Vojnits Imre

BIZONYOS HELY

A pilléren a víz fölé
kiugró bástyát megkerülve
Budára érsz, és oldalt, le a lépcsőn
a kovácsoltvas korláthoz, ahonnan
el, csikorgó kerekein
fordul a villamos, kicsit
lefelé, a cé vagy es vagy fél-es
alakú rejtekútba,
és fölbukkan a túlsó oldalon,
gyorsul a villamos.

A tekintet még hosszan áll,
magába szívja a bizonyosságot:
ez az annak előtte poshadt,
homályos tájék most
– a szolgálatkész kocsiutak, járdák,
a rézsútosan elnyúló sétalépcső,
a vidám csuszkapár, a Sikló
tapintatos pályáival és
a hallgatag fődöntnöki sárgaházzal –
meg van teremtve.

Nyíló látásom sarokköveként
állt elém s úgy áll még ma is, noha
például középütt az a körvirágágy… Egy púp.
Meghitt púp, meghiszem, de mégis!
Csak az utak meg a büszke hídkapu,
csak az alagút, a nagy meg a kicsi:
rajtuk futnak hosszában-keresztben
a percek, évek, századok,
ők itt a végeláthatatlan létezésünk
jelfái, jelbeszéde.

• • •