Tárásankar Bandjópádhjáj

*A ZENESZALON** Bangha Imre fordítása

Hajnali háromra Bissambhar Ráj, amint szokása volt, már felkelt,
és a lapos tetőt rótta fel-alá. Öreg szolgája, Ananta leterítette a szőnyeget,
rátette a párnákat, majd lement, hogy felhozza a vízipipát és a dohányt.
Bissambhar egy pillantást vetett a szőnyegre, de nem ült le. Kissé lehajtott
fejjel tovább járkált. Nem messze, a Ráj család Káli-templomának lábánál
a megsoványodott Gangesz ezüstösen fénylő vize folyt.
Az ég délkeleti sarkában a Hajnalcsillag ragyogott. Délnyugaton pedig, mintha
versenyre akarna kelni vele, az újgazdag Gánguli udvarházának tetején erős
villanylámpa árasztotta lankadatlanul a fényt. A Gánguli-házban épp most
ütötte el a hármat az óra. Ezen a vidéken kétszáz éven át egyedül csak a
Ráj család házából hallatszott óraütés. De manapság másképp van. Bissambhar
álmát mostanában a megszokás és a galambturbékolás töri meg. Amint az égen
feltűnik a Hajnalcsillag, felharsan a madarak éneke.
A hajnali szél émelyítőn édes illatot hoz, ám a tavasz ma már nem ünnepséggel
köszönt a Ráj-birtokra. A családnak már nem is áll módjában, hogy illő ajándékkal
fogadja. Kertész híján kiszáradt a virágoskert, és csak néhány óriási fa
maradt meg benne: fenyőspárga, vasfa, rózsagesztenye, magnólia. Új hajtást
nem hoznak, amiképp a család sem, és öregek, mint a repedezett falú kúria.
Az igazat megvallva, néhány fa megodvasodott, és a vén ágakon semmi jele
a kikeletnek. Ki tudja, kívánják-e egyáltalán a tavaszt?

Az istállóban felnyerített egy ló.
Ananta, a szolga a vízipipa fejéhez illesztette a felső részt, és a csövet
a kezében tartva megszólalt:
– Uram!
– Hm? – tört meg Bissambhar bűvölete.
Amint komótosan leült a szőnyegre, Ananta a kezébe adta a csövet. Odalenn
a ló megint nyerített. Bissambhar kétszer-háromszor aprót szippantott, majd
megszólalt:
– Kivirágzott a fenyőspárga. Mától fogva adj a sörbetemhez.
Ananta a fejét vakarta.
– Igen, uram, bár a szirmok még nem értek meg.
Odalenn az istállóban a ló türelmetlenül felnyerített, Bissambhar pedig
nagyot sóhajtott, és bosszankodva így szólt:
– Ez a Nitái fiú annál többet alszik, minél öregebb? Menj, szólj neki! Túfán
nyugtalankodik. Nem hallja, hogy őt hívja?
Túfán, azaz „Vihar” a ló neve. Az egyetlen megmaradt ló Rájék kilenc istállójából.
Az öreg Túfán huszonöt évvel azelőtt a vakmerően bátor, fiatal Bissambhar
Ráj szilaj hátasállata volt. Azelőtt… miért azelőtt? A főúton messziről
jött utasok még két éve is láthattak egy nagy fehér ménen ülő, turbános,
világos bőrű, jól megtermett lovast.
– Ki ez? – kérdezték a helybéliektől.
– Bissambhar Ráj, a félelmetes vadász, aki játszva megöl egy tigrist – felelték
az emberek.
Az ismeretlen utazók bámulattal követték tekintetükkel a fehér mént, ahogy
lovasával együtt a messzeségbe veszett. A távolban csak spirálban örvénylő
porfelhő maradt, amint kavarogva beleolvadt a horizontba.
A szilaj Túfán örök szokás szerint minden hajnalban feltűnt, hátán Bissambhar
Ráj ült. Egészen két évvel ezelőttig, amikor az uzsorás Gánguli dobszóval
hirdette ki a falvakban, hogy ezentúl ő itt az úr. Attól a naptól fogva
Túfánt lovas nélkül, szájában zablával futtatja körbe-körbe Nitái, a lovász.
– Ha felhagy egy ilyen régi szokással – mondta egyszer Táráprasanna, az
intéző –, akkor az egészsége… – Ám Bissambhar tekintetét látva nem fejezte
be a mondatot.
– Szégyelld magad, Táráprasanna! – Ráj csak ennyit válaszolt.
Ananta indult lefelé.
– Ide hallgass! – hívta vissza Bissambhar.
Ananta megfordult.
– Nitái tegnap szólt, hogy Túfán nem kapja rendesen a gabonaadagját – mond-
ta Ráj.
– Gyenge volt az idei termés, ezért az intéző úr meghagyta… – válaszolta
a szolga.
– Hogy? – Ráj néhányat szippantott a vízipipából, és megkérdezte: – Csak
nem soványodott le Túfán?
– Nem – válaszolt gyámoltalanul Ananta. – Csak…
– Hogy? – Ráj kis szünetet tartott. – Teljes adagot adtok, megértetted?
Mondd meg a nevemben az intézőnek! Most menj, és szólj Nitáinak!
Ananta távozott. Bissambhar párnákra dőlve bámulta az eget. A vízipipa csöve
kicsúszott a kezéből. Egymás után hunytak ki odafent a csillagok. Bissambhar
a gondolataiba merült, és kezét végigcsúsztatta a bordáin: „egy, kettő…”
Amikor először ült Túfán hátára, megütötte a mellkasát. Milyen gyönyörű,
milyen szilaj is volt akkor az a ló! Csak a zenére nyugodott meg. Ha zene
szólt, sose vétette el a lába a ritmust. Milyen szépen táncolt, hogy bólogatott!
Bissambhar felkelt. Az emlékeket, mint csillagokat lelkének egén, mindeddig
elhalványította a családi büszkeség napja. Ám ezt a napot ma hirtelen teljes
sötétségbe borította a nosztalgia. Az emlékek legfényesebb csillaga, Túfán
mindennél erősebben ragyogott ezen az égen. Két éve, hogy Bissambhar nem
jár le a tetőről. Két év után először szerette volna látni Túfánt. Belelépett
fapapucsába, és lement az alsó szintre. A belső udvart övező ház tágas verandája
visszhangozta Ráj súlyos lépteit. A verandán sorakozó kerek oszlopok függönyeiről
riadtan csapkodva rebbent szét néhány denevér. Oldalt, a lelakatolt, sötét
szobákból is denevérek surrogása hallatszott. A lépcső mellett nyílt az
ágyneműkamra. A veranda kövezetén gyapotdarabok. A kamrán túlról pedig bűz
terjengett: ott volt a szőnyegtároló a matracokkal, rongyszőnyegekkel, lábtörlőkkel.
Mintha valami rothadna odabent. A következő szobában csilingelő hang vegyült
a denevérek szárnysuhogásába. Ez a csillárraktár, és bizonyára az üvegfityegők
lengedeznek. Ezen az oldalon a raktár utáni sarokszoba a szőnyegtárosé,
aki mindeme dolgokért felelős. A helyiség üresen állt.
Ráj keleti irányba fordult: a haszonbérlők terme. Nem volt belőlük hiány:
számos járásból tartoztak tehetős bérlők a családi hivatalhoz, ötszáz és
ötezer rúpia közötti éves földjáradékkal. Amikor látogatóba jöttek, itt
szállásolták el őket. A földesúr végigfuttatta tekintetét a verandafalon
függő hatalmas képeken. Az elsőben sem kép, sem üveg, csak a megürült keret.
A másodikból az üveg hiányzik. A harmadiknak csak a helye látszik. Ráj nagyot
sóhajtott, és lehajtott fejjel továbblépett. Fent, az oszlopfők között szünet
nélkül turbékoltak a galambok. A veranda keleti végén lépcső. Elindult rajta
lefelé – két év után először. Lent sorakoztak az uradalmi nyilvántartó hivatal
helyiségei. Mindegyik zsúfolásig tele okirattal.
Hét Ráj nemzedék története. Bissambhar a hetedik úr a földbirtokos dinasztiában.
Kissé elmosolyodott a sötétben. Eszébe jutott az első földesúr, aki úgy
tartotta, hogy Laksmi Anya, a gazdagság istennője megnyeréséhez Szaraszvati
Anyának, a tudás istennőjének a kegye szükséges. Tintával írott betűk lánca
a papíron a legszorosabb kötelék. Ha valaki rendben tartja a könyvelést,
akkor még Laksmi forgandó szerencséje sem pártol el tőle. Ő jogász volt
a naváb udvarában.
Papír, toll, tinta: megvan mind. Laksmi Anya mégis eltávozott.
Valahol a veranda végén kutya feküdt a sötétben. Hirtelen felugatott. Ráj
rá se hederített, csak ment tovább. Aztán a kutya abbahagyta az ugatást.
Farkát csóválva néhányszor tiszteletteljesen körbejárta Rájt, majd követte
útján. Kedvtelésből senki sem tart kutyát. Ez bizonyára a család maradékfaló
ebeinek leszármazottja.
Az udvarház küszöbén kívül jobbra a tehénkarám, balra a lóistálló. Azon
túl az istenek temploma. Ráj a lovászt hívta. – Igen, uram! – hallatszott
egy tiszteletteljes hang. A választ azonban elnyomta Túfán hangos nyerítése.
A másik irányból elefánt trombitált.
Ráj továbbment Túfán elé. Az öreg Túfán, mint egy csikó, megélénkült, és
a földet kaparta.
– Gyermekem! – mondta Ráj, miközben megpaskolta a pofáját.
A ló gazdájának kezéhez dörgölte fejét. Túlnan az elefánt is megélénkült.
Egyre csak trombitált, és tépte a lábát béklyózó láncot. Rahmat, az elefántvezető
hallotta ura hangját, és most elefántja mellett állt.
– Uram, Cshotoginni széttépi a láncot – mondta szelíd váddal a hangjában.
Cshotoginni, azaz „Kisebb asszonyság” az elefánt neve. Bissambhar anyjának
a hozományához tartozott. Eleinte Matinak, „Észnek” hívták. Ám egyszer az
uraság, Dhanéssar Ráj elvitte vadászni, és attól fogva majd megőrült érte.
Mati ormányával elkapott, aztán halálra taposott egy leopárdot. Látva, hogy
ura mennyire szereti, Bissambhar anyja mellékfeleségnek nevezte el.
– Valóban méltó rá, hogy Ráj asszonya legyen. Legyen a neve Ginni, „Asszonyság”
– mondta a földesúr.
– Ne egyszerűen Ginni, hanem Cshotoginni, „Kisebb asszonyság”. Ő a te mellékfeleséged
– felelte Bissambhar anyja.
Rahmat szavára Bissambhar otthagyta Túfánt, és az elefánthoz lépett. Túfán
elégedetlenül nyerített mögötte.
– Mi a helyzet, Laksmi Anyám? – szólt Cshotoginnihez. Az állat megemelt
ormányát Bissambhar elé tartva kérte, hogy lovagoljon ki rajta. Ráj ugyanis
az ormányán szokott felmászni rá.
– Most nem, Anyácskám – simogatta meg az elefántot.
Cshotoginni megértette: Ráj vállára helyezte ormányát, és mint jól nevelt
lány, mozdulatlanul megállt.
– Futtasd meg Túfánt, Nitái! – szólt az uraság.
– Ma már nem fog menni, uram – mondta félénken Nitái. – Már látta az uraságot.
Ha nem méltóztatik ráülni…
Ráj nem válaszolt.
– Ügyes kislány, Laksmi Anya. Ügyes kislány – mondogatta, miközben az állat
ormányát simogatta.
Valahol hirtelen rezesbanda furcsa hangja törte meg a hajnali csendet.
– Honnét jön a zene? – kérdezte Ráj felriadva, és abbahagyta az elefánt
simogatását.
– Gánguliéktól. Ma vesz a kisfiuk először rizst magához.
– Hm – dörmögött szokása szerint Ráj.
Túfán bólogatva táncolni kezdett a zene ütemére. Ráj elmosolyodva odalépett
hozzá. Hátrébb Cshotoginni lábán is verni kezdte a lánc a zene ritmusát:
„csiling-csiling”, mint egy táncosnő bokacsengői.
Ráj a főbejáraton lépett be a sötét udvarházba. Felötlött benne, hogy a
reggelig tartó koncertek végén mindig ugyanígy táncolt Túfán az egyik, Cshotoginni
a másik oldalon.
Felment az emeletre, és Anantát szólította.
– Igen, uram.
– Küldd ide az intézőt!
Ráj leült a tetőn.
– Ma eszik Gánguli fia először rizst? – kérdezte, miután a középkorú intéző,
Táráprasanna szótlanul megállt előtte.
– Igen, uram.
– Bizonyára meghívót is küldött.
– Küldött – válaszolta Ananta bátortalanul.
– Küldj neki egy arany guinea-t tálcán… harangfém tálcán.
Táráprasanna szótlanul állt. Nem volt bátorsága ellentmondani, noha az intézkedés
nem tetszett neki.
– Az aranypénzt tőlem kapod meg.
Miután az intéző elment, Bissambhar szótlanul ült tovább. Aztán Ananta jött,
és kicserélte a vízipipa csészéjét.
– Uram! – tartotta oda a csövet Rájnak.
Ráj, ahogy már megszokta, kinyújtotta a kezét.
– Vedd elő Cshotoginni nyergét, a csótárt és a csengőket! – szólalt meg
aztán. – Az intéző Gánguliékhoz megy, hogy átvigye a szertartásos ajándékot.

A Ráj famíliában három nemzedék gyűjtötte a vagyont. A negyedik uralkodott.
Az ötödik és a hatodik élvezeteket és adósságot halmozott. A hetedik generációs
Bissambhar idejében a család Gazdagságistennője elmerült az adósságok óceánjában.
Bissambhar, mint egy dicsősége vesztett istenkirály csak tanúja volt mindennek.
Ráadásul a Ráj dinasztia meg is szakadt e hetedik nemzedékben. A járási,
majd a legfelsőbb bíróság döntése nyomán Laksmi bőségszarujával együtt elhagyni
készült a Ráj-portát, és csak az államtanács döntésére várt.
Az udvarház a Ráj fiú szentfonalünnepségének előkészületeitől volt hangos.
Oly magasra hágott a tobzódás ételben-italban és egyéb élvezetekben, mint
a telihold idején megdagadó tenger. Azután jött az apály. Az apály a Ráj
család minden erejét magába szippantotta. A hét napon át tartó dáridónak
keserű böjtje lett. Kolera tört ki az uradalomban, és hét nap alatt odaveszett
Ráj asszonyság, a két fiú, a leánygyermek és több rokon. Egyedül Bissambhar
Ráj maradt meg, hogy mint a Vindhjá-hegység Agasztja bölcs visszatértét,
meggörnyedve várja a halált.
Nos, azért ez nem egészen így van. Hogy attól a naptól kezdve várja-e a
halált, nem tudni; hiszen akkor még nem tört meg. Az két évre rá történt,
amikor az államtanács döntése nyilvánosságra került. Egyébként asszonya
és gyermekei halála után is égtek még a fények a zeneszalonban, és szólt
a szítár, a száranga és a táncosok lábcsengője. Hatalmas kacajoktól volt
hangos a késő éjszaka. Cshotoginni hátára is felkerült a vadászülés. Akkor
még Túfán is vágtatott Ráj haragjától és bújától hajtva.
Csakhogy az államtanács döntése értelmében a Ráj család minden vagyonától
megfosztatott. Csak az udvarház maradt meg és egy kis, törvény szerint elidegeníthetetlen
birtokrész. A Ráj dinasztia alapítója ezt a darabot okiraton úgy leláncolta,
hogy a kezét senki emberfia rá nem teheti. Ez a rendelkezés tartja fenn
a templomi szolgálatot, ennek alapján jut rendszeres gabona Cshotoginninek,
és kapja a fizetését Rahmat. Egyszóval minden, ami megmaradt, ennek köszönhető.
Minden hónap első napján megjön a rizs, a havi „királyok eledele”; emez
elidegeníthetetlenségi rendelkezés miatt érkezik mindennap hal, és ennek
értelmében kapnak szárnyasokat, vízimadarakat. Egyébként minden a múlté.
Ám nem az elfeledett múlté. Ezért hívják az öreg, megrepedezett falú Ráj-udvarházat
még most is földesúri háznak, és a vidék népe továbbra is a tönkrement Bissambhar
Rájt illeti a földesúri címmel.
Éppen ez az újgazdag Gánguliék gyötrelmének oka. Haldokló hegy lábánál húztak
fel aranyfalat. Az emberek csak a haldokló hegyet látják, és ügyet sem vetnek
az aranyfalra. Egy elöregedett nőstény elefánt több tiszteletet parancsol,
mint az ő drága autójuk.
Mahim Gánguli úgy gondolja, hogy e haldokló hegy csúcsát le kell dönteni.

Amint Cshotoginni hátára felkötötték a csengettyűt, az elefánt, akár egy
büszke nő, ringatni kezdte a testét, melyen csilingelt a csengő.
Táráprasanna intéző megállt Bissambhar előtt. Bissambhar a nagyteremben
ült. Már csak ezt az egy termet használták. A falon a család urainak és
úrnőinek képe. Mindegyikük érett korú képmása. Mindegyikük testén Káli istennő
nevével borított sál, nyakukban szárított rudráksabogyókból készült füzér,
kezükben olvasó. Bissambhar a festményeket bámulta. Amikor észrevette az
intézőt, lassan levette róluk a tekintetét.
– Add ide a pénzesdobozt! – szólalt meg.
Kivett belőle egy kulcsot, és kinyitotta a páncélszekrényt. A felső polcon
Laksmi bőségszaruja ragyogott. Alul két-három szelence. Ráj kivette az egyiket,
amelyik különösen gyönyörű volt. Elhunyt felesége ékszerdoboza. Kinyitotta
a szinte teljesen üres szelencét. Csak egy hajválasztékdísz maradt meg az
ékszerek közül. Hét nemzedék házasságaihoz hozott szerencsét ez a hajdísz.
Semmi más nem maradt már, csak néhány aranypénz egy oldalsó rekeszben.
Néhányat közülük a felesége kapott házasságkötésekor áldásként, néhányat
pedig a fiatal Bissambhar első ajándékaként. Amikor házassága évében először
ment ki a birtokra, tiszteletből adtak neki aranypénzeket, amelyekből jó
néhányat a feleségének ajándékozott. Most ezek közül nyomott egyet szótlanul
Táráprasanna kezébe. Az intéző távozott.
Nemsokára felerősödött Cshotoginni csengőjének hangja. Ráj megállt az ablakban.
Cshotoginni fején olaj, homlokán pedig az olajjal bekent bőr körül cinóberfesték
vörös vonala. Cshotoginni ringó léptekkel haladt.

Délután Gánguliék fényesen csillogó automobilja állt meg az udvarház omladozó
főbejárata előtt. A kocsiból maga Mahim Gánguli szállt ki. Táráprasanna
sietve előjött.
– Tessék, erre tessék! – mondta tiszteletteljesen. Ananta is észrevette
az emeletről, hogy mi történt. Sietve lejött, kinyitotta az udvarház fogadószobájának
ajtaját, és félrevonult.
– Merre van a nagyapó? – szólt Mahim. – Szeretnék vele találkozni.
A Gánguli család régóta működött pénzkölcsönzőként a Ráj-uradalomban. Még
Mahim apja, Dzsanárdan is „uramnak” szólította a Ráj család fejét. Táráprasannának
nem tetszett Mahim gúnyos hangneme.
– Az uraság még nem kelt fel délutáni álmából – mondta tettetett udvariassággal.
– Szóljon neki! – szólt Mahim.
– Nincs itt olyan, akinek bátorsága volna ilyesmihez – mondta Táráprasanna
erőltetett mosollyal. – Ha üzenetet szeretne hagyni, majd átadom.
– Nem, én vele szeretnék beszélni – szólt Mahim türelmetlenül.
Ananta ezüstpohárban sörbetet tett Gánguli elé.
– Na, felkelt már a nagyapó? – kérdezte a szolgától, miközben kezébe vette
a poharat.
– Fel. Már szóltam is neki, és hívatja önt.
– Csodálatos illata van a sörbetnek! – szólt felállva Gánguli, miután megitta
az italt. – Mivel készült?
– Benáreszi fűszerrel, uram – hazudta Ananta. – Nem tudom pontosan, mifélével.
– Nahát, nagyapó! – mondta Gánguli, ahogy belépett az emeleti szobába. –
Nem jött el a lakomára.
– Gyere, foglalj helyet, testvér! – szólt Bissambhar mosolyogva.
– Nagyon szomorú vagyok, nagyapó.
– Felejtsd el az öreg nagyapót, testvérem – válaszolta Ráj ugyanazzal a
mosollyal –, egy öregember már nehezen viseli el, ha felborul a napirendje.
– Hagyjuk a bánatomat. Este meg kell tisztelnie lábának porával.
Bissambhar csendben maradt, csak szippantott a vízipipából.
– Úgy gondoltam, hogy meghívok egy kurtizánt Lakhnauból – szólalt meg Mahim.
– Ki tudná közülünk értékelni az énekét, ha nem ön?
Ráj még egy ideig szívta a vízipipát, majd félretette a csövet.
– Nagyon gyenge az egészségem, Mahim testvér. Egy ideje valami baj van a
szívemmel. Időnként nagyon meggyötör.
– No, akkor megyek, nagyapó – mondta Mahim rövid hallgatás után. – Még a
városba is be kell mennem. El kell hoznom az angol tiszt urakat. Mind eljönnek.
– Miattam ne szomorkodj, testvér. – Bissambhar csak ennyit mondott.
– Ügyelnie kellene a házra, nagyapó! – buggyant ki Mahimból, miután kilépett
a házból, és megállt a verandán. – Rendbe kellene hozatnia.
Választ nem kapott e szavakra, csak Ananta szólt:
– Erre, uram.

Gánguliéknál fényárban folyt le a táncelőadás a szivárványos színekkel
megvilágított színpadon. Gánguliéknak saját áramfejlesztőjük volt. A világításhoz
villanyvezetékeket húztak ki, és a bambuszpóznákat falevelekkel meg virágokkal
díszítették. Mindenfelé színes papírszalagok lengtek. Lent, a közönségnek
pedig lepedőket terítettek egy szőnyegre. Az előkelő vendégek az egyik oldalon
sorokba rendezett székeken, a többiek a másik oldalon, matracokon foglalhattak
helyet. Kissé távolabb volt a hölgyek ülőhelye.
Este nyolcra meg is telt a nézőtér. A zenészek a színpadon hangolták a tablát
és a szárangit. Két pésvázt és vállkendőt viselő, felékszerezett nyugat-indiai
táncosnő ült le közéjük. Egy pillanat alatt elhallgatott a közönség duruzsolása.
Bizony, gyönyörűek voltak.
Megszólalt a zene. Mahim Gánguli is ott ült egy széken az előkelő vendégek
között. A két táncosnő közül az idősebb énekelt. A rága lassú, bevezető
szakaszának elnyújtott hangjai alatt a közönség figyelme mintha lankadt
volna. Néhányan halk beszélgetésbe kezdtek. Az előkelő vendégek felől nevetgélés
hallatszott. Gánguliék szolgái piszszegve csitítgatták a földön ülő vendégeket.
– Ah! Ah! Csodálatos! – kiáltott fel udvariasan Gánguli, mielőtt véget ért
volna az ének. A táncosnő erre kissé elvétette a ritmust, befejezte az éneket,
és leült. Mosolyogva mondott valamit a fiatalabbnak, majd intett, hogy rajta
a sor.
Senki nem tudta a szemét levenni róla. Élénk hangjától és elbűvölő táncmozdulataitól
mintha hegyi forrás fakadt volna az emberek szívében. Egyre több elragadtatott
kiáltás hallatszott. Pénzérmék és bankjegyek kerültek elő a tehetősebb vendégek
zsebéből.
– Vissza! Vissza! – Már nem unatkozott a nézőtér.
– Mindenki el van ragadtatva – szólt Mahim, miután szétoszlott a közönség.
– Az önök kegyéből – mondta az idősebb kurtizán, kezét illedelmesen lehajtott
fejéhez emelve.
Mahim kegye bizony elég hosszúra nyúlt. A kért három helyett öt napig énekeltek
nála. Az utolsó nap pedig Gánguli még egy jótéteménnyel rukkolt elő.
– A közelben van a földesurunk háza. Nála is tegyétek tiszteleteteket. Bissambhar
Ráj gazdag, műértő ember. Talán ő is felfogad majd benneteket.
– Hallottunk már róla, uram – válaszolta tiszteletteljesen az idősebb. –
Mindenképp elmegyünk a nagyúr házába. Eleve ez volt a szándékunk.

Táráprasanna magában fortyogott. Világosan látta, hogy mindez a fondorkodó
Mahim Gánguli alantas cselszövése. Kurtizánok révén akarja megszégyeníteni
a házat.
– Az uraság nincs jól. Most nem hallgathat zenét – mondta szigorúan.
– Alázatosan kérem… – szólt az idősebb táncosnő.
– Nem lehetséges! – vágott közbe Táráprasanna.
– Ilyen az én szerencsém – felelte a nő szomorúan, és szedelődzködni kezdett.
– Táráprasanna! – hallatszott hirtelen kiáltás az emeletről. – Kik ezek?
– kérdezte Bissambhar, amint az intéző felért hozzá.
– Ők adtak elő Gánguliéknál – felelte Táráprasanna lehajtott fejjel.
– Hm? És csak visszafelé?… – kérdezte az úr kisvártatva.
– Szalám, üdv legyen uraságodnak! – hajolt földig muzulmán módra a kurtizán,
és megállt vele szemben.
Az irodából látszott a folyosó és a szoba egy része. Bissambhar hangját
hallva a nő észrevette az uraságot, és felment. Bissambharnak nem tetszett,
hogy bejelentés nélkül törtek rá, de a táncosnő szépségét látva meglágyult
a szíve, és elpárolgott a haragja.
– Uraságod kegyének vélem, ha megbocsátja vétkemet – szólt alázatosan –,
hogy bejelentés nélkül zavarom.
Bissambhar a kurtizán szépségét csodálta. Bőre, mint a gránátalma magja,
antimon-szulfáttal feketére festett szem, szenvedélyes tekintet, rózsaszirom
ajak, nyúlánk test, karcsú derék; a tánc mintha csendesen ott szunnyadna
minden porcikájában. Amikor megmozdul, a tánc is megélénkül benne.
– Kérem, üljön le! – szólt az úr barátságos mosollyal.
– Szolgálója nagyura udvarában parancsra vár, hogy énekeljen neki – mondta
a táncosnő, miután tiszteletteljesen leült egy közeli szőnyegre.
Bissambhar azt akarta mondani, hogy gyenge az egészsége, de elszégyellte
magát. Talán megundorodott a gondolattól, hogy egy kurtizánnak hazudjon.
– Sokaktól hallottuk, hogy a helyi uraság nagy műértő. Gánguli úr azt mondta,
hogy ön e vidék tehetős ura.
Ráj vízipipájának hangja megszakadt. Kissé elmosolyodott.
– Ma este előadás lesz – mondta a kurtizán felé fordulva. Aztán hangosan
felkiáltott. – Ananta! – Ananta az ajtó előtt állt. – Szállásra lesz szükség!
A földbérlők szobái közül nyiss ki egyet – mondta, amint a szolga megjelent.
– Jöjjenek! – szólt Ananta.
A kurtizán, noha nem beszélte a bengálit, nehézség nélkül értette a nyelvet.
Felállt, és tiszteletteljesen meghajolt.
– Nagy szerencse köszöntött rám uraságod kegyelméből – mondta, és Anantát
követve távozott.
Táráprasanna intéző is ott állt, és földbe gyökerezett a lába.
– Gánguliéknál száz rúpiát kaptak egy éjszakára – szólalt meg kicsit később.
– Hm. – Ráj néhányat szippantott a vízipipából. – Van a pénztáradban?…
– Nem fejezte be a mondatot, hanem megszívta a vízipipát.
– Csak száz-százötven rúpia van az istenség szolgálatára – válaszolta Táráprasanna.
Ráj egy darabig gondolkodott, majd a páncélszekrényhez lépett, fogta a dobozt,
és elővette belőle a Ráj asszonyok szerencsét hozó hajdíszét.
– Írd a templomi könyvbe a következő kiadást: ékkőberakásos hajdísz százötven
rúpiáért az Örömteli Istennőnek.
Az Örömteli Istennő a Ráj család által tisztelt templomi szobor: Káli.
Hosszú idő után először nyíló lakatok zajától lett hangos a mozdulatlan
udvarház. Megnyíltak a zeneszalon ajtói és ablakai. Kinyílt a csillárraktár,
és fény hatolt be a szőnyegtárolóba.
Ananta az ajtót mosta. Nitái és Rahmat segített neki. Az öreg családi szolgáló
a pálcákat, a vízipipát, a nagytálakat, az illatszerszórókat és a rózsaolajtartókat
súrolta. Táráprasanna intéző felügyelt minden tevékenységet.
– A városba is küldeni kell valakit, intéző úr – szólt Ananta.
– Készítettem egy listát – válaszolta az intéző. – Nézd, nem maradt ki semmi?
– Minden rajt’ van, csak két dolog hiányzik. Egy kis rózsaolaj és néhány
üveg külföldi ital.
– Van még egy üveg – felelte az intéző.
– Az már majdnem üres. Gyakran iszik belőle egy kicsit. De ha ma kívánja
meg, intéző úr, akkor már nem lesz egy kicsi se.
– És kit küldjek a városba? Ha gyalog megy valaki, estig sem ér vissza.
– Nitái nyergelje fel Túfánt, és menjen ő – válaszolta bizonytalanul Ananta.
– Ha az uraság nem adja parancsba… – szólalt meg Nitái.
– Majd én szólok neki – mondta az intéző.
Bissambhar épp feküdt.
– Most akartalak hívatni – mondta, amikor az intéző megjelent előtte. –
Menj át a Gánguli-házba, és hívd meg Mahimot. A faluból is meg kell hívni
válogatott embereket. Gánguliékhoz te magad menj.
– Indulok – felelte Táráprasanna.
– Szólj, hogy nyergeljék fel Cshotoginnit.
– Nitáit a városba kell küldeni Túfán hátán – mondta kisvártatva.
– Hm… hát menjen – szólalt meg az úr rövid hallgatás után.
Nem sokkal később Túfán nyerítése hallatszott, és Ráj kinyitotta az istálló
felőli ablakot. A ház mögött tisztán látszott Rájék himalájai cédrusokkal
övezett magánútja. Erről az útról hallatszott a lódobogás. Látta, amint
Túfán nyakát meggörbítve, ragyogó járással, szilajon megindul. Ugyanazzal
a meggörbített nyakkal, ugyanazzal a ragyogó járással, mint régen.
Nem sokkal ezután az elefánt hátán szólalt meg a csengő.
Ráj felült, és az ablakból figyelte Cshotoginni büszke járását. Otthagyta
a matracot, és róni kezdte a szobát. Hogy megélénkült testestül-lelkestül!
Előadás! Hosszú idő után először előadás a Ráj-udvarházban!
Úgy tűnt, épp a zeneszalonból jön a csilingelő hang. A fityegős üvegcsillár
hangja. Ráj kilépett szobájából a verandára. Ananta lámpásokat aggatott
a falból kiálló kampókra. Mikor lépések zaját hallotta, a bejárat felé nézett,
és Bissambhart pillantotta meg az ajtóban. Az úr épp a falon függő képeket
nézte. Az óriási teremben mindenfelé a Ráj nemzetség urainak falra akasztott
fiatalkori képei. Az alapító Bhubanéssar Rájtól egészen a saját képmásáig.
Mindegyikük pompától és szenvedélytől részeg. A dédnagyapa Rábonéssar Ráj
képe: vadászat után, lába egy tigrisen, kezében lándzsa, hátán pajzs. Apja,
Dhanéssar széken ül, nem messze tőle Cshotoginni. Az ifjú Bissambhar pedig
Túfánon lovagol.
Ez a terem tanúja volt a család viharos játékainak. Mennyi minden bukkant
fel Ráj szeme előtt! A szilaj Rábonéssar volt az első élveteg ember a családban.
Ő építtette a zeneszalont. Ám élvezni már nem volt bátorsága. Az első nap,
amikor koncertet rendezett benne, meghalt a felesége és a fia. Félig leégve
hunytak ki a gyertyák a tartójukban. Attól fogva nem merte átlépni a zeneszalon
küszöbét.
Jobb lett volna, ha akkor vége a Ráj dinasztiának. Ám Rábonéssar a nemzetség
kedvéért ismét megnősült, és elvette felesége húgát. Azt állította, hogy
az Örömteli parancsolta így. Amikor fia, Tárokéssar átlépte a terem küszöbét,
akkor gyúltak ki ismét a zeneszalon fényei. Gazdag barátjával vetélkedve
egy éjszaka ötszáz aranypénzt adott egy kurtizánnak ebben a helyiségben.
Aztán saját emlékei ötlöttek fel benne: Csandrá, Csandrábái! Miután a közönség
eloszlott, ők is eltűntek barátaik szeme elől. Minden Csandrával váltott
szót tisztán megőrzött a szívében. Csandrá olyan volt, mint egy virágcsokor.
Ananta abbahagyta a munkát. Ahogy ránézett mestere arcára, keze nem mozdult
többé. Ráj arca ijesztően vörös volt. Mintha egy eldugult ér megnyílt volna,
és az eddig eltorlaszolt vér szökőkútból lövellne elő.
Napnyugta előtt Ananta ezüstpohárban sörbetet tett egy tálcára, és szótlanul
ura elé helyezte. Ráj végignézett rajta. Arannyal átszőtt szertartásmesteri
egyenruha, csípőjén széles selyemöv, fején turbán, mellén a Ráj család címere.
Szótlanul felemelte a poharat. Ananta elment. Nem sokkal később visszajött,
és fodrokba szedett dhótit, ragyogó, finom szövésű, muzulmán mintájú, hosszú,
bő inget és nagy selyemkendőt tett le Ráj elé. Rájnak eszébe jutott, hogy
öt évvel ezelőtt készült ez a ruha, amikor egy földbirtokos barátjához készült
Mursidábádba.
– Minden rendben van? – kérdezte.
– Most gyújtjuk meg a gyertyákat – válaszolta a szolga tisztelettudón.
– A vendégek?
– Bhándári földbérlő úr és családja megérkezett. A templomi birtok bérlői
közül négyen jöttek. A bejáratnál várnak.
Odalenn autó dudált. Ananta ijedten lesietett. Megjött Mahim Gánguli. Mozgolódás
támadt a lépcső alján. Az alsó szinten a vendégeket üdvözölték, akik aztán
duruzsolva beszédbe elegyedtek. Aztán a húros hangszerek is megszólaltak
halkan a zeneszalonban, és a tablá hangja is hallatszott. Hangoltak a zenészek.
Ananta az ajtóban állva szólította urát. Bissambhar már átöltözött, és a
szobájában járt fel-alá.
– Hm? – dörmögte.
– A közönség ön nélkül nem mer leülni.
– Hm? Add a cipőmet! – szólt az úr kisvártatva. Ananta megállt a szobában,
kissé bizonytalankodott, majd kihúzta a sarokszekrény egyik fiókját, és
elővette belőle az üveget meg a poharat. Miután letette, elővette a cipőt,
és tisztítani kezdte. Ráj megállt egy pillanatra, majd tovább járkált. Odalenn
a hangszerek egyre hangosabban szóltak.
– Uram! – sürgette szelíden Ananta.
– Hm. – Ráj újra csak ennyit mondott.
Tett még néhány kört kissé meggyorsított léptekkel. Ananta várakozott. Aztán
Ráj odalépett az asztalhoz, és szódát kért.

Az óriási méretű zeneszalon három oldalán hosszú sávokban matracok a közönségnek,
mintás lepedőkkel leterítve. Hátul sorokba rendezett párnák. A mennyezeten
sorban egymás mögött lógó három üvegcsilláron gyertyák égtek. Az oldalsó
falakon függő gyertyatartókban a láng meg-meglebbent a szélben.
A csillárokról és gyertyatartókról hiányzott néhány bura, és egy-két gyertya
is kialudt. Így aztán itt-ott, mint elleplezett szomorúság, hosszan elnyúló
árnyékok borították a falat.
A közönség már helyet foglalt, de a zene üteme még mindig lassú volt. Időnként,
mint a kifakadó rügyek, egy-egy húr pendülése hallatszott. A tánctér körül
ülő harminc- negyven vendég halkan beszélgetett. Négy-öt bugyborékoló vízipipát
szívtak. A két kurtizán csendben ült. Csak a cigarettát szívó Mahim Gánguli
hangos beszéde hallatszott hébe-hóba.
– Hohó, jó pár gyertya kialudt! – szólt a pislákoló fények felé tekintve.
– Intéző úr! – kiáltott, miután senki sem válaszolt. – Látja, milyen gyenge
a fény – mondta, mikor az intéző megjelent az ajtóban. – Szóljon a sofőrnek,
hogy hozzon be két petromaxot!
Az intéző nem szólt semmit. Az idősebb táncosnő szólalt meg urduul, mintha
csak magában kérdezné:
– Illik olyan fény ebbe a terembe?
Amikor kintről súlyos léptek zaja hallatszott, az intéző hátratekintett,
és tisztelettel félrehúzódott. Egy pillanattal később Anantát követve megjelent
az ajtóban Bissambhar Ráj. A két táncosnő tiszteletteljesen felállt, miként
mindenki a közönségből. Önkéntelenül még Mahim is félig fölemelkedett, aztán
gyorsan visszaült.
– Kicsit megkéstem – mondta Ráj elmosolyodva, aztán leült. Mahim magához
húzott egy párnát, majd visszatolta. Zsebkendőt vett elő, és porolni kezdte.
– Istenem, micsoda por! – szólt undorodva.
Táráprasanna rózsaolajat spriccelt rá. Ananta kicserélte mindegyik vízipipa
csészéjét, aztán letette Ráj elé az övét, és odanyújtotta neki a csövet.
Az idősebb táncosnő felállt, és muzulmán módra üdvözölte az urat. Megszólalt
a zene. Ugyanaz a hosszan elnyújtott, lassú bevezető rész. Furcsa dolog
történt. Ma csendben volt a közönség. Ráj szemét lehunyva, elmélyülten ült.
Óriási teste alig észrevehetően hintázott a zene lassú ütemére. A zenére
koncentrálva bal kezének egyik ujja megemelkedett, és halkan a közeli párnára
ütött. Pontosan a tablá ritmusára. Ráj kinyitotta a szemét, és a táncosnő
lábcsengői halkan megszólaltak. Megkezdődött a tánc. tánca. A mozdulatok
a közeledő esőt váró, az égen felhőket kémlelő, izgatott pávát idézték.
A kurtizán nyakát kissé előrenyújtva, a bő pésvázt kiterjesztett tollazatként
széthúzva táncolt. Lábán szóltak a csengők.
– Áh! Csodálatos! – kiáltott fel Ráj.
A kiáltással egy időben a táncosnő megállás nélkül járó lába befejezte a
táncot, és az utolsó ütés hallatszott a tabláról.
Mahim Rájhoz húzódott.
– Nagyapó, nem élvezzük az előadást. Kiszáradt a torkunk. Krisnábái hidegen
hagyott bennünket.
Krisnábái kissé elmosolyodott, mintha megértette volna.
Ananta sörbetet hozott, és Mahimnak nyújtotta.
– Nem kérek. Nem aludtam az elmúlt éjszakákon, és megfáztam – mondta Mahim.
Ráj elmosolyodott, és intett Anantának. A szolga kiment, és kezében tálcára
helyezett whiskyvel, szódásüveggel és pohárral jelent meg az ajtóban.
Összekeverte az italt, odaadta Mahimnak, elvette a másik poharat, és a közönség
felé lesett. Mindenki lehajtott fejjel ült. Tiszteletteljesen Bissambhar
felé nyújtotta az italt. Ráj szótlanul elvette a poharat. Mahim már egy
ideje a fiatalabb táncosnőt nézte.
– Pjáribái, hozz tűzbe bennünket! – szólt kissé mocorogva.
Pjári gyors ritmusú dalba fogott. Bissambhar lehunyta a szemét. Csak egyetlenegyszer
szólalt meg egy csendes pillanatban.
– Kicsit lassabban!
Pjári jól begyakorolt, fürge táncától a közönségben mintha ezernyi kis habzó
buborék repült volna szét.
– Nagyszerű! – kiáltott fel urduul újra meg újra Mahim.
Ráj földesúr a homlokát ráncolta. Bosszantották Mahim rosszul időzített
kifakadásai. Ám továbbra is ringatózott, mint a zenétől megrészegült óriáskígyó.
A Ráj dinasztia forró vérmérsékletének hála, felpezsdült a vér az ereiben.
Pjári tarka pillangóként táncolt. A lakhnaui Dzsóharára emlékeztette. A
Delhiből jött Csandrára viszont Krisnábái hasonlított. Csandrábái Ráj életének
egyik fejezete volt. Pjári befejezte a táncot. Ráj a múltban járt. Pénzcsengés
riasztotta fel. A szokást megszegve Mahim adta a pénzt Pjárinak. Pedig az
első ajándékot a ház ura adja. Ráj riadtan tekintett körbe. Nem volt ott
ezüsttál… se ezüst, amivel megtöltené. Csak ült földre szegezett tekintettel.
Krisnábái dalra fakadt. Az ének sodró erejű hullámként söpört végig a közönségen,
Krisnábái lépteinek rezgése sebet ütött a hallgatóság szívén. Arról énekelt,
hogy Krisna bambuszfuvolája szól, s a szenvedélyre gyúlt Jamuná megfordítja
folyását, és hullámaival a partot csapkodja, hogy szívére ölelje Krisnát.
Példátlan szenvedélyű dal és tánc. Ráj mindenről megfeledkezve belemerült.
Véget ért a zene.
– Nagyszerű, Csandrá! – tört ki Rájból.
– Szolgálód neve Krisnábái – mondta Krisná tisztelettel meghajolva.
– Krisnábái, egy kis ajándék! – hallatszott Mahim hangja a másik irányból.
Ráj felállt, és lassú léptekkel kiment a zeneszalonból. Súlyos, mezítlábas
léptei egyre halkultak, majd elhaltak a veranda végén.
– Most te még egyszer, Pjáribái – szólt Mahim.
– Várjuk meg, míg a nagyúr visszajön – felelte Krisná.
– Majd visszajön – szólt Mahim –, talán éppen ő az.
De nem Ráj volt, hanem Táráprasanna, az intéző. Kis ezüsttálcát tett le
a közönség elé. Két aranyguinea hevert rajta.
– Az uraság ajándéka – mondta.
– És ő hol van? – türelmetlenkedett Mahim.
– Fájdalmat érez a bordái között. Mindenki szíves elnézését kéri, de már
nem tud lejönni. Önök várják meg az előadás folytatását.
A közönség soraiban sustorgás támadt.
– Akkor én megyek, Táráprasanna – szólalt meg lustán nyújtózkodva Mahim.
– Holnap angol vendégeim lesznek.
Táráprasanna nem tartóztatta. A többiek is felálltak. Véget ért a táncest.

A szobában, a földön kinyitva feküdt a Ráj feleségek üres ékszerdoboza.
Bissambhar gondolataiba merülve, emelt fővel járt fel-alá. A család becsületén
nem esett csorba. Vére az izgalom és a bor erejétől mintha szétvetni készülne
testét. Tér és idő ma összemosódott. Szórakozottan kilépett a szobából.
A zeneszalon fényei vonzották magukhoz. Újra belépett a terembe. Üres volt
a nézőtér. Csak a Ráj dinasztia tagjai virrasztottak a falakon. Bissambhar
kinézett a nyitott ablakon. A világ holdfényben úszott. Mindenfelé a fenyőspárga
virágának illata vegyült a tavaszi levegőbe. Valahol egy ágon egy papíhá
madár énekelt fáradhatatlanul: piu-kahán, piu-kahán, „hol a kedves? hol
a kedves?”. Ráj lelkében is dallam csendült. A béhág rága Csandrá rég elfeledett
hangján: „Hallgass meg, hallgass meg, kedvesem!” Felnézett az égre. A hold
éppen félúton járt. Lépések hangja fordította hátra. Ananta készült eloltani
a gyertyákat.
– Maradjanak csak! – szólt rá Ráj. – Hozd az észrádzsomat! – mondta neki,
amikor a szolga kifelé indult.
Ananta behozta az észrádzsot. Bissambhar ölében a hangszerrel leült az ablakkal
szemben.
– Tölts! – mondta, és a tálcán álló megkezdett üvegre mutatott. Ananta töltött,
és kiment.
Az észrádzs húrjaihoz érintette a vonót. A hang felébresztette a néma palotát.
Ráj átszellemülten játszott a hangszeren. Mi mindent mondott el világosan
zengő, lágy hangján az észrádzs? Az ének szövege visszhangzott Ráj fülében:
„Nyomorult fogoly vagyok az éjszakában. A kapuban gonosz sógornőm virraszt.
Szememre nem jön álom. Alvást színlelve szépségeden merengek. Ó, kedvesem,
miért játszol bambuszfuvoládon ezen az órán?”
Ráj félretette az észrádzsot, és felállt. Halkan Csandrát szólította. Az
ő Csandráját. Ez is az ő dala.
– Parancsolj, uram! – szólt lágy hangon valaki odakint.
– Csandrá! Csandrá! – kiáltott Ráj lelkesen. – Gyere, Csandrá! Mind elmentek
a barátaim, Csandrá.
Krisná szemérmesen mosolyogva üdvözölte, és nagyon lágy hangon elénekelte
ugyanannak az éneknek az utolsó sorát: „Ó, kedvesem, miért játszol fuvoládon
ezen az órán?” Ráj, amennyire tudta, fegyelmezte mély hangját, és mosolyogva
dalra fakadt: „Örömmámor tölti el szívemet ma éjjel, kibírom-e ezt egyedül?”
Ráj a dugót próbálta kihúzni az üvegből.
– Ha az úr parancsolja, akkor szolgálója tölt! – mondta Krisnábái, kezét
kinyújtva. Ráj mosolyogva átadta az üveget. Krisná kinyitotta, töltött,
és Ráj kezébe adta a poharat.
Újra megszólalt az észrádzs. Krisná halkan vele énekelt, majd táncolni kezdett.
„Ó, kedvesem, nem lehullott virágból fonok füzért, a fenti ágról szakíts.
Emelj fel, és én magam választom ki neked.” Arccal felfelé, két kezét magasra
nyújtva táncolt. Ráj félredobta az észrádzsot, villámgyorsan megragadta
Krisná két lábát, és felemelve táncoltatni kezdte. Véget ért az ének. Krisná
mintha el akarna esni, felsikoltott. A következő pillanatban már a földön
állt.
– Csandrá, Csandrá kedves! – szólongatta gyengéden a megrészegült Ráj.
Egyik ének a másik után. Velük együtt az ital. Az egyik üveg kiürült, és
már a másikban is alig volt valami. Kicsit később a kurtizánt elhagyta az
ereje, és kócos hajjal a szőnyegre zuhant. Bissambhar, mint a méregtől megkékült
nyakú Siva, továbbra is ülve maradt. A kurtizán állapotát látva elmosolyodott.
Párnát gyömöszölt a feje alá, és elrendezte tagjait. Aztán fogta a hangszert,
és ismét játszani kezdett. Kiürült a második üveg is, ám az éjszakának nem
volt vége. Ekkor ütött hármat Gánguliék házában az óra.
A Ráj-udvarház boltívei alatt a galambok turbékolni kezdtek. Ráj káprázata
megtört. Mindig erre a hangra ébredt… Felkelt.
– Csandrá, Csandrá kedves – simogatta meg az alvó Krisnábáit. Aztán kiment
a verandára, és Anantát hívta. Ananta felment a tetőre, hogy leterítse urának
a szőnyeget és a párnát.
– A turbánomat és a lovaglóruhámat! – mondta Ráj, amikor a szolga odaért.
– Szólj Nitáinak, hogy nyergelje fel Túfánt. Gyorsan!
Ananta csodálkozva nézett urára. Ráj a bajszát pödörte. Nem volt ismeretlen
Ananta előtt ez a viselkedés, de már régóta nem látta.
– Megmosakszik előtte? – kérdezte halkan.
Nem sokkal később Túfán örömteli nyerítése töltötte be a kora hajnalt. Táráprasanna
felébredt, és az ablakból megpillantotta Bissambhar Rájt Túfán hátán szűk
nadrágban, hosszú, perzsa köntösben, fején fehér turbánnal. Noha a sötétben
nem volt kivehető, az intéző elképzelhette lábán az arannyal átszőtt cipőt
és kezében a jakfark ostort. A ló táncolva távolodott.
Túfán nevéhez híven viharként, porfelhőt kavarva vágtatott át a mezőkön.
Az éjszaka utolsó hideg szele susogva érintette Ráj forró homlokát. Az alkohol
hatása egyre inkább elillant. A mező után falu következett: Kusumdihi. A
közelben zöldséggel megrakott szekér haladt két utassal. Bizonyára a piacra
igyekeztek. Néhány szavuk megütötte a fülét.
– Mióta Gánguliék megvásárolták…
Ráj erősen megrántotta a gyeplőt, és megállította Túfánt.
– Semmi hasznunk nem marad, miután megfizettük az adót. Ráj uraság idejében
voltunk mi jól – folytatta a szekér utasa.
Ráj elkáprázva nézett körül. Túfán hátán ült. De hol? Merre is van? Idővel
felismerte az elkobzott kírtiháti birtokrészt. Egy pillanat alatt összeszedte
magát, megrántot-
ta a gyeplőt, megfordította Túfánt, és újra meg újra rácsapott ostorával.
Túfán óriási vágtába fogott. Az istálló előtt Ráj körülnézett. Keleten pirkadt.
De még mindig éjszaka volt.
Nitáit hívta. Lihegett, és érezte, hogy Túfán is erősen reszket. Leszállt
a lóról, és látta, hogy a zabla felsebezte a ló száját. Pofáját teljesen
elborította a vér. Túfán a kimerültségtől remegett.
– Gyermekem, gyermekem! – simogatta meg Ráj. Túfán nem bírta fölemelni a
fejét. Úgy tűnt, Rájból nem párolgott még el minden szeszgőz. – Elhibáztuk,
gyermekem. Te is elhibáztad, én is elhibáztam. Ne szégyenkezz, Túfán, gyermekem.
Kelj csak fel.
Nitái megállt hátul.
– Kifulladt. Ha kipihente magát, majd elindul.
Ráj felriadva hátrafordult, és Nitáira nézett. Túfán kantárját Nitái kezébe
adta, és gyors léptekkel bement a házba. Felsietett az emeletre, ahol a
zeneszalon még mindig nyitva állt. Bepillantott, és látta, hogy a terem
üres. A találkára jött nő már elment. Az üvegek szanaszét hevertek. A csillárokon
és a gyertyatartókon még nem hunytak ki a fények. Még mindig világos volt
odabent. A falon, a gőgös Ráj ősök arcán megrészegült mosoly. Ráj ijedten
hőkölt hátra. Hirtelen eszébe ötlött valami, amint meglátta magát a tükörben.
„Hiúság!” Nemcsak az övé, mind a hét Ráj hiúsága ebben a teremben gyűlt
egybe.
Az ajtóból még visszafordult. Megtámaszkodott a korláton, és rémülten Anantát
hívta. A szolga a kiáltásra futva jött. Soha nem hallotta még urát ilyen
hangon szólni.
– Oltsd el a gyertyákat! Oltsd el a gyertyákat! Oltsd el a gyertyákat! –
parancsolta Ráj, amint a szolga megállt előtte. – Zárd be a zeneszalont.
A zeneszalont…
Több hang nem jött ki a torkán. Csak az ostor esett ki a kezéből, és hullt
egy koppanással a zeneszalon ajtaja elé.

 

Jegyzetek

1 Gilles Deleuze: Le Pli: Leibniz et le baroque. Editions de Minuit, Paris,
1988.
2 A fordítás a Tom Conley által angolra fordított szövegből készült: Deleuze:
The Fold. Leibniz and the Baroque. University of Minnesota Press, Minneapolis,
1993. 35.
3 Id. Kovalovszky Márta: Jovánovics. In: Jovánovics. XLVI Biennale di Venezia,
1995, Ungheria, a Szt. István Múzeum Bulletinja, 13.
4 I. m. 27.
5 Uo.
6 Jovánovics munkássága, amit nem ismert, jól, sőt Jován camera obscurái
révén pontosabban illusztrálhatta volna nagyívű gondolatát, mint az ugyancsak
magyar Simon Hantaď összegyűrt vászonra festett képei, amelyeken csak a
gyűrt anyag felületé-
re került festék, a ráncok begyűrt részei a kisimítás után fehéren maradva
mutatták a vászonnak a festéskor rejtve maradt részeit, mint egy frissen
felszínre került új dimenziót. Deleuze kiemelte Hantaďt, mint aki „módszert
épít a gyűrésből”, i. m. 34.
7 A teljes mű természetesen szétfeszítené a jelen kiadvány kereteit, s a
Liza Wiathruck-képregény önálló könyv formában megjelent már.
8 Mivel a két kép műfaji meghatározása a képjegyzékben „Fotómű”, lehetséges,
hogy ezek a képregényen kívül készült képek.
9 Radnóti Sándor fordítása. In: A gyengébbek. Holmi, 1997. szept. 1343.

10 Az 1995-ös velencei Biennálé katalógusában szerepel a képe. I. m. 17.
11 Jovánovics: Levél Hans Beltinghez. 133.
12 L. erről részletesebben A körkörös idő. Jováno-
vics kiállítás-műve Kiscellben című cikkemet. Kritika, 1996/11.
13 Az Egy szobrász, Egy kiállítás, Egy műleírás, majd ismét Egy kiállítás
és Egy megnyitás belső címekben Esterházy 1 könyv című És-beli rovatcíme
visszhangzik. Az Esterházyval való termékeny szellemi kapcsolatra, barátságra
az E. Piké (1984) című mű is utal, de a fejezetcímek nem szerencsések, mert
nem vagy nem eléggé igazítanak útba a fejezetek