Karinthy Frigyes

NAGYPÉNTEKI KEREPLŐ

Közzéteszi Fráter Zoltán


A karinthyság újabb bizonyítéka az a költemény, amely mind a mai napig, első megjelenése után hetvenöt évvel még mindig ismeretlen, a Karinthy-filológiával foglalkozó kutatók, szerkesztők előtt is. Nem található sem a költő által véglegesített kötetekben, sem a halála után összeállított „összes”, illetve „összegyűjtött” címet viselő kötetkiadások egyikében sem. Pedig nem valamely véletlenül előkerült sajtóritkaság hasábjain lappang a vers. Magam sem véletlenül bukkantam rá, hanem a Karinthy lírájával foglalkozó egyetemi szemináriumi munka előkészületei közben, amikor a versek első megjelenésének idejét, helyét igyekeztem meghatározni. A felfedezés olyan hihetetlen volt
és annyira Karinthyhoz illő, hogy hosszú ideig nem hittem el: teljesen elfeledett, „új” versről van szó. Karinthy Frigyes Nagypénteki kereplő című verse először a Nyugat 1930. 9. számában jelent meg a 677–678. lapokon. A következő év tavaszán, 1931. április 5-én ismét megjelent a Nagypénteki kereplő Az Est 77. számának 13. oldalán. Karinthy nyilván kétszer is eladta a szöveget – gondoltam, hiszen számos példát ismerünk egy-egy írásának többszöri közlésére. Egyébként is, mint a megjelenések datálásából kiderült, a Karinthy-költészetnek ünnepi jellege van: legtöbb versét húsvétra, karácsonyra írta, illetve a periodikák húsvéti száma, karácsonyi melléklete hozta. Sokszor publikált verset az új esztendő első napjaiban vagy a folyóiratok évkezdő számaiban, sőt néhányat saját születésnapja körül jelentetett meg. A Nagypénteki kereplő-t természetesen húsvétra írta, csakhogy nem kétszer adta el, hanem két különböző verset alkotott. A kötetkiadásokból ismert szöveg Az Estben jelent meg, az évtizedek óta mellőzött másik – a Nyugatban! Érthetetlen, hogy a Nyugat-közlés mindeddig miért maradt felfedezetlen. Karinthy szempontjából még magyarázható valahogy. A Nyugatban közölt Nagypénteki kereplő megjelenése előtt látott napvilágot első verseskönyve, a Nem mondhatom el senkinek. Nyolc évvel később, a posztumusz megjelenésű Üzenet a palackban anyagának gyűjtése közben valószínűleg megfeledkezett róla. A vers a legerősebb Karinthy-motívumok hálózatába kapcsolódik, de részletes elemzés helyett most csak betűhív átiratát közöljük.

Fráter Zoltán


 


 


 

Poklát az emberkínok

Bozótos erdejének

Immár sok éve járom

Álmélkodó szemekkel

Ki jöttem mondhatatlan

Vizekről és mezőkről

Egy ittasult sikolyban

Fogant részeg csodának

Hogy tubarózsaillat

És harsogó rigófütty

Helyett lehessek ember

S figyeljem, megbüvölten

E minden mámoroknál

S örömnél gazdagabb és

Rejtelmesebb csodáját

Halálos gyötrelemnek

Amit csak ember ismer

S keressem szivszorongva

Száz és száz emberarcon

Titkát a szenvedésnek

Melynek őserdejében

Magam, személyszerint is

Immár sok éve járok

Tünődve és megállva

Figyelve kósza neszre

Kézben tartván tulajdon

Érzékeny és vonagló

Emberszivem edényét

Mint finom, régi műszert

Térképet és iránytűt

Sötétben, mely világít

S mutatja, merre járok

E végtelen bozótban

Hol tüske tép, tövis szúr

Vipera marja lábad

S hajadra Baziliszkusz

Hegyes körmét csavarja

Hogy hangosan kiáltozz –


 

Én még nem orditok fel.


 

Kiváncsi és ravaszdi

Képével a tudósnak

Ki uj csapást kutat még

Mikor más már jajongva

Vetné magát a földre

Kiáltván „isten, isten

Elhagytál a nyomorban

Minőt ember nem élt meg”

Én még hetykén megállok

S világítván a földre

N y o m o t  találnak ottan

Térképem és iránytűm

S mondom, a jelt figyelve

Borzongó áhitattal:

„Itt Dante járt” s megujra

„Itt Tantalusz” s tovább mék

Egy lépéssel „emitt meg

A názáréti” s aztán?

Ezentul semmi sincsen?

Térkép, mutasd az utat!

Tul a szöges kereszten

Van-e még szenvedésed

Ennél különb, te erdő!

Amely mögött bezárulsz

S kitárul uj világod –

Ha van, mutasd, ne rejtsd el

Járván lelkem legalsó

Tárnáját és sötétjét

Valahol a bajoknak

Ősi forrásvidékén

Találd meg azt az egy hurt

Mely összeköt tevéled

Köldökzsinórja isten

És ördög magzatának

Találd meg és taposs rá

És tépd el, hadd kiáltsak

Én is boldog dühömben:

„Elhagytál, megcsúfoltál

Most hát elhagylak én is

Ó Éli, Éli, Éli!”