Vári Erzsébet: DOSZTOJEVSZKIJ – LENGYEL TÜKÖRBEN Az Antikrisztus halála.(Lengyel esszék Dosztojevszkijről , Összeállította és az előszót írta Pálfalvi Lajos)

Vári Erzsébet

DOSZTOJEVSZKIJ – LENGYEL TÜKÖRBEN Az Antikrisztus halála.

Lengyel esszék Dosztojevszkijről
Összeállította és az előszót írta Pálfalvi Lajos
Fordította Pálfalvi Lajos és Körner Gábor

Napkút Kiadó, 2004. 143 oldal, 1490 Ft

A szovjet hatalom által megalázott és megszomorított, emigráns
és egykor illegális ellenzéki lengyel írástudók idősebb nemzedékének Dosztojevszkijről
szóló írásait szerkesztette kötetbe Pálfalvi Lajos. Az orosz/szovjet politika
gyakran oroszországi száműzetéssel, kényszermunkával sújtotta a lengyel
másként gondolkodókat, így e büntetést elszenvedők közelről ismerhették
meg a hódítók művészetét és mindennapi életét. Mint azt a szóban forgó kötet
szerkesztőjének Előszavá-ból is megtudhatjuk, a lengyel értelmiség alapvetően
a Nyugat felé tájékozódott, ám a tizenkilencedik század közepétől a szláv
„(tév)eszme” is meghatározta bizonyos képviselőinek gondolkodásmódját. E
kettősség különösen ellentmondásossá tette az orosz világ lengyel megítélését.
Ráadásul a lengyel száműzöttekre – politikai meggyőződésüktől függetlenül
– gyakran nagy hatással volt az orosz kultúra. Ez az értékteremtő lengyel
befogadástörténet tovább árnyalja és bonyolítja a hódítók és a meghódítottak
viszonyát. Az orosz/szovjet hatalom által büntetett lengyelek „felsőbbrendű”
tudattal is rendelkeztek. Mindez jól „magyarázza a hódítók frusztrációját,
hisztériáját és önértékelési zavarait” – jegyzi meg Pálfalvi Lajos (6.),
majd röviden értékeli Mickiewicz, illetve a jelen kötetben is szereplő szerzők
Oroszország-képét. Ezt követően „Dosztojevszkij vallásos alapokon nyugvó
politikai nézeteiről” és az orosz írónak a lengyelekhez fűződő viszonyáról
esik szó az Előszó-ban, főként M. Szpakowska Oroszországról írott, 1997-ben
kiadott könyve alapján. Problematikusnak tűnik, hogy főleg az orosz szerző
publicisztikájának, naplójának és egyes, a regények végső változatából kihagyott
mondatoknak az értelmezésére kerül sor, hiszen véleményem szerint döntő
a különbség Dosztojevszkij szépprózájának és publicisztikájának világképe
között.
A kötet szerzői a regényszövegeket elemezve elsősorban Dosztojevszkij művészetének,
hősábrázolásának kérdéseivel, pszichológiai meglátásaival, erkölcsfilozófiai
nézeteivel foglalkoznak. A szerkesztői munka nagy erénye, hogy egymással
dialogizáló írások szerepelnek a kiadványban. Ryszard Przybylski irodalomtörténész,
műfordító, valamint a nemrég elhunyt Nobel-díjas lengyel költő, Czeslaw
Milosz remek szövegeiből ugyan megannyi helyen kiolvasható az orosz/szovjet
birodalomtól elszenvedett megaláztatások miatt kialakult lengyel elfogultság,
de minthogy nem csak egy tanulmány szerepel tőlük, nyomon követhető álláspontjuk
módosulása is. Maria Janion és Jerzy Stempowski ugyancsak érdekes gondolatokat
fogalmaz meg az orosz író poétikájáról, a lengyelekről alkotott ítéletéről,
és ők is választ keresnek arra, vajon a „szentség” jelen van-e Dosztojevszkij
művészetében.
Ryszard Przybylski a kötetcímadó esszéjében egyértelműen Dosztojevszkij
Ördögök című regényének kiüresedett, értékvesztett, ateista, halálra készülő
hőseiben, mindenekelőtt Kirillovban és Szvidrigajlovban véli felismerni
az orosz gondolkodás válságjelenségeinek démonikus képviselőit, őket azonosítja
a meghaló Antikrisztussal, orosz hagyományt is folytatva ezzel. Az előző
századforduló orosz „ezüstkorszakának” író-filozófusait ugyanis erősen foglalkoztatta
az Antikrisztus problémája, nemcsak metafizikai alapon, hanem az oroszországi
„nihilizmussal”, majd forradalmi átalakulással összefüggésben is – és nem
egészen függetlenül Dosztojevszkij hatásától. Bergyajev írásain kívül, akiről
a továbbiakban még szó lesz, röviden csak Vlagyimir Szolovjov Az Antikrisztus
története, Vaszilij Rozanov Korunk apokalipszise című munkáira és Merezskovszkijnak
a krisztusi és antikrisztusi erők harcának távlatait elemző, Krisztus és
Antikrisztus című történelmi-filozófiai regényére utalok. Merezskovszkij
egyébként az „Antikrisztus királysága”-ként határozta meg a szovjethatalmat.
A továbbiakban Ryszard Przybylski egy Lebjadkin kapitány szájába adott allegóriával
jellemzi Oroszországot, amely, úgymond, egy „legyekkel, muslincákkal, svábbogarakkal
és más ocsmány férgekkel” teli pohár (119.). A lengyel irodalmár véleménye
szerint az Ördögök valamennyi férfi hőse – „pondró”, és mind, „egytől egyig”
„belepottyantak (ebbe) a pohárba”. Przybylski professzornak a „titokzatos”
Sztavroginról szóló tanulmánya az alábbi mondattal zárul: „Rögtön jön Nyikofor,
vagyis Lebjadkin kapitány állítása szerint – a Természet, és kilöttyenti
ezt az ocsmány miskulanciát, ki a semmibe, vagy a csillagközi porba, vagy
a te arcodba vagy az enyémbe.” (Uo.)
Felvetődik persze a kérdés, ki e talányos végszó megszólítottja, kié a másik
arc (talán a lengyel olvasóé?), annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy
Przybylski szerint ennek „az ocsmány miskulanciának” természetes módon meg
kell semmisülnie, vagy pedig kihívásként továbbra is számolnunk kell vele.
Ám ha Lebjadkin kapitány is a férgek egyike, miért kellene komolyan vennünk
az allegóriáit? Mert a lengyel professzor láthatóan egyetért Lebjadkin allegorikus
formában megfogalmazott diagnózisával, ugyanakkor némiképp zavaróan hat,
hogy a szerző írásában nem mindig különíti el egymástól a szerzői, az elbeszélői
szólamokat és a szereplők nézőpontját. És ez még akkor is így van, ha az
esszék esetében nem várjuk el, hogy megfeleljenek az irodalomtudományi értekezésekkel
vagy az irodalomkritikákkal szemben támasztott követelményeknek. Przybylski
a fentiek miatt művében saját koncepciójával kerül némi ellentmondásba.
Ez már csak azért is sajnálatos, mert írásában gondosan felépített történeti
eszmefuttatás keretében elemzi a hagyományos cárkultusszal összefonódott
pravoszlávia és az újabb kori orosz ateizmus szerves összefüggéseit, hogy
aztán második esszéjében éppen erre a gondolatmenetre építse fel az Ördögök
főhőse, Sztavrogin és a neki hódoló többi szereplő viszonyának értelmezését.
Érveléséhez M. Szpakowskához hasonlóan ő is gyakorta használja Dosztojevszkij
publicisztikájának, illetve regényvázlatainak mondatait. Przybylski korai
keresztény gondolkodókra is utalva a keresztény szabadságfogalom magyarázatával
vezeti be az igaz hitről szóló intelmeit, azt hangsúlyozva, hogy az abszolút
szabadságból következik a lét Dosztojevszkij által ábrázolt kiszámíthatatlansága.
Jogosan állapítja meg, hogy a választás kiváltsága szabad társadalmat és
független, teljes személyiséget követel. „Az a társadalomszerkezet, amelyikben
értékmonizmus uralkodik, megfosztja az embert a választás lehetőségétől,
és ezzel a kultúra halálát készíti elő” – vonja le következtetését (81.).
Bergyajevre hivatkozva fogalmazza meg azt a közéletet napjainkban is erősen
foglalkoztató „paradox ellentmondást”, miszerint a szabadság fölszabadítja
a rosszat is, a rossz uralma pedig fölszámolja a szabadságot. És (a rosszat)
„bármiképpen is korlátozzák (a jó nevében), az szükségszerű és kényszerű
jósághoz vezet, ami szintén elfajul, mert a kikényszerített jó nem lehet
jó” (uo.). Ryszard Przybylski érvelése világosan jelzi, hogy gondolatmenete
alapvetően valláserkölcsi meggyőződést takar. Ezzel persze nem áll távol
Dosztojevszkij elgondolásától, akiben Vlagyimir Nabokov véleménye szerint
„a szibériai kényszermunka és száműzetés után érlelődtek meg a bűnnel és
a vezekléssel, a szenvedés és a megbékélés etikai felsőbbségével, a szabad
akarat erkölcsi és nem filozófiai védelmével kapcsolatos gondolatai”.1
Ennek ellenére – mint erre Czeslaw Milosz és Jerzy Stempowski is rávilágít
– az orosz író egyik jelentős felfedezése éppen az volt, hogy végérvényesen
befejeződött az egységes, megváltó ideológiák kora. Ennek következtében
az Ördögök főbb férfi szereplői, Sztavrogin kivételével, nemcsak azért ellentmondásos
hősök, mert redukálnak egy eszmét, mint erre Przybylski joggal hívja fel
a figyelmet, hanem azért is, mert foggal-körömmel, tekintélytisztelő módon
ragaszkodnak Sztavrogin avagy Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij gondolatait
nagyon sajátos formában átértelmező elképzeléseikhez. Az idősebb Verhovenszkijnek
az ifjabb nemzedékre gyakorolt hatását egyébként nem is elemzi a lengyel
professzor, pedig e „nagyra becsült”2 hős tanítói magatartása és létfelfogása
erősen befolyásolta a fiatalabb hősök nézeteit.
Dosztojevszkij alapjaiban teszi kérdésessé, hogy léteznek-e vajon egyszer
és mindenkorra egyértelmű megoldást jelentő eszmék. Így Sztavrogin sem csupán
hitetlensége miatt tragikus hős. Nem egyetlen fölülről vagy kívülről várt világnézet alapján teremti meg önmagát: intellektusa révén felfogja
Isten hallgatását és a kiüresedett Ég alatt vergődő embertársai korlátait.
Elsősorban e korlátok észlelése miatt unott, értelmetlen számára a lét.
A spleen, a kiábrándultság problémájáról egyébként Przybylski is értekezik
az esszékötet 115. oldalán. Sztavrogin Byron, Puskin, Lermontov démonikus,
hódító hőseinek is kései, magányos, intellektuális utóda, aki különbözősége,
mássága miatt távolodik el az emberi világtól, válik közösségen kívüli hőssé,
mert hamar átlát a szitán, és hamar átérzi a szerelem reménytelenségét is.
Dosztojevszkij és Sartre című tanulmányában Czeslaw Milosz így ír Dosztojevszkij
„szellemük ördögi körébe zárt” értelmiségi hőseiről: „A kielégítetlen élet
betegségében szenvednek – Dosztojevszkij ezt taedium vitae-ként próbálja
meghatározni –, különösen az olyan erős, elhivatott, de túlzott önvizsgálat
miatt bukásra ítélt hősök, mint Szvidrigajlov vagy Sztavrogin.” (26.) Nem
véletlenül tartja Camus abszurd hősnek az Ördögök-ben szereplő Kirillovot,
és „abszurd ember”-nek Don Juant is, aki „önámítás nélküli tudásra tett
szert, mely mindent tagad, amit emezek hirdetnek”.3
Przybylski Sztavrogin „titokzatos” portréjának felvázolásakor szintén a
Don Juan figura alakváltozataiból indul ki esszéjében, hivatkozva is Camus
megközelítésére: „Mint Albert Camus írta, a donjuanizmus annak belátása,
hogy az élet értelme a soha véget nem érő lázadás mindenki és minden ellen.”
(113.) Miközben joggal helyezi el Sztavrogint a fent említett romantikus
alkotók hőseinek sorában, Don Juan újabb, oroszországi metamorfózisáról
szóló szép eszmefuttatásában sem feledkezik meg valláserkölcsi alapvetéséről:
e helyütt Don Juan és a „gonosz” szövetségét hangsúlyozza, azzal érvelve,
hogy Don Juan a világot megrontó ördögi eredeten uralkodni akaró intellektus
ideológiáját tagadja, ennek következtében pedig lényegében elfogadja a „gonosz”
által uralt világrendet. Ismét a világmegváltó kötelesség eszméje jelenik
meg tehát elvárásként az esszében, igencsak ellentmondásosan, hiszen sem Don Juan, sem a „démonikus”
romantikus hősök nem a hit lovagjai. Ryszard Przybylski mintha tudatában
volna annak, hogy nem létezik megváltás, mégis valamiféle egységes (vallásos)
világszemléletet kér számon az orosz író hősein.
Bármennyire esendő is a Sztavroginról írott esszében szintén tetten érhető
ideologikus felfogás, Przybylski mindazonáltal igen érdekesen mutatja be
az irodalmi-filozófiai hatástörténetet, és egy, a témához kapcsolódó életrajzi
összefüggésre is felhívja a figyelmet. A Sztavrogin prototípusául szolgáló
Dosztojevszkij-barát, Szpesnyev szerepjátékairól írva, élet és művészet
különös, gyakorlati szempontú kapcsolódásaira mutat rá, érzékeny elemzését
adva annak is, milyen viszony fűzte az Ördögök szerzőjét az erotikához:
eszmefuttatásában megalapozott cáfolatát nyújtja a kortárs orosz író, Viktor
Jerofejev ama tézisének, miszerint Érosz nincs jelen Dosztojevszkij prózájában.4
Véleményem szerint Raszkolnyikov megváltozására is Érosz közbenjárásával,
„a szerelem adományának” elfogadásával kerülhetett sor a Bűn és bűnhődés-ben,
hiszen a hős a regényszöveg logikája alapján már csak azért sem juthat el
az igaz hitig, mert bűnét a kényszermunka idején sem téveszméje követésében
látta, hanem abban, hogy hibákat követett el a gyilkosság megvalósítása
során. Éppen ezért kissé túlzónak érzem Przybylski azzal kapcsolatos megállapítását,
hogy a Bűn és bűnhődés főhősébe „beköltözött az Isten” (72.).
A megváltással kapcsolatos értelmezői bonyodalmak is a dosztojevszkiji életműben
rejlő feszültségről árulkodnak: az író esztétikai, filozófiai, lélektani
és erkölcsi alapvetései minden regényében ellentmondásos viszonyban állnak
egymással. Emiatt sem egyszerű körülhatárolni Dosztojevszkij regényalakjainak
álláspontját és a szövegbe kódolt szerzői nézőpontot.
Maria Janion, „a Ryszard Przybylski nevéhez fűződő híres lengyel interpretációra”
reflektálva szintén a szabadság fogalmára építi fel írásának gondolatmenetét,
de egészen más alapállásból: Sztavrogin tragikumát „a szabadság problémáját
hihetetlenül kiélező” gnoszticizmus felől vizsgálja.
Maria Janion ezután „a szabadság bűn” hegeli kijelentés alapján és a byroni
életérzésből kiindulva elemzi az immoralitás fogalmát (128.), amelynek segítségével
meggyőzően értelmezi Sztavrogin és Kirillov alakját. Ugyanakkor némi ellentmondásba
keveredik, amikor arról értekezik, hogy „a törvény megsértésével vagy a
norma áthágásával együtt járó bűntudaton alapult a tragikus világkép” (136.),
hiszen a bűntudat ellentmondani látszik „a tudat válságát végletekig fokozó”
Dosztojevszkij-hősök „immoralitásának”. De abban alighanem igaza lehet a
szerzőnek, hogy Dosztojevszkij hősei olyan emberek, akik „vakmerő privát
egzisztenciális kísérletek” révén akarnak meggyőződni arról, hogy „a korábbi
stabil horizont mögött csak a puszta űrt találják” (136.).
Azt a tényt, hogy Dosztojevszkij utat nyitott a huszadik századi egzisztencialista,
abszurd gondolkodás számára, nemcsak Camus Dosztojevszkij-értelmezése, hanem
Czeslaw Milosznak a lengyel esszékötetben szereplő írásai is bizonyítják.
Milosz ugyanis Jean-Paul Sartre filozófiájának bizonyos elemeivel és a nyugati
vallási képzelettel hasonlítja össze Dosztojevszkij gondolatait, főként
A Karamazov testvérek és ismét csak az Ördögök hőseit.
Czeslaw Milosz Sartre elméleteit hol Dosztojevszkij gondolataival, hol fiktív
hőseinek elképzeléseivel veti össze. Ezeket a párhuzamokat az orosz író
lélektani felfedezései és a freudizmus között fennálló viszony rövid bemutatásával,
illetve a keleti és a nyugati értelmezői közösségek közötti különbségek
felvillantásával vezeti be. A nemzetközi befogadástörténet személyes hangvételű
rövid ismertetése közben „kiemelt helyen” említi a Bergyajev által szerkesztett,
részben magyarul is olvasható Mérföldkövek (1908) és A mélységből (1918)
című gyűjteményes köteteket, amelyek filozófus szerzői az orosz forradalmi
mozgalmakban beteljesülni látták Dosztojevszkij profetikus intencióit, minthogy
Milosz szerint ők is, akárcsak Dosztojevszkij, szintén „az államban” gondolkodtak.
Érdekesnek találom, miként feledkezik meg e helyütt Milosz arról, milyen
módon álltak szemben a korabeli államhatalommal az említett orosz filozófusok,
és miként érezte magát találva a szovjet államhatalom az Ördögök-ből röpködő,
valóban jóslatszerű politikai nyilak által.
Czeslaw Milosz úgy véli, hogy Dosztojevszkijt „Oroszország jövője iránti
aggodalma” (23.) rokoníthatja a baloldali politikai változásokra éles szemmel
figyelő, főleg elvontan, ám hevesen gondolkodó, radikális mozgalmakban is
részt vett, véleményét gyakran váltogató Jean Paul Sartre-ral, azzal a filozófussal,
aki kiábrándultsága ellenére is aggódott a világ jövőjéért. Miért? Milosz
szerint azért, mert „belső ürességét muszáj (volt) kitölteni ilyen-olyan
nemes célokért folytatott érdek nélküli küzdelem érzésével” (26.). A későbbiekben
Milosz árnyalja álláspontját, kimutatva, hogy az orosz író főbb regényhőseit
– Raszkolnyikovot, Ivan Karamazovot, Sztavrogint vagy Szvidrigajlovot –
nem feltétlenül „nemes célok” mozgatják. Sőt. Sokkal inkább jellemzi őket
a kiválasztottakhoz tartozás felemelő érzésének tudata. Ezzel kapcsolatban
a lengyel költő érdekes párhuzamot von a Lét és a semmi, illetve Bahtyin
Dosztojevszkij regénypoétikájáról írt könyve között, hiszen azt hangsúlyozza,
hogy a sartre-i „egzisztencialista pszichoanalízis”, amely a mások fölötti
hatalom megszerzésének vágyát előtérbe állítva jut arra a következtetésre,
hogy „a pokol, az a többiek”, pontosan megfeleltethető „a büszkeség és a
megaláztatás problémájának Dosztojevszkijnél” (25.). Másfelől Milosz azt
hangsúlyozza, hogy míg Dosztojevszkij negatívan ábrázolta az Ördögök-ben
a forradalmi mozgalmakat, addig végső soron Sartre, Herbert Marcuse és más
filozófusok írásai alapozták meg a huszadik századi radikális mozgalmakat,
így a terrorizmust is, amelyek – gyakran ugyancsak terrorista – államokkal
álltak (és állnak) szemben.
Érdekes és érthető ellentmondásnak találom, hogy miközben az emigráns lengyel
költő végzetes hatásúnak tartja a filozófusok szavát, mégis felhívja a figyelmet
a mai nyugati társadalomnak a filozófia iránti közönyére. Másfelől Milosz
joggal hangsúlyozza Dosztojevszkij látnoki képességét, hiszen az a hatalomgyakorlás
kísérletének sok olyan radikális formáját jelenítette meg kritikus módon,
amelyek utóbb tényleg meghatározták a huszadik század történelmét. Az azonban
kérdéses számomra, hogy Dosztojevszkij valóban egyértelműen „a rend védelmezőjeként”
lépett volna fel (29.). Publicisztikájából persze ismerjük monarchista álláspontját,
de regényeiben – így például az Ördögök-ben – nincs jó szava a hatalmon
lévőkről sem. E tekintetben is ellentmondás feszül Dosztojevszkij esztétikája
és politikai nézetei között.
Czeslaw Milosz Dosztojevszkij és a nyugati vallási képzelet című rövid írásában
is foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Dosztojevszkij aggódott az állam
és a kereszténység jövője miatt (39.). És ezzel kapcsolatban Czeslaw Milosz
is felveti azt a (Przybylski szembeállításával is dialogizáló) ellentmondást,
amellyel véleménye szerint először Dosztojevszkij szembesítette az emberiséget,
és amelyre a kereszténység hatása miatt a Nyugat csak későn figyelt fel.
„A dilemma így hangzott – írja –: vagy az igazságos társadalom terror, hazugság
és rabság árán, vagy az elviselhetetlen szabadság, mert ezt követeli a távol
lévő Isten és a be nem avatkozó Krisztus, pontosan úgy, mint A Nagy Inkvizítor
legendájá-ban.” (39.)
Vajon e dilemma megfogalmazóját valóban a korabeli orosz állam védelmére
hivatott gondolkodónak látjuk? És e fönti dilemmát még kiegészíthetjük Dosztojevszkijnek
azzal a felfedezésével, mely szerint azért is „elviselhetetlen” a szabadság,
mert lehetővé teszi a bűnt.
Czeslaw Milosz harmadik, hagyományos dialogikus formában megírt, Swedenborg
és Dosztojevszkij című írásában 1900 és 1950 közé helyezi el a Dosztojevszkij-kánon
keletkezésének időszakát. A lengyel költő véleménye szerint ekkor írták
az orosz íróról a legfontosabb tanulmányokat. Ebben a káprázatos műveltséganyagról
tanúskodó esszéjében Milosz előbb Swedenborg befogadástörténetét mutatja
be röviden, hogy azután megismertessen bennünket a modern európai filozófia
nagy alakjai, így például Jaspers, valamint az idősebb Henry James Swedenborg-értelmezésével.
Majd röviden elemzi a svéd filozófus, tudós, író „világnézeti” válságát
és hatását Dosztojevszkijre, aki Nyugat-Európában, Akszakov fordításában
ismerhette Swedenborg Lipcsében oroszul kiadott műveit. Czeslaw Milosz Szvidrigajlov
alakját Swedenborg „kárhozottjaival” hozza kapcsolatba, és ezenközben azt
állítja, hogy Dosztojevszkij leginkább ezzel a hősével azonosult. Ezt a
merész kijelentését Milosz azzal is megerősíti, hogy Dosztojevszkij regényeiben
állandóan visszatérő „horrorisztikus” probléma a gyermeken elkövetett erőszak,
de ezzel a megközelítésével is ellentmondani látszik önmaga föntebb bemutatott
Dosztojevszkij-értelmezésének, mely szerint Dosztojevszkij a kereszténység
és az orosz állam „védőbástyája” lett volna. Az orosz írót talán mégiscsak
inkább az önmagával való kemény szembenézése, vagyis önismerete vezette
el az emberi természetről írott számos megfigyeléséig, nem pedig az állam
és az egyház apológiája. Maga Milosz így zárja ezt az írását: „Dosztojevszkij
ábrándos politikai fantáziái mintha csak a metafizikai problémákat semlegesítő
alibikként szolgálnának.” (57.) Ezzel tehát mintha vissza is vonná Dosztojevszkij
apológiájáról szóló korábbi fejtegetéseit.
Jerzy Stempowski Dosztojevszkij lengyel regényalakjai című, 1931-es krakkói
előadásának szövege szintén szerepel a kötetben. Az előadás szerzője továbbgondolja
a regények formai-konstrukciós elemeit szem előtt tartó orosz kritika ama
felfedezését, miszerint Dosztojevszkij – a valóságábrázoló realizmustól
eltávolodva – kísérleti regényeket írt (vö. 65.). Ebből kiindulva azt állítja,
hogy Dosztojevszkij némely hőse – így lengyel figurái is – olyan ellentmondásos
konstrukciók, akik „hamis formákat és látszatokat” állítanak szembe „méltatlan
lényegi tartalommal” (67.). Stempowski megkülönbözteti a hagyományos erkölcsi
csoportmintát és a személyek individuális tartalmát, és ezt a kettősséget
Dosztojevszkij erkölcsi alapállásának elemzésébe ágyazva viszi végig előadásában.
Eközben felhívja a figyelmet arra, hogy a Dosztojevszkijt követő harmadik
nemzedék befogadói azért vehették észre az orosz író morális attitűdjét,
mert az idő tájt Friedrich Nietzsche „gyakorlati problémáktól elszakított
morálfilozófiája” minden korábbinál erősebben hatott. „Dosztojevszkij mai
olvasója már nem terheli magát sem az író évtizedek óta elavult politikai
nézeteivel, sem […] személyes elfogultságokkal” – írta 1931-ben Stempowski,
kiemelve, hogy Dosztojevszkij műveiben nemigen olvashatók egyértelmű megfogalmazások
(68.).
Jerzy Stempowski Dosztojevszkij szépprózai szövegeinek ellentmondásaiból
indul ki, a hangsúlyt nem az orosz állam és a kereszténység, hanem a megalázottak
apológiájára helyezve. Láthatóan komoly hatással volt rá a formalista iskola
és az orosz filozófus, Sesztov. Felhívja továbbá a figyelmet arra is, hogy
Dosztojevszkij mindenekelőtt a hagyományos, harmonikusnak tűnő erkölcsi
és filozófiai elképzelések tagadásának jogáért harcolt. Stempowski megítélése
szerint Dosztojevszkij minden korábbi filozófia és vallás vigasztalását
„hazugnak véli”. A kárhozat tudatosítása, a reménytelenségbe való beletörődés
e tagadás főbb jellemzői, és Stempowski azt hangsúlyozza, hogy Raszkolnyikov
is „bűnbánat nélkül térdel a kövezeten, és nem vezekel” (73.). Raszkolnyikovot
„sértett büszkesége tette beteggé” (72.); átváltozása individuális folyamat
része, amelynek semmi köze „a hagyományos, rögzített formákkal rendelkező”
erkölcshöz (75.). A kényszermunkán megismert lengyelekkel pedig éppen az
a baj, hogy bedőlnek a látszatmorál hitegetéseinek, ezért nem érdemlik meg
a kegyelmet: „Kibújnak az igazi mártíromság alól”, mert „megnyugvást találnak
a filozófia vagy a vallás vigasztalásában, amit Dosztojevszkij hazugnak
vél” (75.).
Mint a fentiekből is kitűnhetett, Az Antikrisztus halála című kötet nemcsak
a magyar olvasók Dosztojevszkijről alkotott képét formálja, hanem a lengyelségről
kialakult elképzeléseit is. A szerkesztő Pálfalvi Lajos érdeme az is, hogy
felhívta a figyelmünket arra, hogy a soknyelvű és soknemzetiségű kommunikációs
közeg filozófiai megfontolásokra tette fogékonnyá a lengyel értelmiséget,
amikor párbeszédbe kezdett az orosz kultúra értékeivel.
Recenziómat zárva hadd tegyem még szóvá: kár, hogy ez az izgalmas, színvonalas
kiadvány alig-alig kapható a könyvesboltokban, és ezért nehezen jut el az
olvasókhoz.

Jegyzetek

1 Bár Kárpáti nem hivatkozik rá, Lendvai első Bartók-tanulmánya már 1947-ben
napvilágot látott: Bartók Improvisations sorozatáról, 1920. Zenei Szemle,
III. évf. 151–167.
2 A Kelet zenéje. Zeneműkiadó, 1981.
3 Bartók vonósnégyesei. Zeneműkiadó, 1967; Bartók kamarazenéje. Zeneműkiadó,
1976.