Radnóti Sándor

TAR SÁNDOR 1941–2005

Amennyire különös volt érkezése a magyar irodalomba, annyira
meg is ismételt egy több mint százötven éve sokszor ismétlődő történetet.
A fölemelkedés története ez az alacsony sorból, de úgy, hogy a siker záloga
kevésbé az adaptáció, mint inkább az a tudás és életismeret, amelyet a mélyből
hozott. „Kilábol a népségből a nép fia” – és ha író lesz, hírt ad. Föltár
egy tapasztalatot, amely az irodalmi világ számára megvilágosító, mert távoli
voltában az ő valóságánál valóságosabbnak tűnik. De a társadalmi mélyvilág
valóságát csak szívünkre és nem vállunkra akarjuk venni, hogy megint a problémával
oly mélyen ismerős József Attilát parafrazáljam. Innen a fölfokozott várakozás
– az a képzet, hogy valaki művészettel szelídítve artikulálja az artikulálatlant,
megszólaltatja a megszólalni nem tudókat –, ami mennyekbe emelheti és pokolra
is küldheti a távoli hírhozót. Milyen jellemző, hogy a Tarról szóló cikkekben
vándorútra kelt a „peremlét”, „peremfigurák” fogalma, holott az ő műveinek
életanyaga korántsem a társadalom széléről, hanem hatalmas területéről való.
A magyar proli világa ez a művezetőtől, a szakképzett és a betanított munkástól
a segédmunkáson, a munkásszállók népén keresztül a munkanélküliekig.
Az is ezzel a történettel áll összefüggésben, ahogy Tar Sándor szépprózája
összefonódik a szociográfiával. Hiszen Közép- s Kelet-Európában ezt a műfajt
éppen az különítette el egy társadalmi egység szociológiai leírásától, hogy
legtöbbször a „kiláboltak” – művészek és tudósok – tértek vissza, és saját
világukat rajzolták, méghozzá nemcsak dokumentáló, hanem evokatív módon.
„Paraszt beszél a parasztról” – írta Erdei Ferenc. Tarnak nemcsak az NDK-beli
magyar vendégmunkáséletről szóló pályakezdő leírása tartozik ide, hanem
szociográfiaként lehet novelláit is olvasni. Például A 6714-es személy-t,
az Egy rendes nap-ot, A föld szagá-t vagy a C-pavilon-t. Sikertelenebb írásait
pedig publicisztikaként (A gyár, ahol élünk).
De a szociográfia pátosza éppúgy, mint a szépíró népfiak képviseleti öntudata
lényegében mégis távol állt tőle. Ő nem azok helyett s nem azok nevében
beszélt, akik közül való volt, s akiket ábrázolt. Egyszerűen rendkívüli
rövidtörténet-mondó képességét azon az anyagon gyakorolta, amelyet ismert.
S noha nem állítható, hogy ne hatott volna rá az irodalmi világ várakozása
és elvárása, mesternovelláit – legalább egy tucat van ilyen – mégsem a valóság
feltárása és megmutatása motiválta. Írásainak mimetikus értékei – noha a
magyar élet nagy jelentőségű dokumentumai – csak járulékosak. Hanem e csodálatos
műfaj – a novella – eleven és Magyarországon Mándy halála óta leginkább
általa továbbélő hagyománya szerint a próza rövidsége (amely korántsem csak
mennyiségi vagy terjedelmi kérdés) mintegy kikényszeríti az arányosságban,
az elhallgatásban, az intenzív hangulatban, a csattanóban megmutatkozó fölfokozott
artisztikumot. Ennek volt a nagy művésze Tar Sándor az olyan bámulatos novellákban,
mint a Celofánvirágok, a Csóka, a Vízipók, a Vasforgácsok, A te országod,
a Te következel, a Lassú teher – vagy A mi utcánk legjobb darabjai.
Nem szeretném, ha valaki a fenti sorokat a matéria és a forma durva elválasztásaként
értené. Inkább arra hívnám föl a figyelmet, hogy Tar művészetének szociografikus
olvasata bizonyos mértékig elfedte azokat a jellegzetességeit, amelyeket
a halála napján kezdődő újraolvasás előtérbe állíthat. A legjobb műveiben
mindig jelen lévő agresszió és önagresszió költői szerepét. Az író durva
férfitársaságaiban, munkahelyi kollektíváiban gyakran felbukkanó homoerotikus
motívumokat. Vagy a minden Tar-novellára félreismerhetetlenül jellemző –
s persze szociológiailag és/vagy egzisztenciálisan ugyanolyan joggal olvasható
– végtelen reménytelenséget, kiúttalanságot, bánatot.
Élete maga is egy Tar-novella anyaga. A „fölfelé mobilizálódás” tipikus
író-szociológiai történetétől eltér, mert sikerei teljében megmarad környezetében.
Harminchárom évig dolgozik egy gyárban, majd elbocsátása után munkanélküliként
regisztráltatja magát. Az írásaiból jól ismert munkástelepi lakások egyikében
él mindvégig. Pályája azzal kezdődik, hogy már nem egészen fiatalon elnyeri
a Mozgó Világ szociográfiapályázatát, de munkájának publikálására az első
nyilvánosságban nincs mód. A Kenedi János által szerkesztett Profil című
szamizdatkiadványban jelenik meg, de sikere a második nyilvánosságban baljósnak
bizonyul. Megzsarolják, beszervezik; egy évtizeden át besúgó, és egy újabb
évtizeden keresztül szorongató titka van, melyre 1999-ben derül fény. „Mélyről
jött és mélyre jutott” – ahogy közeli ismerője, Keresztury Tibor írta szép
nekrológjában. Nem tudom, hogyan élte meg a kettős életet; depresszióiról,
rossz állapotáról sokszor lehetett hallani. A szembesítés végképp tönkretette
az írót és az embert is. Nem mintha nem született volna még néhány szép
írása a hátralevő hat esztendőben, de a megszégyenülés és a kétségbeesés
következményeképpen lassan elhagyta őt legfőbb írói erényeinek egyike, a
méltányosság. A publikált részletekből úgy tűnik, saját történetével nem
boldogult.
Mindazonáltal a magyar novella mestereként marad meg a kulturális emlékezetben.