oly tekintetbe, mint Horvátország. Az sem nemzetiség tekintetében nem egy compact külön nemzet, sem territorialis és historiai tekintetben nem külön társas ország, hanem Magyarország elszakasztott s 1848-ban közös akarattal újon egyesült része. Erdélyi nemzetiség nem létezik. Itt tehát nem arról lehet szó, hogy az erdélyi nemzetiségnek (mely nem létezik) Magyarország ellenében biztosítást keressünk, hanem hogy az Erdélyben lakozó nemzetiségek egymás irányában magokat biztosítva érezzék.” És így tovább.

A másik nagy jelentőségű szöveg Marco Antonio Canini olasz újságíró lejegyzésében maradt ránk: Kossuth elképzelése a dunai népek konföderációjáról (IV. 18.). Canini feljegyezte Kossuthtal folytatott beszélgetésének lényegét. A volt kormányzó a szöveget kézjegyével látta el. Ezt az írást tette közzé Kossuth nevében Helfy Ignác szerkesztő olasz nyelven 1862. május 18-án. Ami Kossuth sorsában számomra megrendítő: a változás, melyen áthalad. Ez külön vizsgálat tárgya lehetne: hogyan alakult Kossuth szemlélete az idők során.

Miközben lappang a Deák–Kossuth-dráma, 1859-ig Alexander Bach a belügyminiszter. A rendszert dokumentáló iratok érzékeltetik, hogyan működött Alexander Bach báró rendszere a központi rendeletektől a szélesebb közönséget naponta érintő részletekig. E tekintetben a Színházi rendtartás (IV. 3. a/b) és az úgynevezett Sajtórendtartás (IV. 5.) jól szemlélteti a korszak uralkodó szellemiségét.

A kiegyezés után szembetűnő a változás. Tudjuk: óriási volt a gazdasági fellendülés. A szövegek (V.) mégis – legalábbis számomra – a hirtelen áttekinthetetlenné váló világot dokumentálják. Törvények, pártok, civil szervezetek programjai, felhívásai. Mintha valami eltűnt volna, ami korábban az egész folyamatot áttekinthető irányba vezette. Talán a nagy egyéniségek, meghatározó politikai lángelmék tűntek el: meghaltak, vagy szerepük korlátozódott, vagy a hangzavarban szavukat is alig hallani. A Tankönyv fejezetei is tükrözik e változást. A IX. fejezet átfogó képet ad Piaci hullámzások és gazdasági növekedés (Kövér György) címen az 1849 utáni gazdasági fejlődésről 1914-ig, majd a X. és XI. fejezet 36 oldalon tárgyalja A dualizmus rendszerének kiépülését és konszolidált időszakát (1867–1890) (Csorba László) és A dualista Monarchia külpolitikáját (Gergely András). Ezt egy szociológiai áttekintés követi, a Tankönyv XII. (Dobszay Tamás és Fónagy Zoltán) és XIII. (Dobszay Tamás) fejezete. Tárgya: átfogó keresztmetszet a XIX. század második felének társadalmáról és Magyarország kulturális életéről a dualizmus idején. Tárgyalja a népesség etnikai megoszlását, a felekezeti és vallási életet, az urbanizációt, a városi munkások és mezőgazdasági bérmunkások életét, a polgárosodás hiányosságait és eredményeit; a kulturális élet területeit. E fejezetek jól példázzák, milyen módon válik árnyalttá egy-egy írás, ha a tartalom módosulása megköveteli. A régi szöveggyűjteményben az 1867 és 1890 közötti időszakot 106, az újban 174 oldalnyi szöveg reprezentálja.

Még nagyobb a terjedelme az utolsó, VI. szövegegységnek:
219 oldal (141 oldallal több, mint a régi szöveggyűjtemény idevonatkozó része). Az egész szövegegység nagy kérdése: milyen törekvések, viták, perlekedések, elintézetlen és megoldatlan ügyek vezettek az első világháborúhoz – s hogyan néz ki mindez innen, a Magyar Királyság szemszögéből. Itt az első szöveg, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890. december 7-i elvi nyilatkozata nyomban meglepetést okozott (VI. 1.). Mintha elvek, elméletek ütköznének, osztályok, rétegek, csoportok érdekei csapnának össze. Változik a világ.

Erről a nagy terjedelmű szöveganyagról az a történelmietlen benyomásom, hogy a háború a lelkekben már jóval kirobbanása előtt tombolt. Ez leginkább a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban látható. A millenniumi ünnepségek, törvények, rendeletek ugyanis kiélezték a lappangó ellentéteket. Ősbűn van a mélyben: a származás szerinti megkülönböztetés. Teheti magyar vagy nem magyar – mindegy. Ezt igazolja például a Millennium megünneplése címszó alatt publikált három dokumentum (VI. 15. a/b/c), ezt a Román Nemzeti Párt 1905. évi választási programja és felhívása (VI. 24.). A kor súlyos problémáit Jászi Oszkár is megfogalmazza. Az új Magyarország felé (VI. 31.) című szorongató, ma is aktuális cikkének részlete (1907. január) szerepel a válogatásban. Szomorú tény, hogy míg a reformkor idején a nemesség liberális szárnya világos érvekkel, célokkal igyekezett átalakítani a magyar társadalmat – megvalósította a jobbágyok felszabadítását, és a társadalmi egyenlőtlenségek oldására törekedett –, ez az irányultság a kiegyezés után, főképp a század utolsó időszakában megváltozott. Az érdekek új formában, kegyetlenebbül törtek elő. A nemzeti érzés, mely egykor a haladás előmozdítója volt, a század végnapjaira eltorzult, elsötétedett, a kirekesztés eszközévé és a haladás kerékkötőjévé vált. Ami az idők során megoldatlanul torlódott fel a lelkekben, ott van, ott jajong, ott kiált a szavak mélyén.

A hat szövegegység együtt olyan, mint egy hattételes, hatalmas zenemű. Világos tónussal kezdődik, fel-felzeng egy határozottan derűs, reményteli téma, de a század második fele fokozatosan elsötétedik, s végül káoszba és ijesztő hangzavarba fullad.

Végére érvén az áttekintésnek, igazi meglepetés ért: rájöttem, hogy az erőfeszítés, történelmi tények felülvizsgálata tökéletesen reménytelen, végső soron felesleges vállalkozás. Rossz irányba indultam. Tévedés úgy tekinteni a történelemre, mint amiről ha részletesebben tájékozódunk, több apró tényt vadászunk össze – többet is fogunk belőle látni. Mintha volna egy tőlem független történelem valahol a láthatatlanságban, akárhol, amelyhez mérni kellene, amelyet ismereteim számomra feltárnak. Ebben az esetben történelmi tudásunk lényege gyűjtőmunka, mely kimerül a történések részletezésében és további részletezésében, apró mozaikokra tördelésében, egy tőlünk független eseménysor lehetőség szerint pillanatokra szabdalt, precíz leképzésében, „objektív” felgöngyölítésében és elmondásában. Ennek következtében semmilyen történelem nem lenne elégséges, mert minden történelmi tény, korszak is tovább részletezhető. Ha ez lenne a történelem iránya – bizony, megnézhetnénk magunkat! Ennek ugyanis soha nem lehetne a végére érni. Igaz, nem is volna semmi értelme. Semmi nem változna. A szint, az ember, aki a kutatás kérdéseit felvetné, mindenkor ugyanazt képviselné. Nem beszélve arról, hogy ki volna, aki a történelmi tények valóságtartalmát jóváhagyná? Neki ugyanis mindenkinél többet kellene tudnia. Nekem viszont azt kellene tudnom, hogy hol ez a fórum. Nagyon is ismerős ez! A természettudományból ismerős. Minél több fogalommal mondom el, ami valójában egy – mely egyről épp ezért semmit sem tudok tapasztalatként –, annál inkább a tudományosság látszatát keltem. De, mondjuk, a biológia tekintetében: képesek vagyunk életet látni? Tapasztalni? Egyben látni egy élő szervezetet, úgy, amint létezik? Működésében? El se tudjuk viselni! (Hiszen épp ez a probléma!) A figyelmünk nem tud olyan mélyen hallgatni. Állandóan fogalmakat aggatunk a látott, tőlünk függetlennek tudott világra. Fogalmi gondolkodásunk nem tud hallgatni olyan mélyen, hogy maga a világ – ami tudati tapasztalás, észre sem veszem! – „meg tudjon szólalni”. A szétszedés, részletezés, még több erre-arra cincálás szokása végső soron az, amivel helyettesítjük a tapasztalást. Ez az intellektualitás az, ami végső soron mindig csak a múltat vizsgálja, mert épp az a természete, hogy mindig lemarad a jelenről, a jelen tapasztalásáról. Fordítva kellene a dolgoknak történniük. Nem szétszedni – összeolvasni kéne, nem részletezni – elhagyni a részleteket. Történelem tőlem függetlenül – nincs. A részletek arra szolgálnak, hogy elhagyván őket, az ember megteremtse azt az egyet, amelyből a történelem jelei születnek.

Sokféle szintű szöveg létezik. Élni az segít, amit értek. Értem, hogy világos, vagy értem, hogy sötét. Maga a szöveg: jel. Amit hozzá kell teremteni: jelentés. A történelem kutatója is ezt teszi. A szövegekben rejlő algoritmust kell felfedezni. Minden szöveg a teljes embert reprezentálja. Aki olvassa, ugyanis teljes ember. Én vagyok. És mindig az aktuális én. A megoldás – „értem!” – érzés, nem csupán a fej szintjén van. Az intellektuális magyarázat csak az egyik lehetséges szint. De van olyan szöveg, melyhez emeletet kell járni.

A dokumentum, amiről most írok, e gyűjteményben nem szerepel, de az én XIX. századi szövegválogatásomban ott lenne. Nem az információk szintjét érinti.

Amikor annak idején Széchenyivel kezdtem foglalkozni, feltűnt egy igen szemléletes naplójegyzet: „Érzem, hogy a szellemvilággal szoros kapcsolatban vagyok. Az ördög ez, vagy a jó szellemem, nem tudom. Ha az első – [ – – – ], ha a második, akkor Magyarország nemzet lesz!” (Napló, 1826. február 19.) A szögletes zárójelbe tett három vonal Tasner Antal tevékenységét jelzi, aki a napló általa problematikusnak ítélt szövegeit – a gróf végakaratának megfelelően – olvashatatlanná tette. Értelmezésem szerint e szövegrész kellemetlen megjegyzést tartalmazhatott a nemzetre vagy magára Széchenyi Istvánra, ezért húzta át fekete tintával a jó titkár. Ám a mondat második fele Széchenyi bizalmát jelzi a teremtő erőkben, melyek cselekvésre ösztönzik őt.

Egy arisztokrata arra jön rá, hogy ha a tulajdonában lévő felesleget kis kamattal, kis időre másokra bízza, akik nem hevertetik, addig heverő szellemi tőkéjük aktivizálásával felhasználják – mindenki jobban jár. Jobban az arisztokrata, mert pénze nem veszt értékéből, még ha alacsony kamatra adja, akkor sem, jobban jár az új tulajdonos is, hisz szellemi tőkéjét nem heverteti, „kamatoztatja”, és jobban jár legfőképp az egész társadalom, mert a kölcsönadott pénz mindkét felet a további együttműködésre ösztönzi, melytől az egész közösség gazdagodik. Ez a felismerés hozza létre az országot, „mely nem volt, hanem lesz”. Ebből születik a jobbágyfelszabadítás szükségességének felismerése, ebből az egész fejlődés hitelalapú, kapitalista útja. (Ez nem azonos azzal, amikor a jobbágyfelszabadítást mint rendelkezést bevezetik, vagy amikor a hitelintézetek működését szabályozzák. Mi azoknak a helyzetében vagyunk, akik ezt a felismerést nem értik, csak „elszenvedik”. A jobbágyok felszabadítását célzó rendelkezést viszont bevezették. Jel lett a jelentésből. Addig jel [és értelmetlenség] is marad [számunkra], amíg a jelentés szintjén meg nem értjük – ahogyan eredetileg Széchenyi megértette.)

„…a Hitel híját tartom azon oknak: hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene, s magát nem bírja oly jól, mint körülményi engednék; hogy mezeit a jó gazda nem viheti a lehető legmagasb virágzásra; s végre hogy Magyarországnak kereskedése nincs. S így a Hitelt, Cambio – mercantile Just – váltó-kereskedési törvényt – gondolom s hiszem azon talpkőnek, melyen földművelési s kereskedési gyarapodásunk, egy szóval utóbbi felemelkedésünk s boldogulásunk alapulhat. Ezen Hitelnél pedig még mélyebben fekszik: a Hitel tágosb értelemben. Tudniillik:
»hinni és hitetni egymásnak«. A Hit azon lánc, mellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval; a szó szentsége köti az uralkodót elválhatlanul hív jobbágyihoz, s ezek tántoríthatlan hívsége alkotja a trónus rendíthetetlen erejét. Az igaz szó kútfeje a házassági boldogság, valódi becsület s cselekvények egyenességének s így minden szerencsének.”
(Széchenyi István: Hitel.)

Ez a felismerés felszabadítja Széchenyit. Önzetlenné teszi. Értelmet ad az életének. Szó szerint. Képes ugyanis másokért cselekedni. Könnyű bármiről lemondania, mert világosan érti, mi jó. Megszabadító intuíció ez. Akiben megszületik, bizalmat szavaz a másiknak, „hitelt” ad neki – miközben önmagában egy magasabb rendű bizalom (hitel) és biztonság ébred. „Hinni és hitetni egymásnak” – Széchenyi egész társadalomformáló tevékenységét ez indítja el. Önzetlen, értésből fakadó, örömteli felismerés. Ez az akarat ösztönzi. Teremtő akaratnak mondanám. Szelídnek. Kiold a szokottból. (Széchenyi sem tudott mindig ilyen értelemben cselekedni. Azaz: a kérdést nem lehet egyszer s mindenkorra elintézni. 1838-ban például nem Széchenyi, Wesselényi Miklós báró mentette az árvíztől sújtott Pesten az embereket. Volt is lelkifurdalása a grófnak. Ez is jelzi: meghatározó felismerései más síkra emelték Széchenyi Istvánt. De mindig nem tudott ugyanezen a szinten élni.) Ha ez a teremtő akarat nem működik, az elválasztottság, a múlt rögzül. Az ember például nekimegy a „gonosz” világnak, harcol ellene, megsebzi magát, és nem veszi észre, hogy a maga gonoszságát látja mintegy tükörben. A „gonoszság” erősödik. Oldás helyett megmerevedés, megszabadulás helyett rabság lesz belőle. Történelmi folyamatokban ez a gyanakvás és hitetlenség politikája, azé, aki nem ad „hitelt”, aki nem bízik másban, igaz, önmagában sem. „Szabályozza” hát a „világot”. „Központosítja.” Átalakítja olyannak, amilyennek ő szeretné. Hogy mindenki rá hasonlítson. Nem tud mást – más embert – elképzelni. Mindezzel azt akartam szemléltetni, hogy amikor a reformkor hajnalán Széchenyi felismeri ezt a történelmi realitást, maga is átváltozik. Ennek a felismerésnek rendeli alá egész életét. Az értelemért – értelmes életért – ez nem is olyan nagy áldozat.

Néhány általános törekvésről kell még szót ejtenem, mely a gyűjtemény egészére jellemző. A szerkesztő érdeklődése nyilván – nagyon helyesen! – korunk politikai problémáit is jelzi, hiszen a választott szövegek különös érzékenységgel szemléltetik például Erdély és a Magyar Királyság kapcsolatát, az országban élő nemzetiségek helyzetét – ez talán a térség legexponáltabb kérdése, melynek megoldása napjainkban is aktuális –, és megkülönböztetett figyelem kíséri a zsidóságot érintő rendelkezéseket. Több felvilágosult vagy részben felvilágosult rendelet mellett (II. 9.; III. 21.; IV. 30.; V. 10.; VI. 13.a) – a zsidó vallás csak 1895-ben lett „bevett”, tehát elfogadott vallás – a gyűjtemény V. részének 44. dokumentumaként megtalálhatjuk az Országos Antiszemita Párt 1883. október 10-i programját is. Elég csak az elejét olvasnunk:

„Az Országos Antisemita Párt pártszövetkezeti (koalicionális) alapon megalakulván, céljait, amelyekre törekszik, a következőkben tűzi ki:

1. A zsidóhatalom megtörése és a zsidó befolyás ellensúlyozása a politikai, társadalmi, közgazdasági téren, nevezetesen a sajtó, a pénz- és hitelügy, a kereskedelem- s közlekedésügy, az ipar s a földbirtokviszonyok terén.”

Az 1849. március 4-én kelt, sokat kárhoztatott, igaz, életbe soha nem léptetett olmützi alkotmányban ez áll:

„III. fejezet. A birodalmi polgárjogról – 27. §. Minden ausztriai birodalmi polgárok törvény előtt egyenlők, s egyenlő személyes bíróság előtt állnak.”

A szövegközléseket bőséges lábjegyzetek magyarázzák, értelmezik. A dokumentumok elé Pajkossy Gábor rövid ismertetőket, tájékoztatót írt. Mind a 284 elé! E rövidebb-hosszabb összefoglalók ismertetik a szövegek történetét, tájékoztatnak az adott dokumentummal foglalkozó könyvekről, tanulmányokról. E kitekintés ismét a nyitottságot sugallja, további kutatásra, továbbgondolásra ösztönöz.

Ilyen értelemben jó lenne, ha születnének másutt is tankönyvek, ha egy-egy egyetemi vagy főiskolai kollektíva maga alkotná meg, amiből tanít. Hiszen minél többarcú az oktatás, annál önállóbb, szabadabb az ember, aki műveli. Tudomásom szerint vannak az ELTE kollektívájáétól eltérő könyvek is. Ilyen például Veliky János: Polgárosodás és szabadság (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999) – Gergely András szíves tájékoztatása szerint a debreceni egyetemen használják.

A szövegkiadás néhány gondjáról: Pajkossy Gábor előszavában jelzi, hogy „A szövegek közlése során általában a mai helyesírás szabályait alkalmaztuk, megőriztük azonban a maitól eltérő szóalakokat és 1890-ig általában a latin eredetű szavak régebbi írásmódját.” Elfogadom. De olvasván például Kossuth 1848. március 3-i pozsonyi beszédét, a következő régiesen írott szavakat találom a 220. oldalon: dynastia, bureaucratiák, dynastiájokért, politicájáért, absolut, respectálása, bureau, bayonette; a következő oldalon: paralisálta stb. Régies latin kifejezések? Francia szavak? Magyarosított latin–francia kifejezések? A szövegközlés módja megakasztja az olvasást. Ráadásul mindez szóban hangzott el: országgyűlési beszéd! Kevéssé érdekes, hogy a szöveg annak lejegyzett változata. Jobb lett volna e nyelvünkbe ma már beépült, egykor idegen szavakat a mai helyesírással írni – nem mond többet a régies közlés. Mint ahogy nem mond többet az sem, ha az (1848) áprilisi törvények egyikében „ministerek”-nek írjuk a minisztereket (228. o.), vagy Pest vármegye 1847. szeptember 4-i, országgyűlési követeinek írt utasításában „austriai ház”-nak az ausztriai házat (208. o.). Az archaikus jelleg szeretete indokolja talán a szövegek ily módon való közlését, bár az idegen nyelvből fordított írásoknál, ahol ez nincs, nem éreztem az archaizálás hiányát.

Ilyen különlegesen nagy terjedelmű szöveganyagnál szinte természetes, hogy jócskán találunk sajtóhibát. Itt is van, persze. Egyet jegyeznék meg külön, mert ez már a Nemzeti újjászületés című könyvben (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002) is fellelhető: a gyűjtemény 222. oldalának utolsó két sorában a mondat befejező része helyesen: „s melyeknek súlyát a legújabb külső események előreláthatatlan fejleményei sokkszerűen növelhetik.” (Kiemelés tőlem. F. E.)

Jó ez a gyűjtemény?

Nem biztos, hogy ez a jó kérdés, amelyet fel kell tennünk. A történelem tényeit ugyanis nem egy nagy regényíró szervezte egységbe. Naivitás lenne tehát számon kérni – mondjuk – egy regény szerkezetét. Ugyanakkor mégis az egészből kell kiindulni – a Föld e térségén adott történelmi korban honnan hová jutottak az emberek. Jó szöveggyűjtemény az, amely ezt szemlélteti. Ha azt mondjuk: azt kell bemutatni, ami az adott korszakban történt, talán tények halmazára gondolunk, és nem a történet érdemi részére. Hiszen értelmezzük a történteket, nem tehetünk mást. A szövegek válogatójának pontosan kell ítélni, mi fontos, mi nem; két azonos értelmű dokumentum közül melyik szemléletesebb, melyik hordoz több értékelhető momentumot az egész történés szempontjából. Ez sok lemondást, fegyelmet igényel. Ez a gyűjtemény szerkesztőjének XIX. százada, miként ezt már korábban is hangsúlyoztam. Személyes tanúskodás kell hozzá, az objektív láttatás fegyelmezett igényével. Lehet talán történelmi tény, amit el lehetne mondani másképp, más csoportosításban, más szövegekkel, de ez nem számít. Nem kizárólagos szöveggyűjtemény ez – és nem is akar az lenni.

A feltett kérdés megválaszolására nem lehetek elég felkészült. Többet kellene tudnom a század történelméről – többet, mint a tankönyv írói együtt és külön, többet, mint a szöveggyűjtemény szerkesztője –, többet kellene ismernem a század itt nem közölt dokumentumaiból is. És noha tudok több olyan szövegről, mely ismereteim szerint figyelmet érdemlő, jellemzi a korszakot, fontos, de kimaradt a válogatásból – pontosan kellene értenem e szövegek kimaradásának okát, s hogy miért kerültek a gyűjteménybe mások. (Természetesen vannak sejtéseim, de az itt nem elég.) Mindezeken felül birtokában kellene lennem a szerkesztett anyag belső összefüggéseinek, rendelkeznem kellene évek pedagógiai gyakorlatával, tapasztalatokkal, melyeknek birtokában nem vagyok. Egy olvasó mondja el tehát véleményét, aki különben irodalommal foglalkozik, de ideje jelentős részét tölti történettudományt is érintő szövegekkel, ezen belül különös elkötelezettséggel tanulmányozza Széchenyi István életművét.

Ennek előrebocsátásával mondom: ez egy nagyon jó gyűjtemény. De van egy titka: önmagában nincs. Csak azzal együtt, aki olvassa. Mint írtam már fentebb: a szövegválogatás önmagában – csak jel. A jelentését meg kell fejteni, hozzá kell teremteni. Ezerféle olvasata lehetséges. És soha nem lehetünk vele készen, mert aki olvassa – jó esetben –, az változik.

Mire való e gyűjtemény? A válogatás egy tankönyv szövegét szemlélteti, de a tankönyvírók maguk is e szövegek alapján alkották meg véleményüket a század történelmi folyamatairól. Most a dokumentumgyűjtemény megléte más megközelítési módot is lehetővé tesz: kiindulhatunk a dokumentumokból.

A világnak ezen a táján, melyet ma Magyar Köztársaságnak, akkor Magyar Királyságnak neveztek – ez persze csak többé-kevésbé igaz, hiszen az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés nyomán (közel két évvel az általunk tárgyalt történelmi korszakot követően) az az ország jelentős hányadát elvesztette –, régóta élnek magyarok és más nyelveket (is) beszélők, geopolitikailag meghatározott helyzetben, más népektől, államoktól körülvéve. (Az idők során ezek az államok is alakultak-alakulnak, változtak-változnak a maguk igénye vagy a környezetük diktálta kényszerek következtében.) Akik itt élnek, időről időre hasonló problémákkal kénytelenek szembenézni. E problémák kicsit mindig módosulnak ugyan, de számos tekintetben állandók. Minden korszak megteszi a maga kísérletét e számos elemében ismétlődő, ám mégis folyton módosuló, alakuló, változó helyzet megoldására. Rosszul mondom: minden korban egyének tesznek kísérletet egy-egy történelmi probléma megoldására. A megoldások mindenkor folyamatba illeszkednek. Hatásukat tekintve nem lezártak, mindig újra átértékeli őket – jóváhagyja vagy módosítja – egy következő nemzedék.

Ha abból indulunk ki, hogy korunk milyen problémákat vet fel politikai és társadalmi téren, és hogy ezeknek a problémáknak van-e közük a XIX. századi magyar történelem itt tárgyalt 124 évéhez – döbbenetes a felismerés: szinte minden probléma, amelyet korunk felvet, ott lappang vagy épp ott kiált a történelmi szövegek e múzeumában. És alighanem ez a legfontosabb üzenete ennek a gyűjteménynek: látni kellene tanulni általa. Fel sem sorolható a témák sokasága, melyeket e válogatás dokumentál, melyek újra és újra megjelennek a magyar történelem színpadán, mert nincsenek megoldva. Már vagy még. Állam és egyház viszonya, alkotmány, a parlament működése, a nemzetiségi kérdés, munkások és kizsákmányolás, tulajdonviszonyok, uralkodás és demokrácia, a földbirtokok problémája, állami és magántulajdon egyáltalán. Oktatás, színház, kultúra, vallás, a felekezetek jogállásának problematikája, nők jogai, szakszervezetek és érdekképviseletek, külpolitika: helyünk Európában – barátaink és ellenségeink, Erdély és Magyarország, Erdély egyáltalán, erdélyi magyarok és románok, a Felvidék, antiszemitizmus és zsidóság, keresztények: reformátusok és katolikusok… És így tovább.

Korunk politikai, társadalmi történései a problémák továbbélését és megoldatlanságát igazolják. Helyzetek ismétlődnek, problémák is. Jóllehet új és más a szövetségi rendszer, melynek Magyarország ma része, más a társadalom rétegzettsége, de feszültségei hasonlók; más a mai Erdély és a mai Magyarország, de a probléma megoldatlansága ma is él; más az egyházak helyzete, de problémájuk a múltból ismerős, az antiszemitizmusról és a zsidóságról ne is beszéljünk. Történelem – önmagában nincs. Emberek csinálják. Egy-egy helyzetet a múltban ugyanúgy emberek próbáltak megoldani, mint ma; végső soron a megoldatlanságok útvesztőjében fel kellene ismerni: a megoldás nem lehet más, mint hogy aki az egész történelmi folyamatot továbbteremti – megváltozzék. Az volna az igazi történés, az lenne igazi történelem.

Napjaink feszültségei intő jelek. Látni kellene tanulni. Majd: látni tanítani. Hogy sikerüljön eligazodni a kor és a történelem útvesztőiben. Hogy ne ismétlődjenek a múlt rémségei.

Rousseau írja: „Tegyétek növendéketeket figyelmessé a természet jelenségei iránt, s akkor csakhamar kíváncsivá [kiemelés tőlem – F. E.] fogjátok tenni! Mialatt azonban tápláljátok kíváncsiságát, soha ne siessetek kielégíteni! Adjátok keze ügyébe a kérdéseket, és hagyjátok, hadd oldja meg ő maga! Ne azért tegyen szert tudásra, mert ti megmondjátok neki, hanem azért, mert magától megértette: ne tanulja a tudományt, hanem találja fel. Ha csak egyszer is tekintéllyel helyettesítitek a gondolatot elméjében, nem fog többé gondolkodni, mások véleményének játékszerévé válik mindörökre.(Kiemelés tőlem – F. E.) (Jean-Jacques Rousseau: Emil vagy a nevelésről. Tankönyvkiadó, 1978. 138–139. o.)

Egyetlen üdvözítő tanítási mód nincs. Most hozzáférhetők a XIX. századi magyar történelem dokumentumai. Meg kellene beszélni őket. Kísérletképpen akár, szemináriumokon. Feltenni a kérdést: mit jelentenek. Követni törekvéseiket, kimutatni tévedéseiket, szemléltetni egy-egy bennük megnyilatkozó gondolat következményeit.

Az ember természetéből fakad, hogy ha nem tanítjuk meg rá, hogy eleve tudhatja, mi világos, mi sötét, ha nem tudatosítjuk benne, hogy van érzékszerve a tájékozódáshoz, mely pontos ítélethez vezeti, nem egyszerűen „megvezetjük”, vagy „bocsánatos bűnként” aprócska félreértést ültetünk fejecskéjébe, amit majd egyszer korrigál. Elvesszük tőle a képességet, melyet élete minden pillanatában használnia kellene. Szabadságát, intuitív tehetségét vesszük el. Le fog szokni a gondolkodásról – hajlama van rá! –, idomított lesz, mozgatott, akit bábként lehet majd irányítani. Azt fogja mondani, amit a főnöke. Vagy amit előírnak neki. De mivel ember, a világosság és értelem lénye, ez a kis torzulás nem szelíd tévedésekhez, gyűlölethez és gonoszsághoz vezeti. Ha ehhez hozzájárul – végső soron ez nem történhetik meg saját beleegyezése nélkül –, másoktól is saját hazugságait fogja számon kérni, sőt megkövetelni. Diktatúrák, parancsuralmi rendszerek mechanizmusa ez. Elég elvenni az embertől a látást, a világos ítéletalkotást, elég elhárítani róla a megismerés felelősségét – a hazugság szolgálatába fog állni, hisz érdekét fogja sérteni, ha valaki értelemre, világosságra, tapasztalatra, belátásra, meggyőződésre, érvekre hivatkozik. Ahhoz valódi gondolkodás kell, mely számíthatatlan és élő.

A tudományt illetően ez a tét.

Lehet választani.

Fenyő Ervin