VANNAK-E MÉG VAGY MÁR POLGÁROK IDEHAZA?


 

Laki Mihály–Szalai Júlia: Vállalkozók vagy
polgárok? A nagyvállalkozók gazdasági és
társadalmi helyzetének ambivalenciái az ezredforduló Magyarországán

Osiris, 2004. 271 oldal, 2680 Ft


 

A könyv kérdőjeles címe bizonytalanságra utal, aminek számos forrása lehet. Így mindenekelőtt az, hogy azt sem tudjuk biztosan, mit jelent maga a két szó. Érdemes tehát legalább futólag érinteni a fogalomalkotás múltját, amire a szerzők kevés szót, huszonkét sort vesztegetnek csupán (32–33.). Holott az első és különösen a második fejezet egészét, a könyv közel ötödrészét igényes, jól átgondolt elméleti és történeti fejtegetések alkotják. A vállalkozó fogalmát Joseph A. Schumpeter abban a sajátos szerepben határozza meg, amely „nem más, mint a vezető szerep a gazdasági életben”. Ennek két fontos attribútuma van szerinte: a kockázatvállalás, valamint hogy ezt a felelősséget a termelési tényezőknek a termék előállítása céljából történő egyesítése érdekében vállalják egyesek magukra. Schumpeter ily módon szakít tehát a XVIII. századi közgazdasági tradícióval, mert egyértelműen megkülönbözteti egymástól a vállalkozót és a tőketulajdonost (a tőkést). Ugyanakkor szemernyi kétséget sem hagy az iránt, hogy olyan ethosz teremti meg a vállalkozót, amire vezetői ténykedése során vagy annak eredményeként tesz (tehet) valaki szert. A tőketulajdonosi pozíciót és a vállalkozó szerepét összevetve mutatja ki e sajátos szellemi beállítottság szükségességét: „az örökölt tulajdon önmagában nem jelent egyben vállalkozói szerepet is”. Majd hozzáfűzi: ez a vállalkozói típus „a polgárság gazdasági és kulturális világának központi és egyben legerőteljesebb eleme, akiben a polgári illem, üzleti szorgalom és életforma ideálja testesül meg”.1

Persze már Max Weber is ugyanezt gondolta évtizedekkel korábban, amikor kijelentette: a vállalkozók olyan „kapitalista szellemmel” telített, „az élet kemény iskolájában felnevelkedett, szigorúan polgári nézeteket és »alapelveket« valló emberek, akik egyszerre óvatosan és merészen, főleg azonban józanul és állhatatosan, tántoríthatatlanul és fenntartás nélkül szentelték magukat az ügynek”. Az ügy nem más, mint maga az üzlet, amely kapitalista formájában azt jelenti, hogy: „itt az ember van az üzletért, nem pedig fordítva”.2 

A vállalkozók – Weber „pozitív privilégiumokat élvező nyereség, illetve kereset szerinti osztálya”3 – már ez okból is par excellence polgárok. A polgár szó azonban egyidejűleg is zavarbaejtően sok dolgot jelenthet. „A »polgárság« (Bürgertum) kifejezést – szögezi le Weber – a társadalomtörténetben három, egymástól különböző értelemben szokás használni. Lehet egyfelől osztálykategória: a »polgárság« mint osztály sajátos gazdasági helyzetüknél fogva speciális érdekekkel rendelkező embereket foglal magába. […] Politikai értelemben a »polgársághoz« tartozik valamennyi állampolgár, vagyis a »polgár« ebben az értelemben meghatározott politikai jogok alanyaként definiálható. Végül rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított – polgárság »a vagyon és a műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztízst biztosít a számára, és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.”4 

Nem azért idéztem ezt a két, mondhatni klasszikus fogalommeghatározást, hogy felmondjam a leckét, és még kevésbé, hogy számon kérjem azt a szerzőkön, hanem csupán amiatt, hogy érzékeltessem a kötet címében jelzett dilemma gondolati kontextusát. Azt, amiről a szerzőpáros, amely eredetileg szerzőhármas volt, de Vajda Ágnes időközben meghalt, a könyv első bekezdésében így szól. A munka a nagyvállalkozókról szól, és arra keresik benne a szerzők a választ, hogy „a piac térhódításával történelmileg igen rövid idő alatt megizmosodott hazai tőke csupán a vagyonosok új osztályát teremtette-e meg, vagy ennél mélyrehatóbb változásokról volt és van szó, amelyek révén a hazai nagyvállalkozókkal egyszersmind az ezredforduló magyar társadalmának mintaadó új polgári rétege is színre lépett”. (7.) A kötet végén a kérdésre úgy felelnek, hogy: igen is, meg nem is. Hiszen: „a közép- és nagyvállalkozók színre lépésével megjelentek a klasszikus értelemben vett polgárosodás kétségbevonhatatlan jelei”. (229.) A vizsgálat tárgya, ilyenformán, leírható akár a polgárság első társadalomtörténeti jelentésében foglaltak szerinti értelemben is. A szerzőkkel egyetemben nyugodtan mondhatjuk tehát ezek után, hogy megint van végre gazdasági értelemben vett „polgárságunk”, ami pedig – történeti viszonylatban – (Weber szerint) állítólag a Nyugat egyedüli sajátja. Igenlő a szerzők e kérdésre adott válasza akkor is, amikor a Weber-féle polgárságtriász harmadik elemére, a rend színvonalán élő, egyúttal rendi tudattal bíró polgárság kategóriájára térünk át. Az új keletű hazai polgárosodás egyedüli deficitje, úgy tűnik tehát, a közbülső weberi fogalommal kifejezett polgári minőség, a politikai értelemben vett polgári ethosz és viselkedés hiányában vagy fejletlenségében áll csupán. „Eredményeink azt igazolják, hogy az ezredforduló hazai nagyvállalkozói tevékenységeik és életük csaknem minden szegmensében készen állnak a rájuk váró mintaadó társadalmi szerep betöltésére – egyetlen lényeges terület kivételével, ez pedig jelenlétük a communitas politicában […] A politizáló polgár számára ma még kevés hely adatik [a politikai közösségben]. (229.)

Közgazdász és szociológus (az eredeti felállásban rajtuk kívül még egy statisztikus) fogott össze, hogy a vállalkozás (közgazdasági) és a polgáriság (társadalomtörténeti vagy szociológiai) szférájára egyaránt kiterjedő vizsgálatnak vesse alá az ezredforduló hazai vállalkozóinak elitjét. A tematikai teljességre törekvés ellenére végeredményben az a szolid kutatói kérdésfelvetés szabja meg a gondolatmenetet, hogy miként fest valójában a vitathatatlanul létező vállalkozói kör tudati és erkölcsi arcéle, és milyen ethosszal a tarsolyában jutott fel a csúcsra, ahol abba (is) kapaszkodva veti meg tartósan a lábát. Ez az érdeklődés teljesen egybecseng a Schumpeter és Weber által már megfogalmazott és a korábbiakban idézett megállapításokkal, hogy ti.: milyen többletre van szüksége a tőketulajdonosnak a vállalkozóvá váláshoz, továbbá, mi teszi igazi polgárrá a vállalkozót. E kérdéseket egyenként veszik szemügyre a kötet szerzői, midőn a vállalkozói karriernek még 1989 előtt, tehát nem kimondottan piaci feltételek közt ható potenciális mozgatórugóit derítik fel. Rámutatnak a családi (kis)vállalkozás, valamint a szocialista állami (szövetkezeti) tulajdon vállalataiban ekkor szerzett munkatapasztalatok és nem utolsósorban a szakirányú középiskolai képzettség (amit inkább csak kiegészített a műszaki felsőoktatás) nagy, sőt döntő szerepére a szelekció folyamatában. E kérdéseket taglalják a szerzők könyvük harmadik, negyedik és ötödik fejezetében.

Az az empíria, helyesebben az a forrásanyag, ami a könyv dokumentáris alapját adja, nem más, mint negyvennyolc nagyvállalkozóval készített interjú szövege. Mivel csupán néhány órás beszélgetésekre kerülhetett sor az alaposan megindokolt (22–31.) elvek szerint kiválasztott (és az interjúra késznek mutatkozó) hazai nagyvállalkozók kötetbéli reprezentánsaival, ha jól sejtem, csak néhány száz, legföljebb egy-két ezer oldalnyi szöveg rejti magában a könyv tényanyagát. De miféle tényekről lehet itt egyáltalán szó?

Laki és Szalai nem az ún. kemény tények szociológiai és közgazdasági nyelvén igyekezett leírni és megérteni a vizsgált jelenséget; nem azt az utat járták tehát be, melyet a téma korábbi szociológus kutatói (Tóth István János, Lengyel György, Róbert Péter és mások) rendre követni szoktak. Ők ugyanis főként vagy kizárólag survey felmérések számszerű adatait, valamint a jövedelmi elit megragadására szolgáló statisztikai adatbázisokat használnak vizsgálataikban. Kuczi Tibor kivételével nem is igen próbálkozott ez ideig senki életút-elbeszélésekre alapozni a vállalkozók szociológiai megközelítését. Igaz, ha valakit történetesen a vállalkozói ethosz vagy a némileg sajátos polgári értékek, egyszóval: a csoportidentitás kérdése foglalkoztat, nincs más választása, mint megpróbálni kihámozni a vallott értékeket és az önképet, hogy rekonstruálhassa ezt az identitást; ehhez viszont az életút-elbeszélések nyújtják a legbecsesebb és úgyszólván az egyedüli információt.

Mindazok a tények, melyek Laki és Szalai könyvében szerepelnek, ilyenformán egytől egyig maguktól az érintettektől származó, a vállalkozók önvallomásaiból kiemelt (és gyakori hosszú idézetek formájában közrebocsátott) adatokból keletkeznek. Ezek a tények pedig kivétel nélkül arról szólnak, hogy miként látja magát (múltját és jelenét) a vagyoni erejénél, illetve a kivételes rendelkezési hatalmánál fogva a vállalkozói elitbe tartozó társadalmi csoport vagy kör. Laki és Szalai azt és annyit mond el csupán a mai magyar nagyvállalkozókról, amit és amennyit ők maguk el kívántak és el tudtak mondani önmagukról. Ez a leplezetlenül szubjektív látószög nincs azonban teljesen híján az ellenőrizhető tényeknek (e kontroll fontosságáról külön is szólnak a szerzők az 51–52. oldalon). A központi gondolatmenet ennek ellenére nem a körül a kérdés körül forog, hogy mi az „igaz” és mi a „hamis” az interjúalanyok beszédében. Hiszen az életút-elbeszélések épp abban segítenek, hogy megismerjük e társadalmi csoport értékrendjét és identitását. Mely utóbbiak behatóbb ismerete nélkül nem lehet ugyanis megválaszolni azt a kérdést, hogy polgárok-e már napjaink vállalkozói.

A posztmodern textualizmus egy a könyvben követettől eltérő elemzési stratégiát is felkínál ugyanakkor. Ha valaki már úgyis narratívák tükrében kémleli a szociológiai realitásokat, miért ne vizsgálhatná kizárólag magát a narratív identitást. Ez esetben a kutató az „értelmezés közösségét” igyekszik rekonstruálni, mivel tisztázni szeretné, hogy „melyek azok a narratív sémák, amelyek segítségével a vállalkozók értelmet adnak saját élettörténeti eseményeik sorának”.5 A külső „valóság” fogalma itt jól érzékelhetően háttérbe szorul, mivel a kutató meg van róla győződve, hogy az életút-interjúkban feltárulkozó egyéni élet csak eszköz a narratív identitás létrehozásának tisztán szellemi (diszkurzív) folyamatában.

Van vagy lehet némi szerepe a szakmai előéletnek is abban, hogy Laki és Szalai nem ezt az utóbbi utat járja. Laki Mihály egy korábbi, a mostanival rokon tárgyú monográfiájában az 1990-es évtized kisvállalkozásait reál (köz)gazdasági problémaként vette szemügyre; igaz, adatai tekintélyes része már akkor interjúszövegekből származott. Ezért is jelentheti ki, hogy munkája „kétféle szöveg keveréke”. Amin azt érti, hogy adva van egyrészt a szerzői szöveg mint interpretáció, „a magyarországi magánvállalkozói magatartás, az ezt befolyásoló környezeti hatások egyik lehetséges leírása és értelmezése”. S adva vannak másrészt a dokumentumok, valamint az „interjúkból származó szöveghordalékok”, melyek: „Csupán azt illusztrálják, hogy állításaim nem mondanak ellent bizonyos tapasztalatoknak.”6

Eddigi munkásságát tekintve Szalai Júlia Lakinál is határozottabban kötődött a kemény adatokra alapozott társadalomkutatási gyakorlathoz. Ha felütjük az egészségügy szociológiájának szentelt monográfiáját, akkor azt látjuk: Szalait az intézményrendszer közgazdasági és szociológiai feltételrendszere, közelebbről a „(részben hierarchikusan egymásra épülő) pénzbeni elosztási folyamatok vizsgálata” foglalkoztatja.7 E kíváncsiság kielégítéséhez pedig táblázatokba foglalható temérdek statisztikai vagy statisztikailag értékelhető számszerű adat feldolgozásán át vezet az út.

Mindenki, akit valamennyire érdekel a valóság, az életút-narratíva forrásanyagát továbbra is a szövegen túli valóság leírására és értelmezésére igyekszik majd kiaknázni. Ami több mint üdvözlendő törekvés. Mégis: ha egyszer már tudjuk – mert erről a tudásról sem lehet teljesen elfelejtkezni –, hogy a forrás hangsúlyozottan szöveg, mely e minőségében nem valamely rajta kívüli valóság közvetlen mimetikus tükröződése vagy puszta kifejeződése, mindenképp számot kell vetni a narratív identitásképzés kényes problémájával is. Ha nem is azért csupán, mert történetesen ez érdekli a kutatót, de főként azért, mert magának a forrásnak az elemzése (és ez irányú kritikája) világíthatja meg, hogy milyen értelemben és milyen (tág vagy szűk) keretek közt referál egyáltalán az életút-interjú a „valóság” tényeire. Ha hiányolok egyáltalán valamit munkájukból, az ennek a forráskritikai elemzésnek az elodázása. Ezt a hiányt nem pótolja ugyanis a függelékben olvasható, a nagyvállalkozói mélyinterjúk pszichológiai elemzésének szentelt értékes írás sem, amely Kő Natasa nevéhez fűződik.

Lássuk azonban, hogy miként épül fel a könyv gondolatmenete. Ahogy előzőleg már utaltam rá, három fejezet foglalkozik a vállalkozóvá váláshoz vezető út szociológiájával. Nekem mint társadalomtörténésznek különösen két mozzanat tűnt érdekesnek: a speciális szakképzés, valamint az állami vagy szövetkezeti tulajdonú gazdasági szervezetek (vállalatok) menedzseri pozícióiban szerzett tapasztalatok döntő hozzájárulása vállalkozóink későbbi karrierjéhez. Részben talán azért is, mert némi történelmi analógiát (bár nem egyszerűen csak kontinuitást) vélek felfedezni ezeken a pontokon. A XIX. század végi, XX. század eleji magyar nagyvállalkozók, közülük is kivált a zsidó származású üzletemberek (és tőketulajdonosok) esetében szintúgy megfigyelhető volt a szakirányú (de nem feltétlenül egyetemi szintű) képzettség rendszeressége. A különbség főként az, hogy akkor még a Kereskedelmi Akadémia, a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években pedig jobbára a műszaki középiskolák (a technikumok) töltötték be ezt a múlhatatlanul fontos, a vállalkozói rekrutációt megalapozó szerepet.

Ami a menedzseri tapasztalatok vállalkozóvá szocializáló funkcióját illeti, ott az az érdekes, hogy nem jelentett szembeszökő hátrányt leendő piaci vállalkozóink szempontjából, ha mégoly alaposan beleágyazódtak is a szocialista gazdaságba, sőt a párttagság sem számított e tekintetben gátló tényezőnek. Nem célszerű tehát a kontinuitás fogalmát erőltetni, hogy mondjuk a már korábban is legális kisvállalkozói előéletben találjuk meg a nagyvállalkozói karrier előfeltételét.

További három fejezetben ecseteli Laki és Szalai a vállalkozástörténet szorosabban vett közgazdasági problémáit. Elsőként a tulajdonszerzés mítoszoktól körülvett, sőt olykor kriminalizáló felhanggal terhelt kérdését veszik közelebbről is szemügyre. Ebből az derül ki, hogy nem egy, de több egymástól eltérő módja létezett a tulajdonszerzésnek (ami cáfolja a róla táplálni szokott mitikus képet); eközben arra is fény derül, hogy a mintába bekerült vállalkozói kör némileg kivételt képez. Hiszen a hazai nagyvállalkozók zöme multinacionális cégekhez kötődik, a jellegzetes magyar vállalkozó ellenben kis- és közepes méretű vállalatok tulajdonosaként vagy részvényeseként mutatkozik.

Ezt követően a tőke, vagyis a vállalkozás működtetését elemzik a szerzők; éppúgy megvizsgálják a vállalkozás indításának egymástól érzékelhetően elkülönülő szakaszait, mint azt, hogy milyen hatással vannak vállalkozóinkra az országban ténykedő külföldi versenytársak. Érdekes az a megállapításuk, mely szerint az utóbbiak inkább katalizátorként, normatív ideálként, semmint valaminő gátként vagy destruktív erőként hatnak rájuk. Ez ellentmondani látszik számos (különösen a politikai baloldal értékeit képviselő) szociológus (főként Szalai Erzsébet) e témában kifejtett álláspontjának.

S így érkezünk el végül a polgárosodás, valamint a vállalkozás közti lehetséges kapcsolat megvitatásához, ahhoz a kérdéshez, hogy „végül is, polgárok-e vagy sem az ezredforduló hazai nagyvállalkozói” (173.). Ennek során az interjúkból kikerekedő önértékelés és önkép, a vele szorosan összekapcsolódó „tények” vizsgálatára helyezik a hangsúlyt azért, hogy ráleljenek a vállalkozás polgárias vonásaira. Az utóbbin azokat a racionális viselkedésformákat értik, amelyeket Weber találó módon (ahogy korábban is idéztük) így fejezett ki: „itt az ember van az üzletért, nem pedig fordítva”. E racionalizmus határozott nyomait vélik felfedezni a mintába került nagyvállalkozók narratíváiban. Ezt követően futó pillantást vetnek a vállalkozók családi életére, melynek kapcsán szintén arra következtetnek, hogy a család is „nyugatosodott”, s ennek megfelelően jól igazodik a vállalkozói racionalitás követelményeihez. A polgárosodás további két dimenziójában – a közéletben, vagy ahogy ők nevezik, a „publikus terekben” való aktív jelenlét, illetve a fogyasztás és az életmód teremtette rendi különállás terén – azonban már kevésbé látszanak kitűnni nagyvállalkozó hőseink. Ennek alapján jelenti ki végül Laki és Szalai: „Az új polgár azonban még magának is alig hiszi el új pozícióját:
sem saját maga, sem mások nem polgárként, hanem
vállalkozóként tartják őt számon. Az új polgárnak tehát nincs polgári önképe és – ezzel szoros összefüggésben – nincs polgári öntudata.”(229.)

Vitathatatlan, hogy tézisük, amit komoly tudományos bizonyítékok támasztanak alá a könyvben, fontos kiinduló- és vitapontja lesz a következőkben az ezredforduló magyar kapitalizmusát illető szociológiai (majd történeti) diskurzusnak. Engem mindenesetre meggyőztek a szerzők könyvük igazáról, egy apró kritikai megjegyzést ennek ellenére tennék tételükkel kapcsolatban.

Amikor polgárosodásról elmélkednek, kivétel nélkül mindig a polgár, a polgári és a polgárosodás történelmi fogalma merül fel náluk mint norma és viszonyítási pont. De létezik-e még vajon manapság bárhol a (fejlett) világban az a fajta polgár és polgári minőség, melyről elméleti terminusokban Weber, Schumpeter és további mások, történetírói szinten pedig (hogy most kizárólag magyar példát említsek) egy nemrég megjelent tanulmánykötet szerzői beszélnek?8 Nem kellene (kellett volna) a térben (és az időben horizontálisan) is tájékozódni a polgár fogalom tényleges jelentését és szociológiai megjelenési formáit illetően? Már pusztán azért is, hogy biztosak legyünk benne, miszerint valóban meg lehet feleltetni egymásnak a ma vállalkozóitól elvárt (vagy elvárható) polgáriságot és azt, ami a fogalom történelmileg specifikus tartalmát is adta. Mindez persze megkövetelné, hogy számba vegyék a kontinuus polgári (kapitalista) fejlődést élvező Nyugat mai vállalkozóit, valamint az ismert polgári értékekhez és mentalitáshoz fűződő viszonyukat. E vizsgálattal, egy ilyen szempont figyelembevételével azonban adósak maradnak a szerzők.

A Vállalkozók vagy polgárok? a mai magyar szociológiai, sőt társadalomtudományi gondolkodás csúcsteljesítményei közé tartozik. A munka hasonlóan nagy hatást tett rám, mint a kérdésfelvetéseiben és az előadás módjában egyaránt hozzá különösen közel álló valamikori nagy mű, Losonczi Ágnes életmódkönyve.9 Ez a hatás részben abból (is) adódik, hogy mindkét szociológiai munkát erőteljesen átitatja a történeti szemlélet, ami már oly mértékben kiveszett napjaink mainstream szociológiájából. Ettől bizonyára nem teljesen független, hogy Laki és Szalai könyve ráadásul élvezetes olvasmány is, ezáltal üdítő kivételnek számít a tengernyi technicista nyelven írt szociológiai tanulmány között. Miközben Laki Mihály és Szalai Júlia remélhetőleg és bizonnyal sok olyan olvasót hódít vissza, aki egy ideje már leszokott a szociológia olvasásáról, munkájuk arra is jó példát ad, hogy mely problémákról milyen nyelvi és retorikai eszközökkel lehet hatásosan, a legszűkebb szakmai berkeknél tágabb körben is érdeklődést keltve szociológiai tanulmányt írni. S ez dicséretnek sem utolsó dolog.


Gyáni Gábor


 


 

Jegyzetek


 

1. Joseph A. Schumpeter: A vállalkozó. In: Lengyel György, összeáll.: A vállalkozó. Történeti gazdaságszociológiai válogatás. Szociológiai Füzetek 28., 1982. 41–42. és 45.

2. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, 1982. 74., 75.

3. Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Szociológiai kategóriatan. Ford. Erdélyi Ágnes. KJK, 1987. 305.

4. Max Weber: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Ford. Erdélyi Ágnes. KJK, 1979. 252.

5. Kiss Tamás: Erdélyi vállalkozó (ön)képek. In: Kovács Éva, szerk.: A gazdasági átmenet etnikai tájképei. TLA–PTE–BTK KT, 2004. 122.

6. Laki Mihály: Kisvállalkozás a szocializmus után. Közgazdasági Szemle Alapítvány, 1998. 11.

7. Szalai Júlia: Az egészségügy betegségei. KJK, 1986. 36.

8. Sebők Marcell, szerk.: Sokszínű kapitalizmus. Pályaképek a magyar tőkés fejlődés aranykorából. KFKI Csoport–HVG, 2004.

9. Losonczi Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Gondolat, 1977.