Szabó T. Anna

A FELNŐTT GYERMEK

Napló, jegyzetek

 

„Szólj hát, mit tegyek én, hogy szeress
sírva fakadok, ne nevess
………………
………………

Mint a motor, mely már begyulladt,
de nincsen útja és nem indulhat,
olyan vagyok s ha bátrabb volnék,
értelmetlen szavakat szólnék.”

Halandzsa: kamaszkamaszkamaszkamaszka. Álarcos bujkálás, kifejezhetetlen érzelmek rejtegetése, a nemiség ébredésének szűzen is mindentudó gyötrelme és eksztázisa. Berobban a belső égésű motor, sírás táplálja, ábránd és lüktetés, de nem tud megindulni az ismeretlen úton, a másik felé, fél a megszégyenüléstől, pedig legszívesebben makogva-vakogva nekirontana, ököllel ütné, ölelné: vegyél észre, hallod, szeress már, szeress.

Nincs reménytelenebb, mint a kamaszszerelem. Naplómba írtam József Attila töredékét, alig tizenöt éves koromban, egy plátói lángolás tetőfokán. Ez az a korszak, amikor a szenvedély erősebb, mint a test, amikor a kiszemelt lény puszta látása is vihogó rohangászásra készteti a töretlen csikó kamasz lányt, amikor a mit sem sejtő fiú véletlen közelsége, ruhájának futó érintése fetisiszta borzongással, forró, remegő szédülettel erőszakolja ránk a képtelenül intenzív, testetlen szerelmet. Egy levegőt szívni valakivel. Lépni, ahova ő lép. Lebontani az ént, hogy ő lehessünk.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.”

Futottam zuhogó esőben a busz után, amire felszállt, hallgatóztam utána, álmodtam róla, néztem-néztem az ablakból, és azt gondoltam: most megbűvöllek. Nem ő kellett, de mit tudtam akkor. Az érzés kellett, hiszen még nem fájt igazán, nem mártott tüzes kohóba, edzeni; csak melegített. Nincs reménytelibb, mint a kamaszszerelem. Gyermekként mi magunk vagyunk a világ, miértünk van a világ, mi mozgatjuk a világot. Kamaszként kivet magából az egység, és forgatni kezd az örvény. Csak bele ne fúljunk. Csak próbáljunk visszakerülni a panteista teljességbe, és akkor minden egész lesz megint. Ez a remény telített. A naplóm első oldalain ez a vers áll, végig:

„Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel,
búzaföldekkel, fellegekkel.”

Leírtam mindjárt két példányban is – talán magamat győzködtem? Hogy a féltés, kérés, romlás, omlás, düledék helyett inkább az áldást és az ölelést lássam? Ugyanúgy, mint a szintén lemásolt Ringató-ban? (Ring a tó: a tavi csókolás testetlensége; a vágyottról való lemondás nagyúri gesztusai.) Dallamot is szereztem hozzá, dúdoltam naponta, mint egy imát. És vigasz volt az is, hogy lám csak, ezek szerint korántsem megalázó a viszonzatlanság: nem magány, hanem önállóság. Az érzésért szeretni – már ez is ajándék:

„Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.”

Itt nem az árva József Attila gyermekien vad, kétségbeesett, gyilkos-öngyilkos önzése szól, hanem egy vágyakozó, áhítatos kamaszhang – de hiába a „szívek” látszólagos közönye, illedelme, a vers végén a vadonerdő „ezer karja” mégis „leszakítja”, ami jár neki:

„Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.”

A panteista áhítat mögött bujkáló állati mohóságot még nem értettem akkor, de talán sejtettem már. Nem olvastam, szerencsémre, a Szabad-ötletek jegyzéké-t, de olvastam a töredékeket, azt, hogy „Flóra, csináljunk gyereket, / hadd vessen cigánykereket” és azt is, hogy „mert mi teremtünk szép, okos lányt / és bátor, élelmes fiút, / ki őriz belőlünk egy foszlányt, / mint nap fényéből a Tejút” (lám, megint a fény és a foszlány, a tépés képzete). Én is vágytam, öntudatlan vágytam részese lenni a világnagy szerelemnek, és vágytam a folytatást is. Ezért esett jól leírni, kimondani, dúdolni azt az egyszerű, bátor, őszinte kis nótát, hogy:

„Hull a levél a fáról,
Elmegyek én e tájról,
Elmegyek én messzire,
El a világ végire.

Nekem nincs még szeretőm,
Nem adott a Teremtőm,
Elmegyek hát keresni,
Szeretnék már szeretni.”

Nincs igazabb, mint a kamaszszerelem. Még nem volt tizenhét éves József Attila, amikor ezt a kis dalocskát írta. Érzelmes kamasz lány voltam: ezeket halásztam ki az összes versből, nem a gyilkos indulatokat. Persze akkor már azt is tudtam, hogy valóban messzire megyek, ha nem is a világ végire, de egy majdnem ismeretlen országba, Erdélyből Magyarországra, ahol megtaláltam végre a viszonzott kamaszszerelem igazi édességét.

Ezért most az Ó-t, a felnőttámulat és a gyermeki sóvárgás versét választom magamnak. Így kell, így kellene írni a testről, ilyen zsigeri bizalommal, ilyen csillagokig csapó áhítattal. Ezt az isteni közelséget a kamaszkor még és már nem tudja. Az eksztázis otthonossága és az otthonosság eksztázisa – ilyet csak az írhat, aki már a testet is ismeri, de aki gyerekként vágyik vissza a mindenség ölébe. Nincs örökebb szerelem, mint a felnőtt gyermek szerelme.

 

AZT MONDJUK: TŰZ


„Miféle lélek és miféle fény”

Azt mondjuk: hús. Pedig a húsodat
nem ismerem. Nincsen hozzá közöm.
Csak véres, rejtett, romlandó anyag.

Azt mondjuk: csont. Bújok, tapogatom:
tudom a tökéletes szerkezet
ízelt mozgását, de mégsem te vagy.

Azt mondjuk: szem. Az ajkaimmal érzem
rezgő mozgását szemhéjad alatt.

A szád belseje, finom, rózsaszín
selymességeid, ahol lüktető
meleged lángja átsejlik a hártyán,
örvényes köldököd, lábujjaid
közén a titkos völgyek, füled spirális
ösvényei, a kulcscsont és a váll
közötti bölcső, ahol illatodban
alhatom, harapni való izmaid,
forróságod, izgalmad, markolásod,
a friss verejték bódító szagától
megvadult ölelésed – nem te vagy.

Eleven láng vagy! Csontból, húsból, vérből
előlobogsz, romolhatatlanul,
a mozgás vagy, a legfőbb mozgató,
és csak fészekként használod a tested,
a testemet, hogy továbblökd magad,
éljen a semmi is, és égig ég,
éltet, betölt, és már forrása sincs –

azt mondjuk: tűz, és azt érezzük: éget.

 

A MAI NAP


„Ahol én fekszem, az az ágyad”

1

Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2

Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

3

Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit sem dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

4

Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

5

Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.