Garaczi László

DOBOK


 


 

Kikapcsolom a cédét, pattog fülemben a szárazság. A motorra gyanakszom, a futóműre, a sztrádára. Hogy repedezett a beton, hogy ma van a tavaszi nagy csigavonulás. A meszes héj finom roppanásai. Leállok egy pihenőnél, az ég lüktető, rózsaszín baldachinja a város fölött: ez az első kép. Azért jövök erre a távoli, huzatos helyre, hogy örök hűséget fogadjak, hogy kimondjam a boldogító igent. Pulzál a levegő, a házak reszketnek, hullámzik a járda. A hegy a folyó túlpartján öblöset dobbant, a hidak feljajdulnak, mindent befon és átitat ez a lázas ritmus, az atomok mélyéből felszakadó ontológiai remegés. Az első felismerhető dobpergés a régi árvaház macskaköves udvaráról hallatszik. A kapura azt írták: Ha szolgálni akarod a hazát, otthon csapj az asztalra. A ház üres, az ablak vakon hunyorog, magvuk szakadt volna az árváknak? A téren ovális teknőben suhanc csattog gördeszkával. Belesek, tucatnyian állnak némán a terem közepén, a dobverők végén pici lámpák. Akkor hát mégis; anyai simogatások, apai ütlegek híján dobszóval készülnek a lelencek az élet nagy munkájára, hisz szokások, jog, erkölcs, e készségek elsajátítása, használata végső soron ritmusérzék kérdése. Az élet tempó, a nevelés, hogy megfelelő pillanatban tapsolsz, csettintesz, cöcögsz.

A folyóparton hátizsákos fiatalok sörösdobozok nyitóit pattintgatják a dobolni tilos táblák alatt. Piros körben áthúzott kisdobos; a másikon halálfej, keresztben dobverők. A komp drótkötele gitárhúrként zeng a magasban. Rendőrségi szalagokkal leplombált bolt kirakatában különböző fajtájú, méretű, alakú, színű dobok várják ájult halomban a feltámadást. A kávéház teraszán turisták verik lábukkal a taktust, és az utcai zenészek csak álcaként gitároznak vagy furulyáznak, szabályos időnként váltják egymást a dobnál, a többi hangszerrel csak mintegy sorban állnak a dobhoz. Szabadidőruhás emberek sietnek az utcán, gumihegyű pálcákkal verve ki lépteik ritmusát. Bár botfülem van, az énektanárom annak idején ritmusbénának és dallamanalfabétának nevezett, nem tudtam kivonni magam e mindent elborító mámor hatása alól. Ugyanakkor azt sem feledhettem, hogy feladatom van, egybekelésem napja ez, a szertartásmester már vár rám a dóm alatti téren. E kesehajú férfi megerősítette benyomásomat, hogy a város, mely boldogságomra hamarosan a hűség örök pecsétjét üti, a dobolás és dobolástiltás kettős igézetében él. A szárazon síelőkre is magyarázattal szolgált: a kocogás elnyűvi az ízületeket, az emberek manapság inkább „északi sétálnak”, ez a legújabb módi, a „nordic walk”, ráadásul ilyenkor a tiltott zónákat kijátszva nyíltan élhetnek kopogási szenvedélyüknek.

Egész kis tömeg verődött össze, hordszékemet vállukra emelték, és elindultunk föl, a dómhoz. A várost északról ölelő dombok a vihar csapásai alatt nyögtek. Hordszékem karfáján színes luftballon felirattal: just married. Néhány éve terjedtek el a világon az extrém esküvők: víz alatti, ejtőernyős, kripta- és odúesküvő, esküvő mamutcsontvázban, jégtáblán, interneten, alvás közben, esküvő kisorsolt élettárssal, történelmi személlyel, esküvő állattal, növénnyel, fétistárggyal, esküvő zenével, esküvő a hét egy napjával, matematikai képlettel, esküvő egy álommal, és ahogy az várható volt, az egyszemélyes vagy önesküvő sem késett sokáig. A szingli kifejezést felváltotta az önlegény és a szelfmari.

Fekete emberek ültek a mellvéden himbálózó felsőtesttel; egy sárga lepedőn virágföld gőzölgött a termékenységistenek kiengesztelésére. Hamarosan eljön a pillanat, igent mondok a reményre, hűség és gondviselés lesznek vezérlő elveim, révbe érek, egybekelek, megállapodom, összeforrok. A dobpergés felgyorsul, crescendo, lélegzetvételnyi csönd, majd őrjöngő tapsvihar. Aztán némán elvonulnak, egyedül maradok. Lenézek a városra, ezüsthasábok fekszenek a tetőkön. Átölelem magam, elforgok, lehunyom a szemem, alsó ajkam puhán megérinti felső ajkamat. Elragadtatottság, szemérmes zavar, kíváncsi tartózkodás, a gyönyör halálos ígérete. Ó, éj, üsd meg a harci dobokat bennem! Valami puhán tarkón legyint, könnyű fejfájás, talpamból remegés indul, reszket a fejbőröm, kezdek hatalmasan önmagammá izmosodni; kitörni készülő vulkán, lángoló torony, százmillió éve hegyesedő cseppkő. Odalent, a hidak kapcsa alatt nyálkás óriáskígyó csúszik. Az ég mozdulatlan fekete baldachinja fölöttem, ez az utolsó kép, mielőtt zuhanásom íve újjászerkeszti a kozmoszt.