Lengyel András

MEGÚJULÁS VAGY DEFORMÁCIÓ
ÉS BOMLÁS

A József Attila-irodalom áttekintése


 

„…hogy a költői szó által egy megszólaló világ jöjjön létre”

(Martin Heidegger)


1


 

A József Attila-kutatás emblematikus alakja, Szabolcsi Miklós, akinek neve évtizedekig egybeforrt a költő irodalomtörténeti földolgozásával, 2000-ben meghalt. Szerencséje volt, vagy, legyünk illedelmesek és talán pontosabbak is: erejét és idejét fegyelmezetten beosztó kutató volt, hiszen élete nagy vállalását, a József Attila életét és pályáját áttekintő nagymonográfiasorozatát még be tudta fejezni. Műve ezzel páratlan teljesítmény lett az újabb kori magyar irodalomtörténet-írásban, ahol – különböző okok miatt – a félbe-szerbe maradt monográfiák a jellemzők: ő befejezte, amit vállalt. Halála így többszörösen is fordulópontnak tekinthető. Egy hosszú és termékeny kutatási periódus, meghozva eredményeit, lezárult, s ugyanakkor, elveszítvén legnagyobb tekintélyét a József Attila-kutatók kicsi, de sokszínű közössége, óhatatlanul egy új fejlődési pálya is kezdetét vette. Ez a váltás persze nem pusztán személyi kérdés volt, ez azonnal látszott, hiszen Szabolcsi Miklós kiesésével párhuzamosan a tudománytörténeti szituáció erőteljes megváltozása is láthatóvá vált. Az irodalmárszakmában nagyjából a rendszerváltással egyidejűleg egy erős érdekérvényesítő képességű, harcias csoport emelkedett föl, az úgynevezett Kulcsár Szabó-iskola, amely – vezetőjének, Kulcsár Szabó Ernő akadémikusnak kezdeményező lendülete mögé fölsorakozva – az irodalomról való beszéd módjának radikális változását hozta, s egyebek közt a József Attila-értelmezésre is bejelentette kizárólagos igényét. (Vö. K. Sz. E.: „Szétterült ütem hálója”. In: Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról. Szerk. Kabdebó Lóránt et al. Bp., 2001. 15–41.) A Szabolcsi tanítványának, munkatársának és – mint ma már látszik – némely vonatkozásban utódjának is számító Tverdota György ugyan, mint az addigi kutatási tradíció megújulásra és elmélyülésre is képes folytatója változatlanul a „pályán” (s pozícióban) maradt, sőt át is vette Szabolcsi szerepkörének több, a József Attila-kutatás szervezése és alakulása szempontjából meghatározó elemét – ám az kétségtelen: Szabolcsi halálát követően a kutatás többszólamúvá, élesen eltérő lehetőségek képviselőjévé vált. Sőt alapvető kérdéseket illetően polarizálódott is. Ennek jele, hogy egyik újabb írásában (Forrás, 2003. 12. sz.) Tverdota nyíltan szembefordult a Kulcsár Szabó képviselte beállítódással. Az új helyzetet, egyik írásának címében, a régi gárda nagy formátumú, meghatározó egyénisége, Tamás Attila 2004 novemberében immár így rögzítette: Éleződő vita a József Attila-életmű körül.

Ez a tudománytörténeti szituáció, más teendők fölmerülése mellett, élesen fölveti a számvetés, az eredmények áttekintése és tudatosítása meg nem kerülhető feladatát is: mi történt eddig, s a több évtizedes József Attila-kutatás elegyes, értéket és értéktelent egyaránt fölszínre hozó erőfeszítéseiből mi az, amire a további munkában építeni lehet?


 

2


 

A monográfiasorozat utolsó kötetének előszavában Szabolcsi Miklós azt mondja, hogy József Attiláról – addig, tehát 1996-ig – kb. száz könyv jelent meg, és ötezer cikk, tanulmány, adatközlés. Azóta, tudjuk, újabb kötetek jelentek meg a költőről, s – bár itt és most fölösleges volna pontos statisztikát adni – legalább egy tucat újabb könyv bizonyosan gyarapítja a Szabolcsi Miklós adta leltárt. (Ezt az összképet a költő születésének mostani centenáriuma előreláthatólag több új könyvvel, újabb és újabb cikkek sorozatával gyarapítja.) A József Attila-irodalom teljességre törekvő, részletező áttekintése tehát egy szemlecikkben eleve irreális, megoldhatatlan, de – félve mondom ki – egyelőre talán nem is szükséges. (Erre legföljebb egy annotált szakbibliográfia mindent számba vevő kötete vállalkozhatna.) Szükséges viszont ennek a bőséges, ám mint jeleztem, elegyes irodalomnak a javát, a továbblépéshez kiindulópontként szolgáló alaperedményeit számba venni, a figyelmet rájuk fölhívni. Ezt a munkát persze a József Attila-kutatók kicsiny köre, ki-ki a maga számára, leíratlanul bár, de elvégezte, elvégzi – enélkül dolgozni sem lehetne. A „szakma” szélesebb körei s a József Attila költészete iránt „csupán”-csak érdeklődő olvasók számára azonban egy ilyen leltár aligha felesleges: az információk mai, már-már földolgozhatatlan bősége és szóródása idején erre az érdeklődőnek egyébként sem ideje, sem lehetősége nincs, jóllehet a József Attila-értés lehetőségeit az alaperedmények szem előtt tartása jelentősen megnöveli.


 


 

3


 

A József Attila-kutatás eredményeit számba veendő Szabolcsi Miklós már említett monográfiasorozatából célszerű kiindulni. Nem valamiféle rosszul értelmezett tekintélytiszteletből, „hierarchiatudatból”. Szabolcsi monográfiasorozata ugyanis nem pusztán áttekinti a költő életét és pályáját (összesen több ezer oldalon), hanem ezt az áttekintést, céltudatosan, szintézisnek, a fölhalmozódó eredmények egységes nézőpontú integrálásaként végezte el. Az első kötet, az 1963-ban megjelent Fiatal életek indulója a költő indulását, a második kötet, az Érik a fény (1977) az 1923 és 1927 közötti szakaszt, a harmadik kötet, a „Kemény a menny” (1992) az 1927 és 1930 közötti, a negyedik kötet, a Kész a leltár (1998) pedig az 1930 és 1937 közötti élet- és pályaszakaszt dolgozza föl. A legkorábbi kötet hozta a legtöbb új, „saját” eredményt, a kutatás akkor még meglehetősen kevés kész munícióval látta el a monográfust, kevés volt az, amit integrálni lehetett. Utóbb a „saját” és a „csak” integrált eredmények aránya lassan, majd egyre fokozódó mértékben az utóbbiak irányába tolódott el. A Kész a leltár már, deklaráltan, az eredmények összegzésére törekedett – mindenkor jelezve természetesen a saját álláspontot, ám a monográfia eredményei utóbb már nem a filológiai újdonságok föltárásában, hanem az egységes kép megalkotásában, a szétszórtan megjelent adatok, megközelítési szempontok és értelmezési kísérletek megrostáló, egységesítő, azaz összefoglaló újraértelmezésében keresendők. Ez persze legföljebb csak valamiféle korlátolt „filologizmus” nézőpontjából számíthat gyöngeségnek – valójában nagy eredmény. Több szempontból is. Az ezerfelé szétszórt kísérletek e monográfiában egy egységes nézőpontú, összefoglaló áttekintés részévé válnak, az elszigetelt részletek összeállnak, a korábban rejtett összefüggések explicitté lesznek: ami eredetileg az élet és az életmű természetes összefüggésrendjét képezte, az itt az interpretációban is újra valamiféle egységként jelenik meg.

A Szabolcsi-féle monográfiasorozat integratív funkciójának járulékos, ám a kutatók számára fölbecsülhetetlenül értékes hozadéka, hogy e kötetek bibliográfiailag is számottevő irodalmat mozgósítottak – s regisztráltak. Aki csak e monográfiakötetek birtokában van, már ezek alapján is viszonylag jól tájékozódni képes a József Attilaszövegek kiadásai között, illetve a költőre vonatkozó érdemi irodalomban. Ez persze egy monográfiától el is várható, ám magyar viszonyok között mégis csaknem páratlannak tekinthető. Ilyen, monografikus összegzéssel kombinált szakirodalmi összefoglalás egyetlen más XX. századi magyar alkotó esetében sincs. Sem Ady, sem Babits vagy Kosztolányi nem ért el a földolgozottság e fokára. (Babitsnak, igaz, jó bibliográfiája van, az Ady-irodalomról is van gazdag, de már jó ideje újabb pótlásra szoruló bibliográfiánk, ám a mai irodalmi kánon egyik csúcsfigurájának, Kosztolányinak még bibliográfiája sincs. A Szabolcsi monográfiasorozatához fogható „teljes” nagymonográfiája pedig egyiküknek sincs. S Szabó Lőrinc Kabdebó Lóránt erőfeszítéséhez köthető földolgozottsága is elárulja, hogy jórészt csupán egyéni munkálkodás eredménye, nincs mögötte egy szélesebb kutatói közösség sokfelé kalandozó, más-más lehetőségeket kibontó, de integrálható érdeklődése, kísérletezése.)

Fölmerül persze a kérdés, hogy ma mennyire vállalható az az összkép, amelyet a több évtized során megszületett Szabolcsi-féle monográfiasorozat fölmutat. A politikai konjunktúrák iránt fogékonyak ezt a kérdést nyilván a változó politikai szempontok szerint vetik föl; József Attila politikai elkötelezettsége, amely az életrajz és a pálya kiiktathatatlan eleme, a hektikusan alakuló rendszerváltás légkörében indokolja is ezt a megközelítést. S kétségtelen is, hogy itt-ott fölbukkan egy-egy átfestési hajlandóságú értelmezés. A Hitel egyik 2004. őszi számában például Mórocz Zsolt revízió alá veszi a József Attila-irodalmat, ám az írás színvonala önmagában is minősíti ezt a revíziót. Az igazi kérdés pedig, megítélésem szerint, nem ilyen aktuálpolitikai természetű, ennél sokkal mélyebben keresendő. S a legszűkebb értelmezésben is legalább három rétege, összetevője van.

1. Fönntartható-e az élet és az életmű összetartozását előföltevésként működtető értelmezői magatartás? Nem avult-e el az életrajz szerepével számoló, azt az életmű interpretálásában valamiképpen hasznosító irodalomtörténészi nézőpont? A válasz minderre, hadd mondjam ki mindjárt, megítélésem szerint egyértelmű: mondjon bárki bármit, emeljen föl a divat bármilyen ettől eltérő értelmezési stratégiát, Szabolcsi Miklós munkája e vonatkozásban nem kérdőjelezhető meg. A műalkotás mindig valakinek az alkotása, e nélkül a valaki nélkül, pusztán a szövegek valamiféle steril önmozgásaként nem jön létre egyetlenegy új szöveg sem. S bár az élet és a mű viszonya mindenkor meglehetősen bonyolult, benne nagyon komplikált meghatározottsági mechanizmus érvényesül, olykor pedig ez a viszony már-már értelmezhetetlen, maga a viszony mindig is valóságos marad. Legföljebb az irodalomtörténész nem érti meg, nem tud vele mit kezdeni, s így „könnyebb” megoldási kísérletekbe vág bele. Ám, úgy vélem, e viszony megértésének igényét mindig fönn kell tartanunk, s a részleges megértés is gyümölcsözőbb, mint a megértésről való lemondás.

2. Kielégítő-e az életrajzi rekonstrukció? Naivabban kérdezve: teljes-e és hiteles-e az a rekonstrukció, amit Szabolcsi ad? A válaszom itt kettős. Szabolcsi Miklós életrajzi rekonstrukciója a kor adott tudásszintjének nagyjából-egészéből mindenkor megfelelt. Számottevő tévedésen, pláne szakmai mulasztáson nem kapható rajta. A saját, szükségképpen létező szakmai, világnézeti korlátain belül életrajzi rekonstrukciói korrektek, pontosak. Lehet rájuk építeni. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy alkata szerint Szabolcsi inkább esszéíró volt, semmint filológus, életrajzot igazából csak kötelességtudásból írt. Így az életrajzi mikrofilológiának azokba a mélységeibe, amelyek egy olyan bonyolult alkotónak, mint József Attilának a kutatása során óhatatlanul fölnyílnak, Szabolcsi nem ereszkedett le. Az életrajz fehér foltjait, esetleg anomáliának tetsző elemeit nála az esszéíró stilizáló, összegző gesztusa nemegyszer elfedi. Ez azonban, ismerjük el mindjárt, részben szükségszerű, részben korrigálható, s csak a kutatókon múlik, megtörténik-e a szükséges korrekció. Minden új dokumentum, ami előkerül, minden, az eddigi adatokat újraértelmező megközelítés gazdagíthatja és árnyalhatja a Szabolcsi által kialakított (összefoglalt) képet.

3. Nagy kérdés, sőt talán a legnagyobb kérdés, hogy a költői életmű Szabolcsi Miklós adta interpretációja mennyire teherbíró? Szabolcsi, mint jeleztem már, az értelmezési kísérletek integratív összegzője volt, interpretációjának esetleges korlátai tehát jórészt a szakma korlátai is. Ennek figyelembevétele azonban csak áthelyezi egy másik síkra a problémát, s nem válaszolja meg. A kérdés lényege, merituma maga az interpretáció, az értelmezés mibenlétét érinti. Bizonyos, hogy erről a témakörről külön tanulmányt, esetleg kerekasztal-beszélgetést lehetne s alighanem kellene is írni, illetve rendezni. A perdöntő részleteket csak így lehetne megvizsgálni, mérlegre tenni. Összefoglalóan, itt és most csak azt mondhatom, Szabolcsi kitűnő versértő volt, szövegismerete és háttértájékozottsága pedig alig felülmúlható. József Attila-értelmezéseiben egy élet munkája és tapasztalatai jelentek meg. Amit elemzései megírásakor a magyar irodalomtudomány adott szintjén észre lehetett venni s artikulálhatóvá lehetett tenni, megtette. Ebben saját politikai és világnézeti beállítottsága, amelyet esetleg szemére lehetne vetni, csak egyénítette interpretációit, s nem torzította el. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy versértelmezései, kivált pedig értelmezői metódusa kanonizálandó lenne. Mellette, már könyvei megírásakor is, másféle megközelítések is legitimek voltak, s azóta még nyilvánvalóbbá vált, hogy a versértés általa már elért szintje semmiképpen nem a végállomás. A kutatás természetes rendje s a folyamatosan fölhalmozódó újabb tapasztalatok kényszerítő logikája egyaránt azt sejteti, hogy a Szabolcsi adta interpretációs szintről lehetséges is, szükséges is az elmozdulás, a továbblépés.

Minden további erőfeszítés kikerülhetetlen alapja, kiindulópontja azonban még jó ideig Szabolcsi Miklós monografikus összefoglalója marad. Művének ismerete jelenti a belépőt a József Attila-értelmezések világába.


 


 

4


 

A kutatás első, szükségképpen számba veendő területe a bibliográfiák és katalógusok kérdésköre. A helyzet itt, sajnos, felemás. Az indulás nagyon kedvező volt, már 1955-ben, a költő születésének 50. évfordulójára megjelent az első bibliográfia, Reguli Ernő összeállítása, amely a költőről való addigi megnyilatkozásokat vette számba. Ez a munka, amely önálló műként, különlenyomatban is hozzáférhető, szó szerint úttörő és a kutatást jótékonyan befolyásoló teljesítmény volt. S nem csak azzal, hogy teljességre törekvően regisztrálta az addigi irodalmat. Azzal is, hogy kiindulópontként szolgált a költő kortársi fogadtatásának fölméréséhez. Erre a bibliográfiára alapozódott ugyanis a Bokor László szerkesztői munkájaként összeálló szöveggyűjtemény, amely azután Tverdota Györgynek az anyagot jelentősen megnövelő és megjegyzetelő hatékony közreműködésével a Kortársak József Attiláról című nagy, háromkötetes szöveggyűjteményként (1987) vált közkinccsé. (Erről a nagy forrásértékű és gazdag anyagú gyűjteményről más összefüggésben még kell szólnunk.) A következő bibliográfia 1975-ben jelent meg, az addigra jelentőssé növekvő irodalmat regisztrálva, ugyancsak Reguli Ernő szerkesztői jegyzésével. Ez az összeállítás azonban, a születés zavaros körülményeit tükrözve, már felemásra sikeredett. Továbbviszi az 1955-ös kezdeményt, de nem módszeresen folytatja, és nem teljes anyagot ad, válogat, s ami különösen problematikussá teszi, szerkezete is kaotikus, ötletszerűen kialakított. A benne foglalt anyag persze így is nélkülözhetetlenné teszi, de mára, sajnos, mindenképpen elavult. Minden egyébtől eltekintve már csak azért is, mert az azóta eltelt, nagyon sok új eredményt hozó több mint negyedszázad irodalma hiányzik belőle. A pótlásért ma, aki tájékozódni akar, a Szabolcsi-féle monográfia irodalomjegyzékeihez fordul, és/vagy a különböző, például éves irodalomtörténeti bibliográfiákból maga keresgéli össze. Nem vállalható, nehezen tartható állapot ez, ideje lenne egy újabb, az új igényeket is kielégítő bibliográfia összeállításának. (Tudomásom szerint ezt a munkát az anyaggyűjtéssel Nagy Csaba már meg is kezdte, a nyersanyag hamarosan hozzáférhető is lesz az interneten. A nyomtatott változat megszerkesztése persze még sok időt igényel.) Ennek az új bibliográfiának megítélésem szerint már nemcsak pusztán regisztrálnia kellene az irodalmat, hanem olyan szakbibliográfiának kellene lennie, amely annotációival, csoportosításával, szerkezetének rendjével orientálni is tudná a kutatókat. A kritikai kiadás ugyanis csak úgynevezett editio minor; az egyes versek értelmezésének irodalmát, recepcióját nem adja.

A kutatást segítő segédletek terén jelentős fejlemény, hogy 1980-ban, M. Róna Judit szerkesztésében, Stoll Béla kutatási eredményeit is hasznosítva megjelent a József Attila kéziratai és levelezése című kézirat-katalógus. Ma már ez sem százszázalékos teljességű, azóta – ha a törzsanyaghoz viszonyítva nem is túlzottan nagy számban – kerültek elő újabb kéziratok és más dokumentumok, de egészében mégis olyan adattár ez, amely szilárd alapokat ad a kutatáshoz, és még jó ideig megkerülhetetlen lesz. Külön hozadéka ennek az összeállításnak, hogy a költő addig ismert dedikációit is regisztrálja, sőt szöveg szerint is adja őket. Nagy gond ugyanakkor, hogy a József Attila-kéziratok és más relikviák magánkézben lévő legnagyobb gyűjteményéről, a Kiss Ferencéről nincs katalógus, s nem tudható pontosan, mi van e gyűjteményben. A kéziratokhoz való hozzáférés pedig a tulajdonossal való alkudozás függvénye.

Megemlítendő viszont, hogy a közgyűjteményben őrzött legnagyobb József Attila-anyag katalógusa, a Petőfi Irodalmi Múzeumé, ma már interneten is hozzáférhető. Anyaga folyamatosan gondozott, naprakész.


 


 

5


 

Külön tárgyalandó terület a József Attila-szövegekhez való hozzáférés kérdése. Itt, mondjuk ki mindjárt, a legtöbb XX. századi magyar íróhoz mérve meglehetősen jól állunk, ám a tényleges szakmai igényekhez mérve már nem ennyire felhőtlen a kép.

A versek kritikai kiadása megtörtént. Az első, szövegkritikai igényű editio 1952-ben jelent meg, javított kiadása pedig 1955-ben. (Ez a két kötet az Összes művek első két kötete.) Ennek a gondozói, létrehozói Waldapfel József és Szabolcsi Miklós voltak, az 1955-ös kiadást Szabolcsi már egyedül javította. Ez az úttörő kísérlet azonban ma már jórészt csupán tudománytörténeti érdekkel bír. Azóta újabb szövegkritikai kiadás készült, a ma érvényes definitív kiadás, Stoll Béla munkája, a „Stollwerk” 1984-ben jelent meg. Kitűnő, sok vonatkozásban példaszerű munka ez, meglátszik rajta Stoll „régi magyaros” szövegeken való iskolázottsága, precizitása, szorgalma – textológusi formátuma. Nem is kétséges, alapműről van szó, minden kutató számára megkerülhetetlen. Két dolog mégis megemlítendő e kiadásról is. Az egyik, a súlyosabb: Stoll Béla, nagyon tudatosan, érdeklődésének és kompetenciájának megfelelően, úgynevezett editio minort készített, azaz nem tekinti feladatának tisztázni az egyes versek keletkezéstörténetét, nem tekinti át értelmezésük alakulástörténetét. Ezt a hiányt persze Szabolcsi monográfiasorozata részben, de csak részben pótolja. Ám nem véletlen, hogy az utóbbi időben többen is megfogalmazták igényüket az editio majorra, s egy pótlólagos magyarázó kötet a mostani kiadáshoz igencsak elkelne. A másik említendő szempont az időé: 1984 óta immár két évtized eltelt. Az elkerülhetetlen hibák kijavítása, a pótlások beépítése, egyes kérdések újragondolása előbb-utóbb megkerülhetetlen lesz. (Stoll Bélától egyébként úgy tudom, a centenáriumra tervezi munkája javított kiadásának megjelentetését. Ez, ha valóban elkészül, jelentős újabb előrelépés lenne.)

A prózai (jórészt: értekező) írások kritikai kiadása is megtörtént, de egészében, a versekhez mérten, kevésbé jó a helyzet. A cikkek, kritikák stb. kritikai igényű kiadására, bár ez a szövegkorpusz igen sok, úgynevezett politikailag problémás darabot tartalmaz, már 1958-ban sor került. A szövegekkel közreadójuk, Szabolcsi Miklós szerencsés pillanatban állt elő – a kötet alighanem sem előtte, sem utána jó ideig nem jelenhetett volna meg. A kiadás József Attila valamennyi akkor ismert, ide tartozó írását tartalmazza, jegyzetei informatívak (az Új Szellemi Frontról például évtizedekig e kötet vonatkozó jegyzete volt a legterjedelmesebb, leginformatívabb közlés). Ez a kötet az Összes művek harmadik kötete lett. Az egyéb írásokat, például vallomásokat, önéletrajzokat, szépprózai szövegekkel keverten, az Összes művek negyedik kötete adja, Fehér Erzsébet és Szabolcsi Miklós sajtó alá rendezésében. Ez az életmű kritikai kiadásának legesetlegesebb, föltűnően eklektikus, eleve provizórikus jellegű kötete; már megjelenésekor (1967) sem volt igazán jó megoldás. Csak mint jobb híján való megoldást kell elfogadnunk.

Sajnos, az értekező szövegeket értetlenségből, fölkészületlenségből, esetleg politikai elfogultságból a kutatók többsége kevésre becsülte, járulékosnak tartotta. Valószínűleg ez, a kutatók körénél szélesebben is érvényesülő értetlenség okolható azért, hogy a költő értekező szövegeinek kéziratai nagymértékben széjjelszóródtak, megsemmisültek vagy lappanganak. Egy nagyobb tömb, szerencsére, máig rejtve maradó körülmények között, a rendszerváltás után előkerült, s a József Attilát kedvelő irodalomtörténész „titokgazda”, Horváth Iván lehetővé tette, hogy e kéziratok is hozzáférhetők legyenek. Ez a tény lehetővé és egyben szükségessé tette az értekező szövegek újabb, az 1958-as kötetnél immár lényegesen teljesebb kiadását. Az anyag első fele, az 1930 előtti szövegek, immár az Összes művek keretein kívül, mint az Osiris Kiadó kiadványa 1995-ben meg is jelent. Ennek az edíciónak az érdekessége, hogy két fél kötetre tagolódik: egy szöveg- és egy magyarázatkötetre. Az előbbi gondozója maga Horváth Iván (s egyetemistákból verbuvált munkacsoportja), a másik, a magyarázatkötet szerzője pedig Tverdota György. Sajnos, a közreadók a folytatással máig adósak. Az 1930 utáni szövegek ugyan az interneten hozzáférhetők, a hozzájuk kívánkozó magyarázatkötet azonban nem készült el, s maguk a szövegek is kronológiai rendezettség nélkül, digitális rendezetlenségben sorakoznak. A hiba, a személyes körülmények nem firtatható alakulásán túl, alighanem az alapelképzelésben keresendő. A magyarázatkötet, amely a hagyományos jegyzetek és egy monográfia összevegyítéséből épül föl, részben nem szerencsés megoldás (nehezen áttekinthető, jegyzetkötetként majdnem használhatatlanul komplikált), részben túlzottan egy speciális összefüggés eredménye volt. Nyersen fogalmazva: Tverdota György itt adta elő a korábban Esztétikai töredékek-ként ismert metafizika keletkezéstörténetére vonatkozó, egyébként alapvető fontosságú és igen hasznos ismereteit, jóllehet, azok inkább egy külön kismonográfiába kívánkoztak volna.

A Horváth–Tverdota-féle kiadás derékba törése – az elképzelés minden ellentmondásossága ellenére – fölöttébb sajnálandó. Az elmaradt két fél kötetet mielőbb pótolni kellene. A József Attila-értelmezések legtöbb újdonságot ígérő lehetőségei e szövegekben rejlenek.

Sajátos karakterű, érdekes, de megítélésem szerint csak mesterségesen elkülöníthető külön szövegtípus az úgynevezett pszichoanalitikus szövegeké. Hogy külön kell-e ezeket kezelni (ahogy eddig történt), számomra kérdéses. Az érv, hogy ezek kórlelet értékű, orvostörténeti érdekű szövegek, semmiképpen nem állja meg a helyét. Kétségtelen, hogy az olyan szövegek, mint az úgynevezett Rapaportlevelek vagy a Szabadötletek jegyzéke két ülésben meghökkentő, olykor olvasóját sokkoló szövegek. A fölkészületlen olvasót megzavarhatják. Mégis: célszerűbb lenne ezeket a prózai életmű szövegkorpuszába belehelyezve, időrendi helyükön adni. Igazi értelmük csak ebben a nagyobb összefüggésben világosodhat meg, értelmezésük csak így ígérhet valódi eredményt. A mostani megoldás, hogy az analitikus szövegek a Miért fáj ma is című kötetben (1992), értelmező tanulmányokkal kísérve olvashatók, illetve a Szabadötletek jegyzéke önállóan, több kiadást megért kötetben (először: 1990) is hozzáférhető, csak ideiglenes megoldás lehet; a közreadás e módjait nem elvi, hanem praktikus megfontolások motiválták. (A prózai életmű közreadásának elveit éppen ezért újra kellene gondolni, hogy egy egységes életműkiadás megvalósulhasson.)

Ám akármiként vélekedjünk is, tény: a közreadók (Horváth Iván, Szőke György, Tverdota György, illetve Stoll Béla) az utóbbi bő egy évtized talán legtermékenyebb, legbővebben buzogó kutatási irányát szabadították föl.

Az eddigiektől lényegesen különböző, ám igen fontos szövegforrástípust jelentenek a levelek. A levelezés ugyanis – mind József Attila levelei, mind a hozzá írottak – sajátos, átmeneti szövegtípust reprezentálnak. Ezek elsősorban az életrajz forrásai, keletkezéstörténeti stb. adatok szolgáltatói, valamiképpen azonban a művekhez is tartoznak. A József Attila–Vágó Márta-levelezés például sok kutatót irodalmi elemzésre késztet, e szövegkorpuszt magát is irodalomként értelmezik. A levelezés egy része szerencsére már régóta, 1976 óta hozzáférhető (közreadójuk Fehér Erzsébet), jelentős mennyiség azonban csak részletközlésekben szétszórva fekszik el, vagy éppen kiadatlan. A „válogatott” levelezés melletti döntés, úgy vélem, eleve elhibázott volt, szerencsésebb lett volna az úgynevezett összegyűjtött levelezés melletti optálás. Szerencsére, ha igaz, a teljes levelezés kiadása már készül. A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárának két munkatársa, H. Bagó Ilona és Hegyi Katalin összegyűjtötte és számítógépbe vitte a szövegeket, már „csak” a levelek megjegyzetelése van hátra. A jegyzetek elkészítése persze egyáltalán nem olyan könnyű és kényelmes munka, mint esetleg a hozzá nem értők hiszik, de így is remélhető, hogy a mostani évfordulós kampány ezt a kötetet is tető alá segíti.

Ha megjelenik, jelentős előrelépés lesz; egy fontos szövegkorpusszal gazdagodik a József Attila-kutatás.


 


 

6


 

Mindaz, amiről eddig – Szabolcsi monográfiáján túl – szó volt, természetesen csak állványzat, a fölvonulási terep az „igazi” értelmező munkához. Szükséges és megkerülhetetlen, de nem maga az irodalomtörténeti, irodalomtudományi interpretáció. Csak előzetes föltétel, s nem maga a cél.

Kérdés tehát, mi van a tulajdonképpeni irodalomtörténeti földolgozásokkal, az interpretációs vonulattal? Hogyan jellemezhető a nem pusztán filológiai, nem csak előföltételeket megteremtő József Attila-irodalom? A válasz némi vakmerőséget igényel, hiszen nagyon nagy és nagyon heterogén szövegkorpuszt kell megmérni és megítélni. Ki veheti a bátorságot, s főleg ki bírja mindazt a szakmai kompetenciát, ami a sok ezerre rúgó írástömeg minősítő jellemzéséhez szükséges?

Magam, bár jólesne hinni benne, nem hiszem, hogy csalhatatlan volnék, s alkalmas minden elevenek és holtak megítélésére. A helyzet azonban, amelyet ennek az áttekintésnek az elkezdésével elfogadtam, rákényszerít erre a mérlegelésre. Így, óvintézkedésként, olvasási „utasításként”, csak a veszélyjelző táblát tűzhetem ki: vigyázat, szükségképpen személyes megközelítés következik, tessék óvatosnak lenni.

Én, saját korlátaim közül kitekintve, mindenesetre egy sok eredményt fölvonultató, érdekes, izgalmas, ám egészében mégis erősen heterogén interpretációs vonulatot látok magam előtt. Kevés az, amivel maradéktalanul azonosulni tudok, de sok és érdekes az, amit hasznosíthatónak, továbbvihetőnek vélek. A József Attila-kutatás ugyanis az eddigi tapasztalat szerint folyamat, s nem állapot; van egy kumulatív jellege – a korábbira előbb-utóbb ráépül a későbbi. S az újabb írások összetettségében, a megfogalmazódó árnyalatok finomodásában valamiképpen tovább él a régi, már elfelejtődő kezdemény. (Az önkényes paradigmaváltás eszménye ezt a gyakorlatot szakíthatja meg.)

Mindez természetesen nem változtat azon, hogy a József Attila-irodalom egy nagyon jelentős hányada tudomány előtti, politikai és/vagy kultikus indítékú efemer írás. Mérlegelésük nem is tartozik ide; ezek legföljebb csak egy majdani kultusztörténeti földolgozás elemzendő szövegei lehetnek. Bizonyos az is, hogy viszonylag nagy azoknak a már tudományos igénnyel írott cikkeknek a száma is, amelyek tisztázatlan szempontjaik következtében a tudományos és a kultikus szempontokat még vegyítik, szerzőik tehetségétől és fölkészültségétől függően helyenként akár még érdekesek is lehetnek, egészében azonban nélkülözik a tudományos módszerességet. E típus, némileg sarkítva fogalmazva, az ötvenes, hatvanas évek „normál” tudományát képviselte, ám József Attila megértéséhez ma már igen kevés inspirációt nyújt. Ezeknek az írásoknak a mérlegelése sem ide tartozik. A fönnmaradó, számra már jóval kisebb, de még mindig tekintélyes mennyiségű irodalom maga is erősen heterogén; sokféle és változó színvonalú interpretációs kísérlet van benne képviselve. A kortársak személyes emlékeket elbeszélő vagy a csak adatokat közlő hosszabb-rövidebb írásoktól a szakma könyvterjedelmű, módszeres versértelmezéseket nyújtó professzionális teljesítményeiig nagyon sokféle közlemény sorolható ide.


 

7


 

Az egyik, számontartásra érdemes, helyenként kimondottan fontos, de nagy átlagban
is legalább érdekes vagy hasznos publikációtípus, amelyről szólni kell, az emlékezéseké.

József Attila fiatalon halt meg, kultusza, majd politikailag is legitimált „elismerése” viszonylag hamar bekövetkezett, így rokonai, személyes ismerősei és barátai hamar a túlélő „emlékező” élethelyzetébe kerülhettek, s emlékeik közzétételére többnyire fórum is adódott. Az emlékezések természetesen mindig kritikával kezelendők, észre kell venni gyönge pontjaikat, hogy fölhasználhassuk őket. De kellő óvatossággal eljárva, más forrásokkal szembesítve állításaikat, e szövegtípus is jól hasznosítható. Az, hogy József Attilára vonatkozóan sok emlékezés áll rendelkezésünkre, egészében szerencsés fejleménynek tekinthető, jóllehet e szövegtípus olvasása, ismételjük meg, nem veszélytelen művelet.

A sok, különböző terjedelmű és súlyú emlékezésből néhány itt is megemlítendő. Így szólni kell József Jolán nagy hatású, máig eleven, bár tendenciózus stilizálásoktól, elhallgatásoktól és félreértelmezésektől sem mentes „regényéről”:
József Attila-életrajzáról (1940). Szántó Judit Napló és visszaemlékezés címmel ismert, Murányi Gábor által közzétett két, egyaránt visszatekintő jellegű szövegéről. (E kötet ma már két kiadásban is hozzáférhető; először 1986-ban jelent meg, majd gondosabb jegyzetelésű, javított változatban 1997-ben.) A József Attilára vonatkozó emlékezésirodalom egyik legszebb darabja, csúcsteljesítménye szintén környezetének egyik nőtagjától, Vágó Mártától származik. Az ő könyve az 1940-es évek elején íródott, egyes részletei hamar meg is jelentek, egészében azonban csak a szerző halála után, 1975-ben jelent meg. E könyv, amely nemcsak József Attila és Vágó Márta szerelmének történetére elsőrendű forrás, hanem sok minden másra nézve is, haszonnal forgatott, sokat és joggal idézett mű. Érdekes és lényeges vonatkozásokban informatív írás „Flóra”, azaz Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra két kiadásban is hozzáférhető emlékezéskönyve (József Attila utolsó hónapjairól [1984, majd 1987]). Ez is több mint szerelmi történet. Többféle kiadásban, más, ugyancsak József Attilára vonatkozó írásokkal vegyített, alapvető jelentőségű emlékezés a Németh Andoré is. Idevágó írásainak legteljesebb, leggazdagabb gyűjteményes kiadását Réz Pál rendezte sajtó alá (1989). A József Attila-versek megértése szempontjából kevés olyan fontos kortársi megnyilatkozás van, mint a Németh Andoré, aki egy személyben kitűnő versértő, jó és ösztönző barát, valamint fontos tanú volt. A költő környezetének ugyancsak fontos (és emlékezéseit meg is író) alakja volt Ignotus Pál is, aki kapcsolatuk bő évtizede során barátkozó nemzedéktársa, ideológiai ellenfele, majd szerkesztőtársa és barátja volt a költőnek. Néhány évre vonatkozóan kétségkívül koronatanúnak tekinthető. Csipkerózsa című, eredetileg 1947–48-ban a Haladás című hetilapban folytatásokban publikált, majd évtizedekkel később (1989) kötetben is kiadott visszaemlékezése a József Attila-irodalomnak is értékes darabja. Néhány kisebb emlékező cikke szintén becses információkkal szolgál a költőről. A fölsoroltakkal nem összevethető jelentőségű, de egyes adatai révén hasznos a költő sógorának, Bányai Lászlónak a könyve (Négyszemközt József Attilával [1943]) is. (Nagy kár, hogy Bányai naiv és „írástudatlan” író, akinek becsvágya nagyobb volt, mint a tehetsége, mert helyzeténél fogva fontos tanú. Sok minden olyasmit látott és tapasztalt, amit más nem érzékelhetett.)

Sok fontos emlékezést tartalmaz a Szabolcsi Miklós szerkesztésében 1957-ben megjelent, de szélesebb körben csak jóval később hozzáférhetővé vált József Attila emlékkönyv. E kötet szerzőgárdája jelentős részben fölöleli a számba jöhető kortársakat, s az itt közölt emlékezések számos fontos kérdést tisztáznak – ugyanakkor, sajnos, főleg munkásmozgalmi vonatkozásban, számos kérdést össze is zavarnak. Egészében mégis megkerülhetetlen szövegegyüttesről van szó. Elszórva, hírlapokban és folyóiratokban (például a viszonylag sok ilyen típusú szöveget közlő régi Kritikában) később is nagyszámú emlékezés jelent meg. Különösen gazdag, de manipulatív és önigazoló elemekkel súlyosan terhelt a költő mozgalmi tevékenységének pertraktálása. Jó szándékú, korrekt és adatgazdag emlékezések éppúgy vannak közöttük, mint azonnal fölismerhetően manipuláló írások. (Az előbbire Agárdi [Danzinger] Ferenc említhető példaként, utóbbira, mondjuk, Sándor Pál, Tamás Aladár vagy az egész könyvvel is jelentkező Vértes György.) Megemlítendő, hogy a kortársak szólásra bírásában előbb különösen Szabolcsi Miklós és Péter László, majd Bokor László és Tverdota György jeleskedett. Az akkor még élő kortársak József Attilával kapcsolatos emlékeiről a nyolcvanas években televíziós film is készült.

Az emlékezések egyik része eleve könyvterjedelmű, s ezek könyv alakban is jelentek meg. A kisebb terjedelmű, sokfelé szétszórt darabok egybegyűjtése szintén célszerű lenne. Sok adat, összefüggés így válna csak könnyen fölhasználhatóvá, s egy ilyen szöveggyűjtemény, jól megjegyzetelve, méltó kiegészítése lenne a Kortársak József Attiláról című gyűjteménynek (amelyben egyébként szép számmal vannak emlékező jellegű írások is).


 

8


 

Viszonylag nagy, bár szétszórtan megjelenő s változó terjedelmű az életrajzi, eseményrekonstruáló filológia is. Itt az egy-két lapos kis cikkecskéktől a tanulmányokon át a könyvekig sokféle írás van, ráadásul a kis írások egy része nehezen hozzáférhető, obskúrus lapokban jelent meg. Ennek az anyagnak a teljességre törekvő integrálása még nem történt meg (Szabolcsi monográfiasorozata ezt csak részlegesen végezte el). A gond itt éppen ezzel az integrálatlansággal van, hiszen ezek az írások igazában együtt, egymást kiegészítve és folytatva beszédesek.

E típus első, igazán jelentős eredményei minden jel szerint Péter László nevéhez fűződnek. Ő az ötvenes, hatvanas években, de alkalmilag még később is, egészen a nyolcvanas évekig számos apróbb-nagyobb adatközlést, részletföldolgozást tett közzé. Ezek mind érdekes és hasznosítható írások, egy részüket néhány éve kötetbe gyűjtve (József Attila nyomában [2000]) is kiadta. Legjobb, legfontosabb, sok vonatkozásban máig meg nem haladott tanulmánya azonban az 1955-ben publikált József Attila Szegeden, amely az életrajzi filológia nagykorúságának dokumentuma a József Attila-irodalomban. Ilyen típusú írásai közül ezenkívül itt is megemlítendő még a József Attila nálunk című, sok Csongrád megyei adatot összefoglaló kis könyve (1980), valamint a Somogyi-könyvtári Műhely általa szerkesztett József Attila-száma (1980), amelyben egy fontos kronológiát is közölt. De megemlítendő, hogy Péter László volt az elsők egyike, aki fölfigyelt a dedikációk kutatásában rejlő lehetőségekre, a kronológiakészítés fontosságára, általában az empirikus adatgyűjtés megkerülhetetlenségére.

Munkássága jelentős hányadát Bokor Lászlónak is az életrajzi, eseményrekonstruáló filológia teszi ki. Különösen a költő bécsi korszakának föltárásában vannak nagy érdemei, s ebben a vonatkozásban is hangsúlyosan említendő az a szerepe, amelyet a Kortársak József Attiláról című nagy gyűjtemény létrehozásában, anyagának részletekben való előzetes közzétételében betöltött. Az pedig, hogy a gyűjtemény első, mondhatnánk ősváltozatának hozzáférését sokak számára lehetővé tette, tudománytörténeti érdem: ezzel sok kutatás inspirálója lett. Az életrajzi filológiának komoly vesztesége, hogy Bokor László korán meghalt, s immár évtizedek óta hiányzik a munkából.

Külön színt képviselt az életrajzi filológiában az elsődlegesen orientalistaként számon tartott Scheiber Sándor is. Ő könyvet nem írt József Attiláról, nagyobb tanulmányt is keveset (közülük leginkább a versek istenképzetével kapcsolatos elemzései emelendők ki), legjellegzetesebb műfaja a rövid, egy-két flekkes, olykor még rövidebb adatközlés azonban itt is megőrzi emlékét. Ezek az apró adalékai ugyanis szikár, kemény, minden sallangtól mentes adatokat tettek hozzáférhetővé, s éppen ez az adattisztelő tisztaság emeli ki írásait az elegyes írások tömegéből.

Az életrajzi, „nyomozó” filológia egyik kevéssé megbecsült, igazi elismerését soha meg nem kapó, ám a József Attila-kutatásban elévülhetetlen érdemeket szerző képviselője volt Tasi József. Ő is a minden kis adalékot észrevevő és megbecsülő, kis, hírlapi közlemények publikálásától sem ódzkodó kutatók közé tartozott, de el nem vitatható teljesítménye az, hogy a József Attila-életrajz több, fontos szakaszát és összefüggését ő tisztázta. Nélküle összehasonlíthatatlanul kevesebbet tudnánk például a költő Bartha Miklós Társaságban játszott szerepéről vagy könyvtárának – tájékozódását tükröző – összetételéről és sorsáról. Két könyve (József Attila és a Bartha Miklós Társaság [1995], József Attila könyvtára és más tanulmányok [1996]) teljes egészében, egy harmadik (Szilánkok [2002]) jelentős részben József Attila életútját mutatja be. Ő szervezte meg A Dunánál című konferenciát (1994), amely kötetben is megjelent (1995), s amelynek több előadása is e témakörbe tartozik.

Az életrajz szorgalmas, sok adatot fölszínre hozó kutatója az immár hosszabb ideje hallgató M. Pásztor József. Írásai szétszórtan, gyakran heti- és napilapokban eltemetve jelentek meg, s kidolgozottságuk is gyakran hevenyészett. Ám a föltárt anyag nagysága jelentős, s könyve, a József Attila műhelyei (1975) nézőpontja és anyaga miatt egyaránt fontos. Kár, hogy a föltárt empirikus anyag e könyvben is sok ballaszttal terhelt. Legjobb, leginkább hasznosítható könyve így a Búvópatakok című, általa gyűjtött és közreadott emlékezésgyűjtemény (é. n.).

Az elsősorban lexikográfusként ismert Nagy Csaba munkásságának mennyiségileg csak kicsiny része tartozik mostani érdekkörünkbe, ám egyik tanulmánya, a Miért nem ő?, amely a Miért fáj ma is című kötet (1992) egyik sok újdonságot hozó darabja, az életrajz rekonstrukciójának nagyon fontos részlete. Már-már megkerülhetetlen. Jelentőségét egyebek közt az adja, hogy a költő munkásmozgalmi ténykedésének erősen misztifikált és többnyire csak általánosságban vizsgált kérdését egy fontos vonatkozásban empirikus elemzés alá vette.

A sokoldalú, egyebek közt a költő pszichoanalitikus érdeklődésének teljes kérdéskörét is kutató Valachi Anna az életrajz vonatkozásában is számottevőt produkált. Kutatásai révén nem is annyira maga a költő válik közvetlenül láthatóvá, mint az a környezet, amely a költő életének kerete és sok vonatkozásban meghatározója volt. Egyik ide tartozó könyve (Hét év József Attila közelében [1995]) József Attila sógorának, Bányai Lászlónak a dokumentációját teszi hozzáférhetővé. Másik könyve, József Jolánról írott kismonográfiája (József Jolán az édes mostoha [1998]) pedig nemcsak a költő nővérének önmagában is érdekes és tanulságos életrajzát adja, hanem – az „önérvényesítő” nőtípus e jellegzetes előharcosának szociológiailag is érdekes portréját fölvázolva – társadalomtörténetileg is jelentős munkát ad. Ha tudjuk, hogy József Jolán milyen nagy mértékben beleszólt öccse életének, majd utóéletének alakulásába, e könyv hozadéka aligha becsülhető túl. Jolán ismerete nélkül önmagában a költő életútja és személyiségfejlődése sem igazán érthető meg.

Az életrajzi kutatás sajátos vetületét adja, de – vizualitás-központúsága ellenére – megemlítendő Macht Ilona fotóikonográfiai összeállítása: Négyszemközt az utókorral címmel, a költőről készült fényképeket gyűjtötte egybe (1980), mintaszerű adatolással. Talán nem árt emlékeztetni rá, hogy ezek a fotók nem csak az irodalmi muzeológiában vagy a könyvillusztrációk megalkotásakor kamatoztathatók. Olyan mélyebb, csak nehezen vagy egyáltalán nem verbalizálható tanulságaik is vannak, amelyek hozzátartoznak a költő személyiségének, sorsának igazi megértéséhez.

Természetesen, a téma jellege miatt igen sok kutató lenne még, akit itt meg kellene említeni, hiszen néhány idevágó írást sokan publikáltak, s eredményeik, legyenek bármily kicsinyek is, szükségképpen alkotóelemei egy majdani integratív életrajznak. Még egy kutatót azonban, bár más összefüggésben is említésre kerül, itt is meg kell említenünk. Agárdi Péter ugyanis, József Attila-tanulmányain és könyvén (Torlódó múlt [1995]) túl, Fejtő Ferencről írott úttörő monográfiájával (Érték és kritika [1982]) a József Attila-életrajz jobb megértéséhez is jelentősen hozzájárult. (Fejtő, nem árt tudni, a József Attila-életrajz egyik kulcsszereplője volt; szerepe, Agárdi könyvén túl is további elemzést és föltárást igényel.) Némileg hasonló érdemekért dicsérhetők meg azok is, akik Ignotus Pál életútjának (s főleg írásainak) föltárásában jeleskedtek, mint például Bozóki András és Nagy Csaba. (Megjegyzendő azonban: József Attila kapcsolathálójának sok szereplőjéről még lényegesen nagyobb és alaposabb föltáró munkára lenne szükség.)


 

9


 

József Attila életműve, egyre bizonyosabb, csak felületesen érthető meg, ha nem vesszük figyelembe, hogy nem „csak” költő volt, de – versben és versen kívül is – gondolkodó is. Aligha véletlen, hogy egyik jeles kutatójának könyve, alcímében, „a teremtő gondolkodás költőjé”-ről beszél, egy másik pedig, aki egyébként maga is költő, tehát az életmű esztétikai vonatkozásaira különösen érzékeny, „a gondolkodás metaforái”-ról szól. A gondolkodástörténeti vizsgálódás tehát, a közvetlen, „naiv” értelmezés fázisán túljutva, óhatatlanul megjelent a József Attila kutatásban, s egyre inkább követeli jogait.

Ez a megközelítés természetesen nem csupán valamiféle speciális – leszűkített és konkretizált – filozófiatörténet. Érvényesítése voltaképpen a külső világ és a kész műalkotás közötti közvetítés meglehetősen komplikált folyamatának szerkezetét tárja föl és mutatja be – így több is, kevesebb is, mint filozófiatörténet. Maga a vállalkozás persze egyáltalán nem veszélytelen. Ez a megközelítés buktatókkal teli, nehéz, az értelmezést könnyen félresiklató terepre viszi a kutatót. Aligha véletlen, hogy az első ilyen, ambiciózusabb kísérlet, a Forgács Lászlóé (József Attila esztétikája [1966]) teljes kudarccal végződött. Forgács ugyan filozófiailag iskolázott kutató volt, a kor – általa is művelt – vulgármarxizmusa, valamint mindenekelőtt az értelmező apparátus „önállósulása”, azaz az életrajz valóságos fejleményeitől és a szövegektől való elszakadása eleve kudarcra ítélte vállalkozását. Nem tekinthető sikeresnek a Forgácsnál összehasonlíthatatlanul nyitottabb, a filozófia újabb fejleményeit jól ismerő és fölhasználó Miklós Tamás könyve (József Attila metafizikája [1988]) sem. Ő ugyan behatóan foglalkozott József Attila értekező szövegeivel, és számos részeredményt el is könyvelhet magának, megközelítési módja pedig egyáltalán nem érdektelen, ám az úgynevezett esztétikai töredékek datálásában nagyot tévedett, s a téves datálásra fölépített fejlődéskonstrukciója tarthatatlannak bizonyult. Ezt Tverdota György egy tőle szokatlanul ingerült vitacikkében szóvá is tette. S mivel a datálásban Tverdotának kétségkívül igaza volt, a Miklós Tamás-féle kísérlet megszakadt, valós fölismerései is zsákutcába futottak.

A gondolkodástörténeti filológia legtermékenyebb, legtöbb eredményt elért kutatója alighanem maga az imént említett Tverdota György, aki immár több mint három évtizede kutatja az életművet. Munkájának ugyan a gondolkodástörténet nem egyedüli terepe s nem is végcélja, de ideje és ereje jelentős része mégis ide összpontosult. Eredményeinek egyik része, József Attila költészetfelfogásának rekonstrukcióját célozva, kandidátusi disszertációjában lett összefoglalva (részletei szakfolyóiratok hasábjain olvashatók), másik része a Tanulmányok és cikkek úgynevezett Magyarázatok-kötetében (1995). Utóbbi elmélyült filológiai akríbiával tisztázza a költő költészetbölcseletének keletkezéstörténetét, forrásait, egyes kategóriáinak genezisét stb. S munkájának mintegy melléktermékeként olyan alapvető inspirációk forrása is láthatóvá válik, mint például Croce vagy Pauler Ákos hatása vagy a költő névvarázselmélete. Az 1930 előtti József Attila személyes gondolkodástörténetéről a legtöbb Tverdota írásaiból tudható meg, jóllehet értelmezéseinek lehetőségeit behatárolja, hogy – ellentétben Forgáccsal és Miklós Tamással – nem filozófus; megközelítése inkább a filológusé, semmint a klasszikus értelemben vett filozófiatörténészé. (Ennek persze számos előnye is van.)

Igazi filozófiatörténész viszont Szívós Mihály, akinek „A Dunánál” című konferenciakötetben (1995) megjelent vázlata (Válság és eszmélet) 1935-ig tekinti át József Attila filozófiai tájékozódásának történetét. Írása, bár szükségképpen nem olyan részletezett, mint amilyenre szükség lenne, már csak a szerző filozófiatörténeti iskolázottsága, megközelítése módszeressége miatt is fontos írás. (József Attila Hegel-stúdiumainak fölmérője, az életmű alakulásában játszott sokrétű szerepének legmélyebb átvilágítója alighanem Szívós Mihály lehetne.)

Talán nem szerénytelenség, ha utalok rá, hogy két munkám, A modernitás antinómiái (1996) és a „...gondja kél a gondolatban” című, az értekező József Attilát tárgyaló sajtó alatt lévő könyvem is a gondolkodástörténet területén mozog. Agárdi Péter József Attila-tanulmányai is leginkább e körbe vonhatók, bár az ő érdeklődése elsősorban a költő (s az életmű) kritikai fogadtatására irányult. (A szocializmus mint költészet. A két világháború közötti marxista kritika József Attila-képéről. In: Korok, arcok, irányok [1985].)

A gondolkodástörténet egyik speciális részterülete a költő természettudományos tájékozottságának kérdése. Nem teljesen föltárt terület ez, két figyelemre méltó írás azonban e vonatkozásban is megemlíthető. Az egyik Tverdota György cikke József Attila költészetének kozmológiai vonatkozásai-ról, a másik ifj. Gazda István József Attila és a relativitáselmélet című írása. (Mindkettő hozzáférhető a József Attila útjain című, Szabolcsi Miklós és Erdődy Edit szerkesztette kötetben [1980].)

Gyertyán Ervin, aki publicisztikus hangszerelésű népszerűsítő könyveivel egy időben jelentősen alakította József Attila-képünket, értelemszerűen a gondolkodástörténet kérdéseit is tárgyalta. Legnevezetesebb s máig leginkább használható ilyen tematikájú írása alighanem a Marx, Freud, József Attila, amely polemikus éllel vet föl egy sor kérdést, s interpretációjával hozzájárul bizonyos témák (például a költő pszichoanalitikus orientációja) megítélésének legitimálásához. (Ez, bár a mai fiatal olvasó már meg sem igen érti, egyáltalán nem kis dolog volt a maga idejében. A kutatás energiáinak egy nem jelentéktelen része ugyanis hosszú ideig arra ment el, hogy hatálytalanítsa a kor ideológiai klímájából fakadó fékező és deformáló hatásokat, az uralkodó ideológiai panelek érvényesülését.)

A gondolkodástörténeti vizsgálódások legújabb fázisát a Tverdota György és Veres András szerkesztésében megjelent, az értekező József Attilát tárgyaló tanulmánygyűjtemény (A testet öltött érv [2003]) képviseli. A kötet tematikája szórt, színvonala némileg egyenetlen, de anyaga gazdag, és egészében örvendetes, hogy elkészült, s immár egy egész kötet e téma bemutatását szolgálja. Ha lesz folytatása, azaz ha a szakma újra összefog, hogy e témakörben kollektívan is megnyilatkozzék, lendületet kaphatna a kutatásnak ez a fontos, sőt fundamentális jelentőségű területe is.

Itt említendő meg a gondolkodástörténet egyik, önmagában is súlyos és terjedelmileg is jelentős alfejezete, az életmű pszichoanalitikus vonatkozásainak vizsgálata. A pszichoanalízis ugyan, felületesen szemlélve, a betegség kérdésével kapcsolódik össze, s a költő betegségének tisztázására irányul. S kétségtelen, az e címkével összefoglalható írások egy része valóban az orvostörténet kompetenciájába tartozik (Varga Ervin „régi”, 1966-os cikkétől Németh Attila újabb keletű könyvéig [József Attila pszichiátriai betegsége(i). 2000]). Sőt maga a téma igazán figyelmet keltő exponálása, a Bókay–
Jádi–Stark-féle könyv („Köztetek lettem én bolond” [1982]) is „betegségtörténeti” vonatkozásaival keltett figyelmet. A pszichoanalitikus tematikába sorolható írások azonban elsősorban mégsem e vonatkozásaik miatt igazán érdekesek – már a Bókay–Jádi–Stark-féle könyv is inkább mint identitásértelmezés érdekes. A költő életrajzi érdekű betegségének vizsgálatánál megítélésem szerint termékenyebb kérdésfeltevés az, amely a költő (egyébként versekben is megnyilvánuló) analitikus orientációjára irányul. József Attila ugyanis, bár kétségkívül páciensként ismerkedett meg a pszichoanalízissel, ismereteit hamar önmaga és a világ mélyebb és összetettebb értelmezésére használta föl. Önanalízisei és ezek gondolkodástörténeti következményei egy olyan, sok szövegben jelen lévő pszichoanalitikus „narratívá”-vá állnak össze, amely egyéni sorsát is, költészetét is mélyen meghatározta, s amelynek részletekbe hatoló, finom elemzése megkerülhetetlen.

E pszichoanalitikus narratíva megértése szempontjából (a költő saját szövegein túl) alapvető jelentőségű Erős Ferenc József Attila freudomarxizmusáról írott tanulmánya („Freudomarxistavolte József Attila?), amely a Miért fáj ma is című kötetben (1992) is hozzáférhető. Erős érdeme, hogy a pszichoanalízis történetében jártas pszichológus szakértelmével az analitikus orientációt kiemeli a betegség világából s a valóságértelmezés egyik lehetséges, József Attilára mélyen jellemző módjaként jeleníti meg. Nem kétséges, az úgynevezett Rapaportlevelek és a Szabadötletek jegyzéke igazi kutatástörténeti jelentőségét is az adja, hogy az analitikus orientáció érhető bennük tetten. Magam e tárgyú írásai is e célt szolgálják, s a Szabadötletek viszonylag nagy, ám meglehetősen elegyes irodalmából is az érdemel elsősorban figyelmet, ami ezen a vonalon mozog. E szempontú használhatósága adja meg Vezér Erzsébet fontos forrásközlő írásainak jelentőségét is – ő a Gyömrői-féle dokumentumokat kutatta fel és tette közzé.

Erős Ferenc írásának fényében nő meg N. Horváth Béla Wilhelm Reichre vonatkozó kutatásainak jelentősége is, hisz a szexpolmozgalom apostolaként ismert német analitikus a költő orientációjának egyik ihletője (s egyben hitelesítője) volt.

Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy a pszichoanalízis újabb keletű fölértékelődése a József Attila-irodalomban bizonyos hátrányokkal is jár. Megnőtt az önkényes, „intuitív” interpretációk lehetősége, s van annak is jele, hogy a mélylélektani megközelítés, a saját speciális kérdésföltevéseinek körében mozogva, ránehezedik, ráburjánzik az irodalmi érdekű kérdésföltevésekre, és olykor elnyomja azokat.


 


 

10


 

A József Attila-irodalom elsődleges feladata mindazonáltal aligha lehet más, mint a költői életmű valamiféle „megértése”, interpretációja: maga a versekről való beszéd. Ez persze posztmodern kontextusban, a „minden elmegy” elvének erőteljes térhódítása idején sokak számára már egyáltalán nem evidencia – az irodalomelmélet, mint látszik, egész jól megvan a maga saját metanyelvének fogalmi-kategoriális hálójában, s művelői számára a versszöveg mint egész inkább csak zavaró és eliminálandó ballaszt. A József Attila-irodalom azonban, akármint ítéljük is meg ezt a vonását, „még” az irodalomtörténet régi, nagy tradíciójának keretein belül alakult ki, s fő vonalaiban ma is e körben mozog: a költőről való tudásunk „történeti” írásokban van fölhalmozódva.

Ez, azt kell mondanom, természetes, sőt törvényszerű fejlemény. A József Attila-értelmezés voltaképpen csak az 1950-es évek végén s a 60-as években nőtt ki a kortársi (zsurnálkritikai) megközelítés szövevényéből, a kanonikus célzatú kultikus érvelések szorításából. Az átmenet reprezentatív s a maga nemében kitűnő műve persze már közvetlenül a II. világháború után, a még viszonylagos nyitottság idején, 1947-ben megjelent. Ám Bóka László műve, ez az Essay és vallomás alcímű, József Attila című könyvesszé már jellegzetes magyar tradíciók metszéspontjában született meg. Bóka ugyanis költő, nyelvész és (ezek szövegformáló erejét némileg torzítva) erőteljesen politizáló értelmiségi volt egyszerre, aki költőtársáról írott esszéje megkoncipiálásakor mindegyik komponensből belevitt valami lényegeset érvelésébe. Műve így a még József Attila életében elkezdődött értelmezési gyakorlat egyik betetőzője lett, ám – részben az időközben irodalomtörténész professzorrá avanzsált szerző kulturális súlya révén – el is indított egy lehetséges további értelmezési irányt.

Azaz: a klasszikus ötvenes évek mélypontja után, kimondatlanul bár, de Bóka esszékönyve volt a lehetséges fölfelé indulás egyetlen legitim kiindulópontja, a kultikus érvelésből (s a lassan beinduló filológiából) kibontakozó József Attila-értelmezés alapszövege. (Talán nem véletlen, hogy 1975-ben, egy széles körben olvasott, népszerű sorozat részeként e könyv második kiadásban is megjelent.) Aki ugyanis 1956 után érdemben akart az életműről szólni, s nem elégedett meg az alapozást jelentő, úttörő jellegű filológiai és textológiai munkával (amelynek motorja az ötvenes évek közepétől egyre inkább már Szabolcsi Miklós volt), szinte érdemi előzmények nélkül kényszerült kialakítani mondandóját. A kor erősen átpolitizált kulturális klímája pedig inkább deformáló erőtér volt, semmint ösztönző kontextus. Ám az a tény, hogy a kor uralkodó ideológiája a marxizmus volt (lett légyen ez bármennyire vulgarizált és „aktualizált” is), azzal a következménnyel járt, hogy az irodalom értelmezése csakis totalizáló jellegű történeti stúdiumként volt elképzelhető: a kor, az alkotó és a mű együttes, szinoptikus értelmezése megkerülhetetlen követelményként tudatosult a kutatókban. (Hogy a kor nagy tendenciái és kis történései, általában: mindennapi valósága milyen közvetítőkön keresztül, az én miféle közreműködésével jelennek meg a műben, s a kész mű és a „valóság” viszonya milyen, nemigen tisztázódott, s az adott körülmények között nem is tisztázódhatott. De maga az összefüggés léte tételeződött.) Ez azzal a következménnyel járt, hogy az értelmezés igénye a lehető legmagasabbra lett helyezve, maga az értelmezés azonban általában meglehetősen elegyesre sikeredett. (Több, az ötvenes években született művet, tapintatból, célszerű meg sem említeni.)

Utólag meglepő lehet, ám teljességgel törvényszerű, hogy a tudományossá váló értelmezés voltaképpen csak a hatvanas években vált nagykorúvá. Itt mindenekelőtt Tamás Attila neve említhető meg, aki (a József Attila-filológia és -textológia megalapozásával elfoglalt Szabolcsi Miklós mellett) az első igazán jelentős költészetértelmezést produkálta. Minden e tárgyba tartozó írása a József Attila-irodalom javához tartozik (Szabolcsinak a Kész a leltár-kötetében adott irodalomjegyzéke regisztrálja is ezeket), kettő azonban közülük külön is megemlítendő. Az akadémiai irodalomtörténeti szintézis, az úgynevezett spenót 6. kötetébe írott (1966) József Attila-fejezete s fő műve, világkép-értelmező könyve (Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig [1964]), amely azóta, megérdemelten, újabb kiadásban is megjelent. E könyv nagy érdeme, hogy a kor vulgarizálásra hajlamosító légkörével szembeszegülve, a költői életműre, a szövegkorpuszra koncentrál, mindig szövegközelben marad, ám nem sekélyesedik puszta szövegmagyarázattá. S a költő művekből elvont világképének fölvázolásával elsőként mond ki alapvető összefüggéseket. (Jellemzőnek kell tartanunk, hogy Tamás Attila vonatkozó írásait még a József Attila-irodalmat lekezelő, egészében roppant kevésre becsülő Kulcsár Szabó Ernő is akceptálja.)

A hatvanas évek jelentős új fejleménye az (akkor még) irodalomtörténészként dolgozó Hankiss Elemér néhány, témánkba vágó írása. Ő nem „József Attila-kutatóként” szólalt meg, hanem a strukturalizmus elméletét kipróbáló innovatív értelmezőként, megnyilatkozásai azonban jelentősek. József Attila komplex képei című írása, amely először a Kritika 1966. októberi számában jelent meg, izgalmas és úttörő teljesítmény. Jelentős a Szabolcsi Miklós Eszmélet-elemzéséhez írott hozzászólása (Alföld, 1969. április) is. Megközelítésének általánosító összegzése Az irodalmi mű: struktúra vagy modell? című, költőnket is interpretáló írása, amely a Valóság 1970. évi 7. számában vált hozzáférhetővé. Hankiss tanulmányaival a strukturalizmus jelent meg a József Attila-értelmezésben.

Ugyancsak a hatvanas években indult az „osztatlan filológia” eszményét meghirdető, nyelvészindíttatású Török Gábor József Attila-kutatása. Az ő értelmezéseinek különleges jelentőségét az adja, hogy egy kitűnően fölkészült nyelvész szisztematikus versértelmező munkája ölt bennük testet. A Líra: logika (1968), Török kommentárjainak nyitó (s a továbbiakat elvileg is megalapozó) kötete nemcsak a maga idejében volt reveláló kísérlet, de – minden gyöngéje ellenére – ma is standard műnek tekinthető. Nagy és megbízható, minden további elemzés számára biztos alapot jelentő poétikai filológiai anyag van ebben (s a további köteteiben) fölhalmozva. A nyelvi alakzatok kutatása szempontjából máig túl nem szárnyalt írások ezek a József Attila-irodalomban. Sajnos, Török Gábor emberi érzékenysége olykor – teljesen fölöslegesen – polemikus színezetet adott írásainak, s ezzel korlátozta hatásukat. Ám mind a Líra: logika (amelynek jellemző alcíme ez: József Attila költői nyelve), mind a Költői rébuszok (1974) vagy a József Attilakommentárok (1976) jelentős értéket képviselnek.

A hatvanas évek sok új eredményt hozó s egészében inspiratív légkörében készült s jelent meg Szabolcsi Miklós első nagyobb szabású, elsődlegesen versértelmező könyve, A verselemzés kérdéseihez című Eszmélet-értelmezés (1968) is. Ennek jelentősége nem csak az, hogy az életmű egyik jelentős, sokak szerint a legjelentősebb nagy verse kap itt könyvterjedelmű értelmezést, hanem az is, hogy Szabolcsi, elszakadván a filológiai alapozás megkerülhetetlen, de mégiscsak előkészületi jellegű kötelességeitől, egyetlen versre koncentrálva mutatta meg interpretációs érzékenységét és hajlandóságait. Az Eszmélet persze ezzel nem lett „végleg” letudva, a vers azóta is szinte állandóan az értelmezések tárgya, Szuromi Lajos például már 1977-ben újabb könyvvel állt elő róla, s az egyik legfrissebb értelmezés, Tverdota György még említendő könyve (Tizenkét vers [2004]) is erről a nagy versről szól. Szabolcsi azonban e téren is nyitott, elindított egy termékenynek bizonyuló értelmezési folyamatot.

A hetvenes évek legjelentősebb fejleménye s az immár teljesen kifejlett József Attila-értelmezések egyik csúcspontja kétségkívül Németh G. Béla nagy formátumú „kísérleteinek” megszületése. Ő ugyan korszakos jelentőségű munkásságának csak egy, terjedelmileg viszonylag kicsi részét fordította erre a feladatra, s könyve, a 7 kísérlet a kései József Attiláról csak 1982-ben jelent meg, maguk az írások azonban korábbiak (részben még a hatvanas évekre is visszanyúlnak), s terjedelmüknél lényegesen nagyobb súlyúak. Már az újszerűvé tette kérdésfeltevéseit, hogy a kései költészetre koncentrált, az azokban megjelenő súlyos problémákat tematizálta; ez önmagában is a kor hivatalos „elvárásaitól” való erőteljes függetlenedést mutat. Tanulmányai, például az önmegszólító verstípusról írott, paradigmaalkotó írása azonban elsősorban azért válhattak a József Attila-irodalom legmagasabb szintjén mozgókká, mert Németh G. Béla megközelítésében a szövegre koncentráló versérzékenység egyesült a művelődéstörténeti kontextus figyelembevételével s a mély, filozófiatörténetileg is releváns kérdésfeltevésekkel. Ha valakinek, neki sikerült az irodalmi szöveg „külső”, történeti meghatározottságainak s ugyanakkor önelvűségének egyidejű figyelembevétele. Írásainak inspiratív szerepe máig ható.

Nem hagyható említetlenül az sem, hogy ekkorra már, az értelmezés fő vonalának kialakulásával párhuzamosan, a József Attila-irodalom „könnyűlovassága”, a magas színvonalú népszerűsítő kismonográfiák szerzői is fölléptek. Az (akkor) még hiányzó nagymonográfiát „pótolva”, a nem szakember olvasók képét elsősorban ők alakították, sok vonatkozásban szintén máig szólóan befolyásolva a József Attiláról való „köztudást”. E típus három reprezentánsa Balogh László (József Attila [1969], e könyve utóbb több kiadást is megért), Gyertyán Ervin (Költőnk és kora [1963], „Tisztán meglátni csúcsainkat” [1985]) és Fodor András (Szállj költemény [1977]). Könyveik a megjelenésüknek keretet adó könyvsorozatok jobb darabjai közé tartoznak.

A költői életmű értelmezésének alapjellegzetessége a hetvenes évektől mégis az, hogy Szabolcsi Miklós integratív, egyben mintegy a „hivatalos” értelmezés rangjára is emelkedő működése ellenére, a sokszínűség, az eltérő értelmezések egyidejű jelenléte vált uralkodóvá. Ez sok haszonnal járt, sokféle elképzelés kipróbálását tette lehetővé. S bár e sokszínűségnek árnyoldala is volt, a színvonal olykor lejjebb esett, efemer művek is publicitást kaptak, a döntő az, hogy a József Attila-értelmezők csapatába újabb s újabb generációk léptek be. Maga az irodalom pedig nagymértékben megnőtt, s immár mennyiségi szempontból alig áttekinthető.

A versértelmezés terén játszott szerepe okán, vállalva az arra érdemes produkciók egy részének kényszerű figyelmen kívül hagyását, öt kutatóról itt is föltétlenül szólni kell. Két idősebbről: Beney Zsuzsáról és Szőke Györgyről s három „ötvenesről”: Szigeti Lajos Sándorról, Bókay Antalról és N. Horváth Béláról. Mindegyik más egyéniség, s más-más úton jár, mindegyik nevéhez jó néhány könyv és számos tanulmány fűződik. Summázó jellemzésük néhány sorban szinte reménytelen vállalkozás. A legnagyobb versérzékenysége közülük megítélésem szerint Beney Zsuzsának van, aki maga is költő, s egyike a József Attila-életmű legjobb, legmélyebb ismerőinek. Esszéi, amelyek nem a filológiai apparátustól nyerik értéküket (jegyzeteket általában nem is használ), hanem egy hallatlanul érzékeny, életproblémákra és esztétikai finomságokra egyaránt fogékony személyiség érzékenységétől, „idegen” versek kapcsán megmutatkozó önkifejezési erőfeszítéseitől – valójában a szó legnemesebb értelmében vett irodalomként is fölfoghatók. (Ez a jellemzés – ne legyen félreértés – nem szakmai megkérdőjelezésük álságos formája; ez dicséret.) Könyvei, mindenekelőtt a József Attilatanulmányok (1984) és a Gondolat metaforái (1999) finom fölismerésekben gazdag, magas színvonalú értelmezések. Szőke György, aki a ritkán megszólaló kutatók közé tartozik, alkalmi jelentkezései során irodalom és lélektan egymásra vonatkoztatásával tűnik ki. Ez tudatos erőfeszítés eredménye nála; Szőke ugyanis nem műkedvelő pszichológus, már felnőttként, sőt egyetemi oktatóként rendes egyetemi képzésben sajátította el
a pszichológusszakmát. Így érthető, hogy vers és lélektan lehetséges viszonya rendre megjelenik írásaiban. Vékony, minden fecsegéstől mentes könyvei (Űr a lelkem [1992], Az árnyékvilág árkain [2003]) értékét egy sajátos, tárgyias puritanizmus adja. Eredményei megbízhatóak, lehet rájuk építeni.

Szigeti Lajos Sándor már egy másik generáció tagja. Munkássága, amely a hetvenes években indult, kezdettől s egy jó ideig csaknem kizárólagosan József Attila életművére irányult. Két könyve is e tárgykörben íródott. Az első, az 1988-ban publikált A József Attilai teljességigény az egész életművet áttekintő szisztematikus motívumvizsgálat lehetőségeivel él; könyve a maga nemében úttörő. (Rokon természetű munka egyébként Széles Klára könyvecskéje, a „...minden szervem óra” [1980] is, amely szintén a motívumok kapcsolódását vizsgálja.) Másik ide tartozó könyve, A virrasztó költő (2002), amely már kevésbé szisztematikus, témaválasztásaival inkább a kínálkozó alkalmakhoz igazodik, de e kötetének írásai együtt érdekes képet adnak a József Attila-kutatás több irányáról is. Bókay Antal, akinek gondolkodástörténeti érdekű írásai jelentősek, a költői életmű posztmodernhez közelítő interpretációját is adja. Írásaiban olyan versekről is szól, mint A hetedik vagy az Eszmélet. Itt említendő könyve a József Attila poétikái (2004), amely már egészen új értelmezési irányt képvisel; nagy ívű és nagyigényű vázlata ez az életmű újabb elméleti irodalom alapján adott egyik lehetséges értelmezésének. Elméleti inspirációjú beállítódottsága, innovatív lendülete elismerésre méltó, az elméleti apparátus és az empirikus „anyag”, a versek illeszkedése azonban nem mindig tökéletes; értelmezései olykor még finomítandók lennének, ha összhangba akar kerülni a versek valóságos intencióival. N. Horváth Béla, aki maga is több könyv (például A hetedik [1999]) szerzője, itt az életmű folklórvonatkozásainak módszeres vizsgálata révén említendő („Egy ki márványból rak falut” – József Attila és a folklór [1992]). Ő is azok közé tartozik, akiknek legfőbb témája József Attila, s írásai így számos különböző vonatkozást tárgyalnak vagy legalább érintenek.

Az említetteknél fiatalabb, de Szabolcsi Miklós tanítványaként még a tradícióhoz kapcsolódik Janzer Frigyes is. Ő olyan tanulmányaival említendő itt, mint az Irodalomtörténet 1991. évi 3–4. számában megjelent A bűn és a semmi (József Attila kései verseinek motívumairól) vagy „A Dunánál” című kötetben (1995) publikált A „két vonulat”, a Flóraversek és az Óda. Ígéretes értelmező, de pályája nagyobbik szakasza még előtte van.

A kutatás versértelmező vonulatának jellemzésekor kell szólni arról is, hogy – bár különböző formában, az alkalmiság más-más fokán – neves költők is meg-megszólaltak József Attiláról. Ezek a megnyilatkozások persze nem mindig és nem mindenben a szakma szabályai szerint fogalmazódtak meg, de a versértésnek azon a fokán, amelyen ezek a költők (például Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Petri György, Somlyó György, Vas István, Fodor András vagy éppen Tandori Dezső) álltak vagy állnak, még legrövidebb, alkalmi megjegyzéseik is különösen tanulságosak és ösztönzők. Annál inkább is, mert a versről való beszéd formalizált formáinak gyakorlása nem az egyedüli s könnyen lehet, nem is a legtermékenyebb változata a versértésnek. Az, amit a költők belülről tudnak, s egy-egy vers kapcsán elmondanak, az irodalomtörténész számára mindig tanulságos.


 

11


 

A költői életmű interpretátorai között eddig nem lett megemlítve a más vonatkozásban többször is hivatkozott Tverdota György. Ez nem azt jelenti, hogy munkássága csak más területeken mutathat föl jelentős eredményeket, s éppen ezen a területen ne lenne „értékelhető kísérlete”. A helyzet bizonyos értelemben éppen fordított. Tverdota, írjon bármilyen távolinak tetsző kérdésről, voltaképpen mindig a költői életmű értelmezésének előkészítésén dolgozik: azt a munkát végezte és végzi el, ami – szerinte – egy, az eddigieknél mélyebb és megalapozottabb értelmezés előföltételét, empirikus alapját adja. Immár több évtizedes, módszeres és terjedelmileg is igen jelentős kutatói életműve a hosszú, de megtakaríthatatlan fölkészülés, a módszeres előmunkálat jegyében született. Hasonló következetesség a ma aktív kutatók közül senkit nem jellemez. Nem véletlen tehát, hogy – bár munkái mennyiségileg nagyobbik hányada gondolkodástörténeti, filológiai vagy éppen kultusztörténeti jellegű (nagydoktori disszertációja, A komor föltámadás titka [1998] például a József Attila-kultuszról íródott) – a költői életmű Szabolcsi Miklós utáni interpretációjának meghatározó jelentőségű művei az ő könyvei.

Az egyik ide tartozó könyve, a Korona Kiadó Klasszikusaink című sorozatának József Attila-kötete (1999) a felületes szemlélő szerint ugyan akár a költőt „népszerűsítő” szokásos kismonográfiák közé is tartozhatna. S kétségtelen tény, hogy a könyv terjedelme, sorozatba való beletartozása, némely külső jegye erre vall. De e könyv, amely a belső, némileg rejtett cím szerint „A modern klasszikus” költészetének „folyamatrajza”, originális munka. Úgy összegzi saját kutatási eredményeit, hogy – miközben számol az óriásivá nőtt irodalom bevonható tanulságaival – az értelmezésnek egy eredeti, mesterétől, Szabolcsi Miklóstól is teljességgel különböző, de filológiailag igen erősen megalapozott, „aládúcolt” változatát adja. Nincs meg benne Szabolcsi esszéisztikus, helyenként virtuóz könnyedsége, sem Németh G. Béla mély, filozófiai inspiráltsága, ám mindegyiknél jobban számol az életmű autochton, belső meghatározottságaival és tendenciáival, a költő – kielemezhető, rekonstruálható – intencióival. Azzal, amit a „külső” világ sajáttá válásának és művé való „szublimálásának” lehetne mondani. Ha valaki, akkor ő az, aki a keletkezés kontextusa és a kész mű közötti bonyolult közvetítési mechanizmus folyamatát és szerkezetét a leginkább megragadni és leírni képes. Hosszú idő módszeres és szorgalmas munkájának eredményei összegződnek itt, ugyanakkor, jól fölismerhetően, egy kutatási projekt vázlata is fölsejlik. S ez a könyv valóban az, aminek mondja magát, egy költészet folyamatrajza.

A másik, 2004 végén megjelent könyve, a Tizenkét vers egyetlen költeménynek, a tizenkét szakaszos Eszmélet-nek az értelmezése. Egy jelentős külön tradíció új darabja tehát ez; mint elődei, ő is a főmű, az opus magnum értelmezésére vállalkozik. Vitakérdés lehet, hogy fölfogása, az tudniillik, hogy az Eszmélet voltaképpen egy tizenkét versből álló ciklus lenne, helytálló-e. Az igazán lényeges azonban nem ez a kérdés a könyvben (akár igaza van, akár nem a ciklus tételezésében). A lényeges az a módszeres s a spekulációt jórészt kiiktató, empirikus megalapozásra törekvő vizsgálati eljárás, amely az Eszmélet interpretációjában megmutatkozik. Érvelésében, könyve egész fölépítésében van valami konok következetesség, ami akár nehézkességnek is vélhető, ám bizonyos: e könyv nem önkényes spekuláció, hanem az életmű valóságos tendenciáival számoló, azokból kiinduló, a versszöveg „utasításait” meghalló értelmezés. Bár nem „végső” szó ez sem (a versértelmezésben ilyen nem is lehetséges), de érdemi olvasat, amely a szöveggel éppúgy számol, mint minden más, a szöveg létrejöttét befolyásoló kontextuális tényezővel.

Tverdota nagy erénye, hogy a könnyen folyó, de kikerülhetetlenül önkényes szokásos versmagyarázatok helyett vállalja a megalapozás termékeny következményű, ám fölöttébb időigényes és fáradságos munkáját. Ez a teljes körű érdeklődésben és módszeres munkában megnyilatkozó, hosszú távban gondolkozó kutatói ambíció a József Attila-kutatás legnagyobb esélyeinek egyike.


 


 

12


 

Az ilyen számvetés fogadtatása, szándéktalanul bár, de hasonlít ahhoz, ahogy a moszkvai Vörös tér dísztribünjét a hajdani kremlinológusok szemlélték. A kérdés ugyanis számukra az volt, ki van jelen s ki nem, s a jelenlevők elhelyezkedése milyen erősorrendet fejez ki. Egy ilyen értelmezést nem tudok megakadályozni, de talán nem haszon nélküli, ha megjegyzem: (1) ha csak a személyi szimpátiám tükre lenne ez az áttekintés, kevesebb név fordulna elő benne, (2) ha viszont valamely konkrét téma földolgozásába kezdenék, olyan szerzők olyan írásaival is számolnék, akik s amelyek itt említetlenül maradtak. Ez az áttekintés ugyanis nem rekeszti ki az említetlenül maradtakat sem, elismeri, hogy a regisztrált írásoknál sokkal szélesebb körű a nem említett, de valamilyen szempontból hasznosítható írások száma. Ám a cél, a kutatás főbb irányainak fölmérése eleve egyféle szelekciót eredményez. Csak így válnak érzékelhetővé azok a fontosabb törekvések, amelyek – akár jó ez, akár nem – a József Attila-kutatást jellemzik.