Fischer Mária

NŐI ZUHANYOZÓ TOKAJBAN


 

Függöny nélküli fülkék és csonka csövek –

Túl nagy a fény. Zavaró tény. Még pára se nincs,

nincs takarásban a test. Hátak meg fenekek

fordulnak kifelé, talpig zúdul a víz,

rózsa sehol. Tusolunk. Fél tizenegykor alánk

szédül a kosz, lepereg rólunk – újra – az út

átizzadt pora. Hosszú nap volt a napunk.

Friss feszesek, dagadó hájasok, álmosodó

hervadozók, ragyogó szépek közt ellazulok,

nem gondolkodom – és a korom sem okoz

már ideges remegést. Messze vagyok, valahol

más helyen. Egy szabadon kószáló idegen.

Hűs patakok, tocsogók kúsznak a lábam elé,

őszi tavak. Keresem bennük a csillagomat.


 


 


 


 

KÖRÖN BELÜL, KÖRÜLBELÜL


 

Szűkül a kör, Habakuk. Csak látszatra nagyobb

benne a tér. Hiba volt itt araszolni a föld

hátán – éveken át – egy szélrágta helyen,

kóvályogni kerítetlen kertek alatt,

gyöngyfényű köveken; várni a jobb napokat,

várni gyanútlanul. Aztán most összemegyünk,

most kifehéredik arcunkon a pír, szövegek

mélyéből keresünk magvas idézetet, ép

mondatokat, logikus tényeket. Ódivatú

lettél. Az vagyok én is. Már toll vagy, ecset

vagy; már toll vagyok, eszköz vagyok, elmaszatolt

emberek elmaszatolt lánya. Hiába beszélsz

múltról, holnapi napról. Becsukódik időnk

ablaka, s megjön anyánk, kettőnket hazavisz.