A GYILKOS HANGSÚLY


 

Németh Gábor: Zsidó vagy?

Kalligram, Pozsony, 2004. 182 oldal, 1990 Ft


 

Szerbek esetében a fenti kérdés változatait – horvát vagy?, szlovén vagy? magyarica vagy?, – egy feledhetetlen szemvillanás is kísérte, mint mikor a távolban, sötétben gyufaláng villan, szellemi csillanás, mely egyébként az állító változatban – szerb vagyok, vagy inkább többes számban: mi szerbek vagyunk – is jelen volt a szivárványhártyán, és egy-két másodpercig várt, hogy kapj rajta, odanyújtsd neki a lelked. Köss szövetséget, hódolj be, vagy vállald a szembenállás nem kis kockázatát. Az ösztönöm megálljt parancsolt ilyenkor, mert a téboly pici gyújtólángját érzékelte: csak hűvösnek maradni, „szárazra venni” (Németh Gábor szavával) vagy óvatos tréfálkozással elütni „a dolog” élét!

Egyébként kellemetlen volt; érdekes, de kellemetlen. Fura egy „dolog”… Érdekes volt látni, hogy az egyébként normális beszélgetőpartner egyszeriben elváltozik, voltaképpen megszépül, nemesebbé válik egy percre, férfi délcegebbé, nő büszkébbé. Mint mikor a gyerek arca felhevül. És megszólít az arc, csak nem azt mondja, mint Lévinas gondolta, hogy „ne ölj”, hanem éppen az ellenkezőjét, valami olyasmit, hogy „nos, öljünk”, vagy „ölni is képes lennék akár” (a „dologért”). A távolban zászlók lengtek a téren. Mikrofonok, beszédek, indulók. „Indul már a nép”, mint egy mai magyar vallási ének is mondja.

Aztán, mivel nem jól reagálok, tovább szürcsöljük a török kávét, beszélgetünk, nem következett be a fényes pillanat, nincs pozitív vagy negatív sorsközösség, csak egy közönséges terefere. De ha netalán belementél a témába, légy rá felkészülve, hogy többé-kevésbé leplezve vagy akár leplezetlenül, halálos ellenségek gyanánt távoztok a kafanából, avagy rettentő hamisan csengő, vállveregető örök barátságot fogadtok, és a röpke kielégülés után mintha sohasem is láttátok volna egymást.

Az ilyen kis gyújtós pillanatok valahogy csiklandósak is, ingerlők, és nemcsak „gyűlöletbeszédet”, hanem hasonlóan rossz szájízt hagyó toleranciabeszédet vagy a megalázástól szintén nem mentes pozitív diszkriminációs frázisokat is hajlamosak gerjeszteni. És nemcsak a nacionalizmus indíthat el ilyen folyamatokat, hanem számos más „…vagy?”-kérdés vagy kijelentés, mely az ember szexuális, vallási, származási, hovatartozási, politikai vagy szakmai identitását pedzi. A végén a nőből „kurva” lesz, a férfiból meg „hülye fasz”; a teljes nembéli megsemmisítésig tud fejlődni a „dolog”. Erkölcsi szörnyeteget csinál belőled, egy ringyót, egy sehonnait, aki már rég nem ember. Ez még a posztmodern korban is szíven talál: hogy morális tekintetben nem is lennél ember? Rendesen ki tudunk készülni tőle.

Németh Gábor, aki művelt és finom író, és nem szokása az ordináré valóságokban tapicskolni s közben a száját húzogatni, mint némelyeknek, meg nem is bajvívó természetű, sokkal inkább tartózkodó, ezúttal nagyon megemberelte magát, és kihívta, előhívta a prózában a szellemi gyilkolás hektikus processzusait, melyekért nem kell Szerbiába menni. Mint Eric Berne, a pszichológus írta, hol áldozatok, hol üldözők, hol balekok vagyunk, vagy fölváltva hol ez, hol az, ebben a kultúrában így ütjük el az időt, ki-ki a maga vagy a másik „sorskönyvének” engedelmeskedve.

A regényben olvasható egyes motívumok és kész epizódok, élettörténet-darabkák a régebbi könyveiben is felmerülnek, de ez most mégis nagyon más! Itt most valahogy minden összejött, mint egy nagy szerelemben. Összesűrűsödött a szétszórt anyag (miután előző prózáiban a szerző keresztbe-kasul bejárta a szétesettség, az elveszettség boldogtalan tájait), az író megtalálta rajta a fogást, az elbeszélői hang pedig olyan sajátos és tévedhetetlen, mint a páratlan intenzitással megszólaltatott zeneművek esetében. Ez a hang is ismerős az író más munkáiból, de most tisztább, nekiszántabb – kegyelem alatt áll, itt most „igazi” irodalom születik, érzésem szerint, nem csak szöveg.

Érdekes, Németh Gábor éppen akkor találta meg az (egyik) írói identitását, amikor az emberi identitás elvesztéséről írt. És úgy találta meg az évtizedek aprómunkájával felhordott anyagon a fogást, hogy kitakarta a maga legsérülékenyebb pontjait, ugyanakkor a legsértőbb és legfenyegetőbb veszedelemmel szállt szembe. Azzal, amikor emberileg meg akarnak semmisíteni, nem okvetlenül szántszándékkal, hanem csak mert erre jár a világunk kereke. És úgy látszik, hogy ez így van rendjén; mi sem természetesebb, mint megalázni, megvetni, kicsinálni valakit stb.

A cím goromba és kockázatos. Ez a puska csak félrehordhat; ez egy ócska karabély! Nagyot tud durranni. Lehetetlen ma Magyarországon elképzelni jó ízlésű, okos és őszinte, nem sértegetős-sértődős, de nem is akadémikusan humánus, azaz képmutató beszédet erre a témára. Ugyan mit segít a „politikai korrektség”, mikor iszonyatosan frusztráltak vagyunk: régi sebek, újabb és újabb sérelmek, tályogok az elfekvéstől, egy beteg (nemzet)test. Akár egy elromlott házasság legvége: már nem lehet természetesen beszélni, nincs az a mondat, mely feloldozhat vagy valóban megindíthat, és minden vita hiábavaló. Németh Gábor a lehető legrosszabb magyar kérdést teszi fel a címben, és úgy felel rá, mint én a szerbeknek: mellébeszél. Hűvös marad egy kicsit vagy nem is kicsit, de nem bántóan ironikus, „a maga módján szarkasztikus”, csöndesen eltöprengő, elmélázó, melankolikus és fájós szívű.

Tulajdonképpen nem a válaszon gondolkodik, hanem a kérdést feszegeti minden oldalról, még a láthatatlan oldalairól is körüljárja, meg akarja érteni, érinteni és ily módon hatálytalanítani, ha lehet. Az attitűd, ha úgy tetszik, a harcmodor olyan szokatlan, hogy a kérdésfeltevő – és mindannyiunkban megbújik egy ilyen típusú kérdés, nem tehetünk róla –, a kérdésfeltevő, aki ő maga is (ez az interiorizáció jelensége meg a híres „azonosulás az agresszorral”) és minden olvasó, nem tud kibontakozni. Nem megy a játszma úgy, ahogy szokott.

A másmilyen attitűd véleményem szerint az irodalmi megközelítés. Tiszta irodalomra gondolok, amiről persze nehéz és kockázatos vallani. Egyszerűen szólva: esztétikai szemlélet, érzéki, szinesztéziás alapú megközelítés, ami nem nélkülözi a szinte fizikai, fiziológiás tapintatot, az óvatos kitapintást, kiszagolást; mely a visszafogottság és a túlzás pontos játékaival, a körül- és betekintés körözéseivel elejét veszi a fölös szemantikai durranásoknak, a kellő pillanatban azonban bele mer bocsátkozni az akcióba, és megragadja az anyagot.

A tiszta irodalom, amikor a legjobb formáját hozza, felemelő, pezsgető és friss, és ezzel fekteti két vállra az oly rettenetes, áporodott kérdéseket, mint például a címbéli. Olyan attitűd- és szemléletváltást hoz, ami a megoldhatatlan problémák megoldását is képes elősegíteni. Friss, ha elkerüli a bevált, de elhasznált irodalmi eljárásokat, melyek immár agytompítóan hatnak és untatnak. A bibliai allúziók például, amelyek megjelennek ebben a könyvben, nem arra szolgálnak, hogy szép és szent jelentéseket pumpáljanak a szövegbe, hanem váratlanul teremnek, mint egy síron valami különös dudva, amit kár lenne kigyomlálni, hát hadd bokrosodjon, ha túléli. Hogy vannak, elég ok a lét fölötti elcsodálkozásra, amitől egy pillanatra más színben tűnik föl minden. Bár nem jön össze belőlük a keresztény szemlélet, de a kereszténység „nagy elbeszélése” ily módon a föld alól is terem.

Vagy például a posztmodern eljárások (körmönfont kompozíció, írói önreflexió, idézéstechnika, rontott nyelv, a lokális szleng ironikus alkalmazása s egyebek) ebben a műben olyan alázattal szolgálják a célt, vagyis egy trauma feldolgozását (mely trauma épp a célba vett lét), hogy elvesztik bűvésztrükk-karakterüket, ami miatt a posztmodern irodalmat unalmasnak, üresnek és csalónak szoktuk érezni. Az „eltüntetett technikásság”, ami jellemzi ezt a könyvet, nehéz mesterségbeli tapasztalatszerzés gyümölcse, de nemcsak a „kiírt tollnak”, hanem, szerintem, annak a még nehezebben elérhető tisztaságnak köszönhető, ami a par excellence irodalom adománya és titkos kincse.

Szóval az ominózus kérdésre felelő mű azáltal felelt meg, hogy felelet gyanánt felszabadította az irodalom esszenciáját (már annak, aki hisz benne és szereti, persze), és kitárta a létet, mely ezúttal is felettébb sebzett, mégpedig úgy, hogy annak összetett és minősíthetetlen, mert annyira más, más, más tartalmához képest a nevezett kérdés nevetségesnek, ostobának és rosszindulatúan veszélyesnek tűnik fel, gyiloknak, amire nem lehet és fölösleges is válaszolni.

Belehalni sem kellene persze, bár gyakran megtörténik.

Az ideologikus kérdést dekonstruálja az esztétikai válasz, mondhatni így is.

A kimerevített, dogmatikus identitásképletet felülírja a narratív identitás soktényezős szövevénye, ekként is lehet fogalmazni.

Magyarán ez a regény arról szól, hogy hogyan készül ki egy gyerekember. A nevelődési regény fordítottja. A szocializáció perverziója, mert befogad ugyan a társadalom, de előbb jól kimossa az agyad (lumbálási jelenet!) és kiveséz. Ezt akkor is megteszi, ha nem történik meg a szocializáció, úgyhogy nincs alternatíva, nincs tragédia sem, hanem csak egy (egyébként a lágervilágból ismerős) kiherélő processzus. Amikor már végképp nincs senkinek adott helye, funkciója, szerepe, tehát a mozgékony késő modern, posztmodern társadalomban az identitással való manipuláció és piszkos játék alakítja ki a társadalmi struktúrát, nyom le, emel föl, attól függően, hogyan tudunk vagy nem tudunk gazdálkodni, és miként garázdálkodunk a születéssel adott előnyökkel vagy hendikeppel.

A mi időnkben az identitás nem olyasmi, mint az élet, ami ilyen-olyan, valahogy van, hanem egy „dolog”, amit vallani kell, kiírni, kinyilvánítani kézzel-lábbal és papírokkal, vagy amit rád húznak, hogy helyezkedhess és helyezhessenek, és ha nincs ilyen megvallásod vagy elutasítod a plecsnit, akkor le vagy írva, akkor: bukta, akkor te nem tartod be a szabályokat, és gyanúsan settenkedsz a posztok és kasztok közt. Az identitáskérdés ma nem filozófia, hanem politika és metafizika, illetve az utóbbi kettő éktelen kombinációja.

Megszűnt a lehetősége annak, hogy a klasszikus, felvilágosult vagy humanista emberképpel érveljen az, aki nehezen viseli a (neo)primitív, redukált identitásképleteket. „Mindent elölről kell kezdenem” – szól Németh Gábor könyvének pontos kezdőmondata, mely után az újabb regényirodalom egyik legszebb nyitánya következik. Az eredethez való visszafordulásban magától egymásba forognak a kora gyerekkori és a mitikus ősidő-reminiszcenciák, egyszerre spontánul és a legfinomabb „gondolatzenei” kidolgozottságban. A gyerek „tökéletesen ép ösztönei” és egész-szemlélete, egészben léte az a (lélektani, egzisztenciális és irodalmi) támaszpont, ahonnan elindulhat az eleve (a cím révén kimondottan) fenyegetett élettörténet-narratíva abba a csatába, ahol a személy (a „vagyok, aki vagyok”) létjogosultságának gyilkos kétségbevonása zajlik.

A regény kronotoposza annak a nemzedéknek a térideje, mely a szocializmusban nőtt fel, s fiatal felnőttként vágta őt át a rendszerváltás egy szép új világba, melyre nincs kondicionálva. Mi, akik gyerekként, kamaszként, fiatalként éltük át a szocializmust, másként látjuk, mint a szüleink és a nagyszüleink, akik valamihez viszonyították, a gyerekeink pedig már elképzelni sem tudják, mi fán terem.

Elfelejtettük; a nemzedékemből sokan emlék nélküliek. Valahogy snassz a gyermekkorunkról beszélni; sem háború, sem éhezés, sem ellenállás, sem gazdagság, sem értelmes eszmei kalandok, csak a szürke lepedék, mint Németh Gábor is beszélt erről egy interjúban. Többnyire nem tudjuk megmondani, a szüleink mik is voltak. Mindegy volt, kommunistának mondták-e magukat, vagy titokban szidták a rendszert, magyarnak vallották-e magukat, vagy nem beszéltek ilyesmiről – nem voltak meggyőzőek. Valamit rejtegettek, valahogy simlisek voltak. Valamennyiünket szerepeltettek gyerekkorunkban, talán, hogy szokjuk, miközben maguk sem tudták megkülönböztetni a színjátékot a valóságtól, mi pedig a gyerek ép ösztönével azt érezhettük, hogy valami nem stimmel, otthon is meg az iskolában is önként-önkéntelenül lódítanak és hazudnak nekünk, és kötelességül tűzik ki, hogy mi is hazudjunk szépen. Valószínűleg mélyreható pszichés következményei vannak annak, amikor a gyerek hazugságon, tettetésen kapja a szüleit és a tanárait. Korán gyanakodni kezdtünk, sunyi módon, és mi szégyelltük magunkat, amikor rájöttünk, hogy kicsoda a Télapó.

Mitől van ez a kollektív amnézia? Mi az a nagy szürke paca az élettörténeteinken? Mi miért nem tudjuk átadni az élettapasztalatunkat a gyerekeinknek? Hiszen, és Németh Gábor fejezeteket szentel ennek, a „régi férfiak”, nagyapáink, és a nagyanyáink is, nekünk még meséltek az életükről, a régi világról, háborúkról és mozgalmakról, harcokról, tanúságot tettek a történelemről.

Hogyan szakadt meg az átkötés a generációk emlékezete között?

Miért nem tudunk sem az idősebb, szülői, sem a fiatalabb generációval szót érteni? Mintha a mi életünk évtizedei szóra sem lennének érdemesek, mintha mi sem lenne igaz belőle.

Az sem lehetetlen, hogy beszélhetünk egy sajátságos nemzedéki traumáról a szocializmus körülményei között, melynek irodalmi feldolgozása a ma középkorú írók részéről folyamatban van.

A gyerekkor-, diákkorregények, a nevelődési regények kontextusában Németh Gábor könyve a legradikálisabbak közé tartozik, és az ilyen jellegű kortárs művek közül is kiemelkedik. Nem heherészi el a dolgot. Egyenesen az izzó szégyenrétegen keresztül ás le a megaláztatás meg a bűntudat „kocka-csendjébe”. Onnan menekül a szabadulás közhelyes és naiv, sőt blőd fantáziáiba és vissza a reménytelenség letisztult síkjára, ahol viszont nem lehet sokáig húzni. A melankólia – ami Németh Gábor írásművészetének élvezhető íze – mentsvár e mentális tájon. Fura szépségekkel és sajgóan tiszta érzésekkel – esztétikával – kárpótol.

„Ha évekig nézel valamit, talán megmarad.

Nem felejted el.

Nem felejted el az égszínkék háromszöget.

Mintha Istennel szemeznél.”

De nem szépelgő, hanem magával szemben is ironikus és társadalomkritikájában is radikális e könyv. Egy élhetetlen államnak tűnik fel benne ez a hely, ahol lakunk, nem pedig hazának. A sarokba szorítás, a megalázás, a mindennapi kis gyilkos praxis jól begyakorolt nemzeti reflexnek látszik. Az „itt élned-halnod kell” hazafias érzésből „pusztíts, ha tudsz!” típusú túlélési paranccsá változott.

A mélyből felébredő „sötét erő” nem szociológiailag determinált, de társadalmi mechanizmusok teszik hatékonnyá. Az író felmutatja ennek a „sötét erőnek” az antropológiai adottságát, majd azt is, hogy a közösségben ez hogyan, milyen egyenes és rejtekutakon válik szervezőerővé. Valószínűleg arról van szó, amikor egy társadalom titokban a destruktív és kegyetlen ösztönre alapoz, meghirdeti az egyenlőséget vagy a demokráciát, de amúgy az asztal alatt arra ösztökél, hogy lődd ki az embertársadat, tehát tulajdonképpen a lelked és szíved mélyén egyezz bele abba az elvbe, mely a hatalmat működteti.

A jó és a rossz közti hasítás a pszichoanalízis szerint csecsemőkori eredetű, s az egészséges lelki fejlődés az integráció útját járja. Amikor a társadalom nevet ad a jónak s a rossznak, és csoportosan identifikálja, ráadásul túlélési kényszerrel szenvedélyessé fokozza a viszonyulás szükségességét, valószínűleg neurotikus és pszichotikus embertömeget állít elő. Németh Gábor könyvéből egy lelki beteg társadalom képe rajzolódik ki, melyben illúzió az ép magánéleti szféra megléte, mivel ott bizonyos eltolásokkal, sűrítésekkel, reflexek formájában megjelennek ugyanazok a mechanizmusok, mint a nyilvános szférában. Voltaképpen a magánszféra, akár az álom, sokkal frappánsabban és gátlástalanabbul „kidolgozza” azt, ami nyilvánosan zajlik. Hasonlóképpen képezi le a gyerek a játékaiban a felnőttszínteret.

A békaölési epizód szerintem a kortárs prózairodalom egyik csúcsjelenete. A mikrorealista részletekben dús úttörőtábori környezetbe ágyazva a kisfiúk e mindenkori kegyetlen játéka az abszurd, istentelen, tehát perverz rítus színezetét ölti, mintha a gyerekek lekottáztak volna a játék nyelvén valamit, amit a világból érzékelnek, és előadták volna, amit velük művelnek.

A „zsidó vagy?” a szocialista Magyarországon titkos játék lehetett, a felszínen zajló, legális identitáspolitika „alantas”, illegális megfelelője, csakúgy, mint az én szülőföldemen, a Vajdaságban a „magyaricázás”. Magam is emlékszem a szégyenre, amiről Németh Gábor ír. Olyankor gyakran „madzsar”-nak ejtették, és a szánalmasság, kisszerűség, vidékiesség mellékzöngéi kapcsolódtak hozzá. A felszínen „természetesen” jugoszlávok, kommunisták, pionírok, a szocializmus elkötelezettjei voltunk, ehhez nem fért szó. Nem fért hozzá kétség, a kétségek leköltöztek az alsóbb szintekre, és ott álöltözetben, nemzeti viseletben tomboltak.

Emlékszem az égő fülű gyerekbűntudatra, a lesunyt fejre, az „én nem tudom, hova tartozom” szédítő tanácstalanságára és a kényszerű öndefiníciókra. Amikor figyelmeztettek rá, hogy ki vagy, szégyen volt, alsóbbrendű „dolog” volt magyarnak lenni.

A szülők hallgattak.

Mi volt a „csúf titoknak” az a légköre, mely belengte Kelet-Közép-Európát, és hol lezsidózást, hol lemadzsarozást, hol lefasisztázást vagy lekommunistázást eredményezett? És mi volt az az állandó, zavaros, mardosó bűntudat, amitől talán máig sem szabadultunk meg? Meg az a tébolyult röhöghetnék, amit Németh nagyszerűen ábrázol, s ami az én gimnazistaéveimet is szakasztott így jellemezte?

„A zsidó pontos metafora a megalázottakra és megszomorítottakra és mindenkire, akit valamilyen általánosítás következményeképp kirekesztettek és megbélyegeztek” – mondja Németh Gábor egy interjúban. Pontos és jól érthető metafora Magyarországon; máshol, más körülmények között más, nem is okvetlenül származást jelentő szó illeszthető a „zsidó” helyébe; a jól eltalált hangsúly a fontos, mikor a szó: akár a kellő pillanatban előrántott fegyver vagy jól irányzott ökölcsapás. Ennek csupán az ellentettje az, amikor ugyanaz a szó a szövetség jeleként pendül meg, és cimboraságot, baj- és sorstársiasságot kínál fel; nem veti szét, inkább megerősíti a rendszert.

A társadalmi és a mentális rendszert is. Az utóbbi legalább olyan csaló, mint az előbbi. Egyszerre buta és nagyon is rafinált, ami a közkeletű identitásdiskurzusok zöméről elmondható. Egészen elképesztő ennek a mentális előítélet-rendszernek a tartóssága, a levedlésére való képtelenség, valamint az agresszorral való azonosulás törvényszerűsége. Valóban hetedíziglen sújtó átoknak tűnik a „zsidózás” mint metafora és reflex. A gyilkolászás nem a csatatereken, hanem az utcán, a munkahelyeken és a lakásokban zajlik szavakkal, automatizálódva – és folyik a béka vére.

Végül az ember talán hinni kezd a szerelemben, de erről a dünamiszról – vannak rá jelek – majd talán a következő regény szól, az „égszínkék háromszög” története, remélhetőleg hasonló összefogottsággal és odaszánással, mint a sárga csillagé, melyben a barátságok és szerelmek szinte mind odavesztek.

Vajon abban a gödörben, amit a gyerek a holocaust-dokumentumfilmben látott? Vagy ahonnan a békát szedték ki az iskolatársai?

„Vízakna volt a fedél alatt. Ahogy fölemelték a kőlapot, látszott, a rejtett oldala tele van meztelen csigákkal. Lógtak róla a csigák, egy-egy az ügyetlenebbek közül levált, és visszazuhant a bűzbe.”


Radics Viktória