Polcz Alaine

IDEJE AZ ÖREGSÉGNEK Naplórészletek

Halottak napja után Gizinél ebédeltem. Nyugdíjasház, jobbra-balra
öregek. Beszélgetünk, természetesen az öregedésről. Döbbenten tapasztaltam,
hogy én is menten roszszabbul mozgok: nyögök, mikor fölállok, ő is nyög,
fogjuk a derekunkat. Elmondja, hogy itt nap mint nap arról folyik a szó,
kinek miféle újabb gondja-baja, nyavalyája van. Furcsa, hogy az ember úgy
éli meg, pedig ezek nem is betegségek: hanem egyszerűen a mozgás-, a kézbiztonság
elvesztése. Hogy minduntalan belebotlik az ember a szőnyegekbe, hogy úgy
érzi, elég magasra emeli a lábát, s csodálkozva tapasztalja, hogy mégsem.
Ugyanígy, ha lépcsőn megy föl, nem érzi pontosan, hol a lépcső. Vagy – és
itt fölnevetünk mind a ketten – ráteszed a lábad a lépcsőfokra, de nem egész
mélyen, és akkor buksz hátra. Vagy amikor le akarsz lépni, csak pont a sarkad
marad fent. Ez semmi, ha fiatal vagy. De a lazább ízületekkel, merevebb
testtel nehéz kivédeni. Ő azt mondja, hogy mikor mentek a Farkasréti temetőbe,
mintha két oszlop lett volna a lába, amit nem tud emelni. (Erre Miklós is
panaszkodott.) Neki egy temetőlátogatás olyan, hogy egy vagy két napig kell
pihenni utána. Gizi sajnált engem, mert délelőtt úszni voltam, dolgoztam,
aztán elmentem hozzá ebédelni, tőle még szándékoztam kimenni a temetőbe,
utána meg Zoliékhoz vacsorára.
Éreztem, hogy nehezen mozgok, hogy sajnálatra méltó vagyok, hogy öreg vagyok.
S mikor ki akarok szállni a kocsiból a temető előtt, Mukó megelőz, persze
az apja rákiált: „Segítsd ki a nagynénédet!” Odajön, kinyitja a kocsiajtót,
udvariasan kisegít, aztán a következő pillanatban rám dől teljes erejével.
S amikor én kezdek hanyatt esni, elkap – mert tud karatézni. Azonnal öt
évet fiatalodtam. Utána Módó azt mondja: „Jaj, édes Ali néni, hát mit csinál
ez a Mukó?” Gyönyörűen, kedvesen magához ölel, cirógatja a hátamat, simogat,
melegséggel, lágyan, s akkor hirtelen fölkap a levegőbe, majd talpra tesz.
Mindjárt jobban mozgok, jobban érzem a talajt. Milyen nagyon veszélyes,
ha az ember sokat van öregekkel. Emlékszem, Basch Loránd mondta mindig,
hogy sokat kell fiatalokkal lenni. Akkor marad az ember a gondolkozásában
fiatal. És én gondolom, látom, ez hat az ember testére is. A modell, a tudatosítás,
az átélés.

*

Gizivel arról beszélünk, hogy a testséma hogyan alakul ki az emberben. Olyan
furcsa, hogy bennem a fiatalkori lányalakom, az arcom, a hajam, a mozgásom
úgy él, mintha egy kedves és régi ismerőst néznék. Egy távoli lényre emlékezem.
A fiatalasszony-kori énem egy picivel már közelebb, de sokkal kevésbé ismerős.
A mostani öregedő pedig nem épül be. Idegen. Például, hogy mekkora résen
férek át: a villamosmegállónál lévő korlátok közötti résen át tudom-e préselni
magam vagy nem? Régebb egy pillantás alatt fölmértem. Míg az emberbe beépül
az új testsémája, elég hosszú idő. Vagy lehet, hogy be sem épül? Mikor fiatal
voltam, 36-os volt a lábam. Aztán lassan 38-as lett. Akkor még nagyobb.
Aztán egy időben összement, s most szélében terpeszt. Hát mekkora az ember
lába? Hova lett a karcsú bokám? Hova lett a boltíves lábfejem? Hova lettek
a szép, hosszúkás ujjaim, lábujjaim? Egyszer Mari barátnőm nézte: „Ez a
te híres szép lábad?” „Nem tudtam, hogy híres, szép a lábam. Sose volt.”
„Dehogynem volt.” Ő látta, és most azt is látja, hogy milyen lett.
Baranyai Laci – első olvasóm – azt mondja, benne a huszonöt éves kori énje
él. Hm. Vajon a testséma változását hogyan éli meg?
Tehát az ember teste. Mindig újabb meglepetés. Például a hasam alatt lett
egy ránc. Akkor ezek a kis barna foltok, melyek az ember kezén, testén jönnek,
ráncok itt-ott-amott. Milyen testséma épül bennem? Hol van az a test, amit
magaménak érzek? De hát folyton változik is egy életen át. Mindig később
épül be. És a fejem, az öregkori fejem? Lassan, csak most kezdem megszokni.
Azt hiszem, az is kell, hogy lássa magát az ember a tévében, filmekben.
Mert a tükörbe ha belenéz, tulajdonképpen nem magát látja, hanem azt nézi,
hogy rendben van-e a haja. Én még azt is, hogy piros-e az orrom. Egyetlenegyszer
láttam magam igazában a tükörben, amikor a fürdőszobában még földig érő
tükör volt, és elgondolkozva eléje léptem. És tudom, olvastam később, hogy
az ember a tükör előtt tükörarcot vág, s én a meztelen arcommal, az elmerült
arcommal léptem oda, és egy pillanatig azt láttam. Egyetlen futó pillanatig,
mert jött a mimikám változása: a meglepetés. A tükör megmutatta az igazi
arcomat. (Persze a tévé előtt az ember tévéarcot vág, és beszélgetés közben
beszélgetőarcot.)
És az ősz haj. Mindenki azt mondja, hogy ez jobban áll. Én is jobban szeretem.
És hogy fiatalabb vagyok, mint a barnával voltam. Gondolom, azért, mert
az összhang hiányzott. Itt van a bökkenő, mikor az ember fiatalnak játssza
magát, az arcát, egyebek. Lassan, de lassan kezdem megszokni. Azt mondja
Gizi, hogy ő, mikor fehér lett a haja, sokszor meglátta magát egy-egy kirakattükörben,
és meglepetten hátranézett, hogy ki áll mögötte. S aztán jött rá, hogy ő
az. „Talán azért, mert festettük a hajunkat”, mondja, és nem éltük át azt,
hogy lassan megőszül. Mellesleg ezzel én aránylag gyorsan boldogulok. Mert
vágytam az ősz hajra, de Miklós ragaszkodott a barnához.

*

Épp most írom a Miklósról szóló képeskönyvhöz a szöveget. Kinek a mondása,
hogy „Az ember negyven év után felelős az arcáért”? Ezt nagyon szép mondásnak
tartottam, hittem is és nem is, ameddig nem láttam, hogy Miklós arca, ez
a görög-római arcél, atlétaalkat, fekete haj, acélkék szem, tiszta, kemény
arckifejezés, hogy változik át egyre szellemibbé, egyre szebbé. Miklós tulajdonképpen
a szépfiúból gyönyörű, elmélyült arcú férfi lett. Ahogy barázdálódott a
bőre, ahogy a ráncok alakultak, egyre jobban a gondolat, az alkotás, a tűnődés,
az élet dolgainak a fürkészése, egyre jobban a bátorság, a vállalás, na
és a szenvedés is meglátszott rajta. Göncz Árpád mondta rá, hogy Bessenyei
óta a legszebb magyar író. A fiatalság nyers szépsége és az arcának bizonyos
hideg szépsége olyan volt számomra, hogy inkább idegenített, féltem tőle.
Amúgy sem szerettem a szép embereket. Ebből az arcból lett Magyarország
egyik legszebb arca, legszebb feje. Mondják.
Tűnődöm rajta, hát valóban, az ember negyven év után felelős az arcáért?
De mikor kezdődik ez a felelősség? Sokkal hamarabb. Már fiatalon, mikor
hogy érzel, mit akarsz, min tűnődsz, hogy nézel másokra, igaz-e a mosolyod
vagy nem? Igazában odafigyelsz vagy nem? Van-e benned igazi tűnődés, keresés?

*

Az egész belsőd lassan kiül az arcodra.

*

Sokszor gondolok rá, hogy anyácskám is olyan volt, ha mosolygott, akármilyen
öregen, akkor valami nagyon kedves tűnt föl az arcán. És most jöttem rá,
hogy miért van az, hogy egyik-másik öreget szeretik az emberek, a fiatalok,
a másikat meg nem. Mert az arcára kiül, hogy milyen ember. Uramisten, hányféle
öreg arc van! Ahogy végiggondolom: a kiüresedett, a feldúlt, a táskás szempár,
a lebiggyedt száj vagy pedig bezártság, keménység, sértődékenység. Vagy
a szomorúság, a nagyon mély, az még a jobb kategória. A félelem, bizalmatlanság,
örökös számítgatás, gyávaság, megalázottság. Te jóisten, hányféle arcot
lehetne sorra venni!

*

Már fiatalon arra gondoltam, hogy sok ránccal, kedves ráncokkal szeretnék
megöregedni. Ez úgy-ahogy sikerült is, mégis, mikor időnként a tükörbe nézek,
a ráncaim megrémítenek. Nem az, hogy milyenek, mert az ember a saját ráncait
nem tudja megítélni, hanem az, hogy vannak. Én, aki számítottam rá, és így
akartam öregedni, és én, aki azt hittem, hogy negyvenéves korában már öreg
az ember, mert Erdélyben egy negyvenéves asszonynak a lányok már kezitcsókolommal
köszöntek. Ma ezt alig lehet elhinni. A negyvenesek hosszú ujjú, magas nyakú,
sötét ruhákban jártak, barna alapon fehér pöttyökkel, vagy szürkében, feketében,
és már inkább otthon ültek. A lányaikat már férjhez adták, mert fiatalon
illett szülni. Anyám is tizennyolc vagy húszévesen szülte az első gyermekét,
aztán sorban a többieket (otthon), ez így volt természetes. Erzsébet királynénk,
a nagy szentünk, húszéves korában már özvegy, három gyermek édesanyja. Mikor
kezdhette a szülést? Azt hiszem, ha jól számítottam, még tizenhat éves kora
előtt. Vegyünk egy gyermekre a kilenc hónap után egy kis szoptatással, mondjuk,
hat hónapot, mennyi az három gyermekkel? Tán már tizenöt évesen kezdett
szülni. És érett volt, és szent lett, tudta, hogy mi az élet. Persze hogy
hamarabb értek is az emberek. Döbbenetes, hogy a mai tinédzser lányok még
nem tudnak főzni, a háztartás szóba sem jöhet.

*

A testsémámat illetően ingadozom. Egyrészt idegennek érzem magam a saját
bőrömben, másrészt kezdem megszokni, hogy nagy a pocakom és a fenekem. A
pocakot nagyon nehéz volt megszokni. Főként, mert kényelmetlen, minden nadrágom,
minden szoknyám szűk lett. Én írom azt, hogy „ne engedd ki, inkább fogyjál
le”. Igen ám, de ezzel a bonyolult diétával, a cukor, koleszterin, tejérzékenység,
mit is ehetek? Tetejébe még fogyjál is. Egyébként rég megegyeztünk az egyik
érettségi találkozón, hogy az ember vagy megőrzi lányos alakját, és akkor
csupa ránc lesz, vagy szépen kigömbölyödik, és akkor aránylag friss marad
az arca. De hova lettek a régi lányok? Hányan élnek még az osztályból? Aki
él, az bottal, mankóval, tolószékkel jár, vagy karon fogva vezeti az unokája.
Tudsz-e mozogni? Tudsz-e gondolkozni, nyitott vagy-e még a világra? A héten
volt két tévészereplésem, aztán elővettem egy-két régi felvételt is. Látni
akartam, milyen vagyok. Megnéztem – egyébként nem szoktam –, mert úgy éreztem,
hogy telített leszek, megirtózom magamtól. Nehéz öregedni, ha az ember ismert,
minden olyan ambivalens. Az önértékelésem, önreflexióm mindenesetre fokozódik.
De jó ez? Igazi ez? Persze, ha semmi sincs, akkor meg azt nehéz öregen elviselni.
Örülj, hogy tudsz járni!

*

Estére érkeztünk Keszthelyre, a Helikon Szállóba. Mit is csináltunk? Vacsora,
aztán egy séta. Azt hiszem, csak a Balaton-parton, mert fáradtak voltunk.
Másnap csavarogtunk a városban. Nagyon jó volt, szép a Festetics-kastély.
Aztán valahol ebéd. Az első nap nem volt annyira pihentető, mert reggel
korán lementem úszni, aztán jött a bőséges és gazdag svédasztal. A sirályok
most inkább enni jöttek. Mikor már egyedül voltam, csodálatos napok következtek.
Végre tudtam gondolkozni, dolgozni elmerülten. Próbáltam újból és újból
nekimenni, hogy vasárnap meg tudjak birkózni a feladattal, amit magamnak
tűztem ki: szeretném megérteni – mióta küszködöm vele – a nem antropomorf
Isten, a planetáris globalizáció, a tudományok fejlődése és az istenkép
összefüggését. Az egyház hihetetlen maradisága. Az, hogy még most is teljes
az abszolutizmus és uralom. Hogy a pápa nevezi ki a püspököket, nálunk is
– nem mi szavazunk. A püspök viszont esküszik, hogy mindenben engedelmeskedik
a pápának. Ugye, a pápa csalhatatlan. Elképesztő mindez a XXI. században.
A laikusok teljesen különváltan a klerikusoktól követelik már Ausztriában
is az egyenjogúságot. Egymillió hívőnek több mint a fele aláírta. Ne legyen
különbség köztük. Ezenkívül a cölibnek a szabad választását, a szexualitás
teljes visszaállítását (az egyház találta ki és vezette be, hogy ez bűn,
és csak bizonyos körülmények között – gyermeknemzés céljából – megengedett).

Elképesztő, hogy mit művelt a keresztény egyház. Tulajdonképpen semmiben
nem szavazhatunk, nincs szólásszabadság, nincs egyenlőség, teljes az egyházi
uralom. Ez avítt, és valóban úgy tűnik, hogy ha az egyházak nem képesek
radikális változásra, alkotmánymódosításra, akkor lassan felszámolódnak,
megsemmisülnek. Látható, hogy kevesen jelentkeznek papnak. Na és a papok
magánélete. Mindig eszembe jut, mikor Bélát, egyik pap barátomat meglátogattuk,
és úgy köszöntöttem: „Szervusz, te ördögfióka”, Gábor pedig abban a pillanatban
mondta: „Dicsértessék.” (Szeretem, de tudom, hogy milyen ördögfióka. Elég
sok éve foglalkozom vele.) És nem tud meghalni sem egyik, sem egy másik
pap bátyánk. Ez a tökéletes csőd. Mintha egy kicsit kivételt képeznének
a minoriták, a ferencesek, akik derűsek, egyszerűek, és van náluk világi
szolgálat is. Na de ha jól megnézném a kedvenc rendemet, hol vannak, mit
csinálnak? És eszembe jutnak a bezárt római templomok, a Vatikán és így
tovább…

*

Ma óriásit csavarogtam a városban. Két órát sétálgattam. Csodálatos parkon
haladok át, megható a Festetics-, a Bartók-emlékmű, a világháborús emlék.
Megyek tovább a kis utcákon, sehol senki. Csak őszi lombok. Batsányi itt
járt iskolába, és az iskolatársa kitartott mellette a száműzetésben, és
segítette, hogy a könyve megjelenjen. Itt-ott emléktáblák. Kacsóh Pongrác
itt írta a János vitézt „ebben a házban”. A város tiszta és ápolt, és sehol
senki, csak az őszi lombok. A lomb már lenn és fenn, ragyognak a fákon és
a talpam alatt is. Aztán lassan leszáll rám az alkonyat.
Elmentem a kicsi vendéglőmbe, ahol egész halkan szól a zene, és csak egypáran
vannak. A halk beszélgetés nem betölti, csak éppen otthonossá teszi a termet.
Tányérkoccanás, pohárkoccanás, néhány asztalnál ülnek és beszélgetnek. Egy
menü 750 forint, három fogással. Tízféle menüjük van. Mintha eltűnőben volnának
ezek a kisvendéglők, pedig micsoda hangulatuk van.
Másnap a sirályok etetése: röpködnek a levegőben, körülvesznek, amikor dobálom
a kis kenyérdarabkákat. A vadkacsák most menekülnek. Régebb csapatostul
jöttek utánam. Megijeszthették, lelőhették őket? Nem tudom. A hattyúk sem
úgy kísérnek, mint régen, kettő-három jön csak, de így is csodálatosak.
De a sirályok! A sirályok egész felhőben vesznek körül, kísérnek. Megpróbáltam
lefényképezni őket, de tudom, ha jó lesz is a kép, egyedül nekem mond csak
valamit.

*

Csodálatos három-négy nap. Úgy volt először, hogy vissza kell térnem, mert
jön egy csoport, és nem lesz egyetlen üres szoba sem a szállóban. Gábor
azonnal vállalkozott, hogy jön utánam, és visszavisz. Aztán úgy gondoltam,
hogy ez nagyon fölborítja a napját, akkor inkább csavargunk egyet a Balaton-felvidéken,
és Vászolyban meglátogatom a – hogy is hívják őket? – barátaimat. Nominális
amnézia. Látom a mozdulatukat, az arcukat, a házukat. Mindent tudok, csak
a nevüket nem. Ez az öregség.

*

Készülök az összefoglalóra. Ami tulajdonképpen tisztázás – magamnak. A nem
antropomorf istenkép, a tudomány, a bioetika, a vallás, az egyházi felépítés,
a klérus, a mai gondolkodásmód, a szocializáció: hogy tudjuk megközelíteni
mindezt, ha nincsenek kapaszkodóink? Amit a nyelvünk, a kultúránk és a képzeteink
adnak. Képtelenek vagyunk elfogadni a kronosz helyett a kairoszt, a táguló
világegyetemet. No és Einstein relativitáselmélete! Mit küszködöm vele.
Meg Max Planck, az se kutya, a kvantumelmélet. Értem is és nem is. Kellene
nekem egyszer egy jó fizikus, aki az egészet elmagyarázza. Picit úgy vagyok,
mint a matematikával voltam a gimnáziumban, egy részt megértek, aztán tovább
nem. Semmi sem kínozott jobban, mint amikor valamit nem tudtam megérteni.
Nagy szellemi erőfeszítés ez a három nap, és ugyanakkor hallatlan öröm is.
A csönd, a nyugalom, a napi úszás, a Balaton, a nagy séták és az, hogy nem
kell szólnom senkihez.
*
A szállóban sem igen szólnak hozzám, kértem, hogy a takarítást is hagyják
el. (Örültek is a takarítóasszonyok.) Egy-két mobiltelefon befutott. Annácskát
hívtam, aztán ő hívott vissza. Az volt a problémám, hogy a Balkon és a jegenyéket
újból elolvasva rájöttem valamire. Hiszen ott voltam, átéltem, amit Miklós
leírt, szóról szóra. Így történt. Ilyen volt a ház, és a szomszédok így
éltek lenn. Az asszony, aki szőtt, a két gyermek, az öreg házaspár, a pincében
lévő deszkák, amit mi hoztunk föl. Ez a pince barlangszerű, mély, és belefut
a hegybe. Mindenki kezdeni akart vele valamit, mindig meglepetés volt, hogyan
tovább, tovább lehet-e jutni? Csak az elejét használtuk, az volt feltárva.
Az volt az óvóhely. A tetején egy szellőztető, és azon egy nagyon nehéz,
csúcsos vaskupakszerűség, hogy a bomba azon robbanjon szét. 1956-ban az
első napokban ide mentünk le Nemes Nagy Ágnesékkal. De mivel rendkívül visszhangos
volt, minden dörrenés fölerősödve hallatszott. Inkább a mostani, a használt
ház alatti pincehelyiségekbe húzódtunk aztán be. Nem tudom, hol ültünk,
egy keskeny, folyosószerűre emlékszem. Pedig ilyen nincs is a pincénkben.
Nagyon jól ismerem, sokat járok le oda. Az emlékezet a tereket is megmásítja?
Ott ültünk lenn, és beszélgettünk. Egyszer csak Terike félni kezdett, sírni.
A házmesterék hétéves kislánya. Magamhoz öleltem, vigasztaltam, sikerült
megnyugtatnom. Na és mikor egy tölcsérbomba-lövedék esett a kertbe, és ott
robbant? A kutya úgy megijedt, hogy napokig nem mert kijönni a házából.
S a házmesterék nagyobb gyereke, aki éppen a vécén ült, úgy megrémült, hogy
nem húzta fel a nadrágját, úgy rohant be a szobába. A szilánknyomok sokáig
ott maradtak a ház falán.

*

Miklós a Balkon és jegenyékben leírta, hogy valaha egy mészáros lakott a
mellettünk lévő kicsi, földszintes, sárból épült házban. Eleinte, isten
tudja, kertészlak vagy mi lehetett, hozzánk tartozott. A kertben gyönyörű
pergola és régi-régi terméskő kerítés, középütt nyitott résszel. Ott jártunk
be, az a világháborús óvóhely volt a mi pincerészünk Miklóssal. Az első
évben még tettem el hordós káposztát is, és disznót is öltünk. Amikor még,
nem tudom, honnan, de volt pénzünk az első évben, és aztán soha többet.
Cecén öltem a disznót, valaki adott rá pénzt, részletre vettük. És ott,
abban a pincében akasztottuk fel valahogy a szellőző kéményébe a füstölt
kolbászt, ami egy szép napon penészréteget kapott. Akkor egy fiatal orvos
járt föl hozzám injekciózni, miután kijöttem a kórházból, és kérdeztük:
„Meg lehet enni ezt vagy nem?” Azt mondta, „na majd én megmondom,
tegyék elém”. Elé tettük, s azt hittük, hogy komolyan vizsgálni fogja. Ledörzsölte
a penészt, megevett egy jó nagy darabot, s azt mondta, „nyugodtan meg
lehet enni”.

Miklós írja, hogy a mészárostól maradt kampók most is ott vannak a pincében,
és a deszkamaradványok is. Amiket a szomszéd öregasszony, korhadtak voltak
vagy nem, időnként elégetett. Ezekből csinált Miklós virágládákat a teraszra.
Keskeny volt a deszka, keskeny ládák lettek belőle, de a virágok nagyon
szerették. Írja, hogy a zöld vadszőlőt bevezettük a terasz belső részére
(az írásban „balkon”). Emlékszem arra a viharra, ami a szőlő miatt köztünk
volt. Miklós nem hitte, hogy be lehet hajlítani őket. „Lehetetlen, arra
mennek, amerre akarnak.” Ő az autonómiáját vetítette ki rájuk, én pedig
a hajlékonyságomat. Gyönyörűen elszaporodtak: az indák úgy ereszkedtek le
a fürdőszoba és a kicsi szoba ablaka elé, mint a zöld függöny. Amikor virágzott,
a méhek valósággal zsongtak rajta. S ha lefeküdtünk kinn a teraszon (egy
nádágy volt kinn, amit még Kolozsvárról hoztunk), a méhek ránk pottyantak,
s lustán lehemperegtek a hátunkról. Mámorosak voltak a virágportól. Sose
csíptek meg. De aztán Sinka Pista és Tamási Áron (úgy emlékszem, hogy ők
ketten) összeszólalkoztak a teraszon, és a méhek azonnal összecsípték őket.
Megérezték a haragot és a bosszúságot. Meg aztán minket ismertek is.
El akarom mondani még, hogy mi történt azokkal, akik ott laktak. Meghalt
az öregasszony, s valahogy értesítettük a hivatalt (akkor még nem volt telefonunk),
hogy vigyék el. S nem jött senki két vagy három napig. Mivel csak egy szobájuk
volt, a bácsi ott aludt a földön, és a halott asszony az ágyban. Három nap
múlva tudtam meg. Horváthék a gyermekekkel elköltöztek, nem tudom, mi lett
velük. Aztán jöttek, hogy is hívták azokat a lakókat, nálunk volt takarítónő
az intézetben az asszony, akik megvették a házat? Csak az utcáról volt bejárás,
mert a kert hozzánk tartozott. A három jegenyével. A három jegenyéből már
egy sincs. Nem csak a jegenye nincs, a földszintes ház sincs, mert Marikáék
(így hívták a takarítónőt, kedves gyermekei voltak, szerettük őket) átalakították,
aztán elköltöztek. Aztán eladták, de télen az egyik cső megfagyott, lerepedt,
kimosta a víz a ház falát. Tapasztott sár volt, elkezdett összeomlani. Hosszas
per, nem tudom, mi lett a vége. Az államosítás elvette Basch Lorándtól a
házát, a hatalmas kertet. Ezt a részt együtt. A házkezelőség eladta azt
a kicsi házat s hozzá a kertrészt. Aztán lebontották, s most a helyén emeletes
ház áll látványlifttel és fürdőmedencével. Ez a kis ház a kert metamorfózisa.
Nincs átjárásunk. A jegenyéket, a hatalmas diófát már rég kivágták.
Az új tulajdonosoké volt Hamuka, aki bejárt hozzánk a tetőn át, akit úgy
szerettünk. Gyönyörű kék, nagyon kedves orosz cica volt. Ha be volt csukva
a terasz üvegajtaja, a tappancsát többször odaérintette, és halkan nyávintott.
Akkor bebújt az ágyamba, s ha hajnalban nem ébredtem idejében, elkezdte
nyalogatni a hajamat, majd a fülemet. Dorombolt, játszott. Délután, ha Miklóssal
együtt aludtunk, ő odabújt harmadiknak. Miklós is szerette. Sokat nevettünk
rajta. Hihetetlen szép volt a mozgása, és a tappancsaival úgy tudott jelezni
és játszani, amit más macskánál soha nem láttam. De Samura annyira féltékeny
volt, hogy őrjöngve tépték egymást. Samu sokszor csak azért jött be, hogy
megnézze, járt-e ott Hamuka. Azt mondja Éva, hogy Samu már kinn a lépcsőházban
fölborzolta a szőrét, és mint egy drótseprű, fölállt a farka, s villogó
szemmel sietett föl. Egyszer éjszaka összeverekedtek, Hamuka fölmenekült
az öltözőszoba szekrényének tetejére. S úgy sírt, zokogott, mint egy kisgyermek.
El sem tudtam képzelni, hogy egy macska így tudjon zokogni. Siettem a segítségére.
Miklós pedig, mint mindig, azt mondta: „Hagyd, elintézik egymás közt.”

*

A Balkon és jegenyék a fiatalságunkról szól. Amikor még ott állt a három
jegenye, s a diófa ágai kicsit behajoltak a teraszra. Volt egy nagy citromfám.
Az is árnyékot vetett. Jött-ment az árnyék a teraszon a nap szerint. Most
ezeket már mind kivágták. A citromfa elszáradt.
Döbbenten olvasom ezt az írást. Mindenre emlékszem, minden így volt. A lepkék,
hogy támadnak este. Az a furcsa, éjszakai lepke, tényleg nekirohant Miklós
homlokának. Amit aztán agyonvert, miután megharcolt vele. És a mondatára,
hogy „mindez téged véd itt, és ezt próbálom megvédeni”. A másik mondatára
nem emlékeztem: „férfi vagyok, ha ütnek, visszaütök, nem tehetek róla”.
De ami meglepett, hogy ez az asz-
szony, akiről halálbiztosan tudom, hogy én vagyok, csak én lehetek, nem
érti őt. A férfi érti a teljes nőiességét, ábrázolja a férfiattitűdöt is,
de az asszony nem érti. „Marad a maga nőiségébe zárva.” Elképedve olvasom.
Hát valaha így volt? Mennyire átérzi azt, hogy nincs gyermekem, és ezzel
küszködöm! Az is úgy volt, hogy a süteményt az asztalon hagytam, s nyitva
a földig érő teraszajtó. Láttam a madarak nyomát. Máskor is láttam, hogy
bejönnek, és csippentenek a süteményből, hagytam. „S akkor egy pillanatig
úgy érzi az asszony, hogy nem üres a ház.”

Emlékszem, Miklós mondta, hogy „nem szeretem a karácsonyestéket, mert mindig
szomorú vagy”. Nekem akkor nagyon hiányzott a család. Nagyon szenvedtem,
hogy nincsen gyermekem. És aztán jóval később, amikor egyszer úgy tűnt,
hogy terhes vagyok, azonnal mondta az orvos, hogy el kell venni: „Nem lehet
megtartani, az életébe kerül.” Nem akartam tárgyalni, megtartom és kész.
Megbeszéltem Mártával, a sógornőmmel: „Ha belehalok a terhességbe vagy a
szülésbe, de a gyermeket megmentik, ugye felneveled?” „Igen – mondta
Márta –, tudom, hogy te is megtennéd az én gyermekeimmel.”
Márta ilyen,
s tudta, hogy én is ilyen vagyok. Mondtam az orvosoknak, hogy bármi történik,
van, aki a gyermekemet fölnevelje. Két hét múlva az orvos közli, hogy nem
terhesség, hanem méh- és hashártyagyulladás. Összeomlott bennem – nem tudom
elmondani, hogy mi omlott össze. Úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok.
Miklósnak rosszkedve volt a borús idő miatt. Újból s újból átgondolom, hogy
miben tévedtem. Amit Éva is ír most – ő szintén a bak jegyében született
–, hogy inkább a tárgyakon keresztül tudja kimutatni a szeretetét, mert
nem tudja kimondani. Miklósnál is ez volt? Tulajdonképpen elfelejtettem
ezt az időt, amikor olyan nagyon szeretett? Csak az maradt meg bennem, hogy
hosszú ideig azt hittem, lehetetlen, hogy engem bántson. Aztán sokat bántott.

A Balkon és jegenyék minden szava igaz. Úgy volt. De ott egy másik Miklós
és Alaine él – akiket kitöröltek belőlem az évek. Most ámulva nézem. Ez
az írás hatalma. Fodor András a könyvében azt írta: „Mészöly Miklós úgy
szerette a feleségét, hogy az ölében vitte fel a lépcsőn.” Aztán tíz vagy
húsz év múlva, a kettős temetés után – anyám és bátyám egy nap különbséggel
halt meg –, karácsony estéjén és éjjelén egyedül hagyott, mert valaki más
azt kívánta, hogy vele töltse a karácsony éjszakáját. És megint tíz vagy
húsz év múlva a lépcsőn, ahol egykor ő vitt fel a karjában, én segítettem
le, remegve, hogy ha zuhanni kezd, meg tudom-e tartani? És holnap ki segít
le engem?

*

Nézem egyik reggel, a szájam felett finom kis bajuszkám van. Nem is annyira
látom, mint az ujjammal érzem. Fölteszem a szemüvegem, veszem a szőrcsipeszt,
nem találok el egyetlen szálat sem. Nem látok jól. Micsoda szerencse. De
azért más még látja. Igaz, hogy amit az ember maga kevésbé lát, azzal kevesebbet
törődik. Sokszor gondolom, mikor látok a lakásban itt-ott egy kis morzsalékot
vagy bármit, hogy még hány olyan dolog lehet, amit nem látok. Mi minden
van az életben, amit nem látunk?

*
A hajam meg ritkul. És odalenn is. Már Szozopolban felfigyeltem rá – az
Éva a strandonban meg is írtam –, hogy hiába festi egy nő a haját, odalenn
azért látszik, hogy őszül. Milyen jó volna, ha az embernek a haja dúsabb
lenne és odalenn ritkulna, semmint hogy szakálla meg bajusza nő. Fontos?
Fontos, ha megéli az ember. Sokszor jut eszembe, hogy édesanyám a halála
évében, mikor mostam a haját, és csipesszel szedtem a szőröket az állán,
milyen örömmel tűrte. Nemcsak az, hogy vele foglalkoztam, hogy a testén
dolgoztam, hogy együtt voltam vele – hanem azt hiszem, hogy a nőknek utolsó
pillanatig számít, hogy hogy néznek ki. Hiba ez, vagy éppen hogy jó? Talán
ha az ember nem élte ki a szerelmét? Vagy az életet.

*

Sokszor jut eszembe, hogy Busza, a család csodálatos öreglánya, aki mindig
másoknak élt, harmonikus, kedves, nagyon szép lány volt. Láttam egy képét,
sejtelmes mosoly. Szerelmének, Jóska bácsinak készítette, aki aztán elvette
Erzsikét. A Busza barátnőjét. Akkor még nem voltak igazi barátnők, később
lettek jóban. Erzsikének pokol lett az élete Jóska bácsi mellett. S akkor
Busza sokat segítette, támogatta, s ő mondta, hogy „milyen jól tettem, hogy
nem mentem hozzá”. Azért nem ment hozzá, mert Jóska bácsi református volt,
ő meg katolikus, s ezt a család nem tűrte volna. Szegény Joci mama férjhez
mert menni valakihez, aki református volt. Miklós édesapjához. S mit szenvedett.
A család valahogy elnézte ezt, de szenvedett, hogy nem járulhat a szentségekhez.
Az egyház félig kitagadta. A misén meg volt bélyegezve, és a szívében is,
mert elhitte ezt. Persze sok más miatt is szenvedett. No de Busza, az öreglány,
a harmonikus, az életvidám, haldoklik, és beszél, beszél. Logorrheás lett
öregkorára. Márta sógornőm mondta egyszer, hogy „Busza csak akkor hallgat,
amikor alszik, vagy éppen megrág egy falatot. Egyébként két falás között
is beszél”. Busza a halálos ágyán Karády Katalinnak képzelte magát, hogy
gyönyörű és szép, mindenkinek tetszik, udvarolnak neki.

*

Rakuzsinyec Ilonka, az első gimnáziumi osztályfőnököm (akkor még tízévesen
mentünk gimnáziumba, mindjárt az elemi után) élénken bennem maradt. Ő is
vénlány volt, nagyon kedves, aranyos. Azt mondják, hogy amikor haldoklott,
egyre csak a vőlegényét várta. Aki nem is létezett soha. Egy másik Ilonka,
akit már többször megírtam, a szintén vénkisasszony nagynéném, mikor haldoklott,
ott ült mellette a barátnője és a kezelőorvosa. Elkérte a barátnője púderét,
kifestette magát (amit soha életében nem tett, nem is tudom, hogy tudta
megcsinálni), megfésülködött, hátradőlt, és mosolyogva meghalt. Az embert
halálig kíséri a szerelem utáni vágy? Az embert halálig kíséri a maga nemisége?
Az biztos, hogy én is érzem: még mindig nő vagyok. Sőt, amire eddig soha
nem figyeltem, most jobban meglátom, ha egy férfi közeledik hozzám, másként
fog kezet, vagy valami. Humoros, hogy nyolcvan felett lehetséges. És komikus,
sőt számomra tragikomikus, ha belegondolok. De ritkán gondolom végig, inkább
mulatok. Jól emlékszem, mikor a nyolcvanadik születésnapomon egy barátnőm
átölelt, és a fülembe súgta: „Látom, újabb hódolód van.”

*

Most olvastam egy cikket arról, hogy valaki a társkeresőben hirdet nyolcvanhét
évesen. „Egyedül élek, keresek egy élettársat, akivel szeretni tudnánk egymást.”
A hirdetést egy fiatalabb nő adja le, akivel megismerkedett gyermeksétáltatás
közben, mert látja, milyen nyitott, milyen derűs ez az öreg hölgy. És jönnek,
jönnek a jelentkezők. Mindegyiket elolvassa ő is, a fiatalabb is. Aztán
kiválasztják az érdekesebbeket. Furcsa, hogy fiatalabb férfiak is jelentkeznek.
Idősebbek is. Telefonon is, meg levélben és képpel. Itt vannak a kiválasztottak.
És most mi legyen? Mire azt válaszolja az idős hölgy: „Hogy találkozzam
velük? Hiszen ezek ismeretlen emberek, azt se tudom, hogy kik.”

*

Hányan mondják azt, hogy egyedül mennyivel könnyebb. Többnyire a nők. Mert
a nők még mindig szolgálják a férfiakat. A nőnek mindig marad valami territóriuma,
a háztartás, amennyiben fiatalabban háziasszony is volt. A férfiak hamarabb
lesznek tehetetlenek, nem szoktak hozzá, hogy ellássák magukat. Páran egészen
jól feltalálják magukat, például barkácsolnak, de mégis, többnyire hamar
elesetté válnak – érzelmileg nem bírják az egyedüllétet. Nincsenek kiszolgálva,
nincs kihez szólni, nincs kit szapulni. Pedig ez a mai félkész ételek, a
házhoz rendelés, a mosó- és mosogatógép mellett könnyen megoldható lenne.
Meg kell néznem, pontosan hányszorosa az özvegyasszonyok száma az özvegy
férfiakénak. Közismert, hogy a nők átlag túlélési ideje jóval magasabb.
Miközben az átlagéletkor is magasabb, a nők életkora ugrásszerűen emelkedik
a férfiak évei fölé. Eleinte két évvel éltek tovább, aztán néggyel, most
hamarosan hattal. Az átlagéletkor mind a két nemnél növekszik, de a különbség
a kettő között szignifikáns. Á, micsoda tudományos kifejezés: erősen, szembeszökően
nagy a különbség. A lényeg, hogy az özvegyasszonyok jobban feltalálják magukat,
tovább élnek, mint az özvegyemberek.

*

Sokat foglalkoztam vele, mikor gerontológiára akartam váltani, hogy a magyarok
nem tudnak jól öregedni. Ülnek otthon, például a nők, mert ők a túlélők,
és várják, hogy hazajöjjön a gyermekük, hívják telefonon, jelentkezzen vagy
írjon. Időnként süteményeket sütnek, és általában el vannak keseredve, hogy
keveset törődnek velük a fiatalok. Egymás közt nemigen élnek társadalmi
életet, nem járnak el otthonról. Marad a kézimunka, esetleg olvasás – ameddig
jól látnak, és ameddig aránylag biztos a kezük. Mert bizony egyre romlik
a finom koordináció, az ujjak mozgása. Ha a kettő társul egymáshoz, az ügyetlenség
meg a vaksiság, hát az nem kutya. Sokszor mulatok magamon, hogyan öntöm
reggel a kávéfőzőbe a vizet. Melléöntöm. De aztán az ember különböző fogásokra
jön rá. Például odateszi az ujját, és úgy passzintja a kettőt. S aztán ez
is beidegződik: amikor odaérintem a kiöntő tetejét, ahová öntöm a vizet,
már érzem is, és a helyére megy a folyadék. Sok mindent megtanul az ember
anélkül, hogy észrevenné, alkalmazkodik az új helyzethez: az öregséghez.
Persze lehet ezen bosszankodni, lehet keseregni, de lehet nevetni is. Én
mind a hármat teszem – felváltva.

*

Spanyolországban láttam, hogy esténként az öregek kiülnek a templomtéren
a padra: az egyik kötött a holdfény világánál, a másik a tyúkját vezette
spárgán, pórázon. Volt ott velük macska és kutya is, az állatok néha összeverekedtek.
Énekeltek, vicceket mondtak, jól mulattak. Nem ültek otthon arra várva,
hogy a gyerekek telefonáljanak.

*

Most kezd kialakulni egy újabb öregedési forma. Olvasom, hogy a magányos
nők egyre többet néznek tévét, és egyre többen használják az internetet.
Na, én itt még nem vagyok. Zolika szerint be kéne iratkoznom egy komputertanfolyamra,
és meg kéne tanulnom használni az internetet. „Az egérhez bizonytalan
a kezem.” „Azt is megtanulja, nagynéném. Öregeknek is indítanak tanfolyamot.”
Ez tehát azt jelenti, hogy a magányosságból van egy újfajta kitörési
lehetőség – éppen a technikai eszközök segítségével.
Nálunk is kezd divatba jönni a tanulás. Ilyen tanfolyam, olyan tanfolyam.
Ahogy nézem a barátnőimet és a velem egyidőseket, azt mondják, hogy eltelik
a nap. „Mit csinálsz?” „Fölkelek, ugye, főzök egy feketét. Aztán felöltözöm.
Megöntözöm a virágokat, kiszellőztetek, rendbe teszem az ágyam, esetleg
lemegyek az újságért, elolvasom az újságot. Bevásárolok, az a napi sétám
is. Megfőzöm az ebédem, elmosogatok. Már délután van. Pihenek egy kicsit,
televíziózom. Este esetleg olvasok. Nem is telik ki több egy napból.”

*

Azt tapasztaltam magam is, hogy a háztartás mindig annyi időt vesz el, amennyit
szánunk rá. Ha én egy délelőttbe lazán megyek bele, elszalad az időm. De
ha reggel idejében fölkelek, és összefogottan teszem, amit akarok, akkor
a háztartás semmi, pedig mindennap főzök, méghozzá három fogást. Persze
átjátszom néha a levest, a sült húst kis variációval egyik napról a másikra.
Sőt a harmadikra. (A hűtőszekrény nagy találmány.) Meg aztán tudom, hogy
mit lehet könnyen, gyorsan elkészíteni. Tehát lehet játszani a konyhával,
nagyon jól ismerem ezeket a játékszabályokat. De mégis, itt nagy terek vannak,
mindjárt összeszámolom: ha szellőztetni akarok, akkor kinyitom az előszobaajtót,
a vécéablakot, a konyhaablakot, Miklós kicsi szobája ablakát, a nagy műteremablakot,
az én kicsi dolgozószobám ablakát és a terasz felé az üvegajtókat. Esetleg
a balkon felé is. Az mennyi is? Nem tudom összeadni, de sok. Mindig körbejárok,
akkor jár a levegő is, addig elintézek pár apróságot. Aztán mindezeket becsukom.
A virágok is négy-ötfelé vannak a lakásban. Csak a teraszon végigöntözni,
a nagy fát, a sok apró növényt a télikertszerűségben mennyi idő. Más a három
vagy négy cserepével csinálja végig ugyanezt. Mindig van két-három szép
cserepes, nyíló virágom, amit kaptam. Micsoda gyönyörű azáleám van most
is. És ez a különleges orchidea, már harmadszor nyit. És van két primulám.
No, ezeket gonddal öntözöm, és éjszakára hűvös helyre viszem. Behozom reggel,
rendet is rakok, kávézom, reggelizem, és ülök a munkámhoz.
Tizenegyig, fél tizenkettőig többnyire elmerülten dolgozom. A telefonokat
nem veszem föl, már úgy értem, hogy néha fölveszem, de lélekben nem. Igyekszem
röviden és világosan tárgyalni vagy beszélni. Máskor pár telefonnal, reggelivel,
újsággal telik el a délelőtt, vagy az ebédfőzéssel. Van egy kutya rossz
szokásom, hogy reggel vagy este elkészítem előre az ebédet, mert délre úgy
elfáradok, hogy akkor már nem volna kedvem főzni. Vagy amikor elzsibbad
a fenekem vagy az agyam, akkor fölállok, és csinálok valamit. De hát azt
hiszem, hogy gyorsan reggelizem. Ezek mind nagyon fontos dolgok. Tíz perc
alatt ebédelek. A megszokott mozdulatok, amelyekkel odateszem a tányért.
Az asztal mindig szépen terített, gusztusos: szőttes, virág. Egy kép is,
pillanatnyilag a Macska madonna van nekitámasztva a falnak az asztalon.
Ezt néha cserélem. Akkor a kis gyékényke, azon színes tányér, mert úgy szeretem,
ott a poharam, kés, villa, kanál. Mihelyt elmostam, mindjárt oda rakom vissza.
Még betenni a szekrénybe, aztán megint kivenni? Odateszem mindjárt a szalvétát
is. Így olyan, mintha mindig várna engem vagy mást is az asztal, mert többnyire
kettőre terítek. Sokkal praktikusabb, egyszerűbb. Judittól kaptam egy abroszkefét,
amit ha végighúzogatok az asztalon, fölszedi a morzsákat, és besöpri egy
kis dobozba. Igyekszem a konyhát, a főzést úgy praktikussá tenni, hogy azért
a környezet is szép legyen.
Azt hiszem, a munka tart életben. Az ad erőt, hogy valami értelmeset teszek
másokért, és úgy tűnik, mégiscsak hasznos, legalábbis erre törekszem – és
ez ad örömet és frissességet is.

*

„A mai fiatalok nem gondolnak arra, hogy a koporsónak nincs csomagtartója.”

*

Pilling Jánostól kértem és megkaptam a szerelemhormonról szóló előadása
magnófölvételét. No, nem volt olyan érdekes, mint vártam. Közben elővettem
egy kis szőttest, amit meg kellett varrogatni. Két szemüveggel láttam csak,
de rendbe tudtam hozni. Sikerélményem volt. De mi lesz holnap, mi lesz jövőre?
Akkor is meg tudom majd varrni? Az embernek folyton csökkennek az energiái.
Mindennap meg kell élnem, hogy kevesebbet bírok. De talán racionálisabb
vagyok. Keresni kell és megtartani az örömet. És mindig érezni azt, hogy
csináltam valamit. Még egy kicsit varrni. Anyám utolsó éveiben sokat kézimunkázott,
és sokat olvasott. Addig az öt gyermek nevelése mellett – ráadásul dolgozott
is egy időben – nem volt ideje. Gizi azt mondja, neki öröm, felüdülés a
kézimunka. Varrt nekem, hímzett egy házi áldást. Jung szerint minden kézimunka
sztenizálja a tudattalan rétegeit. Elhiszem.

*

Néha úgy érzem, hogy nem akarok semmit csinálni. Sem olvasni, sem írni,
sem háztartani, sem elmenni, sem sétálni, semmit. De tornászni és úszni
aztán végképp nem. Pedig hogy szeretek úszni. Csak odamenni meg visszajönni!
Felöltözni, levetkőzni. Megint felöltözni. Becsomagolni, kicsomagolni, a
vizes holmimat kiteregetni száradni. Gyönyörű tavaszi nap van. Az első szép,
igazi tavaszi nap. Máskor elrohanni ide-oda, föl a kertbe. Most nem. Nem
megyek föl a kertbe. Másfél órán keresztül úgy éreztem, hogy nem vagyok
képes és nem is akarok semmit csinálni.

*

Mikor azt kérdeztem Rózsika nénitől: „Rózsika néni, tessék mondani, mikor
kezd az ember öregedni?”, azt mondta, hogy „tizennyolc éves korában, fiam,
és sohase jobban”. Tényleg így van. Olyan tizennyolc-húsz körül éreztem
azt, hogy elvesztem a mozgásom frissességét, könnyedségét. Amikor az ember
olyan, hogy ha egy bokor fölött átugrik, mintha csak átsuhanna. Emlékszem,
egyszer mentünk anyámmal Kolozsvárt az utcán, és mondta, hogy „kislányom,
menj át a túlsó oldalra, és abban a boltban – elég széles volt a Deák Ferenc
utca – ezt meg ezt nézd meg”. Én szaladtam. S kiáltott: „Ne szaladj, ne
szaladj!” S én csodálkoztam, miért ne szaladjak? Mikor visszajöttem, mondtam,
hogy: „Miért ne szaladjak?” „Azt hittem, hogy sietsz, mikor nem kell sietni”,
mondta anyám. Nem. Jólesett szaladni. Egypár év előtt még a villamos vagy
a busz után szaladtam. Ma már nagyon meggondolom. Hozzákezdek, de megállok.
Óvatosságból. Máskor fáradtságból. Vagy belém nyilall itt vagy ott. Igen,
a mozgás. Hogy szerettem táncolni. Nem olyan rég még reggel csak úgy a magam
örömére táncoltam. Ma már nem. Föl akarok kelni, de visszarogyok. Valahogy
a két kezemmel mégis fellököm magam az ágyból, s megállok: úgy hasít belém
a fájdalom, hogy úgy érzem, menten meghalok. Elviselhetetlen, nem tudok
lépni. Óvatosan kicsit megmozgatom magam, akkor valahogy megy, aztán belejövök,
mint kiskutya az ugatásba. Van egy fogásom. Mielőtt kibújnék, jól megdörzsölöm
a jobb és bal csípőmet, akkor kisebb a fájdalom. De mindig újból figyelmeztet:
nehezebb lesz a járás.

*

Pedig hogy szeretek járni! Könnyed, friss léptekkel. De a cipők! Egyik sem
jó. Mondta az orvos, hogy nem a cipő miatt fáj a lábam, hanem a bütyköm,
a csontkinövésem miatt. „Miért nem operáltatja meg?” „Mert hat hétig nem
járhatok.” „Dehogyis, csak pár napig, otthon papucsban is topoghat.” Gondolkoztam,
miért nem csináltattam meg. Azt mondják, hogy nem nagyon szabad. Mondom
az orvosnak: „Mégiscsak nyolcvan fölött?” Rám néz, azt mondja: „Nem látszik
magán. Valószínűleg a csontjai is jobb állapotban vannak. Először különben
is röntgent csinálunk, jól bírják-e.” Jó, de akkor el kell menni csináltatni
gyógycipőt, gyógybetétet fölíratni, lejár, újból elmenni, méret, aztán mikor
kész van, próba, javítás. Mindig újból oda jutok, hogy orvosok, kezelések,
megint egy „karbantartás”. Karbantartás az élet? Hát mi vagyok én? A testem
ápolója, a testem gondozója? Feri bátyám mondta, „az öreg házat tatarozni
kell”. Na de ennyit? A lakást is most fogják tatarozni. Nem sok ennyi tatarozás
együtt? „Tested nem te vagy, hiszen csak anyag – folyton cserélődik” – mondja
Weöres Sándor. De hogy különüljek el a testemtől?

*

Ma megint hajat mostam. Van egy új módszerem. Beállítom a csapon a meleg
vizet, alátartom a fejemet, odakészítem az első, második sampont, s egyfolytában
mosom, anélkül, hogy fölnéznék. Mit mosdótál, meg ez meg az, öblítgetni.
Öt-hat perc alatt megmosom, pici citromot csavarok rá, befésülöm. Ameddig
szárad, jövök-megyek.

*

Megválni a dolgoktól nagyon nehéz. Vagy nagyon könnyű? Valamitől megválni,
ami hasznos, hát az nagy elhatározás. De valamit elajándékozni, könnyű.
Azt mondta egyszer Zolika, „nagy sértés, ha az ember egy ajándékot elajándékoz”.
Azt mondja erre Gábor, vegyek elő egy dobozt, amiben a fölösleges ajándékokat
összerakom, és azt hagyjam Zolikára. Hm. Nagyszerű ötlet. Te jóisten, mennyi
fölöslegeset kap az ember. De most már be kell valljam férfiasan, hogy abban
a pillanatban, mikor kézbe veszem, és örülök is a tárgynak, a kedvességnek,
az ötletességnek, a szeretetnek, amivel adták – már akkor azt gondolom:
hová helyezzem el, ahol könnyen megtalálom, mikor el akarom majd ajándékozni,
és kinek lesz jó? Mi vagyok én? A tárgyak őrizője?

*

Most, hogy hamarosan elviszik a könyveket a szekszárdi emlékházba, fáj a
szívem. A szép antik bútorokért nem. Egy életen át mentem el ezek mellett
a könyvek mellett. Mint a szerelem mellett is. Mert Miklóst nem akartam
csalni, akármit csinált, nem akartam visszafizetni. Magamra maradtam, teljesen
egyedül voltam – akkor sem. És most itt van, elmúlt az élet. És nem volt
időm a könyveket olvasni. Milyen szép, több ezer kötetes könyvtár. Micsoda
kincsek vannak benne. De hát dolgozni, háztartást vezetni, betegeket ellátni,
tudományos kutatómunkát végezni, könyvet írni, társasági életet élni és
olvasni eleget nem lehetett.
Most esténként két könyvet is odakészítek magamnak, meg valami folyóiratot,
vagy ha esetleg újságra teszek szert, boldogan fekszem le, most olvasni
fogok! Aztán jön egy telefon, vagy fáradt vagyok, s egy kis olvasás után
abbahagyom. A könyvhalom meg nő az ágyam mellett. Már nem elég a kisasztal,
a kisszék, előtte és mögötte a földön könyvek. De legalább a közelemben
vannak.

*

Azt mondta egyszer édesanyám, mikor itt kinn ültünk a teraszon: „Nézd, milyen
bolondos érzéseim vannak, ott szemben, azon a diófán, ott mászkálok gondolatban.”
Nem is rossz – ezentúl gondolatban fogok keringőzni. A bécsi valcert szerettem
nagyon, aztán a tangót. A tangónak a feszített, rejtett vagy inkább visszafogott
szenvedélyét, ahol a mozdulatok fegyelmezettek, a táncnak adja át magát
az ember. Az eredeti tangóban csak néha villan össze a tekintet, de akkor
valóban egymásra néznek. Nem olvatag, puha pillantások, hanem szemtől szembe.
A nőnek hátrafésült, sima a haja, hosszú ujjú ruháján zárt nyak. A tangó
így igazi tánc. Két ember párosa a szerelem körül. Ma mindenki egyedül rángatózik.
Miért van ez? Jó ez? Kétségkívül tükrözi a korunkat, az emberi kapcsolatok
lazulását, felületesebbé válását. A tánc élvezetét, önmagában a táncért.
Kairóban láttam egy éjszakai bárban, hogy az arab táncosnők nem nekünk,
a nézőknek táncolnak, hanem önmagukat engedik át a tánc révületének. Nincs
partner, nincs szerelem, én vagyok egy a tánccal. De ez a „360” volt, mondják
az öregek. Én is. Ráz az áram. Egyszer kipróbáltam magam az éjszakai réten,
fülsiketítő zenében, villózó fények közepette. Magadból kilépni. Nem volt
rossz. De két hétig fájt utána a derekam. Azonkívül mibe léptem ki? A semmibe.
A mozgás örömének ereje sodort. Milyen szenvedély ez? Valaha a keringőt
tekintették vad és szenvedélyes táncnak. Persze hogy az egy palotás után.

Gondolatban táncolok majd. De kivel? Miklós nem szeretett táncolni. Keresni
egyedül a tánc örömét. Csak magamnak.

*

Talán nem egészen úgy van, ahogy Rózsika néni mondta, hogy mindig egyformán
öregszik az ember, folyamatosan, sose jobban. Vannak határok. Például a
tizennyolcadik évet nehezen léptem. Meg a harmincadikat. Aztán már semmi
se számított. Persze az öregedés sub-jai gyakoribbak, erősebbek, mint fiatalabban.
De hogy reagál rájuk az ember? Ez sok mindentől függ, főleg a személyiségtől.
Miként tudom kivédeni, mit jelent számomra, mire készít föl, mit látok át,
mit teszek másként, mit akarok még csinálni az életben? Mit kell elengedni?
Pontosabban: mit tudok elengedni?
Az öregség arra is kényszeríti az embert, hogy átvilágítsa az életét. Jobban
nézze meg, mit akar, hogy mit vár, mit tehet még. Azt gondolom, hogy ezt
többször kell tenni, persze ott a megalkuvás is. Milyen gyönyörű, ahogy
a Biblia leírja: amikor a rög is halmocskának tűnik, és meghomályosodnak
az ablakok, elhallgatnak az éneklő lányok, míg aztán a kútban – mi történik
a kútban? Valami eltörik. Igen, pontosan leírja az öregedést.

*

„Nagyobb lesz a gomb, mint a gomblyuk” – ez a népi mondás. Így van. Mind
nehezebb a gombokat begombolni. Azért ajándékoztam el egy blúzt és két ruhát,
mert annyi gomb volt rajtuk. De amúgy is jólesik elajándékozni a ruhákat.
Kevés legyen és egyszerű. Ezek után megint kaptam a múlt héten két-három
ruhát. Mintha incselkedne velem az élet. Csábítana és incselkedne. Na és
mit kapok tegnapelőtt Lepsényi Maritól? Egy fantasztikus ruhát. Nem pongyola,
mert nyakig zárt, bele kell bújni. De rendkívül pikáns, ragyogó színek,
amilyeneket úgy szeretek, a narancs, a piros, a sárga, a tetejébe még fényes
is, omlik is, kiemelve a mell, elrejtve az öregedés azzal, hogy bőven redőzik
a mell alatt, le a földig. Nagyon szép, olasz darab. „Rád gondoltam, hogy
neked lesz jó”, mondta Mari. Na és mit ad isten, föl is próbálom, és remekül
érzem magam benne. Azt a kutyafáját. Vagyis azt a kutyafámat. A szépség
vagy éppen az ember női mivolta kísért halálig? Vagy csak játszom? Én játszom,
vagy az élet játszik velem?

*

Berta arca azért szép nekem így nyolcvan körül és fölött is, mert folyton
látom benne, mögötte a fiatalkori arcát. Azt mondja nekem az imacsoportban
Kati: „Tudod, mi az érdekes? Hogy neked az arcodon átsüt, átfénylik, fölrémlik
a fiatalkori arcod, amit én nem is ismertem.” Ez nagyon különös dolog. Emlékszem,
Káli Ilonával gyermekkori jó barátnők voltunk hosszú ideig. Illetőleg Lonci
volt az én bizalmas barátnőm, Ilus az Irénke nővérem bizalmas barátnője.
No, ez az Ilus meglátogatott húsz vagy harminc év után a klinikán. Tudtam
és vártam. Valamennyit késett, kimentem a szobámból, hogy a portán kérdezzem
meg, nem keresett-e, hogy hová küldjék, ha megérkezik. Elmentünk egymás
mellett a folyosón. Egymásra néztünk, és nem ismertük meg egymást. Visszatérek
a szobámba, és ott ül. Nevetünk, elkezdünk beszélgetni, s egyszerre előtűnik
a régi arca és a kettő együtt, a régi és a mostani vegyülékéből áll össze
az az arc, amit most nézek: egyszerre látom a kettőt, egyben látom a kettőt.

*

Apám sokszor mondta, meddig él az ember. Ameddig a gyermekei élnek. S ameddig
a gyermekeinek nincsenek gyermekei. Mert akkor már a gyermekeivel törődik,
és kevesebbet azokkal, akik meghaltak. Akkor már eltűnnek a szülők, és akkor
már nem él az ember.
Mikor Apukát, Anyukát költöztettük Magyarországra, és számoltuk föl a holmikat,
mit hozzunk, mi marad ott, álltunk a Szamos-parti kertben. Nem volt kerítés
– ez tulajdonképpen a malomárok, de Szamosnak hívtuk, rendkívül gyors folyású,
nem mély, de az erős sodrása miatt komolynak ható kis folyócska. Vagy egy
megduzzadt patak. És dobáltuk a vízbe apám feljegyzéseit, a terveket, a
nem használt kéziratokat, az abbahagyott írásokat. Néztük, átnéztük, Apa
mondta: „Mehet!”, s én széttéptem, s dobtam be a vízbe. Vitte, vitte a víz
a sok papírt. S azt mondta apám: „Hát mit képzeltem én, meddig élek én?
Mennyi mindent akartam még csinálni.”
Apa egész életében írni akart. Úgy tűnt nekem, hogy dilettáns író, valószínűleg,
mert dalolva írt: úgy csak verset lehet írni. József Attila: „Mikor verset
ír az ember, nem írni volna jó.” De egyszer fiatalkorában játszották egy
darabját Bécsben, és sikere is volt. Ez egy életre eljegyezte, mint egy
be nem teljesülő szerelem. Jó ügyvéd lehetett volna, de unta. Mindig írni
akart. Írt is. Nem sokat törődött vele, miből lát el minket anyánk.
Honnan örököltem én az íráshajlamot? Sokszor gondolok az erdélyi emlékírókra,
a nagy hagyományra. Meg szeretek mesélni. Mindig csak azt írom, ami volt.
Ezért nem vagyok igazi író. Na, szóval Apa. Egy ládányi papír maradt, az
írásai. Uramisten, egy évtizeden át adtam a pénzt, hogy gépeltesse, gépeltesse
le Bicivel, a volt gépírónőjével. Az Bicinek keresetet jelentett (nyomorultul
halt meg, egyedül, napok múlva találták meg a szobájában). Apának a szeretője
is volt. Mindig úgy fizettem, hogy a Mama ne is tudja, titokban. El is kellett
olvasnom, amit írt, és őszinte kritikát kért. Bármilyen kicsit kritizáltam,
a leghosszabb tirádákkal válaszolt, és mindig megvédte, hogy az úgy jó.
De hát kellettek ezek a beszélgetések. Neki. Teher volt nekem. Most kedvesen
gondolok vissza rá. Iván bátyámnál maradt a láda a kéziratokkal, szétszóródtak,
nem tudom, hol vannak. Pedig most érdekes volna olvasgatni. Az öregségről
ő is írt. Azt sokat keresem. Telefonálok is Emesének, hátha tud valamit
ezekről az oldalakról. Iván rég meghalt. Emese bezáródott.

*

Olyan furcsa, hogy amit időnként tett, ami akkor olyan kényelmetlen és rossz
volt – széppé változott. Például egyszer, mikor János megérkezett a frontról,
kinn laktunk a Bercsényi úton, s én mentem eléje, kitártam a karomat, hogy
megöleljem. S akkor Apa jött futva a kert másik oldaláról, hogy lássa, hogyan
találkozunk: örülni akart neki. Erre mi kezet nyújtottunk egymásnak. Nem
illett csókolózni, de Apa természetesnek vette volna. Mi nem. Akkor bosszankodtam,
hogy milyen tapintatlan volt. Most azt gondolom, milyen kedves volt. Megváltozott
az emlék. Arra az ölelésre, csókra úgysem emlékeznék, de hogy Apa szaladva
jött, olyan hetven fölött lehetett, arra nagyon jól emlékszem. Vagy amikor
megérkeztem, és Apa ült a fotelban, megöleltem, megcsókoltam, fölé hajoltam,
s akkor mindig megragadta a két karomat, húzta maga felé, kicsit lefogva
tartott. Kellemetlennek éreztem, kényelmetlennek, lelkileg, testileg kényelmetlennek.
Most úgy gondolom, milyen kedves volt.

*

Ha valakink meghal, sok minden átrendeződik utána. Élesebb lesz, halványabb
lesz, más ízt, más színt kap. Akkor is, hogyha csak elválunk? Akkor is,
ha csak szakítunk? (Vagy gyűlölet jön? Ez engem szerencsére elkerült.)

*

Az emlékezet. A huncut, a hamis, a becsapó. Én nem az vagyok, akivel akkor
az történt, ami történt. Vikár Gyuri mondta, hogy „az emlékezet csiszol,
lekerekít, megformál”.
Felejt vagy kiemel, teszem hozzá én. Na és Einstein
a relativitáselméletével? Amit a múltkor értettem meg. Kérdezte is Judit:
„Miért örülsz te annak, hogy megértetted a relativitás elméletét?” Mondom,
„mert évekig, évtizedekig küszködtem vele”. „És minek neked?” (Vagyis röviden:
megértettem, objektív valóság nincs. A relativitás abszolút. Itt. A mindennapi
életben is. Nemhogy az emlék relatív – a valóság is az. Ez gyönyörű – de
csuszamlós lesz a világ.)
Mindig nagyon jó volt valamit megérteni. És mindig kínzott, ha nem értettem
meg valamit. De most fárasztó végiggondolni és pontosan leírni. Valahogy
kétszer-háromszor végig kell gondolni, amit az ember megértett, hogy el
tudja mondani és le tudja írni. Olvastam valahol, hogy ez így van fiataloknál
is, sőt valamelyik híres ember, talán Heisenberg mondta, hogy egy elméletét,
amin sokat gondolkodott, megpróbálta elmondani a hallgatóinak, és nem sikerült.
Azt gondolta, hogy akkor az elmélete nem jó. A próba: milyen világosan tudom
elmondani. Na persze és a bizonyítás. A bizonyítások bizonytalanságát is
most kezdem megérteni. És ha végre megértettem egyszer a relativitást, és
nem tudom elmondani? Újból kell kezdeni. Megérteni.

*

Kinn voltam Orosziban, sajnos mindössze egy napot, egyik délután érkeztem,
másik délután jöttem. Ragyogóan süt a nap. Kimennék a teraszra, élvezném
a kertet, a napfényt. Túl erős, túl kemény, minden túl erős. Miklós se szeretett
kiülni a napra, pedig vittem a szalmakalapot, vagy vittem föléje a kerti
napernyőt, úgy, hogy ne vegye észre, mikor másfelé figyelt, akkor állítottam
föl, mert haragudott érte. Nem akart kimenni, nem vágyott a napra, az erős
fényre, és ha védtem, azt meg nem szerette. Olyan sokszor jut eszembe, hogy
amikor túl készségesen segítenek a lépcsőn, túl nagy odaadással – megalázónak
érzi az ember. Megalázó az öregség? Igen, néha megalázó.

*

Tegnapelőtt kezdődött a tavasz. Hirtelen robbant be, tíz nappal ezelőtt
még havazott. Hideg volt, s akkor egyszerre csak itt a tavasz. Nem vágytam
sehova se menni, a kertbe sem, fájtak az ízületeim.
„Kuckóba bújnak a vének.”

S egy másik verse jut eszembe Sanyikának, amikor azt írja, hogy

„A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel
csak szíved alszik el.”

De milyen hamar kezdődött nála. Ott van a Macskaregényemben, idézem:

„Szívem görcs, vérem szilvalé,
közeledem hetven felé.
Macskánk gyógyítja májamat,
ráborul és meleget ad,
vérrel fűtött kis termofor,
karmos talpakkal megtipor.”

Persze én is egy macskára vágyom. De más okból. Hogy játsszon velem. Hogy
simogathassam. Azon még hol mulatok, hol bosszankodom, hogy vérem még nem
szilvalé. Mit akar? Élni – élni. „Halandók akarnak élni, míg meg nem halnak.”
Persze rosszul idézek. (Talán nyolcvan fölött jogom, azaz okom van rosszul
idézni.) De én nem egyszerűen élni akarok, arról szívesen lemondok. Hanem
– úgy érzem most, de várj még, a hóhért akasztják – teljes életre vágyom.
Táncolni, szeretni, örülni. Tűnődöm rajta, hogy miért. Azért, mert mindig
az árnyékos, a sötét oldalon jártam? Elmebetegek, haldoklók, gyászolók között
éltem, dolgoztam. Vagy ilyen örömkészséggel születtem? Vagy így van minden
öreg, aki nem savanyodott meg? Csak nem mernek róla beszélni? A halál előtt
fellobban még egyszer a vágy, teljes életet élni? Nem tudom.

*

Két nap Pozsony. Gyönyörű volt, napsütés. Persze nagy késéssel érkeztünk,
mert ahova mentünk, a Klarissza utca megtalálhatatlan helyen volt. A ház
egy zárdából átalakított csodálatos épület. Örökösen eltévedtünk, liftek,
ajtók, szárnyak, mínusz kettő emelet, merthogy hegyoldalba épült. Méltóságteljesen
zárt udvar, a lila lonc négy emelet magasságig fut fölfelé, a gyönyörű kovácsoltvas
rácsokat is beszövi. Nyáron asztalokat tesznek ki ide, itt tartják az üléseket.
Én a házigazda lakásában, Gábor szemben egy másik lakásban, ami egyébként
kiadó volt. Kiszámította, hogy százötven- vagy kétszázezer forint, amit
havonta kérnek érte. De most üresen állt. A házigazda lakása három szoba,
antik bútorokkal berendezve a múlt század elejének hangulatát idézi. A bútorok,
gondolom, még a nyolcszázas évekből maradtak meg. Nálunk az ilyen bútorokra
mondták: „az még a nagymamáé volt”. A bútorokon korabeli kézimunkák, olyanok,
amilyeneket anyám is horgolt valaha, és persze sok virág és tökéletesen
felszerelt konyha. De látszik, hogy nem él benne a gazdája. És a hálószoba,
uramisten! Dupla ágy, de sivár ágynemű, nincs fejtámlarész, az olvasólámpa
alig világít, a beépített tetőtéren, hogy az ablakhoz jussak, meg kell hajolni.
Három régi szárnyas szekrény, földig érő tükörrel, fiókokkal. Nem nyitottam
ki, pedig jó lett volna belenézni. Éreztem, hogy ez a lakás nagyon hangulatos,
nagyon szépen berendezett lakás lenne, ha a gazdája itt lenne. Éreztem a
magányt, a férfimagányt a lakáson. A család története: gazdagok voltak,
elvették tőlük ezt a házat, mindent, elszegényedtek, majd visszakapták,
s lépésről lépésre építették újra, s ehhez egyes részeket ki kellett adniuk
bérbe. (A Klarissza utca előkelő, szép utca, tele butikkal, sokkal szebbek,
mint az itteniek. Nem bóvlikat, hanem szép holmikat árulnak.) Könnyű itt
lakásokat kiadni. A ház tulajdonosa, a vendéglátónk itt nyitotta meg a magyar
úri kaszinót kis vendéglővel. A kaszinóban dolgozók kapnak ebédet, vacsorát,
de idegenek is jöhetnek. Tőlünk mindig megkérdezték, hogy mit kívánunk.

Szívszorongató volt, hogy Máriát, aki kalauzolt, mennyi baj érte: a férje
nyolcvannyolc évesen (vigyázat, alig öregebb, mint én, ha tényleg nyolcvanhárom
éves vagyok, még öt év) föladta magát. Igaz, Parkinson-kórja van. Mária
egyik fia meghalt rákban három évvel ezelőtt, s itt hagyott egy pár hónapos
babát és egy hároméves kislányt. Nem tud túljutni a gyászon. A másik fia
pár hónapos házasság után elvált, nem tud többet talpra állni. Kezd agglegényként
öregedni. A férje pedig, hogy föladta magát, hamarosan meg fog halni. Mária,
aki vállalta a szervezést és a háziasszony szerepét, három órát állt az
utcán, és várta, hogy megérkezzünk, mert tudta, nehéz oda behajtani és megtalálni
a házat. Közvetlenül a híd alatt kell betérni, de olyan hirtelen, hogy eszébe
sem jut az embernek, hogy itt lehet bemenni kocsival – vagy gyalog a másik
utca felől.
Meghatódva, boldogan fogadott. Szüksége volt rá, hogy elmondja a bánatát.
És az egész, ahogy várt, a régi Pozsonyról szóló képek s a könyv, amibe
beírva, hogy mikor, hol kapta az édesapja. Régebb minden könyvbe beírtuk:
„Adtam kislányomnak (írta apám a meséskönyvbe) 1928 karácsonyán.” Most már
a könyv más, nincs akkora értéke, mi is volna, ha mindegyikbe írnánk? Sokszor
még a saját könyvemet sem dedikálom. Itt vagyunk megint az öregségnél. Mert
szemüveget föltenni, leülni hozzá, irónt előkeríteni, pedig nem is töltőtollam
van, aminek le kell csavarni a tetejét és időnként megtölteni tintával.
Csak egy kattanás, kint a hegye, és lehet írni. Ó, ezek a betűk – futnak.
Régebb tintával, tollal írtunk. Még a töltőtollat is tiltották a gimnáziumban.
Tintatartó volt, abba mártottuk a tollhegyet, időnként pacáztunk, máskor
elromlott a toll hegye, s akkor cserélni kellett, dolgozatírás közben gyorsan.
De ritmusa volt az írásnak, mikor fölfelé vitte az ember a tollat, akkor
vékonyan és könnyebben, lefelé erősebb nyomással, vastagabban jött a tinta.
Megszoktuk. Ma a betűket nem rajzoljuk, nincs ritmus, szétfolyik minden,
szétfut a betűk karaktere, szétfutok én is. Most, hogy rosszul látok, szemüveg
nélkül – nehéz. Az írásom mindig nehezen olvasható volt, de most betűket
vétek el, vagy betűk maradnak el. S ami meglepőbb, hogy néha nehezemre esik
leírni a nevemet. Elvétem. Megállok, és keresem a következő betűt. (Pedig
egy darabig vakon írni is tudtam. És az írásom ettől – furcsa – szebb lett.)
A szemüveg sem mindig segít. Ez, előkelően mondva, látásromlás, egyébként
megvakulás. Göröngyös út a vaksághoz? Vagy az öregség? Most úgy veszem,
hogy ez az öregség. Az öregek általában rosszul látnak, nem tudnak jól írni
sem. Szemüveget hordanak, mégis fárasztja őket az írás. Hm.

*

A Könyvhét utolsó napján, a Liszt Ferenc téren, egy asztalnál dedikáltunk
Nádas Péterrel. Figyeltem, hogyan csinálja, majd mikor kérdeztem tőle, hogy:
„Mit érez?” – legyintett. „Egy félóra múlva a nevemet sem tudom leírni.”
(De semmi vigasztalódás, semmi önvigasz. Nagyon is jól ismerem, mikor az
írás romlani kezd.) Különben mindig mulatok, ha igazi írók, nagy írók mellé
kerülök. Hogy jutok én oda? Ismerem a helyemet. Persze, valamit én is tudok
– hogy veszik a könyveimet. Csak azt nem tudom, hogy miért.

*

Visszatérve Pozsonyra. Nem kívántam, hogy Mária velünk jöjjön várost nézni,
de láthatólag ragaszkodott hozzá, és jó volt, mert így tudta mutatni az
épületeket és mesélni az utcák történetét. És közben láttam, mikor néha
hirtelen földerült, hogy ez a nő milyen szép lehetett. Élni kezdett az arca,
kipirult, csillogott a szeme. Telefonban mondta már előre, hogy „ez a nap
a tiétek”. De én jobban szeretek egyedül barangolni vagy sétálni egy jó
baráttal. Egy idegennel mindig nehezebb, mert társalogni kell. Vele azonnal
őszintén, jól lehetett beszélgetni. Nagy örömömre Gábor, aki annyira idegenkedik
az ismeretlenektől – azonnal ráérzett Máriára és arra is, miért engedem,
hogy mindenhova elkísérjen. Mert Máriának jó volt. Aztán kiderült, hogy
nekünk lett jó.
Este vacsora a kaszinóban. Persze kicsi, szerény ebédlőt képzeljünk, de
igazi, szép, régi festményekkel. Egy könnyű, gyors séta után (hogy el ne
aludjak a vacsorától), míg kijött az újságírónő, a rádiónak vagy valamelyik
újságnak kértek interjút, előre megegyeztünk az időben, beszélgettünk. Fogyatékosokkal,
öregekkel dolgozik, gondolom, szociális munkás, ezért érdekli a haláltéma.
Nem határozta meg, hogy ott hogy hívják, és mi a munkaköre. Öregszik, fiatalon
kiégett. Akarja csinálni, boldogan csinálná, de úgy érzi, tehetetlen. Elképesztő,
hogy öregotthonnal, gyászolókkal, halmozottan fogyatékos gyermekekkel és
családjaikkal egyedül dolgozzon valaki. Mondja, hogy létrehoztak egy szervezetet,
az ottani követfeleségek – Pozsony főváros – mindent ígérnek, gyönyörű szabályok,
és senki sem csinál semmit. Minden munka rámarad. Tudom, hogy milyen nehéz,
mint a Niagara önti el az embert a tennivalók tömege, és nincs segítség,
egyetlen munkatársa sincs. Próbáltam elmondani, amit tudok, de elsősorban
egy-két munkatársra van szüksége.
Magam is küszködöm egész életemben, mindig próbálom, és nem tudom megvalósítani
az arányt az erőm és aközött, amit vállalok. De hát mégiscsak így tudtam
valamit létrehozni az életben, hogy mindig erőmön felül vállaltam. Most
is. Ha összeszámolom: befejeztem az esszékötetet, írom a szerelem kettőt,
az öregséget, a szerelem egyet Annácskával, a szingliszakácskönyvet Gizivel.
A darabon is kellene dolgozni. Meg a Miklós-műhelymunkán. Azon dolgozom
is. Egy-két haldokló, gyászoló, a háztartás. Előadások, Miklós-hagyaték.
Ott vagyok, ahol ez a fiatal nő. De miért nem égtem ki? Mindig találtam
munkatársakat, azért? Mert hittem, azért?

*

Fölhívott Radnóti Zsuzsa azzal, hogy a darabot, amit Baranyai Laci írt az
Asszony a frontonból, azért adták vissza, mert a közönség nem tudja elviselni,
olyan nehéz. Valóban nehéz. Kell valami katarzis, feloldás. Én is azt gondolom,
hogy kell, de nem amiatt, hogy a közönség mit érez. (Aki többnyire szórakozni
akar.) Én is csak utólag ismertem föl, mit jelentett nekem a történtek elviselése,
mit jelentett a fejlődésemben, az emberré válásomban. Úgy éreztem, hogy
nemcsak ezt a szakaszt kell kiemelni az életemből – hanem amivé tett.
Halász Péter darabja élmény volt. Radnóti Zsuzsa nem akarja megnézni, nincs
ideje. Mondom neki: „Tedd meg a kedvemért, nézd meg.” Ez valami más, mint
ami ma van a színházakban: hangos, pergő jelenetek, szikrázó kosztümök,
fények, minden vibrál, mozog, akció és akció, és mindent kigúnyolunk, mindennek
a színe és visszája –, mélység nélkül. Szüntelenül ordítoznak. Halász Péter
A portugál apáca levelei című darabjában (éppen írni is akarok neki, vagy
fölhívni telefonon) az apácák például felöltöztetnek egy csontvázat. Gyönyörű,
ékes koronával, földíszítik, azt hiszem, húsvétra. A mozdulatok szépsége,
nyugodt ritmusa. Amit valamikor úgy hozunk létre, ha elmerülten csinálunk
valamit. Uramisten, hova jutottam én is a mozgásban? Megint az öregség.
Az ember megfontoltan mozog, mert vigyáznia kell, mert ügyetlen, mert lelassult
a ritmusa. De ez egészen más, mint mikor egy egészséges fiatal a mozdulat
szépségével, elmerültségével, mélységével nyúl valami felé. Ma, ha tudja
is, nem érzi, nem éli át, amit csinál. Elveszett a tevékenység önmagában
rejlő öröme.

*

Mi végre a nagy rohanás? Végigrohanjuk az életet, körül se nézve. Megyünk
az életen át, sietve. Milyen jó, hogy nekem gyermekkoromban nem kellett
rohanni. Egy-egy este, délután milyen végtelen volt. Igaz, nem is voltak
feladatok, nem gondolt az ember a jövőre. Élte az életét, nem volt telefon,
és senki sem sietett. Be tudtunk lépni a kairoszba. Csöndesen, anélkül,
hogy észrevettük volna, bent voltunk a kairoszban. A végtelen időben.

*

Hogy vergődnek, küszködnek Pozsonyban az emberek. Nagyon kedves volt, hogy
az író-olvasó találkozó után odajöttek a barátok, a felületesen és alig
ismertek is, és hoztak ezt-azt ajándékba. Csokoládét, áfonyabefőttet, paprikafűszert,
amit maguk termeltek és daráltak: a vidékiek kedvessége. Aztán Mária meghatottsága
és öröme, hogy valakivel beszélhetett az unokája gyászáról. Az emberek még
mindig nem tudnak semmit a gyermekkori gyászról. Már könyvet is írtam róla,
és most lesz konferenciánk. Hogy mit kellene tenni.
Odajött a rádiótól valaki, megint egy interjú. Elég jó és elég nehéz kérdéseket
tett föl. És elmondja, hogy olvasta az összes könyvemet, hogy mennyit segítettek:
így tudott az apja meg az anyja mellett lenni betegségükben, így tudta elviselni
halálukat. Aztán odajött valaki, hogy: „Csak annyit akarok mondani, hogy
segített élni, segített abban, hogy lássam, mi az élet és mi a halál. Úgy
örülök, hogy olvasva a könyveit, most egyszer itt láttam személyesen, és
nem tudom megköszönni, hogy milyen gazdagságot adott.” Az ember nem tudja,
hogy melyik mondata kin segít. De mindenesetre azt gondolom ilyenkor, hogy
érdemes írni. Erről jut eszembe, hogy Annácska is írja a Baranyai Lacinak
küldött levelében, hogy energiát kap tőlem. Azt mondja Szigeti Laci is itt,
a nyilvános beszélgetés alatt, hogy „úgy tűnik, nincs vége Alaine erejének
és energiájának”. Hogy is van ez? Milyen esett és fáradt is tudok lenni.
Szoktam lenni. Úgy érzem, ahhoz is kevés az erőm, hogy a székről fölálljak.
A nincseket jobban megéli az ember, ha öregszik. Bocsánat, már öreg. Mi
látszik kívülről?

*

Visszatérve Pozsonyra: Szigeti Laci. Érdekes volt, azt hittem, teljesen
elszakadtunk, hogy a régi barátság összeomlott, eltűnt. Először pár percet
beszéltünk a lila akáccal befuttatott függőfolyosón. Persze az most száraz,
minden száraz. Hirtelen jött a tavasz, még nem is rügyezik. Elmondta, hogy
küszködik a betegséggel, úgy szédül, hogy nem tud autót vezetni. Te jó ég,
milyen gyorsan vezetett! Már ott is voltunk, ahol valaha, s ugyanúgy tudtunk
beszélgetni. Ültünk egymás mellett a dobogón, pontosan tudta, érezte, hogy
mi van bennem – tudott kérdezni. Na persze, ő profi kérdező és profi gondolkodó.

Mondja, hogy többször hívtak, és én nem mentem. Én pedig úgy gondoltam,
hogy ahányszor Pesten jár, elkerül. Nem jön a családja sem. Mindig keresztbe-kasul
rohangál, mondták, hogy politizál. Állítólag írták az újságok, hogy ha nem
tudom, ki lesz az elnök, ő lesz a tanácsadója. Laci sohasem akart hatalmat,
hanem valami jobb, emberibb politikát. Úgy állt Havel mellett és vett részt
a bársonyos forradalomban, hogy alig beszélt róla. Pincér is volt, vállalkozó,
lapkiadó, folyóirat-szerkesztő. Itt is. Miklóssal ő írta a Párbeszédkísérletet.
Erről is szót ejtettünk. A székelyföldi közös nyaralás, az utazások vele,
Ágival meg a gyerekekkel. Gergő volt a kispajtásom. Sokszor vele aludtam
egy szobában, mind a ketten korán kelők voltunk. Aztán a többiek felébredtek
hajnali beszélgetéseinkre. Most érettségizik. Hova lett a kispajtásom? Én
megőszültem, ő felnőtt. Találunk-e hangot egymáshoz? Ez a generációs eltolódás
hányszor lép fel az élet során? Hogy lehet kezelni? Mindenesetre Gergőnek
küldtem egy albán, kézzel készített törökkávé-főzőt, amit Miklóssal együtt
vettünk annak idején. Minek az idején?

*

Kezdek rájönni, hogy az emlékek hogyan alakulnak és foszlanak. Mi az, amire
emlékszik az ember? Mikor jutott el hozzám az az inger, én abból mit fogtam
föl, mit őriztem meg akkor, és utólag mit mivel kapcsoltam össze, most miről
mi jut eszembe. Hol csúsznak be a hibák? Mit tévesztek össze mivel? Ha ez
történik saját emlékeimmel, akkor a másikéiról mit tudok, mit tudhatok?
Ő mit élt meg, mit rakott össze? Milyen látószögből mit látott? Mit felejtett
el? Te jóisten! Ki tud itt eligazodni? Én meg pszichológus vagyok. Ez már
a vicc határán jár.

*

Becsapott a szél egy ajtót. Igen, nyitottnak maradni, szeretni az életet
és az embereket. Az emberek az élet részei, de a kutyák és a macskák és
a virágok és a napfény is – minden. De semmiből se túlzóan. Elaprózódik
az ember, minél öregebb, annál kevesebbet bír. Minduntalan visszaköszön
egy gondolat, egy vers. (Már megint az irodalom. Lehet, hogy rosszul emlékszem
a Reményik Sándor-versre. Pedig sokszor mondom magamban ezt a pár sort.
Folyamatosan ferdítek – vagy már az elején tévedtem, aztán megszoktam?)
„Megtépem bírói köntösöm; / Elmegyek haza. / Itt mindenkinek vagy senkinek
/ Sincs igaza.”

*

Van egy nagy tükör az előszobában, és döbbenten nézem magam: egy kövérkés
nő vagyok. Ráadásul a fejem. Lassan szokja meg az ember a fejét. Fiatalon
dús, magától hullámos barna haj omlott a vállamra. Most pedig – jó, hogy
ősz, én akartam, élvezem is, hogy rövid, könnyebb kezelni, de – a héten
elkezdett ritkulni. Alig van valami a fejemen. Lapos és kevés, amellett
kétoldalt úgy kiáll egy tincs, mint két kis szamárfül vagy lobogó, ahogy
Pilinszky János írja: „Anyám fehér haja, békét esdő kis lobogó.”
Lassan megszokja az ember az arcát, a ráncait. Persze nehéz átváltani a
megszokottról, arról, hogy nagyra nyitott, barna szemed van, ami kíváncsian
néz a világba, s aztán folyton kisebb lesz, és nem ragyog. És valahogy az
arc is más, élettelenebb. A bal szememmel már nem látok, nincs centrális
látás. Az orvos mondta, hogy kezd kívülről is látszani. (Kár tudni – de
fontos: nézz folyamatosan a tükörbe! Vagy bele se nézz? A kettő ugyanaz.
A végeredményt illetően.)
Én mindig azt hittem és úgy tudtam, és az is voltam: nádszálkarcsú, magas
nő. S borzasztó nehéz megszokni, hogy alacsony és kövér vagyok. Az történt,
hogy közben az átlagmagasság változott. A fiatalok lettek egyre magasabbak.
Meglátogatott minket Margit barátnőm lánya, Gyöngyvér, és mikor átölel,
látom, hogy fejjel magasabb, mint én. A férje, András – boldog házasok,
virulnak, tanulnak, dolgoznak – két fejjel magasabb. Most magasabbak az
emberek, s én relatíve alacsonyabb lettem. Az még hagyján, hogy a nádszálkarcsúság
kövérségre változott, de kis pocak s szoptatósdajka-mell. Lassan a magasságából
is centinként veszít az ember. Tegnap mértek itt, a soproni szanatóriumban
– három centivel lettem alacsonyabb. Egy év alatt. Régebben a menopausában
kezdtek hízni a nők, s aztán az én koromra már jött a fogyás. Nekem meg
nyolcvan fölött jön a kövérség. Meglepő, és nehéz megszokni. Annál is inkább,
mert lomhább az eszem, lomhább a járásom. S minden szorít az égvilágon.
Le kellene cserélni a ruháimat, még a fehérneműt is, de kinek van ehhez
ideje, pénze és kedve?
Emlékszem, mikor anyósom az összes rövid ruháját és az öveit elajándékozta,
mert többé már nem viselhette azokat. Én se viselhetem, kivéve, ha bő és
egyenes vonalú. A láb is jobb, ha takarva van. Mindig hosszú derekam volt,
no, valami legalább megmaradt. De a pocak! Nem tudom megszokni. Ámbár nem
biztos, hogy meg kell szokni, hiszen előbb-utóbb jön a fogyás. A fogyás
vagy a halál. Más megoldás nincs. Egy csodát megoldás. Ez folyamat, természetes.
Ez a világ rendje. Ez a természet rendje. Csak az ember nem tudja megszokni,
hogy folyton változik.

*

Megint a lábam jut eszembe. Már írtam, hogy nagyobb lett. Aztán kisebb,
majd megint nagyobb. 37–39 között ingadozom. Ez még csak rendben volna.
De most az egyik lábam pontosan egy számmal nagyobb, mint a másik. Világos,
tudom, hogy egy kis különbség mindenkinél van, de mikor méretet vettek a
gyógycipőhöz, figyelmeztettek, hogy vigyázzak, ha boltban veszek cipőt,
mert kerek egy szám különbség van a két lábfejem között. Az hagyján, hogy
a hosszúság, de a szélesség is változik! Meg bütyök, kalapácsujj, csontdaganat,
sarkantyú, lúdtalp, harántsüllyedés, és az embernek a szép lábából – ha
valaha tényleg szép volt, csak akkor nem tudtam – lesz egy formátlan, nagyobb
valami, ami a tetejébe még fáj is. De ezt a fájdalmat hamar megszokja az
ember. Persze némely rossz cipő nagyon meg tud gyötörni. Az olyan kínos
tud lenni, hogy le kell ülnie az embernek, s kicsit pihentetnie a lábát,
és kihúznia a cipőből, mert úgy érzi, nem tud továbbmenni. Vagy megindulna
boldogan mezítláb, fütyülve az egész világra, ha nem volna hideg és jeges
vagy vizes az aszfalt. Nyáron meg forró és piszkos. És kinn, a szabad földön
hogy tudnak szúrni a kavicsok, tüskék, ágak – minden szúr, nyom, kínoz.
De reggel a nedves pázsiton vagy a házban mezítláb szaladni egyet még mindig
jó. Meg úszni, úszni!

*

Gábor bácsi, aki kilencvenéves kora körül halt meg, minden tizedik évben,
ugyanabban a pózban odaállt a centiméter mellé, és oldalról lefényképeztette
magát. Így látszott, eleinte hogy nő, aztán hogy megy össze, hogy görbül,
hogy változik még a fejformája is. Így a régiek. Apám nem. Apám derűsen
és könnyedén élt, szórva a pénzt a nőkre, s nem adva haza a háztartáshoz.
Mikor már vezettük, két oldalról támogatva kellett vezetni, egyszer szembe
találta magát a földig érő tükörrel a fürdőszobában. Megállt, nézte a tükörképét,
aztán meglepetve mondta: „Mi lett belőlem?”
Mi lesz belőlem? Azt gondolom, hogy ha az ember fölkészül rá, akkor könnyebb.
Igen ám, csakhogy ezt a testet nem elég megszokni, öltöztetni is kell. Minden
melltartó szorít. Egy éve akarok elmenni és új melltartót venni. Csakhogy
ahhoz le kell vetkőzni, kettőt-hármat fölpróbálni. Nem is szólva, hogy a
szépek méregdrágák. Van valami vicces is abban, hogy a melltartóm szorít
– nagyobb lett a mellem. És így tovább. Minden nadrágot ki kell engedni,
és meg kell szokni, hogy a harisnyanadrágomnak új száma van. Eddig se tudtam,
most végleg nem tudom, hányas. Eddig az volt, hogy középméret. Kész. Kissé
föl vagyok háborodva. Az a ruha, amelyik tavaly rendkívül jól állt, és kissé
bő volt, most is jól áll ugyan, de nem annyira. Mennyit kell foglalkozni
ezzel a múló testtel? De hát az enyém. Vagy csak annak érzem? A tested nem
te vagy. Hiszen csak anyag. Folyton változik. Ki vagy te?

*

Nem múlik a hiúság soha? Küszködöm vele. Hiú is vagyok meg nem is. Fodrászhoz,
kozmetikushoz nagyon ritkán megyek, fél év is eltelik, amíg elszánom magam.
Fodrászhoz gyakrabban, amikor vágni kell, egyébként nem. Bármilyen szereplés
legyen is. Legfennebb megmosom, aztán vagy beáll magától, jókedvűen, vagy
komiszkodik. Nem szeretem, ha komiszkodik. Most mondta valaki, hogy nyállal
jól oda lehet ragasztani, ha eláll egy-két tincs. Hajlakkot nem szeretek
használni, se fixálót, annál hamarabb piszkolódik, és úgy érzem, hogy idegen
vegyszerek.

*

Margittal remekül megvagyunk a szanatóriumban. Hallgat, amikor kell, érdekes
beszélgetések hitről, olvasmányainkról. S tanít öltözködni. Elképesztőnek
tartja a felületességemet, az oda nem figyelésemet. Tényleg, nem törődöm
azzal, hogy lefutott a harisnyámon a szem, hogy kócos vagyok, hogy nem illik
a blúzom színe a nadrághoz. „Elképesztő – mondja –, hogy mindig a mackónadrágodban
jársz, azonnal tedd félre! Dobd el! Ilyet már nem lehet viselni.” De olyan
meleg, olyan jó, kedves nekem. Kívülről loncsos – belülről nem. Miklós is
szerette a sokat viselt holmiját. Az enyém, megszoktuk egymást. Vagy eldobom?
Ahogy engem az élet? Miért ragaszkodom az agyonviselt holmikhoz? Mint általában
az öregek.
Margit elvisz, és gyönyörű, nyári, nyers színű, pamut nadrágkosztümöt veszünk.
Blúzt is, és valami kardigánszerűt, amire régóta vágytam, de nem volt időm,
nem volt kedvem bíbelődni vele. És melltartót is, amit már egy éve akarok
venni. Na, itt melltartót, fürdőruhát, mindent megvettünk, és meglepően
olcsón. Ő biztos szemmel kiválasztja, mondja a nagyságot, én próbálok, ő
mondja, hogyan áll, kész. Még egy cipőt is fogunk venni.
*
A meditálás nagyon nehezen megy. Az igazi, a tibeti meg amit az egyház a
középkorban gyakorolt. Margit azt mondja, az is meditálás, ha egy virág
szépségében elmerülünk. No, az megy magától, sőt nehéz visszafogni magam.
Szerinte, ha csak a légzésemre figyelek, és egy mantrát mondok, az már meditálás.
Egy fenét. Sokkal nehezebb, tovább kell lépni.

*

Feri bátyánk meghalt tegnap éjjel. Este mondom Margitnak, hogy azt hiszem,
most küszködik a halállal, gondoljunk rá. Rettenetes nehezen küszködött
egy-két évig, csak csuklott, depressziós volt, befordult a falnak, se imádkozni,
se olvasni nem tudott. Fárasztották a látogatók. Ki is mondta: „depressziós
vagyok”. Egy csövet dugott le a torkán, hogy a csuklást megállítsa. Ezzel
aztán belső vérzést indított el, kisebesedett a gyomorszája. Próbálták rendbe
hozni. Iszonyú az öregek papi otthona. Elfekvő. Feri bátyám karizmatikus
volt. Cölibátusban élte le az életét, ellenálló katolikus pap. És nem tudott
meghalni. Mert az aszkézissel megtagadta az életét, a szerelmet? Nem gyűjtött.
Mindig csak adott. Mindig másokkal törődött.

*

Bele kell nyugodni, ha az ember elfekvőbe kerül, de remélem, én mégis a
hospice-ba kerülök. Annak idején eszembe se jutott, hogy a hospice-ra nekem
szükségem lehet. Az ember bolond, mikor fiatal. Hetvenévesen indítottam
a hospice-t. Most ünnepelték a tizenharmadik születésnapját. Thália Színház,
Rost Andrea énekelt, nagyszerű színészek szerepeltek. A múltkor a Zeneakadémián
volt egy ünnepség, amit még én nyitottam meg, nagy nehezen vállaltam el.
Ide már elmenni sem akartam. Egyrészt, mert jöttem a szanatóriumba, másrészt
elég volt mindenféle szereplésből.
Marival beszéltem telefonon, és mondja: „Téged hallgatlak a Petőfi rádióban,
a zene varázsáról beszélsz.” Nem emlékszem. Szeretném meghallgatni, de lusta
vagyok. Annyira nem érdekel. Valamit másként kell csinálni. Aztán Szilárd
Gabriella hív, hogy a Népszavában megjelent egy interjúm, Miklósról beszélek.
Azt mondja, hogy „jó”. Nem emlékszem. Kezdődik a feledékenység is? A kettő
együtt van jelen. Vagy átmenet? Depresszió vagy belső érés – a halálra?

*

Álom. Többnapos konferencián vagyok barátokkal, munkatársakkal. Iszapos
és sötét terület. Nem hallgatom meg a saját előadásomat. Van egy kis rossz
érzésem, bűntudatom, de nyugodtan folytatom az írást. Következő nap, megyek
a munkatársakkal valahova, elfelejtettem az utcát és a házszámot. Azért
valahogy odaérünk. Nem kínálnak ennivalóval, noha éhesek vagyunk, és föl
kell menni még a magasba. Ott fennebb van egy másik épület, épp fölöttünk.
De olyan meredek a hegyoldal, hogy csak kötéllétrán lehet fölmászni, mint
nálunk a tűzoltólétra, félkör alakúak a fokok. Nagy nehezen fölmászunk,
ott is iszapos és sötét a terület. Házigazdáink is vannak, de nem tudom,
kik, és nem jutunk előbbre a munkával. Egy darab kolbász is fekszik a földön.
Fölvehetnénk és megehetnénk. Nagyon kedvesek, nehezen is búcsúzunk, összevisszaság.
S akkor le ugyanezen a kötéllétra-hágcsószerű valamin, alulról a második
fok el van szakadva. Azért csak átjutok rajta. De Farkas Ibolyának eltörött
a karja. Nagyon bánt. Most mi is legyen? Hova vitessem? Hogy jutunk mentőkocsihoz
vagy valamilyen kocsihoz? Végre indulnánk haza, de melyik kocsi visz, melyik
busz? Végre beülök egy buszba, mellettem ül egy öreg férfi, s azt mondja,
hogy ő a sofőr. Indulunk is, ott ül mellettem. Te jóisten, hogy fogunk így
hazaérni! Vagy mellettem ül, vagy vezet.
Eszembe jut, hogy amikor Törökországban voltunk, felállt a buszsofőr, és
úgy énekelt nekünk egy török éneket, ami Nándorfehérvár elvesztését siratta.
Ők megbecsülték a méltó harcos ellenfelet. Ami nekünk öröm volt, az nekik
a sirató, de természetesnek tartja, hogy énekli nekünk. De hogy fölálljon,
és elengedje a kormányt!? Nevetett, és azt mondta (a tolmács fordította),
hogy semmi baj, érzi, hogyan megy a busz, s a busz is érzi, merre kell mennie.
Különben Törökországban a forgalmat, mint Egyiptomban is, nem a piros lámpák
meg a rendőrök irányítják, hanem Allah.

*

A soproni szanatóriumból egy alkalommal fölutaztam Pestre a József Attila-film
miatt. Akkor öntötte el a konyhát a víz. És persze egyéb problémák is voltak
a vállalkozókkal – most folyik a terasz felújítása. Meg a lakás felújítása.
Éva gyönyörű muskátlit küldött föl, óriási cserépben, a szomszédasszony
adta mindkettőnknek. A kerti bútorát is fölküldte, jöttek-mentek az emberek.
Az asztalos, a burkoló, a vállalkozó, jöttek a telefonok, szóval zir-zűr,
ez-az-amaz. Éjszaka kettőkor oltottam villanyt. Indulás előtt reggel még
ki kellett rohannom a Keletibe, hogy megvegyem a helyjegyet. No, délután
ébreszt Gábor kedvesen, hogy ébredés, indulás, de még egy kicsit beszélgettünk.
Hívom a taxit, azt mondják, sajnos, nincs benn kocsi, csak egy negyedóra
múlva tudnak indítani. „Kijutok akkor addig a Keletibe?” Hm, azt mondják,
el van dugulva nem tudom, melyik híd, a legokosabb lesz, „merem ajánlani”,
mondja udvariasan, kedvesen, aki fölveszi a kagylót a megszokott vállalatnál,
„a földalattival könnyebb lesz”. Igen ám, de a csomagjaim. Akkor beleszól
hirtelen, hogy „van kocsi, küldöm”. Kiderül, hogy az a sofőr, aki a kolbászt
és a szalonnát hozta a múltkor, hazamenet nem kapcsolta ki a telefonját,
meghallotta ezt a hívást, és szólt, hogy visszalép a munkába. Nagy örömmel
várt a kapunál, megbeszéltük útközben a szalonnát, ami kitűnő volt, a kolbász
viszont nem elég jó. Mondta, hogy becsüli az őszinteséget, megbeszéltük,
hogy legközelebb hogyan kell csinálni a kolbászt. Ki is érek idejében, mutatja,
hol szálljak ki az indulórészhez a pályaudvaron. (Ő hozott nekem maga készítette
kolbászt, én adtam neki szakácskönyvet.)
Kiszállok, de eszembe jut, hogy nem vettem kiegészítőt a másod- és első
osztály között, tehát jó nagy büntetést kell fizetnem a vonaton. Első osztályra
váltottam a helyjegyet. Talán van annyi időm, és ha a pályaudvaron fenn
is van pénztár, nem kell lemennem az aluljáróba. Meg is szólítok egy uzsonnázó
munkást, állomásseprőnek nézett ki: „Van pénztár a közelben?” Rám néz kábult
szemmel, látszik, hogy alkoholista, talán nem is aludt: „Csak lenn a föld
alatt”, válaszolja meggyőződéssel. Megyek tovább sietve, látom kiírva: Pénztár,
bemegyek. Mondom a pénztárosnőnek: „Nyolcvanöt éves vagyok, illetőleg jut
eszembe, nyolcvanhárom, de ez nem is tartozik ide, a lényeg, hogy nekem
már nem kell a vasúti jegyért fizetni a másodosztályon, de a differenciadíjat
elfelejtettem megváltani az elsőre.” Azt kérdi udvariasan: „Megpróbáljuk
megoldani, asszonyom, hova utazik?” Nem jutott eszembe. Állok a pénztárnál
elképedten, és mondom: „Valahová a határ mellé.” „Sok határ van, asszonyom,
körben határ van”, de mind- ezt nagyon kedvesen, nagyon emberien mondja.
Nem érezteti velem, hogy ez hülye, azt sem tudja, hány éves, azt sem, hova
akar utazni, hogy fog odajutni? Azt ajánlja: „Adja ide a helyjegyét, asszonyom,
azon rajta van, hova utazik.” Megtaláljuk. „Sopron”, állapítja meg örömmel.

Nemcsak az öltözködésre, hanem arra is megtanított Margit, hogy különböző
rekeszekbe tegyem a különböző papírpénzt a tárcámban, mert akkor sokkal
könnyebben fizetek – nem kell küszködnöm annyit a szemüveggel. Persze így
is összekevertem, de a pénztárosnő továbbra is ugyanolyan nyugodt és kedves.
Odaadom a megfelelő összeget, át akarom forgatni az én oldalamra – nem fordul
a kis tárcsa. Persze, mert csak ő forgathatja. Elindulok, de már annyira
mulattatónak találom a helyzetemet, hogy nem tudom visszafogni a kacagásomat,
valóságos kacagóroham fog el. Megálltam hát, a falhoz fordultam, és nevettem,
nevettem. (Gondoltam, elmebetegnek néznek.) Odajött valaki, és figyelmesen
megkérdezte: „Rosszul van? Segíthetek?”
Aztán valahogy, csöndes kuncogásokkal elértem a vonatot, nem volt már sok
időm. A vonat iszonyatos hosszú, a 401-es vagon az enyém. S mind olyan számok,
hogy 54–55, 56. Sehol ilyen magas szám. Te jóisten, megnézem megint, 401,
80-as ülőhely. Na végre megtalálom, eléggé kinyiffantam. Legelöl volt, a
mozdony után az első kocsi, egyetlen első osztály. Fölszállok az utolsó
percben, keresem a 80-as helyet, nincs. Föláll valaki, ő is keresi, nincs.
Az egész kupé keresi, de hiába, 80-as ülőhely nincs. A szisztéma, aminek
alapján beszámozták az üléseket, követhetetlen. Ezek után azt javasolják,
hogy üljek le valahová, úgyse számít, elindult a vonat. Kitűnő helyre ülök,
élvezem az utazást, elmerülten olvasok. No de Győrben fölszáll egy férfi
és egy nő, kiderül, hogy ez az ő helyük, határozottan állítják. A férfi
odajön, nagyon udvarias, azt mondja, hogy segít megkeresni a helyemet. Mondom,
hogy sajnos nem találjuk, de megpróbálunk valamit tenni, kéri a csomagjaimat.
Javaslom, hogy előbb helyezkedjenek el (idősebb nővel van, nálam húsz évvel
fiatalabb). De látszik, hogy fáradt, megtört. No, elmegyünk a helyemet keresni,
nem találjuk. Azt mondja, továbbra is ugyanolyan tapintatosan: „Olyan rosszul,
olvashatatlanul vannak írva a számok, talán nézzük meg megint a helyszámot.”
Megnézzük: 82. No de ott ül egy fiatalember. „Nem baj, mondom, én átülök
az ő helyére.” Azám, de az ő helyén is ül valaki. „Nem baj, mondom, átülök
bármelyik szabad helyre.” És ha jön valaki? Azt mondja a férfi, hogy ő majd
segít újból költözködnöm. (A fiatalember meg se mozdul.)
Végre megérkezünk Sopronba, iszonyatos sokan szállnak le, péntek délután,
este hét óra körül járunk. Örülök, hogy hamar jön a busz, fölszállok, indulunk,
élvezem Sopront. Nyugodt ritmus, virágok, fák. Egyszer csak idegen tájon
járunk. Elvitt valahová messze, a külvárosba s onnan az erdőkön át egy gyönyörű
kis falusi településre. Macskák, kutyák szaladgálnak, orgonák hajolnak ki
az út szélére, nagyon kedves, igazi házak. Nem falusi, nem városi, de nem
is csicsás, hanem igazi otthonok. Csicseregnek a madarak, a kerítésen kihajló
viruló orgonán ragyognak az esőcseppek. Éreztem, hogy ez az igazi élet.
Sejtettem, hogy Margit vár, telefonáltam, hogy ne izguljon, rossz buszra
ültem. Vissza a belvárosba, onnan ki ide, a szanatóriumba. Röpke újabb óra
alatt hazaértem. Itt eddig csodálatosnak tűnt minden, körben erdő, de a
kis település után most elegáns, hűvös, művi. Ott végtelenül egyszerű és
természetes volt minden. Ott volt az igazi élet.
Ez az út maga az öregség. Az volt a jó, hogy sehol nem éreztették, hogy
gyagya vagyok, türelmetlenek sem voltak, mindvégig udvariasak, segítőkészek,
kedvesek maradtak. Talán a derűm és a humorom segített át. Mindenesetre
jó, ha az ember nevetni tud ezeken. Egyetlen megoldás. Persze ezt nem lehet
erőszakolni, ez csak belülről jöhet, de azt gondolom, jó, ha utat enged
az ember magának erre. Mennyivel jobb az, ha bosszankodom, és megalázottnak
érzem magam? (Pedig azt is szoktam.) Eszembe jutott, amikor Déry és Örkény
szenilitásversenyben volt, és Déry fölényesen nyert. Hosszasan beszélt valakivel
telefonon, aztán egyszer csak leengedte a kagylót, és azt kérdezte a feleségétől:
„Böbe, kivel beszélek?”
Úgy éreztem, hogy ma önmagammal vagyok szenilitásversenyben,
s háromszor fölényesen nyertem önmagammal szemben. Tényleg szép teljesítmény
volt. Hogy lesz ezután, meddig tudok nevetni? Versenytárs kellene nekem
is?

*

Azt hiszem, csak egy kis szünet van az életben, az életdelelőn. Téli napfényes
délelőtt mentünk Ágnessel a Déli pályaudvar mellett. Ott még füves domboldal
volt akkor, csillogott a hó. Megállt Ágnes, nézte:

„O, Lebens Mittag!
Feierliche Zeit!”

„Ó életdelelő
ünnepidő”
– fordította nekem.

*

A mai fiatalok negyven év fölött már sóhajtoznak: öregszem, vége az életnek,
Igyekszem tudatosítani bennük, hogy épp fordítva van. Most nyitunk a szellemi
felé. Lásd Jung: életdelelő. Egyébként, mikor az ember gyermek, folyton
nő, aztán a kamaszkorról ne is beszéljünk. Fiatalasszonyból asszonnyá válsz.
Aztán jön egy kis pauza, amikor nem kell megszokni mást, csak az életet.
Ha az ember nagyon figyeli magát, harmincévesen már jönnek a hajszálráncok
a szem alatt. Szerencsére nekem nem volt időm a ráncaimmal törődni. Valahogy
átröppentem az életen a testemet illetően. Annyi minden baj volt vele, egyik
rák, másik rák, tüdőbaj, aztán nagyvérköri szórás, vesetébé. Ami hol itt,
hol ott jött elő. Hashártya-, mellhártyagyulladások, hm, és a kontaktvérzések.
És közben a munka, amit úgy szerettem. Az a sok minden, amit csináltam.
Ki törődött a hajszálráncokkal? Ki látta, vette észre az öregedést? Pedig
az szüntelen folyamat. „Tizennyolc éves korában kezd öregedni az ember,
fiam, és soha jobban.” Nem tudtam. Ma már tudom. De hol, mikor volt az
„ünnepidő”
?

*

Beszállunk a szanatórium harmadik emeletén a liftbe. Illetőleg hívjuk a
liftet. Megérkezik, de annyira tele van, hogy mi már nem férünk be. Morgolódik
közülünk valaki, hogy „mi hívtuk a liftet, de a másodikon lefoglalták, s
akkor most miattuk maradunk le”. Amikor kiszállunk az ebédlő előtt, találkozunk
azokkal, akikkel tele volt a lift, s azt mondják: „Beszálltunk a második
emeleten, s eltérítettek minket, fölvitt a harmadikra. Mi értelme volt,
hogy eltérítsenek, mikor már senkit sem tudtunk fölvenni?” Senkinek sem
jut eszébe, hogy a lift programozva működik. Olyan sokszor tűnődöm, hogy
nem így vagyunk-e az életben? Nem tudjuk felismerni a rendszert, amiben
élünk?

*

A lifthasonlatról B. Lacival is beszélgettem, aki azt kérdezte, hogy ezen
fatalizmust értek-e. Nem, a legkevésbé sem. Csak annyit, hogy a természet
törvényeit nem lehet megkerülni. „És hol van a szabad akarat?” – kérdezi.
„Ha öt perccel hamarabb indulok, amikor még nincs csúcsforgalom; ha
lemegyek a második emeletre, és ott lépek be a liftbe; ha lemegyek gyalog
a földszintre. Ha a törvényeket nem látom át, bosszankodom, panaszt teszek
(másokat vádolok, ez megrögzött szokásunk), vagy fölrobbantom a liftet:
itt volna a szabad akarat.”

De ez számomra bonyolultabb kérdés, amit magamnak így teszek fel: és ha
olyan helyen születek, ahol nincs lift? Onnan elmehetek, és kereshetek másik
helyet, ahol van, vagy éppen véletlenül elmegyek mellette. (Véletlenek pedig
nincsenek, vagy fogjuk fel esélynek a véletlent?) Számomra az a lényeg,
hogy fölismerem az esélyt vagy sem. Ez megint a szabad akarat esélye. Az
élet lényege: fölismerem-e a lehetőségeimet – s aztán hogyan élek velük?

*

Jager írja: a teremtés – mindegy, hogy minek nevezzük – szabályokon és rendszereken
keresztül működik. S amit ezekből a rendszerekből felismerünk, az a sors.
Dretlefsein A sors mint esély című könyve erről szól. S hogy bosszankodunk,
amíg fel nem ismerjük, hogy ez egy programozott lift. Programozva vannak
a történések az életben, a fizikában, a matematikában, a fiziológiában,
a kozmológiában. S mi azt hisszük, hogy nekünk van ez előírva, minket bosszant
ez vagy az, az időjárás vagy a szomszédos ország. De ki tud eligazodni ebben
a rendszerben? Vagy abban a rendszerben?

*

Egyik fiatal barátom az édesanyjáról mesélt, hogy nagyon jól főz, de kezdi
elveszíteni az ízeit. Akkor csodálkoztam. Most magam is megélem. A mennyiségeket
sem érzem úgy, mint régen. Azt mondja Margit – akivel annyit főzünk ágyban,
parkban, mindenütt –, hogy ő nem is kóstolja az ételeket, mindig tudja,
miből mennyit kell tenni, mivel kell ízesíteni. Pontosan erről van szó,
hogy már nem érzed pontosan, sőt el is véted. Elvéted a mozdulatot, elvéted
a távolságot, elvéted a mennyiséget, elvéted a közelségét. A kézbiztonságodtól
kezdve az idő megítéléséig minden romlik. Ahogy a közmondás tartja: nagyobb
lesz a gomb és kisebb a gomblyuk. Bizony, a melltartómat is alig tudom bekapcsolni.
Azt mondja Margit nevetve: „Húzd előre, kapcsold be elöl, fordítsd meg,
aztán bújj bele a vállpántba.”

Mellesleg a nyelv ízlelőbimbói öregkorra vagy eltompulnak, vagy – éppen
fordítva – túlérzékenyek lesznek. Mennyi vitára ad ez alkalmat a fiatalok
és öregek között. Miklósnak egyszer csak minden étel, amit főztem, túl sós
lett; nekem pedig ugyanaz az étel sótlan. Szerencsére tudtam az okát. Megfordítottam
a melltartó gombját. Az egyensúly kedvéért vele együtt ettem a kicsit sótlan
ételt. Ma már nincs Miklós, úgy sózok, ahogy tetszik. A vendégeim mondják:
„Nem sótalan egy kicsit ez a hús?”

*

Igen, vannak trükkök az öregséghez. Csak az a baj, hogy az ember kevésbé
találja meg őket. A találékonysága is csökken. Rosszabb lesz a járása, a
hallása, a mozgása, a biztonsága, a gondolatai. De tanulhat másoktól. Azt
hiszem, az öregedést is tanulni kell. Testileg, lelkileg, mozgásban, mindenben.
A pszichomotoros tempót szintén, mert ha nem igazodsz hozzá a változáshoz,
hamar bajba keveredhetsz. Ha bajba keveredtél, akkor meg félni kezdesz,
még bizonytalanabb leszel. Jobb, ha alkalmazkodsz saját magadhoz. A lelked
a testedhez. Ha olvasgatsz, frissebb marad az agyad. Mérei Ferenc mondta:
„Nagyon vigyázok az intelligenciámra. Mindennap megtanulok egy verset, s
azt másnap fölmondom.” Gondoltam, én is elkezdem. Másnap még arra sem emlékeztem,
miről szólt a vers. Ez nem megy, gondoltam. Mérei ragyogóan megtartotta
az intelligenciáját. A második agyvérzés után nyelni, beszélni sem tudott.
„Úgy tanítottak meg a lányaim és a feleségem újból élni.”
Újraépítették,
de közel sem a régi formájában. (Mégis, megőrzött valamit a személyiségéből,
a tartásából.)

*

Mennyi minden kiül az öregek arcára: az öröm, a bánat, a keserűség, az elkeseredés,
a bezárkózás, a szemrehányás, a ridegség, a depresszió, az elesettség, az
alázat, a félelem, a könyörgés, a kétségbeesés, az aggodalom. Minden, amit
hosszú ideig csinálunk. S azt gondolom, hogy ha az ember szeret örülni és
nevetni, akkor talán az is kiül.

*

Képeslap az élet. Itt Sopronban is megvannak a kedvenc virágaim, hihetetlen
dúsan nyíltak az idén. Egy tamariszkuszbokor, olyan, mintha hullámzana a
szín önmagában. Vagy a mezei boglárka és egy narancssárga, óriási cserje.
Mindennap odamentem, néztem a parkban. Egyetlen óriási virághalom volt.
És van egy orgonabokrom is. Fiatal, karcsú, szép, dús, sötétlila. Minden
ága olyan, mint egy fiatal lány, aki nyújtózkodik, és táncol a fényben.
S aztán lassan, finoman – csak én látom a hervadás kezdetét, mivel naponta
figyelem – változik esőben, napfényben, délben, este. Először csak egy picit
halványodnak a szirmok, aztán rozsdássá válnak, egyre több, a nagy, zárt
fürtök ritkulva nagyobbakká lesznek. Aztán hullani kezdenek, és vége. De
így szép.

*

Gizi hív föl telefonon, és mondja: „Úgy látom, elvesztettem az életkedvemet.
Pedig jól élek, szeretem is az életemet. Leköltöztem a földszintre a nyugdíjasházban,
és csak kilépek az ajtón, már ott van a kert. Igaz, hogy közös a kert, de
majdnem senki sem használja. Mégis, ha kilépek, ott a nap, ott van a fű,
kiteszem a három cserép virágomat, kiteszek egy fekvőszékszerűt, és kifekszem.
Ez nekem aranyat ér. Kedves és szép a lakásom, élvezem, kicsi és olcsó,
azt is megértem, ha ritkán jönnek a gyermekeim.”
(Gizi nagy, kertes
házban lakott, szép szobák, télikert, levendula, rózsák, hatalmas kutya.)
A fiataloknak csak azért elmenni az öregekhez, hogy beszélgessenek velük,
nem nagyon van idejük. Persze, ha végiggondoljuk azt, hogy ha egy háztartásban
élünk, mint régen a nagycsalád, ők mennyit voltak együtt és mennyit beszélgettek?
Annyit, amenynyit a mindennapi élet problémái adtak. Közben elhangzott egy-egy
kérdés vagy tréfa, vagy elmondhatta valaki, hogy valami gondja és baja van.
De általában arról volt szó az étkezéseknél, a munkamegbeszéléseknél, hogy
mi legyen az ebéd, hogy ízlett. A mai rohanó élettől atomizálódott a család.
Gizi bölcsen mondja: a fia, menye nem tartanak tévét, elvből. „Ha van valami
jó műsor, lejönnek hozzám, hoznak süteményeket (az asszony nagyon süteményes)
a cukrászdából, megnézik a filmet, a végén kiértékelik, együtt beszélgetnek,
esznek egy kis süteményt.” Vagy Gizi készít sült almát: szúr bele szegfűszeget,
vagy megszórja fahéjjal, egy kicsi mézet tesz a kifúrt közepébe, és ott
süti meg a szobában, egy kis cserépedényben, amelyben meggyújt egy kis gyertyát,
és így illatosan sül az alma. Ezt adja a gyerekeinek. Gyerekeinek? Ötven
évhez közeledik a fia. „Mégis miért vesztettem el az életkedvemet? Nincs
semmi célom, csak élek?” – kérdi tőlem, magától.
Gizinél láttam, hogy az öregek látogatását úgy lehet jól megoldani, ha valamihez
kötődik az élet természetes menetében. Ha közben erről-arról lehet beszélgetni.
Úgy találkozni, hogy ne kelljen mindenáron beszélgetni. Mert akkor úgy érzik
a fiatalok, hogy na most el kell menni és meghallgatni az öregek panaszát,
a problémáikat, hogy mi volt, mi történt. Így nem az élet természetes keretébe
illeszkedik bele. S mikor nincs intenzív kapcsolat – ami egyébként nagy
ritkaság – szülő és gyermek között, akkor a látogatás kötelességgé és unalmassá
válik. És az öregek sokszor nem merik mondani, sem önmaguknak bevallani,
hogy ezt a gyermekeik kényszerből teszik. Szeretetből is, de mégis kényszerből.
Hiszen annyi mindent teszünk szeretetből és kényszerből. Melyik szülő imád
a gyermek feladataival foglalkozni? De mégis megteszi. Melyik szülő szeret
korábban fölkelni, hogy reggelit készítsen, de mégis megteszi. Nehezemre
esik, mégis úgy engedem el őket, nem üres gyomorral, vagy ami ma divat,
pénzt adok, vegyetek magatoknak valamit. Persze kényelmesebb, de épp az
együttlét, a gondoskodás hiányzik, az, hogy modellt nyújtsak, élményt, hogy
majd a saját gyermekeit tudja nevelni. Hiszen az elidegenedésnek, ami kezd
elterjedni az egész világon, rengeteg oka van. Az egyik az, hogy az étkezésnél
nem tartjuk meg az ősi szokásokat-szabályokat: az unió misztikát, a misztikus
együttlétet. Hogy is lehetne pontosabban mondani? Az unió az, amikor több
dolog összefűződik, összetartozik, egyezség, szolidaritás, szabály, törvény.
Mint például a nagy uniós államokban. Az alap a család, de az új életformával
kezd szétesni. Legalább azt a kicsit tartsuk meg, amit lehet. A közös étkezést,
az unió misztikát. Krisztus testét is magunkhoz vesszük. És régebben az
egyházi és polgári jog is úgy fogalmazott: ágytól és asztaltól különváltak.
Ez volt a válás feltétele. De nem csak az étkezés, a főzés is megtartó erő.
Az „ételed az életed”, mondja Hippokratész. Igen ám, de mikor beteltünk
az élettel, akkor mit kezdjünk az étellel? Gizi most azt kezdte, hogy a
kedves szomszédasszonyának főz. Kiszámítja, mennyibe került, és elosztják.
Örömmel főz, és leülnek együtt enni. De bármelyik percben mondhatja egyik
vagy a másik, hogy ma nem. Vagy ezt nem. Tehát nem kötelezettség, hanem
öröm. És ez ad egy kis tartalmat. Közben beszélgetnek mindenféléről.

*

Gizi azt is mondja: „Mi a csodának csináltassam meg a fogaimat? Az a
sok bonyodalom a »karbantartással«, miért?”
Ez az öregség elfogadása,
készülődés a halálra. „Szeretem az életet, de hát minden megtörtént,
minden elég volt. Éppen gondolkoztam rajta, hogy régebb hogy tudtam olyan
könnyen vállalni a fájdalmat, a műtétet, mindent. Mert tudtam, hogy a fiúkért,
a családért helyt kell állni. Most miért csináltassak műtétet? Amúgy is
érzékenyebb lettem a fájdalomra. Csökkent a toleranciám. Kezdem utálni a
kórházat. Régebb se szerettem, de tudtam, hogy szükségszerű. Most mi a csudának
menjek be?”

*

Tulajdonképpen az öregedésről tanfolyamokat kellene tartani. Tanfolyamok
és könyvek kellenének. És csoportok. Olyan csoportok, amelyek nem olyanok,
mint az ÖTYE (Öreg Tyúkok Egyesületének nevezik, mikor az idősebb asszonyok
összejönnek), hanem olyanok, ahol ismertetünk irodalmat, ahol meg tudjuk
beszélni és mélyebben meg tudjuk világítani a kérdéseinket. És nem csak
feketézünk, kávézunk, beszélgetünk a betegségeinkről. Egy vicc jut eszembe:
két öreg beszélget, és az egyik azt kérdezi: „Reumatikus fájdalmaid
vannak mostanában? Nincsenek. Gyomorpanaszaid vannak? Nincsenek. Tudsz aludni?
Tudok. Te jóisten, akkor miről fogunk beszélgetni?”

*

Azt mondja Gizi: „Ha nincs mit csinálni másokért az életben, valamit, ami
lényeges, ami alkotás, akkor lassan föladja az ember: miért éljek? Csak
azért, hogy éljek?” Ezzel szemben azt mondja nekem tegnap Margó, aki olyan
csodálatosan helytállt évekig beteg, majd haldokló férje mellett: „Én
szeretem az életet. De nehéz itt hagyni: be kell vallanom, hogy félek a
haláltól. Eddig nem féltem tőle, teljesen Istenre bíztam magam. De most,
hogy gyengül az erőm, érzékenyebb vagyok, félek tőle. Nehéz ezt bevallanom.
Kérem az Istent, hogy adjon nekem hitet, hogy ne féljek a haláltól.”

Eszembe jut, hogy nemrégen még azt mondta nekem: „Mindennap készen vagyok.
Uram, amikor Te akarod.” (Így változik az ember halálfélelme – öregen is?)

*

Azon tűnődöm, hogy az anyósom, Joci mama, akinek annyi bűntudata, annyi
problémája volt – milyen szépen tudott meghalni. Mosolyogva mondta: „Minden
este azzal alszom el, hogy ha ma éjjel, akkor ma éjjel. Nincs bennem más,
csak a szeretet. Mindnyájatokat szeretlek.” A MÁV-kórházban feküdt, ott,
ahol az orvos fia, Dini dolgozott (külön szobában, mindennel ellátva). Forró
vasárnap délután volt. Közben az én anyám folyton azzal zsarolt, hogy „most
halok meg, most halok meg”. De éreztem, hogy ki kell mennem Joci mamához.
Mondtam: „Anyácskám, most egy kicsit magadra hagylak, ki kell mennem
Joci mamához.” Fájdalmas hangon mondta: „Menj csak nyugodtan, megleszek
én egyedül.”

Joci mamával bizalmasan elbeszélgettünk. Mikor az ajtóból visszafordultam,
rám mosolygott, és intett: „Ha ma, akkor ma.” Reggelre holtan találták.
Márta sógornőm mondta most, Dini halála után: „Jó volt, hogy tudtál vele
beszélgetni, szépen és könynyen tudott meghalni.” Tulajdonképpen nem volt
lényeges a beszélgetés: mert őt hallgattam meg, őt, aki annyira nem tudott
engem elfogadni. Mikor Miklós feleségül vett, mindig mosolygott, és kedves
volt velem. De ha egy tárgyra azt mondtam, hogy mennyire szeretem, abban
a pillanatban kiejtette a kezéből. A kínai porcelánt is elejtette, mikor
mondtam neki, hogy „nagyon kedves, János hozta a frontról”. Utána sírt és
kétségbeesett. De aztán nagyon jó lett a kapcsolatunk. Talán azért is hálás
volt, hogy a szerelmével, Jóska bácsival kibékítettem Miklóst. Miklós szólni
sem akart hozzá, átment a túloldalra, ha látta az utcán. Dini haláláig gyűlölte.
Jóska bácsi nagyon, meghatottan szerette Miklóst. Joci mamának is Miklós
volt a kedvence. Ez közel hozott bennünket, volt valaki, akivel az életéről
őszintén tudott beszélgetni.
Azt tapasztaltam, hogy az tud nyugodtabban meghalni, aki teljes életet élt.
Mintha nagy igazság volna abban, hogy jobban örülnek az égben egy megtérő
bűnösnek, mint száz igaznak. Mert aki megjárta a bűnök útját, az többet
tanult, többet szenvedett, jobban megért másokat. Erről Teréz anya imája
jut eszembe. Fantasztikus, hogy ez a nagyon szelíd apáca, aki az utcán szedett
föl haldoklókat, aki teljes szegénységben és igénytelenségben élte le az
életét, ezt az imát tudta írni.

„Az Élet egyetlen esély – vedd komolyan,
az Élet szépség – csodáld meg,
az Élet boldogság – ízleld meg,
az Élet álom – tedd valósággá,
az Élet kihívás – fogadd el,
az Élet játék – játszd,
az Élet érték – vigyázz rá,
az Élet vagyon – használd fel,
az Élet szeretet – add át magad,
az Élet titok – fejtsd meg,
az Élet ígéret – teljesítsd,
az Élet szomorúság – győzd le,
az Élet dal – énekeld,
az Élet küzdelem – harcold meg,
az Élet kaland – vállald,
az Élet jutalom – érdemeld ki,
az Élet élet – éljed!”

*

Nagyon szép Teréz anya imája: ez az Élet kihívása. De mikor az öregedés
után, közben jön, közeledik a halál – az lesz a legnagyobb kihívás. Akkor
mit csinálsz, barátom? (Mármint én.) Tanatológus vagy. Ez a foglalkozásod!
Gyerünk, nézz vele szembe, mi történik a halál előtt, közben és után.