Darányi Sándor

MÁR-MÁR IDEGEN…


 

Amikor megcsókoltam, még meleg volt.

Aztán lassan kihűlt. A gyertyaláng

Táncolt a távozottal: „Most pedig

Átvirrasztunk egy örök éjszakát!”


 

A sötétet a fény éppen legyőzte.

Negyed kilenc. Téli napforduló.

Fagy és ború klausztrofóbiája,

Mit itt hagyott. Elröppent, mint a hó.


 

A ravatalon már-már idegen lett,

Műanyagzsákban kifestett fabáb.

Végül leeresztették sárga földbe,

Átölelni nagypapát, nagymamát.


 


 


 


 

DIPTICHON


 

Te meg én


 

Tanúd vagyok – igaz, hamis.

De mégiscsak tekints rám,

Ki korlátból építkezel

Egy égbe nyúló létrán!

Tagadásodtól megfagyok,

Igenlésed megéget,

De semmiképpen nem hagyod,

Hogy kerüljelek téged.


 

Röpít az anyag s megtipor.

Mindent odaad, elvesz.

Az áldozat nem oltalom,

Ajándék nem kegyelmez.

Mankód, protézised, ragod –

Feladatom, hogy létezz:

S kérdés kérdés után ropog –

Mi közöm az egészhez?


 

Az öntudat oázisát

Egy céltalan világban,

Vagy sivatagod létet ád

E korcs szellembe zártan?

Miért hívsz, hogyha nem vagyok?

Mert kereslek, azért vagy?

Ha holnap véled fölhagyok,

Újrateremt a nyúltagy?


 

Hinnem folyton hitetlenül

Érzelmek-marta parton,

Hol az ész lehetetlenül

S a kételyre nincs pardon,

Azért kell lennem vánkosul,

Tamáskodnom zsigerből,

Mert minden újra felborul,

S mi eldöntetlen, eldől?


 


 


Ugrás előtt


 

Légtorna készt, hogy megtegyem.

Az elrugaszkodáshoz

Hozzásegít a félelem,

Mely helyettem határoz.

Ha ugrom, pupillám, a rés

Kitágul, mint a ponyva,

Mely a porond felett feszül,

S a mutatványt kibontja.


 

Ha megteszem. Ha meg merem,

Visszafordíthatatlan

Csóvájú fáklya életem:

A semmi, átiratban.

Véka alatti fény. Mutasd.

Elővehető távol,

Melynél ismerszik az utas

A tikkadt holdvilágról.


 

Sűrű a nyálam, mint a méz.

Torkom lobog, kiszáradt.

Kupola mélye, mit remélsz?

Trapéz ha vár, a vállad.

Akár a robbanómotor,

E túlfeszített sátor

Belülről ég, csipkebokor,

Mohó kíváncsiságtól.


 

Ó szállni hívó végtelen,

Ihlettel teli éter!

Lökj ki a térbe, légy velem

Az időtlen nevében!

Te örökkétig átmenet,

Bimbózó láthatatlan –

El ne ereszd kitárt kezem

A döntő pillanatban!


 


 


 


 

KIS SZÍNES


 

Valahogy ki kellett törnöd a keretből,

Ebből a gipszrámából, amelyen megkopott

Az aranyozás, kilátszott a parancs

Törékeny volta. Mégis,

Letaglózott a hír, hogy fulladsz, mert az áttét

Elérte a tüdőd, és vizeleted sincs már,

De a pap nem áldoztat meg, csak harmadnaponta,

Annyi a dolga karácsony előtt.


 

Mit tudok erről én, aki égetem csak a gyertyát,

Egyiket a másik után, hátha segít, legalább ez még!

Ahol kés várja a bárányt, miben reménykedünk?

Minden napod égre kiált:


 

A jeges, üres égre, melyen vörhennyel izzik

A lelkiismeret a pénz tumultusában,

Eladó minden, csak rád nem jut idő, vár a kilövőpad –

Neonok tánca szemedben.