HETEDIKSZIGLEN

Hetediksziglen élek, ki lehet
bírni, nem is kérdezni, ki lehet
ez az alak?
Ki befejez hatvanhatodikat,
hatvanhetediket –
most pár nap – elkezd:
azt mondja, „vedd ezt”,

mondja valakinek, aki de unja,
mondja, és ez se több mint az aszongya
rémes állandója, együttható, mely
csak a beszéddel járó rendes émely,
„vedd ezt, a morgolódós cikkeket,
a – csoda rím – verssé nyesetteket,
ha sör ment el, ha bor, kolbász, szalonna,
ha túlsúly, húsz kiló,

felváltja majd a jó
anorexe…” Leírni se tudom,
na, anorexisztencializmusom.
Hűs hegytöve-plazákat látogatva,
beléjük, és belőlük kiszeretve,
mint valaki más-illető-a-kedve,
jön-megy névtelenebb plakátolatja
– szendvicsember –, szerekbe
ölvén, kilók fogytába, bánatom.

Múljon e kavarom, e keverem!
S igyekezd elvégezni röviden,
mondod magadnak már, öcsi!
Bizalmad érdemelheti
akárki más?
Sok iksz évtized hozama: unás,
meg lassú rájövés,
bár nincs új ösztönözhetés,
csak anorex gyakorlatok,
hasad feszíted, tűnik potrohod.

A mindennapi lét unalma folytán
– lassú hérakleitoszi felje-mély! –
kerül ki tollad alól Kis Toportyán,
fantasy, vagy kevély
tinédzserirodalom, mind jeles,
de a legjobb Woolf évre-éve lesz,
táblát nézel, túlélted Arany János

– a Mindenek Öregje! – szép korát,
de ha most térnél meg, földbe, anyádhoz,
kevesebbet éltél, úgy, mint anyád,
ki tragikusan halt, és sok bajához
jött az is, hogy „elvesztette fiát”,
már ismerős-vélemények szerint.
Meg lehet szokni mind e kínt.

A tévítéletek, a fél-igaz
nézetek gyötretését!
Semmi se „végképp”,
és új kalandra vár a Kis Csikasz
a második kötetben,
évre-év, London köde lebben,
sose térsz vissza oda, nem, lezártad
ily távlatod, s inkább alsógatyáknak

téli rendjét szortírozod,
zsebkendőidet plazai szatyorba
gyűröd, nadrágot sihtolsz, kikotorva
az újra rád menő régieket,
élvezed anorexi sikered;
pizsamákat teszel külön, gumitlan,
s majd társnéd fürge tűje villan,

s újra használható a fél-selejt,
agyongépelt kezed elejt
egy szakadozó vállú, zöld trikót,
„már csak ing alatt hordhatod”,
épp csak a kosztolányis, a „fiam”
hiányzik, de nincs, minek híja van,
inkább minden fölösleg,
beszatyrozott szekrénnyel vágsz az ősznek.

S tudod az évek panaszénekét!
Fantasy rabszolgahús-harsogását
hiába cifrázod, vagy hogy a márnák
megették a kegyencet, kapkodását
élvezte a császár, és kiszuszott…
ah, ébredj! álmon-elnyomott
tévénéző kedély, pihenj

kicsinyt, a szomszédba ne menj
lekapcsolt tévéláncért hőbörögni,
hallgasd a hajnalt, bájosan dörögni
kezd, és ilyenkor! a keleti ég,
ma írunk november negyedikét,
a szovjet csapatok bevonulása
kezdődött, ’56 legyilkolása:
48 éve épp.

S hagyd a számmisztikát, s másik felét
a magánlétnek: szociálisabb
akkor vagy, ha magad;
egyetemesebb akkor, ha lezárod
– nincs hol ugorni patak, árok! –
szépen a verset, mellyel el sem értél
oda, ahol kezdeni tán akartad,
nincs egyszerre két télikabát s két tél!
zökken a rím, a parlag
intézendők közt botladozva járod
hetediksziglened, s hogy mit takarnak,
és kik, s tőled – már szarsz rá, ha leszarnak…