Rakovszky Zsuzsa

A HULLÓCSILLAG ÉVE (I)*

Kedves Árpád és Flóra! 1950. I. 1.
Szomorú ünnepünkön változatlan szeretettel gondolunk Rátok, és kívánunk a
jó Istentől valami kis jót ebben a szomorú esztendőben. Lassan megvagyunk
Mancival együtt, Dudi van itt Pestről, így most nagy az öröme.
Géza 11 hónapot kapott, amelyből 2 hónapot már kitöltöttnek vettek. Karácsony
estéjén az Ávó városházpincei fogdájában volt, hallgatta a toronyóra ütését,
s mondta, sokat gondolt rátok.
Mancival együtt számtalanszor ölelünk-csókolunk. Az új esztendő azonban jobb
legyen!
A ti Sándor bácsitok

Kedves Árpád! 50. IX. 11.
Én őszig még 10 holdon gazdálkodom, de a többi földet mind átadtam. A Te földjeidet
bérbe adom három megbízható bérlőnek.
Holnap megyek Győrbe, hogy Lilly sógornőm utolsó hold földjét is felajánljam
az államnak, édes Anyjával élnek Feketeerdőn nagy nyomorúságban.
Sajnálom, hogy Lexivel mostanában ritkán találkozhatom, ő önként települ ide-oda,
így kevesebbet tudok közös ismerőseinkről, ő szokott engem tájékoztatni.
Flórának kézcsók, szeretettel ölel
Rudi

Drága Flórikám! 50. XII. 1.
Nagyon haragszom rád hogy legutolsó levelemre nem válaszoltál. Nem feltétlenül
szükséges engem utánoznod. Hidd el hogy ha én nem is írok neked rendszeresen
annak az az oka hogy sokkal több dolgom van, mint neked, aki egész nap rá
ér. Lelkiismeretlenségnek tartom hogy tudod mennyire nyugtalankodom miattad
és nem írsz.
Légyszíves postafordultával válaszolni.
Elhatároztuk Rózsival, hogy karácsonyi ünnepek alatt lemegyünk hozzátok egy

két napra, remélem, addigra meg lesz a kisfiu és szívesen fogtok látni.
Írj azonnal! Csókol bátyád Feri

Édes Egyetlenem! 50. XII. 1.
Itt fekszem, még semmi komolyabb nincs, és olyan nagyon vágyom haza utánad!
Szidom magamat, hogy minek siettem ennyire, most otthon ülhetnénk, és kártyázhatnánk!
Próbáltam főzni a profot, hogy engedjen haza a hétvégére, de hallani sem akart
róla. Olyan nagyon hiányzol, és úgy félek, hogy aggódsz miattam, amikor még
semmi sincsen!
Édes egyetlenem, a gyereknek gumipelenkát kell még beküldeni, nekem papucsot
és pongyolát, mást semmit, minden van itt, ami kell. A kolbászt, amit a Bébé
küldött, egyétek meg a Nennével nyugodtan. Nem csinálsz nekem hosszú fogakat,
Angyalom, mert itt egészen tűrhető a koszt, tegnap például borjúhús volt,
grízzel!
A lakbércsekkek a vitrinben vannak, az ezüstdoboz alatt!
Nagyon nagy szeretettel, nagyon forrón csókollak, és alig várom a pillanatot,
hogy megint együtt legyünk! Flórád

Flórikám lelkem! 1950. XII. 9.
Mindig is angyalnak éreztelek, de most megbizonyosodtam, hogy valósággal is
az vagy. Mert csak angyal tehette meg, hogy az én legdrágább barátomnak olyan
édes Mikulást hozzon, akitől megforrósodik a szive, uj, szent értelmet kap
az élete, és e sötét napokban ujból találkozik a boldogsággal.
Hálás vagyok ezért Neked, köszönöm, és áldalak érte és imádkozom, hogy ezeknek
a tele óráknak és napoknak szépsége sohase hagyjon el Benneteket.
Szeretlek, csókollak, és nagyon kérlek, légy jó a parányi Piroskának hódolatteljes
kézcsókjaimat tolmácsolni.
A ti Sándor bácsitok
(Manci az ágyat nyomja, de ő is csókjait küldi!)

Drága Flóra! 52. I. 19.
Mély megdöbbenéssel értesültünk szegény Árpád elhunytáról. Nem tudlak drágám
vigasztalni, mert erre a nagy fájdalomra csak az idő hozhat enyhülést, de
tudom, mit jelentett néked az ő elvesztése. Milyen jó, hogy kicsi leányod
ott van melletted, aki körülvesz szeretetével, és örök emléked Árpádtól, akit
oly nagyon szerettél és kényeztettél.
Fogadd drágám részvétem kifejezését, s ez nem banalitás tőlem, de tudod, hogy
Árpádot mi mennyire szerettük és értékeltük mindig, s azt is tudnod kell,
hogy téged is a szivünkbe zártunk.
Szomorú szívvel szeretettel csókol kisleányoddal együtt: Lilly

Véghatározat
Sopron város tanácsa V. B. III. Igazgatási osztály
Tárgy: dr. Kürthy Árpád soproni lakos halálesete

Tudomásul veszem, hogy a Sopronban 1950. december 6-án született Kürthy Piroska
felett a szülői hatalmat az anya, özv. Kürthy Árpádné szül. Stark Flóra gyakorolja.
Utasítom a törvényes képviselőt, hogy a leltározásban, ha az még nem történt
volna meg, vegyen részt: a leltár alapján a kisk. vagyonát vegye át, és minden
tekintetben tegye meg a szükséges intézkedéseket.
Gondoskodjék a kisk. épületének tüzkár elleni biztosításáról és a biztosítási
díjak pontos befizetéséről.
Figyelmeztetem a törvényes képviselőt, hogy ha ebbeli kötelességének meg nem
felelne, s ebből gyámoltjaira kár háramlanék, a mulasztásért felelősségre
fogom vonni, esetleg az anyának szülői hatalmát megszüntetem.
Sopron, 1952. március 8.
Dr. Mollay János s. k. osztályvezető
A kiadvány hiteléül:
Horváth irodakezelő

Határok

A világot láthatatlan vonalak szabdalják darabokra. Minden egyes darabnak
megfelel egy-egy szó: édes–keserű, hideg–meleg, jó–rossz, hétköznap–ünnep,
város–erdő, test–lélek, sötét–világos. Amikor kilökik a nehéz, zöld kaput
(feketén kunkorgó vascirádák hosszúkás üvegnégyszögbe börtönözve), még otthon
vannak: amikor becsukódik mögöttük, már nem. Délben (ha nyitva az ablak, többfelől
is behallatszik a harangszó) egyetlen pillanat töredékéig, mint a mérleghinta,
az idő a délelőtt és a délután között egyensúlyoz. Aztán a délelőtt könnyebbnek
bizonyul, és a levegőbe emelkedik – csúszni kezdenek a délután meredek lejtőjén
az este felé. Ugyanez történik éjszaka is, míg ő alszik, alattomban a hétfőből
kedd lesz, a szombatból vasárnap. A hangya, amelyik az árnyékuktól megrémülve
iszkol a konyhakövön, az egyik pillanatban még él, a következőben – a szomszéd
Gabika szandáljának talpa alatt fekete lekvármaszattá szétkenődve – már nem.
A hold, ahogy sárgán és rémületesen föllebeg a Holpárék kerítése mögül, az
egyik éjszaka még hibátlanul, tökéletesen kerek, másnapra már egy vékony körömszilánknyi
hiányzik belőle. Tél van, és nyár van, pedig az előbb még ősz volt és tavasz:
éjszaka van, pedig az előbb még nappal volt.
Van, ami eltűnt, elveszett, de visszajön: idővel megint kedd lesz és vasárnap,
az elfogyott, körömszilánknyi hold újra megtelik, az anyja reggel elmegy,
de este megjön a hivatalból. Máskor a dolgok egy óvatlan pillanatban átcsúsznak
a határ túloldalára. Az eltiport hangya vagy a cserebogár, amelyet egy üres
gyufásdobozba csukott és ottfelejtett – a krinolinos-parókás porcelánnő, amelyik
leesett, és kettévált a derekánál – a fonnyadt, szirmát hullató csokor, amelyet
már séta közben megunt, és az anyja kezébe nyomott – ezek végleg és jóvátehetetlenül
kicsúsztak önmagukból, valami más lettek, olyasmi, aminek talán nincs is neve.
Valahányszor ilyesmi történik, és ő tehet róla – és néha még olyankor is,
ha nem –, szívfájdító, gyötrelmes bűnbánatot érez. „Ha vízbe tesszük, ugye,
még föléled?” „Ugye, még meg lehet ragasztani?” Főként a dolgok gyanútlansága
hasogatja éles fájdalommal a szívét, és az a gondolat, hogy mindez másképp
is lehetett volna: az előbb még semmi baj nem volt, most pedig már minden
jóvátehetetlen. Újra és újra megpróbálkozik vele, hogy visszaforgassa az időt
addig a pontig, ahol még minden rendben volt – ennek látszólag semmi akadálya
nincsen, az elképzelt történés pontosan olyan világos és valószínű, mint az,
ami valóban megtörtént – és mégis, minden alkalommal nekivágódik valamilyen
láthatatlan akadálynak, mint a légy az ablaküvegnek.
Ha átlépünk egy határvonalat, mindenestül átlépjük. Ha csak a térdét nyúzza
is le, attól fél, meg fog halni, mert már nem tökéletes – átlépte azt a határvonalat,
amely a jót a rossztól, az épet a tönkrementtől elválasztja. Mert nem csak
a dolgok – ő maga sincs biztonságban, ővele is bármikor történhet valami visszafordíthatatlan.
A teste az, ami kiszolgáltatja a véletlennek, az elromlásnak és a halálnak
– a lelke szabadon járkál ide-oda a részekre szabdalt világban, egyszerre
lehet minden, minden történet minden szereplője. De a teste odaszegezi a nevéhez:
Piroska – az életkorához: öt év, a szőkésbarnaságához, a szemüvegességéhez
és ahhoz, hogy elöl kiáll egy foga, és mindig lóg a cipőfűzője (de csak akkor,
ha a tükörben vagy egy kirakat üvegében meglátja magát: különben az és olyan
lehet, aki és amilyen lenni akar). A teste gyanús és áruló hatalom, kiszolgáltatja
a külső világnak, a fájdalom és a szégyen lehetőségének (sokszor azt hiszi,
másoknak talán másféle teste van, csak az övével történik mindenféle szégyenletes
dolog). A testét könnyen sarokba lehet szorítani, mert romlékony és törékeny
– puhább és védtelenebb, mint az injekciós tű, amivel beadják az oltást, a
kiskanál nyele, amivel a nyelvét leszorítják, vagy a csillogó fémcsipesz,
amely védtelen orrlyuka felé közeledik, hogy kiszedje onnan a földugott vattacsomót
(azért nyomta föl az orrába, hogy ő maga, saját akaratából ismételje meg a
határsértést, amelyet a külvilág szokott elkövetni vele szemben – hogy ő maga
legyen a támadó és a megtámadott).
A legfontosabb határvonal a halál. „Senki nem él örökké”, szokta mondogatni
a nagynénje, ha meghallja, hogy ez vagy az az ismerőse „beadta a kulcsot”.
„Sokára, nagyon sokára”, feleli az anyja (aki soha nem hazudik neki), amikor
arról faggatja, ők is meghalnak-e egyszer. Meghalni az öregek szoktak, de
nem csak ők. Valakik bennégtek egy házban, valakit elgázolt a vonat (átmászott
a leeresztett sorompón, és a sínek közé szorult a lába), egy gyerekre ráborult
a forró vizes üst, egy másik belefulladt az uszoda vizébe (gazdátlan szandál
és rövidnadrág az öltözőben, kitárt karral lebegő, viaszsárga gyerekholttest
a palackzöld vízben, abban, amelyikben ők is fürödtek a nyáron). Valakinek
a kezében felrobbant egy szódásüveg, másvalaki darazsat nyelt, és az belülről
megszúrta a torkát. Egy munkás leesett a háztetőről, egy kisgyerek meghalt
szamárköhögésben. Valaki megkarcolta a kezét egy rozsdás szöggel, és meghalt
vérmérgezésben.
A gondolat, hogy mindenki meghal egyszer, azért olyan képtelen és ijesztő,
mert ha igaz, akkor az anyjára is vonatkozik – pedig még saját maga nélkül
is könnyebben el tudja képzelni a világot, mint az anyja nélkül. Minden, ami
titokzatos és ünnepi elragadtatást kelt – a naplemente, a karácsony, a hóesés,
a vitrinben csillogó porcelán táncosnő, amelyhez ritkán szabad hozzányúlni
–, de az is, ami boldogítóan megszokott és biztonságos – a szobájuk, az ágya,
a benti világosság, amikor kinn már sötét van, és ők teát isznak, és fokhagymás
pirítóst esznek az állólámpa alatt – mindez az anyjához kapcsolódik, az ő
létezéséből táplálkozik, sőt valamiképpen azonos vele. Ha az anyja ott van
a közelében, nem fél attól a mindenféle dologtól (a pókoktól és a sötétségtől,
a villámlástól és az elalvástól, a betegségektől és a holdtól, főleg a teliholdtól),
amelytől különben rettegni szokott. Ha az anyja néha, nagy ritkán, nélküle
megy el otthonról, ordítva és zokogva kíséri a kapuig, belecsimpaszkodik a
ruhájába, átöleli a derekát, Nenne alig bírja visszavonszolni a lakásba. Az
anyja nem üti meg ilyenkor, nem is kiabál rá, szép szóval próbálja meg észhez
téríteni, de ő látja a szemében a türelmetlenséget, és ettől csak még jobban
zokog és őrjöng, mert megrémül az anyja pillantásától. Homályosan úgy érzi
ilyenkor, hogy az, akit lát, talán nem is az anyja, hogy elcserélték, hogy
egy másik lény vette magára az anyja testét, egy hideg, gonosz és könyörtelen
lény, aki közeli rokonságban áll a pókokkal és a sötétséggel, a villámlással,
a betegséggel és a teliholddal – sőt talán azonos is velük valamiképpen. A
gyanú és a félelem mindaddig nem oszlik el egészen, amíg az anyja haza nem
jön, és oda nem ül az ágya szélére, hogy énekeljen neki.
Visszatérő dolgok

A dolgok eltűnnek és visszatérnek. Egyszer csak megint este van. Nenne vagy
az anyja fölkapcsolja a villanyt. A csillár mint valami sokkarú tengeri állat
lebeg a plafon legközepén. Birodalmának határát májszínű csík jelöli, amely
körbefut a négy falon, úgy kéttenyérnyire a fal felső élétől: a sáv alatt
a fal halványsárga, fölötte fehér, a sarkokból kiindulva vékonyabb-vastagabb
repedések kúsznak szanaszéjjel, átszelik a fehér sávot, átlépnek a májszínű
határvonalon, tekergőznek még egy darabig az okkersárga, függőleges sivatagban,
majd elvékonyodnak és elapadnak. A magasban lebegő tengeri állat napközben
alszik, a fekete karjai végén kirügyezett, csúcsos, fehér szemek belevesznek
a plafon homályába, csak este izzanak föl vészjósló sárga fénnyel. Néha csak
az állólámpát kapcsolják föl: a drótvázra feszített, lakkozott sárga ernyőn
a nagy piros virágok ilyenkor életre kelnek. Az anyja fölkuporodik a rökamiéra,
a lámpa alá, és a kártyáit rakosgatja: piros királyra fekete dámát, a dámára
piros bubit.
Az ő ágya nem itt áll, a nagyszobában, hanem a szárnyas ajtó túloldalán, a
kisszobában, legalábbis tavasszal és nyáron. Ősszel az anyja Nenne segítségével
áthúzgálja a nagyszobába, mert a kisszobát nem fűtik. Ilyenkor éjszakára a
két szobát egybenyitják: Nenne két dunyha alatt szuszog és horkol a gyorsan
fogyatkozó melegben. (Nenne nem nagyon sokkal magasabb nála, pedig öreg már:
de az is lehet, hogy így született, ráncosan és fogatlanul, gyér ősz hajjal,
amelyet befon és keshedt koszorúba tűz a homloka fölött. „Öreg dajkám!”, az
anyja így szokta bemutatni, ha olyasvalaki jön hozzájuk, aki még nem ismeri.)
Jobban szeret a nagyszobában aludni, mert itt a csukott zsaluk mögött sem
teljes a sötétség: a vaskályha forgatható, kerek tárcsaablakának üvegén át
a maradék tűz fakó fényfoltot vet a kályha elé fektetett szikrafogó vaslapra.
Ha fölül, néha egy-egy pillanatra még a szőnyeg mintáit, a sötét, szögletes
madarakat és a hosszú nyakú, négylábú állatokat is látja. Igazából az anyját
szeretné látni, hogy megvan-e még, nem rabolta-e el a sötétben valamilyen
ismeretlen erő. Az agyonmosott ágynemű fakó rózsaszín hullámain barna hajfürtök
úsznak, keskeny kézfej vetődik föl a felszínre, vagy egy tojáshéjszínű pizsamába
bújtatott kar, ahogy az anyja álmában forgolódik. A pizsama fölcsúszik a csuklóján,
látni, hogy éjszakára sem vetette le a karóráját: ha kicsit világosabb volna,
látná a hajszálvékony másodpercmutatót is, amelyet az idő még ilyenkor is,
amikor nem ügyelnek rá, csökönyösen és alattomosan lökdös körbe-körbe. Néha
az anyja a hátára fordul, ilyenkor az arcát is látja, de a csukott szemű,
mozdulatlan arc látványa nem nyugtatja meg, inkább megrémíti.
Vasárnap reggel az anyjának nem kell a hivatalba mennie: amikor ő fölébred,
még ott van a másik ágyban. Néha, ha ő ébred korábban, és keltegetni próbálja,
megesik, hogy az anyja arca pár másodpercig mozdulatlan marad. Rángatni kezdi
a karját, és ha ez sem segít, megpróbálja fölemelni a fejét, hátha kiugrik
a torkából a mérgezett almacsutka. A két keze közé fogott csukott szemű fej
kissé elemelkedik a párnától, aztán súlyosan, puffanva esik vissza, a szeme
még mindig zárva, vonásai mozdulatlanok, bár mintha halványan, alig észrevehetően
mosolyogna. Zokogva veti rá magát, a világmindenség egyetlen sistergő, fekete
örvénybe rándul össze a mellcsontja alatt. Néhány végtelen másodperc, aztán,
amikor már nem is várná, az anyja szeme kinyílik, és most már semmi kétség,
mosolyog. „Szóval tényleg nem hagysz tovább aludni?”
Hétköznap reggel, mire fölébred, az anyja már eltűnt. Nenne a henger alakú
vaskályha előtt görnyedezik, vödörbe lapátolja a savanyú szagú, hideg salakot.
Vagy ha még későbben ébred, a tűz már ég, Nenne újabb adag poros brikettet
zúdít a felső, meredeken lejtő kályhaajtón keresztül a kályha tűzterébe, odabenn
a tűz elsötétül, dühödten, sziszegve sistereg és füstölög, a lángok körülnyalogatják
a még ép, fekete kőtojásokat, befurakszanak a résekbe, izzó darabokra repesztik
őket, aztán hirtelen, süvítő kárörömmel föllobognak. („Na mi az, ma is délig
alszol? Tessék felöltözködni!” „Fűzd be a cipőmet!”, nyújtja oda kényúri leereszkedéssel
a lábát. „Één? Ilyen nagy lány, és nem tudja befűzni a cipőjét!” „Be tudom,
csak most nincs kedvem!”) Piacra mennek, néha sorba állnak a hentesnél (véres
csempék, véres kötény, türelmetlen, karikalábú nők). Megebédelnek a konyhaasztalnál,
a két hokedlin kuporogva. Ebéd után rögtön várni kezdi az anyját. Tudja, hogy
délután jön meg, és ebéd után már délután van. („Mikor jön már meg?” „Mit
tudom én. Majd ha megjön, itt lesz!” „Unatkozom! Játsszunk Ki-nevet-a-végént!”
„Most nincs kedvem…” „Miért nincs kedved?” „Csak!” „Olyan nincs, hogy csak!
Muszáj tudnod, miért nincs kedved!” „Mert nincs! Megint hisztizni fogsz, ha
veszítesz, mint a múltkor! Le fogod söpörni a bábukat, én meg kereshetem őket
az ágy alatt!” „Nem igaz, nem fogom!” A széthajtható, szakadozott táblán mindent
a vak véletlen igazgat: szerencsét és balszerencsét, üldözőt és üldözöttet.
Piroska megpróbálja a maga oldalára állítani a vak véletlent. Kék bábuja ott
áll a ház bejáratánál, Nenne piros bábuja ott liheg a nyomában, négykockányira
mögötte. Behunyja a szemét, hevesen imádkozik: Nennének nem szabad ötöst dobnia.
Kinyitja a szemét, de nem akar hinni neki: a négy csücskénél kicsorbult fekete
négyszög minden sarkában egy-egy fehér pont, a legközepén is egy. „Csaltál!”,
kiabálja vakon a könnyektől, és egyetlen mozdulattal végigsöpör a táblán.
Kockás csatamező, piros és kék, henger alakú, gömbölyű fejű halottakkal, kisebbek,
mint a kisujja. „Ugye, megmondtam!” Négy kék, három piros halott, a negyedik
túlgördült az asztallapnyi világegyetem határán, és eltűnt valahol a széklábak
pormacskás alvilágában. „Keresd meg!” „Keresd meg te, én nem fogok neked négykézláb
mászkálni!” „Csak még most az egyszer!” A következő félórában négykézláb kúsznak-másznak,
ágyak alá kotornak a rézgombos tűzpiszkálóval. „Hát ti mit műveltek?” Annyira
elmerültek a keresgélésben, hogy nem hallották meg, amikor a kulcs fordult
a zárban. Az anyja ott áll a szobában, vedlett bőrkabátját már levetette,
szép haja csillogva tekergő fekete kígyókká változva fogja körül az arcát:
úgy látszik, esik.)
Hétköznap este odabenn mosdik a nagyszobában. Az anyja széttereget egy újságot
a kályha közelében, ráteszi a lavórt, aztán beleönti a sparherden melegített
mosdóvizet. Ott áll a lavórban, az állólámpa sárga és a tűz vörös fényében,
a mosdóvíz melege marokra fogja a lábfejét, jobb oldalát beborítja a kályha
felől érkező gyöngéd hő, a bal kissé borzong a kifűthetetlen szoba hidegétől.
Végül törökülésben beleül a már csak langyos vízbe: a víz határvonala ide-oda
inog, langyos nyelve végignyalogatja a titkos helyeken. Édes, tilalmas és
szégyenletes izgalmat érez, és végtelen álmosságot.
Szombat esténként Nenne begyújt a fürdőkályhába. A kád karmos, fém oroszlánlábakon
áll a csatakos, gyanús kőlapokon, amelyek mintázata elfeketült a kád alatti
nyirkos sötétségben. Ha fölfelé néz a meleg vízben ide-oda csúszkálva, az
aranypiros pikkelyes kaucsukhalat szorongatva, végtelen magasságban fekete
drótszálon lógó csupasz villanykörtét lát a feje fölött, még följebb a plafon
repedései vágtató lovast, kígyótestű oroszlánt, horgas orrú, főkötős vénasszonyfejet
rajzolnak a fölhólyagosodott mészre. A fürdőszoba a lakás túlsó, udvar felőli
végében van. Van egy másik, kettős ajtaja is, amelyik a teraszra nyílik: a
felső, üveges részén az öreg törülközők és fürdőköpenyek közti résen át a
langyos fürdővízben ülve kilát a nagy diófa kopaszodó ágaira és az ágak rácshálójába
esett csillagokra (mint a legyek a pókhálóban)… Ha a nagyszobából a fürdőszobába
akarnak jutni, át kell kelniük a fűtetlen kisszobán és a még hidegebb, sötét
lomosszobán. Fürdés után az anyja nagy, bolyhos fürdőlepedőbe csavarja, a
karjába veszi, és úgy rohan vele befelé a két sötét, hideg helyiségen keresztül,
mintha kergetnék.

Vasárnap, ha szép az idő, sétálni mennek. Kifordulnak az utcájukból: a sarkon,
az Anyák boltja kirakatában kék szemű kaucsuknő néz festett szempillák alól
a semmibe, a haja is kaucsukból van, ugyanolyan színű, mint a bőre. Mellette
kaucsukgyerek pántos napozóruhában, mellette homokozóvödör, mintha a kirakat
linóleumpadlója parti homok volna, a halotti kék neonfénye harsány vízparti
napsütés. A hentesüzlet: két óriási arckép között egyetlen bágyadt, felhősen
fonnyadó cserepes aszparágusz. Végigmennek egy téren, amelyen orgonabokrok
vannak és szivárványos begyű galambok, aztán egy másikon, ahol szökőkút és
tornyos időjelző házikó. A sorompón túl már a kertes házak következnek: cifra
kis villák, oszlopokkal és boltívekkel, mintha építőkockából volnának, olyiknak
csúcsos, kerek kis tornya is van, mintha mindegyikben egy-egy Csipkerózsika
aludna.
A Turistaházon túl már az erdő következik, de mintha rések volnának az erdőt
a várostól elválasztó határon, a város egy-egy ponton átszivárog. Roskatag,
kerek pihenőpad egy vastag tölgyfa körül, nagy, homályos szegek a korhadó
deszkákba verve. Egy táblán lángok színes árnyképe, egy másikon ciklámené,
mindkettő vaskos X-szel áthúzva: tilos tüzet gyújtani és cikláment szedni.
A forrásnál a tenyerükből isznak (ha egy darabig rátapasztja a kezét a vascső
ferde nyílására, a víz lüktetve ostromolja a tenyerét – ha elveszi, a víz
habosan, fölháborodva fröcsköl elő). Keskeny úton mennek, az anyja nyújtott,
egyenletes léptekkel, ő ugrándozva és az anyja derekába csimpaszkodva, hogy
az alig tud lépni tőle. Fényfoltok ugrálnak az anyja kardigános karján, az
ő fűzős cipős lábán és lerágott körmű kezén: mintha a napsütést odafönn egészben
gyömöszölnék bele az ágak darálójába, és idelenn foltokra szakadozva esne
ki belőle. A kilátóba először széles kőlépcsőn, aztán veszedelmesen kanyargó,
kongó vaslépcsőn mennek fölfelé – kilépnek az erkélyre, a félhomály után a
szinte elviselhetetlen ragyogásba. Odalenn zöld hullám hullám hátán, a legtávolabbi
hullám, az, amelyik felett ott áll a késő délutáni nap (már majdnem bele lehet
nézni anélkül, hogy könnyezni kezdene a szeme), az már egy másik ország.

Néha nagytakarítás van: a szokásos söprés-portörlés helyett. („Nenne, az
isten szerelmére, ne csak ott, ahol a papok táncolnak!”) Nenne térdre ereszkedik,
sóhajtozva tekeri össze egyik szőnyeget a másik után, a súlyos tekercset nyögve
a vállára veti, és kicipeli az udvarra. Ott ismét kigöngyöli, majd a furcsa,
nyeles porolóval, amelynek szalmafonatai megkoronázott hajfonatokra emlékeztetnek,
dühödten ütlegelni kezdi. A szőnyeg kushad, és néma tiltakozásként porfelleget
pöffent magából. Odabenn az anyja egyik keskeny lábfejét a kopott sörtéjű,
szögletes kefe pántjába bújtatja, a másikkal a törlőrongyon tapod, és csúszkálva
nekivág a ferdén összeillesztett parketták sorának. Finoman tagolt lábszára
és keskeny csípője tébolyodott táncban vonaglik jobbra-balra, de szép arca
rezzenetlenül komoly, majdnem komor a feszült figyelemtől.
Időnként előszedik a szekrényből az ezüstöt, amelyet sose használnak, és kifényesítik:
ledörgölik róla a szürke félhomályt, a szekrény fogságában töltött egyforma
percek és órák üledékét. A lakásban átható Sidol-szag terjeng, de a csontfogantyús
füles kannák, bonyolult kosárkák és karmos oroszlánlábakon álló, csipkés ezüsttálcák
újra ragyognak, az arcuk rózsaszín foltja kétfelől behorpadva, megnyújtva
tükröződik bennük, óriási rémületes orral és távoli, apró szemmel (a kanalakban
fejjel lefelé).

Néha, félálomban, az anyját látja az állólámpa fénykörében, furcsa pózban:
előregörnyed, a konyhai hokedli fölé, az arca nem is látszik, csak a nyakszirtje,
mintha arra várna, hogy föláldozzák valamilyen vérszomjas hatalomnak. A haja
előrefolyik, nem nagy, laza barna hullámokban, ahogyan szokott, hanem mintha
számtalan vékony, fényes fekete kígyó nyüzsögne a fején, és csüggeszkedne
lefelé a levegőbe, talán mert inni szeretnének a hokedlire állított lavórból.

A sötétségből apró alak lép elő: hatalmas árnyéka híven követi mozdulatait
a plafonon. A koszorúba tűzött ősz fürtök alatt a kerek, ráncos arc most kifejezéstelen,
szinte kegyetlen. A két tövig nyesett körmű, öreg kéz valamilyen tárgyat emel
lassan, vigyázva a magasba, mintha az az áldozat bemutatásához szükséges kellék
volna: a vízköves konyhai fazekat. A lehajtott fő fölé emelve megbillenti
kicsit, és a gőzölgő vízesés hirtelen rázúdul a nyüzsgő, fekete kígyókra.
Az apró alak nyögve lehajol az üres fazékkal, majd bolyhos, fakó rózsaszín
törülközőt húz elő valahonnét a homályból, és a csillogó fekete kígyókra borítja,
amelyekről még mindig súlyos cseppek hullanak alá egyre ritkulva a lavórba.
Amikor az anyja fölegyenesedik, szép arcát fakó rózsaszín turbán fogja körül,
olyanféle, mint a tehenet sosem látott Mehemedét a képeskönyvben. Nenne óvatosan
egyensúlyoz kifelé a teli lavórral. Az anyja ott ül a rökamié szélén, valahová
messzire néz, aztán összerázkódik, mint aki álmából riad föl, sietős mozdulattal
kioldja a fakó rózsaszín turbánt, és ádázul dörzsölni kezdi vele a fejét,
mintha valaki másé volna, olyasvalakié, akire haragszik, vagy mintha ezzel
akarná büntetni magát a füstbe ment áldozat miatt, amelyről valamilyen, csak
számára érthető jelből megtudta, hogy mégsem fogadták szívesen.

Néha csomag érkezik Olaszországból, a féltestvére küldi. Ez a féltestvére
alig egy-két évvel fiatalabb az anyjánál, és valahol messze él a saját családjával,
a tengerparton. A csomagban többnyire ennivaló van: holland kakaó, amelynek
barna dobozán sokárbocos vitorlás hajó úszik dagadó vitorlákkal ellipszis
alakú, fehér égdarabban, vagy szardínia – ovális fémdobozára, ki tudja, miért,
kurta szoknyás balett-táncosnő képét ragasztották. (Régebben sokat gyötörte
Nennét, hogy vágja ki neki a táncosnőt, de már nem teszi: a táncosnő behajlított
lába mindig elszakadt a bokájánál, miközben bodros fürtökkel keretezett kis
arca továbbra is kacéran, gyanútlanul mosolygott: „Most mit bőgsz? Ilyen nagy
lány, és bömböl egy ilyen hülyeségen!”) Egyik-másik csomagban ruhák vannak:
ezeket sóvárgó csodálattal bámulja, mert egészen mások, mint azok a komor
és unalmas, újonnan is kopottnak látszó ruhadarabok, amelyeket náluk lehet
látni a kirakatokban meg az utcán. Egy bolondos barna szoknyán sárga, kék
és piros pillangók lobognak, a szoknya alján körben csillogó fekete lószőr,
egy másik, fényes, taft nevű anyagból készült ruhán és a hozzá tartozó kiskabáton
(„Boleró!”) hatal-
mas, kusza körvonalú bíborvörös és haragoszöld virágok foltjai lángolnak elő
a fekete háttérből. Vannak nevetséges kis táskák, gomba és henger alakúak,
meg nagy, ráncos strandtáskák, kerek csontfogantyújuk ízekre oszlik, mint
valami karika alakú állat gerincoszlopa, meg egy kurta, belül bolyhos fürdőköpeny,
amelynek fehérjébe csodálkozó, kerek szemű, piros és zöld halak fagytak belé
egyszer és mindenkorra. De leginkább mégiscsak a halvány, áttetsző anyagból
készült alsószoknyák ejtik ámulatba. Ezek mintha nem is nehézkes, hús-vér
nőknek, hanem légi szellemeknek, tündéreknek vagy hableányoknak készültek
volna. Azt szeretné, ha ezek a mesebeli ruhadarabok náluk maradnának, de hiába.
Valahányszor csomag érkezik, rövidesen becsönget valaki: néha az anyja valamelyik
barátnője, többnyire azonban valamilyen ismeretlen nő, aki tétován áll az
ajtóban, megfutamodásra készen, és zavartan hadarva, a tapasztalatlan öszszeesküvő
sietségével közli, kitől kapta meg a címüket, az anyja pedig nem kevésbé zavartan
beljebb tessékeli. Odabenn a vendég a szék peremére kuporodva, retiküljét
a gyomrához szorítva illedelmes tétovasággal igyekszik rátérni jöttének céljára:
„Nem is tudom, akkor talán megnézném azt a táskát…” „Tulajdonképpen egy
szoknyára gondoltam, valami olyasmire, amilyet az Erzsi vitt a múltkor…”
„Az Iréntől hallottam, hogy talán lenne valami jobbfajta pongyola, a lányom
most megy férjhez…” Az anyja pedig, mint egy varázsló, előhúzza a sublótfiókból
a kívánt tárgyat: „Valami ilyesmire gondolt?” A vendég halk, elragadtatott
kiáltást hallat, mohón kiragadja anyja kezéből az áttetsző alsószoknyát vagy
a gomba alakú retikült, és vizsgálódva forgatni kezdi az állólámpa fényében.
Az anyja halkan, szemlesütve mormog valamit, a vendég a fejét ingatva töpreng,
aztán elhatározásra jut, és kapkodva előkotorja a pénztárcáját. Egy csomagolópapír-darabkára
fölfirkantja, hol éri el az anyja legközelebb, ha „megint lenne valami”. Amikor
elmegy, viszi magával a pillangós szoknyát, a gomba-táskát vagy az áttetsző
alsószoknyákat. Piroska szívfájdalmát csak az enyhíti valamelyest, hogy tudja,
a rá következő estén virslit vacsoráznak majd mustárral a szokásos hagymás
zsíros kenyér helyett.

Az udvar

A lakás mintha a tulajdon teste meghosszabbítása volna, vagy talán még annál
is ismerősebb. A rökamié csigavonalban visszagörbülő támlájában két csikóhal
alakú mélyedés van, sebhelyek, ahol kilátszik a politúr csillogó bőre alól
a nyers fa. „A ruszkik”, szokta felelni Nenne, ha a két baltanyomról faggatja,
és valami háborúról beszél, amikor az idegen katonák tűzifának akarták fölaprítani
a rökamiét meg a többi bútort. Ezek a katonák lövöldöztek arra a képre is,
amelyik az előszobában lóg, és amelyiken egy magyar ruhás, pártás nagylány
egy könyv fölé hajol, a homloka közepén, a párta alatt, perzselt szélű fekete
lyuk. Mindez valamikor réges-régen történt, a lövöldözés és a fejszecsapások,
és nem is itt, hanem valahol másutt, messze, Pesten, ahol már ő is járt, bár
nemigen emlékszik rá, és ahonnét a bútoraik azután idekerültek. Ezt, hogy
ezek a bútorok valaha egy másik lakásban voltak, elhiszi ugyan, de csak úgy,
ahogy a meséket szokta elhinni: igazából tudja, hogy mindez – a hangulatlámpa,
a rökamié,
a behavazott szélmalom gobelinképe a súlyos, cirádás aranykeretben – mindig
is ugyanott volt, ahol most, és ugyanolyan volt, mint most, a világ kezdete
óta: annyira csordultig tele vannak önmagukkal, hogy nem marad bennük hely
a véletlennek vagy a változásnak.
Az udvar egyszerre tartozik a kinti és a benti világhoz: egy darab foglyul
ejtett erdő. A közepén diófa áll, meg egy sziklakert maradványai a régi időkből
– néhány egymásra halmozott nagy terméskődarab. A lehullott dióvirágok zöldesfeketén
tekergőznek a porban, mielőtt hozzáér valamelyikhez, egy borzongató pillanatig
attól fél, talán mégiscsak hernyó. Ha kifordít egy követ vagy fél téglát a
pinceajtó közelében a földből, sápadt pincebogarak nyüzsögnek elő alóla. Pókok
rohannak arrébb számtalan görbe, fakó lábukon a kerítésen: láttukra az undortól
csiklándani kezd a gyomra, és megbizsereg a fejbőre. Eső után mindenütt csigák
másznak: a lapulevélen ezüstös nyomaik összevissza keresztezik egymást, a
csigaház nyílásán barnás-fehéres, fodros szélű kocsonyás talp türemkedik elő,
az izmos, félig áttetsző masszában sötétebb árnyék: a csiga belső szervei.
De vannak varázslatos, zöld-arany hátú bogarak is, meg káposztalepkék, puha
és szőrös, viszolyogtató testüket sárgásfehér virágsziromszerű, tépett szegélyű
szárnyak lebegtetik. És egyszer egy döglött galamb is hevert ott pár napig:
ha a közelébe ment, látta a virgonc, rózsaszín hullámzást a maradék tollak
és csontok között. („Mik azok?” „Kukacok: ne nézz oda…” „De hát miért…?”
„Mondom, ne nézz oda!!”)

Órákat tölt az udvaron egyedül, várva, hogy lejöjjön Gabika, legjobb barátja,
szerelme és kizárólagos tulajdona. Gabika vézna, örökké náthás, szőke fiúcska,
a száját sokszor nyitva felejti, fülén rubinpirosan süt át a napfény. Piroska
féltékeny keserűséggel tekint mindazokra, akik Gabika tulajdonjogát elvitatják
tőle, legfőképpen Pászlernéra, Gabika anyjára. Ha Gabika nem jön, kénytelen
önmagával labdázni. Újra meg újra nekidobja a labdáját a falnak, amely mögött
a Hajnalné lakása van („Egyszer még be fogod törni az ablakot!!” „Nem fogom
betörni!!!!”), és megpróbálja a visszapattanó labdát elkapni, mielőtt leesne
a földre. Ha elrontja, kezdi újra. Az udvaron terjed az árnyék, a napsütötte
rész keskenyedik, mintha lassan összegöngyölgetnének egy világos szőnyeget,
és ugyanilyen lassan széjjelterítenének egy másikat, egy sötétet. Néha a félhomályos
folyosó túlsó végében nyílik a kapu. Reménykedve odakapja a fejét, de csak
az öregasszony érkezett meg a kutyasétáltatásból, és küszködik a kilinccsel
a kutya pórázába gabalyodva, vagy Hajnalné imbolyog hazafelé üveges tekintettel,
cekkerrel a kezében. Van úgy, hogy rásötétedik odakinn: Nenne megpróbálja
becsalogatni, de mindhiába. A labdázást már régen unja, de úgy érzi, ha bemenne,
ezzel beismerné, hogy már este van, és az anyja még mindig nincs otthon. A
konyhaablak óriásira nőtt fénye végigfekszik a sötét füvön, elér majdnem egészen
a szemközti kerítésig, a keresztléc árnya négy részre osztja, alsó felében
ott nyüzsög és mocorog a horgolt függönyök árnyéka. A hold eloldozódik Holpárék
házának kéményétől, sárgán és foltosan lebeg fölfelé, olyan, mint egy halott
arc. Eszébe jut, mivel fenyegette Nenne: ha örökösen a holdat bámulja, holdkóros
lesz belőle, álmában kicsalogatja a háztetőre a telihold, és nem szabad rákiabálni,
mert akkor lezuhan. Berohan a folyosóra, és az öklével verni kezdi az ajtót
(a csengőt még nem éri föl).

Mások

Mások mások, mint ők. Az ő anyja például soha nem kiabál, és nem használ
csúnya szavakat, mint a szomszédban lakó Holpár gyerekeké. A Holpár gyerekek
anyját Piroska látni nem szokta, csak hallani: napjában többször is sötét,
rekedt düh árad feléjük fékezhetetlen lökésekben a kerítés túloldaláról, egy
sarokba szorított, iszonyú indulatokkal sújtott lény tombolása, amely mintha
az egész világot akarná fölégetni maga körül. Piroska borzongva csodálja a
Holpár gyerekeket, akik képesek életben maradni ennek a rettenetes, világpusztító
dühnek az árnyékában, és még csak nem is látszanak túlságosan ijedtnek. Egyszer
vagy kétszer azért látta is a Holpár gyerekek anyját bemenni a szomszédos
kapun: sárga haja van és nagyon pirosra festett szája, maga is alig nagyobb,
mint egy gyerek. Olyan kicsi és vékony, hogy nem is érti, hol fér el benne
ez a rettenetes harag.
Szappanbuborékot is lehet fújni az udvaron. A gömbölyű hártya meg-megrándul
a szalmaszál végén, megnégyszereződve, derékban fölpuffadva vagy befűződve
tükröződik benne a konyhaablak. Óvatosan, mintha tapogatózna a levegőben,
a buborék leválik a szalmaszál végéről, egy darabig fölfelé inog, ide-oda
sodorják a levegő áramlatai, aztán egyszer csak megváltozik a színe, soha
nem látott, szívfájdítóan gyönyörű kékben és sárgában villódzik, végül a színek
megzavarosodnak, és ha még nem röpült el nagyon messzire, érzi az arcán vagy
a kezén az elpattanó szappanhabhártya foszlányainak alig-érintését, mintha
kísértet köpködne röptében. Némelyik buborék fölemelkedik a magasba, és hosszan,
céltudatosan röpül a kerítés fölött Holpárék udvara felé: egy darabig még
látszik az ég kékjére rajzolódó, halvány, fekete gyűrű, aztán egyszer csak
elpattan – volt-nincs. Mások ott kötnek ki a Nenne ápolgatta kiskertben, a
terasz oldalában: megülnek egy levélen, és ott reszketnek néhány másodpercig
a közeli megsemmisülés előérzetében.
Néha benne hagyja a szalmaszál végét a pohárban, s ahelyett, hogy óvatosan
szívogatná, vadul belefúj a szappanos lébe: a hab dagadni kezd, túlcsordul
a pohár peremén, de még nem válik le róla, hanem ott inog, mint valami félgömb
alakú termekből álló, reszketeg, szivárványos üvegkastély.
– Vén kurva!
Az ádáz, rekedt hang persze a szomszédból jön, a rozoga deszkakerítés túloldaláról.
A két durva szó közül a másodikat voltaképpen nem is érti, valamilyen ködös
és bizonytalan módon mégis tudja a jelentését, és ez a félig tudás bűntudattal
tölti el, úgy érzi, árulást követ el vele az anyja ellen.
– Aki mondja! – hallatszik a kerítés innenső oldaláról. Csörrenve bevágódik
egy ablak. (Az előzményeket nem hallotta ugyan, mert minden figyelmét lekötötte
a szalmaszál végén formálódó szivárványos gömb, de nem nehéz kitalálni, mit
mulasztott.)
– Holpárné, a maga gyerekei már megint itt labdáztak az udvarban! Föl fogom
jelenteni! A múltkor is betörték az ablakot…
– Az én gyerekeim? Álmodta azt maga! Nem is voltak itthon, a nagyanyjuknál
voltak…
– A múltkor is letagadta, de én láttam, hogy itt rugdosták a labdájukat az
ablak alatt!
– Mit látott maga? Biztosan megint részeg volt…
– Egész nap itt fetrengenek a porban, amíg maga ki tudja, merre lófrál! Minek
az olyannak gyerek, aki nem tud rá vigyázni? Nem elég ám megszülni, föl is
kell azt nevelni tisztességben!
– Még maga beszél? Vén kurva…)
Hajnalnétól, aki az előbb az ablakot bevágta, nem fél annyira, mint a Holpár
gyerekek anyjától, legfeljebb egy egészen kicsit. Őnála néha el szoktak üldögélni
Nennével azokon a hosszú délutánokon, amikor hiába várja haza az anyját a
hivatalból, mert „túlórázik”, és csak sötétedés után ér haza. Ha az ő lakásuk
erdő, Hajnalnéé tenger, amelynek kietlen felszínén néhány viharvert roncs
hánykolódik: egy rozzant szekrény, két rozzant szék a rozzant asztal két oldalán,
az ajtóval szemközti falnál pedig a hatalmas, többnyire nappal is vetetlen
ágy. A fölötte függő óriási festményt minden alkalommal megbámulja, ahányszor
csak nála vannak: két kisgyerek lépeget mezítláb egy mély szakadék felett
átfektetett fatörzsön, egy fiú és egy kislány. A kisfiú térdig érő zöld nadrágot
visel, fején kis kerek kalap. A kislánynak rövid piros szoknyája van és hosszú
copfja. Mögöttük hatalmas, szőke angyal lebeg valami világítóan fehér hálóingféleségben,
és két kezét óvón terjeszti föléjük. Az angyal mögött erdő: odvas fák, piros
kalapú pettyes gombák, egy őz, amint kidugja fejét a sűrűből. „Ugye, gyönyörű?
Még a Hajnal bácsi vette egy embertől a búcsúban…”
(Kiszalad a fák közül az ösvényre, és kővé dermed a rémülettől: sehol nem
látja az anyját. Az előbb még ott ült a támlátlan padon, az ösvény szélén,
hogy megvárja, amíg ő visszajön a biztonságosnak látszó bokor takarásából.
[„Biztos, hogy nem bírod ki hazáig?” „Biztos… Már régebben is kellett, csak
nem akartam szólni…” „Akkor siess! Megvárlak itt a padon…”] Az ösvény
szürkén kanyarog jobbra-balra, két vége elvész az egymásra torlódó fatörzsek
között, de sehol a támlátlan pad, és sehol az anyja. „Anyú!”, kiabálja, de
olyan furcsa, torz és idegen a hangja, hogy megijed tőle, és elhallgat. Szaladni
kezd az ösvényen bal felé, de alighogy elindult, biztos benne, hogy jobb felé
kellett volna mennie. Ahányszor az ösvény kanyarodik, mindig azt reméli, mindjárt
meglátja a padot és rajta az anyját, de nem: csak fák meg fák. Nagy, görcsös
gyökerek nyomakodnak föl a föld bőre alól, az egyikben kis híján hasra esik.
Messze valami imbolygó fekete forma hajlik ki az út fölé, félig állat-, félig
emberfej: üres szemén keresztül átlátszik az ég. Pár lépéssel előtte ferde
fehér fény súrolja egy tölgyfa törzsét. Megtorpan, aztán lassan közelebb megy.
Ott benn a fák között, amelyek a derekáig sem érnek, áll valaki: a teste áttetsző,
átlátszanak rajta a gubancos szederbokrok. A lény lehajlik hozzá: az arca
egyszerre gyöngéd és rettenetes, a szeme mintha lyukat égetne a lelkébe.)

Hajnalné gyér, ősz fürtjei a vállára omlanak, mint a királykisasszonyokéi
a meséskönyvekben, ettől beesett arca furcsa módon egyszerre fiatal és öreg.
Ha elmosolyodik, Piroska borzadva látja, hogy alig van foga. Kivörösödött
peremű, fakókék szemének sarkából gyakran könnycseppet töröl ki a keze fejével,
máskor viszont, amikor fölélénkül, és izgatottan hadonászik, pillantása is
lázassá és jelentőssé válik, mintha valamilyen magasabb rendű lény költözött
volna a testébe, és az töltené el emberfölötti éleslátással és bölcsességgel.
– Né, angyalom, mit ad neked a Hajnal néni! Cukorka! Nem szereted? Vagy csak
a Hajnal nénitől nem akarod elfogadni? Pedig a Hajnal néni nagyon szereti
ám az ilyen jó kisleányokat, mint te vagy! Nekem is van ám kisleányom! Te
már nem emlékszel a Margitkára meg a Sanyikára, de ők rossz gyerekek, te ne
legyél olyan!
– Mi lett velük? – kérdi ő rosszat sejtve.
– Elmentek az apjukkal, itt hagytak engem! – A siránkozó hang vádlón fölcsattan.
– Elcsalta őket is az a… egy asszony, egy igen rossz asszony, de tudom,
meg is veri az Isten…
Erről a rossz asszonyról Piroska már máskor is hallott olyankor, amikor Hajnalné
és Nenne egymás között beszélgetnek, és ő igyekszik úgy tenni, mintha ott
sem lenne, nehogy abbahagyják. Hajnalné hangja ilyenkor forró és rekedt lesz
az indulattól, és nem is rossz asszonyt emleget, hanem szemét kurvát, de azért
nyilvánvaló, hogy ugyanazt a személyt érti rajta.
– Egy boszorkány? – kérdi tétován, ködösen azt remélve, talán kiderül végre,
hogyan sikerült ennek a rossz asszonynak elcsalnia azokat a gyerekeket, és
hová is csalta őket.
– Az, az, boszorkány, jó mondod, angyalom!
– Csoda, hogy inkább az apjukkal mentek szegények? Ott legalább kapnak rendesen
enni! – veti oda később mérgesen Nenne, amikor ő az elcsalt gyerekekről nyaggatja.
Ez alighanem igaz lehet, hiszen Hajnalné sűrűn be-becsenget hozzájuk kölcsönkérni
ezt-azt, többnyire valami ételfélét:
– Flórikám, angyalom, két tojást nem tudna adni holnapig? Tésztát akarok gyúrni,
és becsukott a bolt, mire odaértem… Isten bizony holnap, legkésőbb holnapután
visz-
szahozom…
Az anyjának ilyenkor elfelhősödik az arca, az ajka elkeskenyedik, gondolatban
megszámolja a spájzban a tojásokat, aztán sóhajt, kimegy, és visszajön a két
tojással. Soha nem invitálja be Hajnalnét a szobába, az pedig soha nem hozza
vissza a tojásokat, se másnap, se később.
Elalvás előtt, a sötétben, látja maga előtt a kurva házát az erdei tisztáson:
mézeskalácsból van az oldala meg a tetején a cserepek. A Hajnal gyerekek vágyakozva
nyújtogatják feléje a kezüket, a kurva pedig bentről, a függöny mögül lesi
őket, és pipacspirosra festett ajkát nyalogatja.

Jók és rosszak

A szomszéd háztól rozzant léckerítés választja el őket, amelynek kilazult
lécein át akadálytalanul közlekednek ide-oda a szomszédos Holpár gyerekek,
a házbeliek nagy bosszúságára. Igazából nem is tudja, hányan vannak, de sokan.
Többnyire félmeztelenül, klottnadrágban rohangálnak, bőrük barnára égett,
hasuk homorú, hátuk és karjuk izmos, lábuk véghetetlenül mocskos. Szemük zölden
villog, szájuk sarkában örökké cakkos peremű, pikkelyes var. Ővele a legkisebbik,
a kis Éva kivételével nemigen állnak szóba, és talán jobb is így, mert a velük
való játék a tilalmas és az engedélyezett dolgok bizonytalan határvonalán
mozog, és soha nem tudhatja biztosan, nem haragszik-e meg érte az anyja. Nenne
nem állhatja a kis Évát: „Eredj innét, most nem mehet ki a Piroska, dolga
van!”, förmed rá, valahányszor az becsönget hozzájuk: „Kijöhet a Piroska játszani?”
De hiába zavarja el, a kis Éva rövidesen újra becsenget. Az anyja viselkedésén
már kevésbé tud eligazodni. Ha ő nyit ajtót, egy pillanatig tétován áll, összevont
szemöldökkel. Szíve szerint alighanem ő is elkergetné, de szemlátomást nem
helyesli azt, amit szeretne. Így nem marad más választása, félreáll, és a
kis Éva már furakszik is befelé, mielőtt még az anyja meggondolná magát. Nennére
hárul a feladat, hogy megvédelmezze őket az anyja nagylelkű és gyámoltalan
engedékenységének a következményeitől.
Piroska maga sem tudja, akar-e játszani a kis Évával. Tudja, hogy ő jó gyerek,
a kis Éva pedig rossz: ha éppen nincs ott, félelemmel vegyes borzongó kíváncsiságot
érez iránta. Ha ott van, azt kívánja, bár inkább mégse volna ott, mert a kis
Éva mindent szanaszét hajigál, minden zugba beleszimatol, és ha kedvére való
dologra bukkan, izmos, mocskos kis marka azonnal összezárul körülötte. („Add
nekem!” „Nem lehet, a születésnapomra kaptam…” „Szóval a tied, nem? Annak
adod, akinek akarod! Ha nem adod nekem, nem játszom veled többet!” „Kölcsönbe”,
leheli Piroska, hogy legalább a látszatot mentse maga előtt. A kis Éva már
iszkol is kifelé, markában a zsákmánnyal. „Te, mi van a kezedben? Adod ide
mindjárt?” Nenne egyenként feszegeti le a mocskos kis ujjakat a zsákmányról.
A kis Éva vadul rángatja a csuklóját, megpróbál beleharapni az ujjait feszegető
kézbe. „Mondd meg neki, hogy nekem adtad!” „Persze, neked adta!” „Kölcsönbe…”,
suttogja Piroska. Nem akar hazudni, de azért azt szeretné, ha Nenne nem hallaná
meg, és visszaszerezné a kis Évától, amit az elvett tőle. És Nenne csakugyan
nem hallja meg, vagy legalábbis úgy dönt, hogy nem akarja meghallani. „Nesze!
Máskor vigyázz rá jobban!”, adja vissza Piroskának az agyonnyomorgatott, elgörbült
kis mérleget vagy parányi nyeles tükröt. „Maga büdös!”, sivítja a kis Éva,
miközben Nenne a vállánál fogva kipenderíti. Piroska lehajtja a fejét: ő már
megszokta Nenne senkiéhez nem hasonlító, savanyú test-, hagyma- és dohányszagát,
de az igaz, hogy Nenne csakugyan nem szeret mosakodni. „Nem csináltam semmit,
amitől piszkos legyek!”, állítja ingerülten, ha az anyja megpróbálja rávenni,
hogy legalább derékig mosdjék meg a lavórban, a kádba pedig a világ kincséért
sem ülne bele, mintha saját maga előtt is szégyellne levetkőzni. Csak az arcát
szokta megmosni, és kibontott, gyér ősz haján húzza végig a vizes fésűt, meg
a lábát szokta megáztatni a lavórban, hihetetlenül széles, földszínű, békalábszerűen
szétterpeszkedő lábfejét. A nagylábujján hatalmas, repedezett, szürkéssárga,
levághatatlanul kemény a köröm, a kisujja görcsösen visszapöndörödik, mintha
félénken a többi ujj védelmét keresné.)
A kis Éva néha rettenetes dolgokat beszél, olyanokat, hogy neki elgyöngül
a térde a szégyentől, és később, ha eszébe jutnak, kénytelen hosszan, hevesen
rázni a fejét, hogy kirázza őket belőle. (Ha mégis ott maradnának, el kellene
mondania őket az anyjának, mert ő mindent elmond neki – néha megpróbál eltitkolni
valamit, de nem bírja sokáig: a titkos tudás falat húz kettejük közé, és neki
egyedül kell szorongania a fal innenső oldalán.) A kis Éva örökké orvosost
akar játszani, vagy gombolyagba gyűrt zsebkendőt gyömöszöl a babája szoknyája
alá, és azt állítja róla, hogy gyereke lesz. Mindenféle képtelenséget állít
arról, hogyan lesznek a gyerekek („Hülye vagy, értsd már meg, muszájt, hogy
a te szüleid is azt csinálják, különben nem lennél!”). Egyszer fölényesen
csevegve közölte, hogy a nővérének már „megvan a baja”, és most már lehet
neki gyereke – Piroska értetlensége láttán a vérről magyarázott valamit, meg
a holdról, úgyhogy Piroska, amikor legközelebb lenyúzta a térdét, a kibuggyanó
vidám, piros nedvesség láttán még jobban megrémült, mint szokott, mert az
a homályos félelme támadt, hogy most talán neki is gyereke lesz. Máskor zihálva,
kipirultan állított be, és komor, fontoskodó arccal közölte, hogy a Papréten
megkergette őt egy ember, aki azt akarta tőle. Ha az anyja meghallaná, miket
beszél, biztosan örökre eltiltaná tőle, de a kis Éva az anyja jelenlétében
mindig kifogástalanul udvarias, sőt, mindig az anyja pártját fogja, ha az
megszidja őt valamiért, és felnőttes, fejcsóváló fontoskodással tör pálcát
az ő, Piroska hibái fölött.
Ha viszont nincsenek szem előtt, akkor a kis Éva sokszor őt, a jó gyereket
is magával rántja valamilyen veszedelmes kalandba. Például becsöngetnek az
emeleten lakó kutyás öregasszonyhoz. Igazából csak a kis Éva csönget be, ő
csak ott lapít a háta mögött. Ezt az öregasszonyt ki nem állhatja, amióta
egyszer rászólt: „Nem tudsz köszönni?” Az öregasszony hályogos, szürkés szeme
ugyanolyan nézés nélküli, mint a szomszéd ház falán a faragott kőarcoké, a
hangja is távoli, kellemetlen, fakó hang. „Nem tanítottak meg köszönni?” Piroska
fuldoklik a tehetetlen dühtől, haragszik az öregasszonyra, de haragszik önmagára
is, amiért gyáván, szótlanul eloldalgott, és nem kiabált gúnyos és szörnyű
sértéseket az öregasszony után, vagy legalább annyit, hogy „Maga nekem nem
parancsol!”, ahogyan a kis Éva szokta. Bosszúból ő is ott sündörög a kis Éva
nyomában, amikor az föllopózik az emeletre, és tenyérrel, teljes erejéből
nekidől a csengőnek. Amikor meghallják bentről az öreg, görbe lábú tacskó
tébolyult, vékony hangú acsarkodását (ezt a kutyát az öregasszony pórázon
szokta sétáltatni, és ha hidegre fordul az idő, valami nevetséges, a hasán
gombolódó ruhadarabba öltözteti) meg az öregasszony motoszkálását, csattogva
lerohannak a lépcsőn, aztán tovább, le egészen a pincelejáratig, ahol az öregasszony
már biztosan nem láthatja őket. Ilyenkor úgy érzi, ő is része az erősek, bátrak
és diadalmasak szövetségének, amely megbünteti a csúfakat, kellemetleneket
és nevetségeseket, akik közé az öregasszony is tartozik. Amikor az anyjának
diadalmasan elmeséli, hogy megbüntették a gonosz öregasszonyt, aki rászólt,
az anyja arca megfagy, megjelenik rajta az az üvegmaszk, amely nála a haragot
és a szomorúságot jelzi. „Ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet soha többet!”
Szégyenkezve lehorgasztja a fejét, a padlót nézi, hogy az anyja ne lássa az
ellenkezést a szemében. Most már tudja, hogy a gyöngék, csúfak és nevetségesek
oldalán a helye, de nem örül neki: szívesebben tartozna az erősek és diadalmasak
közé. Hogy kerülje a kísértést, a következő néhány alkalommal némán, felhúzott
orral, erényesen elvonul, amikor a kis Éva játszani hívja.

„Buksikám!”

Vasárnap többnyire látogatóba mennek, és többnyire öregasszonyokhoz. Az öregaszszonyok
nagy és sötét bútorokkal telizsúfolt, szűk és sötét lakásokban élnek, oszlopos
szekrények, réz hamutartók, megsárgult billentyűzetű zongorák és pamutot gombolyító
szerelmespárt ábrázoló, ovális árnyképek között (az árnyékudvarló fél térden,
két kezét mintha imára készülne összetenni, de a mozdulat megállt volna félúton,
úgy tartja feszesen a kezére tekert fonalat, a hölgynek tornyos frizurája
van, lába parányi lábzsámolyon nyugszik). A vitrinben, akárcsak náluk otthon,
ezüstrácsok és indák fogságába esett fantasztikus üvegkosarak, lábujjhegyen
ágaskodó porcelán táncosnők (szoknyájuk tüllje finoman átlyuggatva, mint a
csipke) és sápadt arany- és virágdíszekkel ékített, áttetsző teáscsészék.
Aranyszegélyű porcelántányérkákon vaníliás kiflik félholdjai világítanak sápadtan
a késő délután beteg fényében.
Hogy az öregasszonyokhoz valaha öregemberek is tartozhattak, csak néhol mutatja
egy-egy tárgy, monogramos ezüst cigarettatárca a horgolt terítőn vagy az előszobában
a homályos tükör mellett álló esernyőtartóban árválkodó, szarvasagancs fejű
bot („Még szegény Lexié volt, nincs szívem kidobni…”).
Az egyik öregasszony magas és testes, buldogképét bodros, rendetlen ősz haj
veszi körül, tüskés szemöldökének harciasan előremeredő szálai is őszek, szeme
szürke, kemény kavics, királynői méltósággal vonul lompos kardigánjában és
letaposott sarkú cipőjében. A szobában, ahol leülnek, fiatal férfit ábrázoló
szénrajz lóg a falon, alatta egy varróasztalkán nehéz, vörösréz tartóban hosszú
templomi gyertya. „Buksikám!”, mutatott a képre az özvegy, amikor először
jártak nála, olyan mozdulattal, mintha egy jelen lévő személyt mutatna be.
Ha téli délutánokon ott éri őket a sötétség, az özvegy két tenyerét az asztal
lapjának döntve nehézkesen föltápászkodik a karszékből, oszloplábán a varróasztalkához
döcög, és szertartásos komorsággal meggyújtja a templomi gyertyát, nem tudni,
kegyeletből-e vagy takarékosságból, mert villanyt gyújtani ilyenkor sosem
szokott. Piroska egy kicsit szerelmes ebbe a hátrafésült hajú, szomorú és
igyekvő tekintetű halottba, aki a gyertyaláng imbolygó fényében viszonozni
látszik a pillantását, s mindenféle történetet talál ki róla. Ezekben a történetekben
ő maga néha a meséskönyvében látható szőke királykisasszonyhoz hasonlít, ahhoz,
akinek visszahozza a kútból az aranylabdát a béka, máskor ahhoz a fiatal lányhoz,
aki hullámos hajjal, hátravetett fejjel kacag az özvegy szobájában egy másik
képen – ez alatt a kép alatt nem áll gyertya, pedig a képen látható személy
ugyanúgy eltűnt az élők sorából, mint a szomorú tekintetű férfi, csak éppen
nem a sírban talált végső nyughelyére, hanem az özvegy lompos, kardigános
testében és púderfoltos buldogarcában. Az özvegy összekulcsolja párnás, foltos
kezét a hasán, két hüvelykujja izgatott, pergő malommozgásba kezd, miközben
a legújabb albérlőjére panaszkodik. Ezek az albérlők többnyire fiatal vidéki
lányok, és sűrűn váltják egymást. Olyik-másikhoz az özvegy eleinte nagy reményeket
fűz („Ez az X-ék kis rokona – mondta ilyenkor lelkendezve –, ez más lesz,
nem olyan, mint a többi!”), de azután ezekben a reményekben rendre csalatkoznia
kellett. („Én nem tudom, mire tanítják ezeket otthon… Mondom neki, édes
fiam, lehet, hogy maguknál ez így szokás, de énnálam ez nem lesz bevezetve!…”)
A még gyertyátlan félhomályban Piroska úgy látja, hogy az anyja az asztal
alatt gyorsan, illedelmesen összezárja addig keresztbe vetett lábát. A kávéscsészét
kislányos mozdulattal emeli a szájához.
– Ott találták meg a fák között, alig pár száz méterre a házuktól… – Szörnyülködő,
diadalmas suttogás a vaníliás kifli porcukor-csillámporos maradéka fölött.
– A biciklire figyeltek föl, ott hevert az árokparton, gazdátlanul… Süket
volt szegény, mint az ágyú, azért nem hallotta meg, amikor a határőrök utána
kiabáltak, hogy hová megy… Azok is rájöhettek, hogy bakot lőttek, hogy úgy
mondjam… Bevonszolták a szerencsétlent a fák közé, egy kis avart kapartak
rá… Most gondold el: az is lehet, hogy akkor még élt!
Piroska fejét az anyja válla gödrébe fúrja, de hiába, nem bírja elhessegetni
a képet, a holttestet a fák közt, a száraz levelek alatt. Gyanútlanul átlépett
egy határt, azért hihették róla, hogy egy másikat is át akar lépni, egy még
tilosabbat. Lehet, hogy a vércseppek mutatták az utat a falubelieknek, mint
a Jancsi és Juliskában a fehér kavicsok? Lehet, hogy másutt is halottak vannak
eldugva az avarban, a Papréten vagy az udvarukban? Segélykérőn körülnéz. Az
özvegy két tenyerét az asztallapnak vetve föltápászkodik, a varróasztalkához
döcög, és ünnepélyes mozdulattal meggyújtja a gyertyát. A hátrafésült hajú
fiatal halott szomorúan és igyekvően néz vissza Piroskára.

Vendégek

Az asztal alatt kuporog a szőnyegen, és igyekszik úgy tenni, mintha ott sem
volna: hátha megfeledkeznek róla. Közelebb húzódik anyja karcsú, aranybarnán
sugárzó lábszárához, de nem érinti meg, nehogy ráébressze a jelenlétére, és
kiküldje játszani az udvarra. A másik pár láb hosszabb és vékonyabb, mint
az anyjáé, a keskeny lábfejek szemérmes titokzokniban szégyenkeznek a nagyon
lapos sarkú, fűzős félcipőben, mintha valami óriási kislány lába volna. Piroska
néha látja a lábszárak nagy orrú, szelíd szemű tulajdonosát az utcán is, ahogyan
vállban meggörnyedve, retiküljét gyomrához szorítva, fél lépéssel lemaradva
igyekszik szapora léptekkel haladó peckes, zömök, szalmakalapos és csokornyakkendős
férje mögött. Hosszú nyakú és bánatos szemű: olyan, mint egy szép, szomorú
zsiráf.
– Flórikám, én ebbe belebetegszem! Ott terpeszkedik, mint egy kőbálvány, úgy
szürcsöli a levest, hogy az valami rettenetes, tudod, milyenek ezek, és csak
néz azzal az apró, gonosz szemével, lesi a merőkanalat, hogy szedek-e magamnak
a húsból is… Az ablakot, drágám, ha betennéd… Mert mindig direkte pénteken
adnak gulyáslevest, és én mindig elhatározom, hogy csak a krumpliból veszek,
meg talán még a csipetkéből, de ez mindig odaül mellém, és csak néz és néz…
Tudja, hogy az apácákhoz jártam, és azért… És tudod, ezerszer elhatározom,
hogy azért sem, nem szedek magamnak abból a mócsingból, mert nem is hús az
ráadásul, csak mócsing, hogy nem törődöm többet a kőbálvánnyal, elmegyek inkább
folyosót sikálni, de aztán mindig eszembe jut, hogy mi lesz, ha kitesznek
innét, vagy ami még rosszabb, ha az enyéimnek csinálok valami bajt, ha a Lacit
az erdészettől is kirakják miattam, vagy a Juditkámat nem engedik majd középiskolába
– és akkor mégiscsak szedek egy kicsit a húsból, de alig megy le a torkomon,
és közben kérem a Jóistent, hogy bocsássa meg nekem – de biztosan megbocsátja,
ugye, hiszen tudja, hogy nem mohóságból…? És tudod, mi a legrosszabb? –
A suttogó hang fölforrósodik: – Az, hogy úgy érzem, meg tudnám fojtani a kőbálványt!
Pedig, ugye, meg van írva, hogy szeressük az ellenségeinket is, meg hogy tartsuk
oda a másik orcánkat is… Próbálok imádkozni, hogy ne gyűlöljem, sokszor
elmondom magamban, hogy ezek szerencsétlen, egyszerű emberek, akiket annak
idején talán akaratlanul is megbántottunk, hogy őket is meg lehet érteni,
de hiába… Azért én mégiscsak szeretném a fejére borítani a tányért a forró
gulyáslevessel!

Két csontos, sápadtszőke lábszár szandálban. A hozzá tartozó nő akár egy
egészen kicsit rosszul sikerült rajz: nagy homlok, vézna szőke haj, túl domború
szemhéj alatt nagy, szégyenlős kék szempár, az orra épp csak valamivel hosszabb
a kelleténél, és majdnem mindig piros egy kicsit a náthától – majdnem-csinos
majdnem-királykisasszony. Médinek hívják, az anyja barátnője. A nagy, vörös
kéz röstelkedve rejtőzködik a bő, virágos szoknya zsebében, vagy a retikül
csatját babrálja idegesen:
– Én úgy félek, Flórikám… Már reggel, amikor megyek befelé a hivatalba,
remeg a lábam, és görcsöl a gyomrom… Fáradjon be a méltóságos kisasszony:
ezt mondja nekem, valahányszor berendel magához, és olyan gúnyosan kitárja
előttem az ajtót… És most sehol sem találom az orosz gyapjú dossziéját,
azt fogják mondani, szándékosság van benne, hogy éppen az orosz gyapjúét…
Csak az ürügyet keresik, hogy kirakjanak engem is udvart seperni, és ez még
a jobbik eset, mert mi van akkor, ha azt mondják, hogy direkt csináltam, hogy
szabotázs… Mi lesz akkor anyukáékkal, ha engem elvisznek… Á, apuka, ő
nem fél, ő nagyon katonásan fogja fel ezt is, tudod, ő büszkébb annál, ezek
őt nem tudják megalázni, azt mondja… Meg hogy mostanában ott van a legjobb
társaság, az utcaseprőknél: csupa gróf meg tábornok…
Lapos sarkú fűzős félcipő, élesre vasalt posztónadrág. Kihajtott nyakú, makulátlan
fehér blúz: az egész sovány, erélyes, gyors mozgású nő élesre van vasalva.
Egy kicsit hasonlít az anyjához, de lefaragtak róla minden lágyságot és gömbölyűséget:
körök helyett szigorú szögletek. Egyik posztónadrágos lábát átveti a másikon
– úgy ül, mintha most csusszant volna le a ló nyergéből. Láthatatlan lovaglóostorával
ütemesen ütögeti az asztalt. („Van egy nagyfia, már iskolás… Nagyon komoly
fiú, könyvekről lehet beszélgetni vele…”)
– Flórikám, te még nem tudod, hová kerültél! – Jelentőségteljes, recsegő suttogás.
– Hidd el nekem… odabenn a falnak is füle van! Mindenkit behívat magához…
Igen, már velem is megpróbálkozott… Csöpögött a nyájasságtól, pedig különben,
na hiszen! „Kartársnő, maga miért nem jön soha be magától énhozzám? Lássa,
mások be szoktak jönni egy kis csevegésre. Én szeretem tudni, hogy érzik magukat
a beosztottaim, milyen a hangulat a többi irodában…” „Főnök kartárs – mondom
neki – büszke, recsegve trombitáló hang, mint egy kanalas gémé –, főnök kartárs,
én a munkámra koncentrálok, nem szoktam sorra járni az irodákat, és trécselni,
mint egyesek…” „Akkor nem is tartom föl, kartársnő!”, képzeld, ezt mondja
nekem gúnyosan, és azzal nagy kegyelmesen elbocsát egy olyan granszenyőri
mozdulattal… Valami suszter volt azelőtt állítólag… A nyújorkot úgy ejti:
nevjork! Én mindig mondom a fiamnak is: ahány nyelv, annyi ember… Mindig
mondom neki, Emilkém, neked jól kell tanulnod, neked ebben a világban is meg
kell mutatnod, ki vagy: egy Simaházy unoka! Ha már az apja, megbocsáss a szóért,
drágám, de egy tróger…
– Te tudsz németül? – kérdi leereszkedően az „iskolás” (kövér, apró szemű
és szemüveges, a szája állandóan nyitva, mintha nehezen kapna levegőt az orrán
át), és fensőségesen félretolja a Ki-nevet-a-végén táblát. (Ez csak óvodásoknak
való!)
– Egy kicsit tudok… – feleli Piroska óvatosan. (Morgen, morgen, nur nicht
heute, sagen alle faulen Leute…)
– Téged is az Ella tanít?
– Nem, engem a nagymamám…
– Mihozzánk az Ella jár… Régen, amikor még jobb napokat látott, sokáig kinn
élt Bécsben, őtőle meg lehet tanulni a helyes kiejtést… Az nagyon fontos,
a kiejtés.
– És most már nem lát jobb napokat? – kérdi zavartan, mert nem egészen érti,
mit jelent az, „jobb napokat látni”.
– Nem, most szegény, mint a templom egere… Nálunk mindig kap kávét meg vajas
kenyeret, meg más házakhoz is jár, ott is mindenütt etetik, mert különben
éhen halna… Szerinted hogy mondják németül: cseresznye?
– Azt még nem tudom…
– Kirsche! Na és azt, hogy templom? Azt sem tudod?
– Azt… azt még nem tanultam.
– Hát nem tudsz valami sokat… A templom, az Kirche! Érted? Csak egy betű
a különbség: Kirsche-Kirche! És azt tudod, hogy írják le, hogy Kirsche?
– Írni… azt még nem tanultam. Én még nem járok iskolába… Olvasni, azt
már tudok…
– Sch-val! Érted? S-nek mondják, de sch-val kell írni! Ez a te macskád? –
bök a fekete-fehér macska felé, amelyik álmából ébredve dorombolva dagaszt
Piroska ölében. – Nem karmol? Nem akarok vérmérgezést kapni! Vérmérgezést
lehet kapni tőle, ha egy ilyen dög belekap a koszos karmával az ember kezébe!
– Az mi… az a vérmérgezés? – Piroska rémülten kotorászik az emlékezetében
valami után, amit a kis Évától hallott: vér, hold és pólyások szerepelnek
benne, egymással valamilyen érthetetlen kapcsolatban.
– Hát hogy piszok kerül a véredbe, és meghalsz! Ha például belelépsz egy rozsdás
szögbe, attól is elkaphatod, vagy ha van rajtad valahol egy seb, és elkaparod
a piszkos kezeddel…
– És ha csak úgy elesel, és lenyúzod a térded? – A hold és a csecsemők mellé
most csatlakozik harmadiknak a halál is. Érzi, amint a térde alatt sötétlő
var felől lassan száll fölfelé a méreg a szíve felé: ha a szívét eléri, meghal.

– Attól? – Emilke töprengve szipákol, majd erélyesen, harsogva kifújja az
orrát. – Attól nem – dönti el végül.
– Akkor nektek nincs is macskátok?
– Nincs. Anyukám ki nem állhatja őket, azt mondja, hűtlenek és alattomosak…
Nekem kutyám van! – közli fensőséges könnyedséggel, és félig csukott, nehéz
szemhéja alól néz le Piroskára, hogy lemérje rajta a hatást. Piroska döbbent
áhítattal néz vissza rá.
– Kutyád?
– Aha… Elég hülye kutya különben… De majd én megtanítom mindenfélére.
Öregem, ha csak ennyit csinálok… – és összecsettinti kövér hüvelyk- és középső
ujját –, ha csak ennyit csinálok, úgy fog rohanni hozzám, hogy a nyakát töri!
– És ha mégsem?
– Na, azt szeretném én látni!
A következő napokban, némi vívódás után, Piroska úgy dönt, mégsem Gabika lesz
a férje, hanem Emilke. Igaz, hogy kövér, viszont idősebb nála, és bámulatra
méltóan okos. Egy nagy, kertes házban laknak majd, és egész nap könyvekről
beszélgetnek. Esetleg németül.

(Folytatása következik.)